Nekrológok

Nekrológok

Ezer sebből vérzik a kisebbségi politizálás, de legfőképpen annak lehetünk tanúi, ahogyan az elvtelen és morálisan légüres térben, üres malomként működő inkonzisztens politizálás, nagy sebességgel és drámai módon rohan a vesztébe. Ha voltak, akik úgy képzelték, hogy a politikai filozófia, az elvek, amelyek mentén a kisebbségi politizálás folytatható másodrangúak, sőt lényegtelenek, és a populista etno-nacionalista lózungok és vágyálmok megalapozhatnak politikai stratégiát, mára bizonyára maguk is meggyőződhettek arról, hogy illúzió ilyesmiben reménykedni. Mozgó homokra tartós vár nem építhető, a kalandorpolitika – különösen kisebbségi helyzetben – nagyon gyorsan csődhöz vezet. Így van ez akkor is, ha a politikai osztály a polgárok ignoranciájára tettestársként számíthat – rövid távon és egyik-másik kérdésben –, ha nincs erős ellenállás vagy kritika, ami folyamatosan ellenőrizné és a kívánatos korrekciókra rávenné a politikai elitet. A rommagyar politizálás, egy emberöltőn át két erős és ugyanakkor jó irányba lépegető lábon járt: egyfelől volt az elvi/filozófiai/szimbolikus háttér, aminek lényege, hogy a kisebbségi jogok és a kiharcolásukért folyó küzdelem az egyetemes emberi jogok, a liberális demokrácia értékei, az alakuló közös európai konstrukció távlatát figyelembe vevő politikai kurzus részeként lép föl, és ezzel legitimálja, vagy keretezi be következetes politikáját. Ez az erős elvi politizálás viszont csak a belső demokrácia intézményesítése, az autonómia-követelések szakmai megalapozása, hosszú és következetes alkupolitikák rendszerének működtetése, stb. révén volt lehetséges, a fejlett nyugathoz való alkalmazkodás távlatának fönntartásával. A kisebbségi jogokért való küzdelem mindenkor a polgárok pozitív érzelmeire és attitűdjeire apellált, a kisebbségekkel szembeni toleranciát, sőt pozitív diszkriminációt (positive action), az önmegtartóztatásra, a szélsőségesség elútasítására, stb., alapozott; másfelől pedig volt a pragmatikus, a problémamegoldó reál- vagy kijáró politizálás, ami a közpolitikák szintjén képviselte a kisebbségi közösségek helyi és közvetlen gazdasági/társadalmi/kulturális érdekeit, és különösen akkor volt sikeres, amikor az RMDSz kormánypozícióban volt (ilyenkor még egyfajta közösségi komfortérzetet is fenntartott). A szövetségi politizálás igyekezett egyensúlyban tartani a pragmatikus és a szimbolikus politizálást, a középtérben mozgott, integrálta a helyi, regionális és szélesebb elvárásokat, érdekeket, stb.

Hosszú és kiérlelt elemzést igényelne annak kifejtése, hogy hogyan és különösen, hogy miért épültek le, illetve váltak agyaglábakká a nemrég még márványoszlopoknak tűnő alapok, viszont itt és most csupán a válság legszembetűnőbb szimptómáira, közvetlen kiváltó okaira utalok, nagyon röviden. Máskor is elmondtam, a pragmatizmus feladása, a kormányból, az országos politizálásból való – látszólag önkéntes – kiválással a helyi szintre lett visszavágva, az érdekérvényesítő képesség lényeges lecsökkenésével járt, és vissza nem fordítható károsodáshoz vezet/ett. De elfogyott a levegő körülötte, és hitelét vesztette a kisebbségi politizálás elvi hátterét jelentő európai, a liberális demokráciák, az egyetemes emberi jogokba ágyazott háttere is, mégpedig azzal a  politikai kurzusváltással, ami Budapesten következett be. És az ottani változások messze nem csak retorika-váltásról (ártalmatlannak tűnő „fülkeforr”-ról) szólnak, hanem a nyugati civilizáció és politikai kultúra értékeitől való, régiónkban példa nélküli, elfordulásról, az „illiberális demokrácia” meghírdetéséről, aztán meg egyfajta etno-nacionalista, nemzetállami féldiktatúra („posztkommunista maffiállam”) érdekében elkövetett keleti fordulatról. És ha a nemzetállami illiberalizmus még harcban áll – sőt akár átterjedhet más régióbeli országokra is, mint Lengyelország – a „keleti fordulat” egészen biztos, hogy máris látványosan megbukott. Mindazon keleti atipikus diktatúrák, posztszovjet államok és maga a putyini Oroszország is, melyeket a magyar miniszterelnök az elmúlt két évben példaképnek nyilvánított, gazdasági/pénzügyi/katonai válságba, de legalábbis recesszióba kerültek. Egyre inkább látszik, hogy a Putyin-féle petrodollárok, és a geopolitikai politikában zsarolási eszközként használt gázbevételek radikális lecsökkenése (nem mellékesen, ilyen altalajkincsekkel Magyarország eleve nem is rendelkezett) gazdasági csődöt és politikai instabilitást eredményez, nincs erős „Kelet”, aki fele fordulni lehetne, a nyugati integrációnak nem látszik reális alternatívája. És a hatumák esetében, igaz ugyan, hogy az EU lassan mozdul, és sokszor érzéketlen a sajátos kisebbségi kérdések iránt, de a keleti despóták semmiféle kisebbségi jogokat – horribile dictu autonómiát – még csak nem is ígérnek, az önkorlátozás és a tolerancia nem dívik arrafele, sőt. Miután a jelenlegi magyar kormányzatnak sikerült megosztani és bedarálni, klientúrája részévé domesztikálni az összes határontúli magyar politikai szervezetet, most ott tartunk, hogy mindenik szervezet tehetetlen és decentrált, olyan politikai manőverekre kényszerül, melyeket Budapest diktál és hiteltelen, inkonzisztens, kettős nyelvezetet kénytelen használni. A történet ma a „jó” magyar nacionalizmusról, fundamentalista, gyűlöletre alapozott, kirekesztő nőellenes, kisebbség-, és menekültellenes, stb., politikáról és a ”rossz” román/szlovák/szerb/ukrán stb, nacionalizmusról szól, és a kettős mérce hiteltelenné és ugyanakkor hatástalanná teszi azt a politikai diskurzust, mely mindezidáig  a kisebbségi politizálás hátterét adta.

Jól jelzi a rommagyar politizálás és a média-szabadság mély válságát, hogy nincs is ma olyan rommagyar média, mely lehozta volna Markó Béla (nemrég RMDSz-elnök, még mindig szenátusi frakcióvezető, stb.) szövegét, melyet Kasza József nekrológjaként fogalmazott meg. Markó – jellemzően csak a kívülálló, elemző pozíciójából, és nagyon is szimbolikus jelentőségű nekrológként – a hatuma politizálás ellehetetlenüléséről a következőképpen fogalmaz: „... a határon túli magyar szervezetek ÖNÁLLÓSÁGA (kiemelés – MNL) összmagyar érdek, mert csakis így lehetséges ebben a hallatlanul összetett - és a mai Európában tovább bonyolódó - helyzetben eligazodni, kiutat találni.  Nem alárendeltségben, hanem partneri együttműködésben a mindenkori magyar kormánnyal, beszélő viszonyban minden demokratikus magyarországi párttal, elutasítva az újabb és újabb próbálkozásokat, hogy besoroljanak minket jobbra vagy balra. Saját országainkban pedig úgy kell küzdeni az autonómiáért, hogy közben integrálódjunk is az ottani politikai életbe, hiszen egyedül semmire sem megyünk.” Értelmezésemben a volt elnök éppen arra utal, hogy a fű alatti elfideszeződés a szervezetek autonómiájának feladását eredményezte, a saját kiutkeresés feladását, az ezeregyéjszaka meséire hajazó nemzeti diskurzusok pufogtatásáért, szittya múltas mézes-mázos (viszont szigorúan trágárkodó, középkort idéző) szövegelésekért, melyek sehova sem vezetnek. És tovább: “Ha körbenézünk a Kárpát-medencében, jól észrevehető, hogy vergődnek ismét az utódállamokban a magyar közösségek, KISZOLGÁLTATVA egyrészt a MAGYARORSZÁGI POLITIKA KÉNYE-KEDVÉNEK (kiemelés – MNL), másrészt saját államuk felerősödő asszimilációs nyomásának. Folyik a harc ezeknek a közösségeknek a lelkéért, de hát ennyit látni kellene: a lelkünk a miénk”. Élesebb kritikát fogalmazni sem lehetne a Kelemen-kurzus ténykedésével kapcsolatban, a kelemenizmus sem szilárd elvi alapokkal, sem pragmatikus, érdekérvényesítő zsarolási pontenciállal nem rendelkezik, önállóságával együtt a rommagyar politizálás mindkét pillérét föladta. Markó hangja a józan hang, csak sajna nekrológban, és sajna vajdasági használatra szánva: megkésett S.O.S.