Elég-e egy évszázad?

Elég-e egy évszázad?

Ha valakik komolyan gondolták volna – márpedig nagyon is ideje lenne komolyan gondolni – az ú.n. „székely kongresszus” kijelölt feladatát, hogy a régióra vonatkozó kutatások, azaz összegyült tudás mellett egyféle perspektívát, valamiféle tervet vázoljanak a régiófejlesztésre vonatkozóan, akkor azokat a kérdéseket kellett volna megfogalmazni, melyek egy ilyen projekthez közelítik, az amúgy szétszórt és szerteágazó tudást. Legalábbis arra kellett volna vállalkoznia a konferencia-sorozat megtervezőinek, hogy olyan környezetet, olyan beszédhelyzetet, illetve tágabb kontextust vázoljanak, amely a bemutatott dolgozatok, előadások jelentését egy nyalábba foglalva egy ilyen jövőterv, mint sajátos jelentés fele mozdították volna el. És itt nem csak a politika és a civil társadalom, a szakértői tudás és a döntéshozói hatalom közötti tisztázatlan viszonyokra gondolok (már fejtegettem a témát), hanem, ettől viszonylag függetlenül, egy lehetséges társadalmi projekt lényegével kapcsolatos problémafelvetésre. Azt hiszem tényként kell kezelnünk, hogy a székelyföldi társadalom MODERNIZÁCIÓS DEFICITtel küszködik (nem függetlenül egyébként a demokratikus pluralizmus ki nem alakulásától, a demokrácia-deficittől). Ami alatt nem csak a gazdasági és infrastrukturális lemaradást kell érteni, hanem azt is, hogy a jelenlegi társadalmi/politikai körülmények között lehetetlen kezelni azokat a BELSŐ KONFLIKTUSOKAT, melyeknek nagyrésze alig látszik, de amelyek akadályai mindenféle kibontakozásnak. A régió a külső konfliktusait egyfajta tradicionális hárítással – t.i. „a románok”, és ugye „Trianon” a hibás mindenért, akadálya az „ősi székely virtus” modernkori kibontakozásának, bármit is jelentsen ez (többnyire nincs jelentése) – bezárkózással, az önreflexió, és azután az önkritika, teljes hiányával igyekszik virtuálisan zárójelbe tenni. Viszont a belső konfliktusokat – éppen az „ostromlott vár” szindróma fönntartása érdekében – föl sem veti, úgy tesz, mintha nem lennének.  Felsorolni is nehéz lenne a belső konfliktusokat, ezért csak néhány lényegeset emelnék itt ki, melyek mindenike egész sor másik apróbb, de lényeges konfliktust takar. Nagyon erős és akadályozó tényező a kistérségek, települések, sőt településrészek közötti, azaz territoriálisan is értelmezhető/érzékelhető konfliktusok, melyek ráadásul folyton újratermelődnek. Erősek és akadályozó tényezők a gazdasági érdekellentétek (ez részben a szűkös erőforrások fölötti ádáz harcnak köszönhető), melyek azután osztálykonfliktusként is jelentkeznek: új helyi gazdasági elit és ezzel párhuzamosan prekariátus van kialakulóban (vajon mikor hallunk először az újonnan kialakuló szolgák, napszámosok, alkalmi munkán tengődőkről, legalább az elemzések szintjén? Ahogy U. Beck frappánsan fogalmaz: "Az új gazdagoknak 'nincs többé szüksége' az új szegényekre"), ami kívülről egyféle rendi társadalomhoz való visszatérésnek tűnik, amiben a klérus is szerepet vállal (mint hagyományosan). Az újgazdagok – a „láthatatlan” de annál befolyásosabb tizezer – nemcsak összefonódik a politikai elittel, hanem rejtett napirendet jelöl ki, másik, titkos ágendát működtet (Subpolitik - "közvetett-politika" - U. Beck) a hivatalosan meghírdetett közpolitikákkal nem egyszer ellentéteset (sok eset ismertté vált, az egyik ilyen a Schweighofer-ügy, amit a politikai elit fél szájjal elítél, másrészt profitál belőle és támogat, de az erdők kivágása, a közbirtokosságok okkult projektjei, ugyanezt jelzik), és ehhez szorosan kapcsolódik a  közéleti korrupció, mely eltéríti még a jószándékkal indított projekteket is.

A rejtett és látható konfliktusok kezelésének lehetetlensége, a frontok állandó és gyors megmerevedése, az instant elszektásodás, és a múltba révedés éppen a már említett modernizáció elmaradásával kapcsolatos. 22-es csapdája ez a javából, hiszen éppen a modernizmus konfliktusmegoldó, kríziskezelő, újító szelleme hiányzik ott, ahol erre a legnagyobb szükség lenne. Azok a reakciós (tradicionalista, vagy alt-right, konzervatív) retorikák, és diskurzusok, amelyeket átvesz a politikai és közéleti elit, illetve, amelyek részben helyi termékek, modernizáció-ellenesek. A reakciós retorikák a leginkább a tradíció (micsoda különös és sokrétű gyűjtőfogalom, amelyet manapság szinte senki nem hajlandó kritikai elemzésnek alávetni) elvesztése fölötti (ál)aggodalommal kapcsolatosak, a félelemmel, hogy valami elveszik – a rossz diagnózis következtében, többnyire olyasmi, ami meg sem volt a régióban – az új pedig esélytelen, sőt haszontalan (A.O.Hirschman). A múlt fölött érzett nosztalgikus/romantikus fájdalom egyszerűen közpolitikai tervvé lépett elő, valami olyasmi, aminek az oldásáért mindent, legfőképpen az élhetőbb jövőt is beáldozzák. Nem nehéz észrevenni, hogy a helyi politikai elitnek ez mindenben megfelel, úgy érzi meglelte a biztos képletet, amellyel elérheti a „néplelket”, a székelykedés, az autonómiázás, politikusok számára – mindegy is, hogy a gyakorlati hasznuk a nullához erősen közelít – igencsak kifizetődő, számukra panacea. Az alternatív tények és igazság utáni (hazudozás kora) populista politizálás elsőrendűen támogatja ezt a képletet, a tisztán szimbolikus politizálás párhuzamos egyidejűségét, illetve reakciós jellegét.

És ki kell mondani, amit száz év alatt nem sikerült az eddigi eszközökkel a Székelyföldnek elérni az a TÁRSADALMI INNOVÁCIÓ, márpedig erre lenne a legnagyobb szüksége. (Reális probléma, amivel a konferencia foglalkozott az elvándorlás, csakhogy éppen ezt az összefüggést, azaz az értelmiségi emigráció és a társadalmi innováció elmaradása közötti összefüggést nem látta/láttatta). A technológiai újítások elmaradása, illetve az ezen a téren való fölzárkózás bonyolúlt, hosszútávú kihívás (itt az átvétel, a használati módok ismerete, stb., a szakmai tudás is megtenné), viszont a komplex jelenség társadalmi komponenseinek a megújítása esélyesebb lenne a Székelyföld esetében. Az újító jellegű társadalmi elgondolások egyik forrása az érintettekkel való együttműködés lehet, amelynek feltétele a jelenlegi nagyon zárt, és klienteláris politikai elit helyett, egy másik megjelenése és térnyerése lehetne a motorja. A politikai innováció lehetne a változással szembeni ellenállás leküzdésének módja (N.B. az újabb generációk tagjainak hatalomba kerülése egy cseppet sem javít a helyzeten, sőt többnyie ők azok akik a neofiták túlbuzgóságával utánozzák, sőt túlszárnyalják elődeiket a reakciósságban), csak ehhez maga a politika kellene először megújuljon. A társadalmi innováció azután arra való, hogy akár az életstílus megváltoztatásával is (azaz a hagyományos foglalkozások, társadalmi rend, szokások, stb.,stb.) válaszokat találjon a fölmerülő kihíváskra. Ez a folyamatos probémamegoldás, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a régi, „jól bevált”, tradicionális, stb., megoldási sémák nem működnek, ha úgy tetszik egy állandó feladat, vagy kihívás, amivel a Székelyföld még soha nem nézett szembe.

Intézményesíteni lehet – és végül miért is ne? – a „székely kongresszust”, rendszeresíteni a konferenciákat, de amíg azt a régi „jó” keretben, a tradicionalista diskurzusok és közpolitikák erősítésére, sőt legitimálására használja a politikai elit, addig eredménye nem (sok) lesz. Csak a reframing, az újrakeretezés lehet az értelmes továbblépés, ennek kell(ene) esélyt adni. A tudást, ami lassan gyül, a régióval kapcsolatban a társadalmi innováció szolgálatába kell(ene) állítani, a progresszió keretei közé helyezni és ez nem kis feladat, sőt egymagában az intelligenciától el sem várható. A fölmerülő problémák jó része, a politikai tehetetlenséggel és tehetségtelenséggel, a kapzsisággal, egyéni hiúsággal és kivagyisággal, stb., kapcsolatos dolgok miatt nem megoldhatók, a változással szembeni ellenállás a fő akadály. A politikum az, ami – miközben retorikai szinten a helyben maradást hangoztatja – elhallgattatja, kiszolgáltatja, alárendeli, megalkuvásra kényszeríti, stb., illetve elvándorlásra készteti a kritikai értelmiséget, és nélküle nincs társadalmi innováció. Minden marad a régiben, és ez csak a látható és főként a láthatatlan (a nevük is tabu azoknak a „belső kört” alkotó hatalmasoknak, akik a nyilvánostól merőben eltérő, saját hasznuk maximalizálását követő, gazdaság- és közpolitikákat követnek, a politikusok kettős beszéde mellett), profitálóknak kedvez, száz év előtt éppen úgy, mint manapság.