Szemben a virtuális zombivilággal
Sok minden haldoklik manapság, főként
olyan dolgokra gondolok, melyek életre érdemesek, mint a műveltség, a józan
ész, a logika, egyáltalán a racionális gondolkodás, a hiteles és megbízható
tudás, és a tényekre épített világnézet, stb. És mivel a „valós valóság” olyan,
hogy nem tűr meg űrt (horror vacui), ezért a haldokló/halódó dolgok helyét –
ahogy azt Baudrillard mester mondaná – azok szimulákruma tölti ki, az egyre
inkább hálózatosodó és semmi más által nem „igazolt”, valóságszerű fikció (már
annak is van némi, ha úgy tetszik metafizikai módon borzongató peverzitása,
hogy a lét, igen az az ontológiai értelemben is adott, „Virtuáliába” költözik, dimenziót és hordozót
vált, olyan hálózatokon keresztül férhetünk hozzá, melyekről csak azt tudni:
működnek, hiszen, ha leesnek elvonási tüneteink keletkeznek, kicsit meg is
halunk nélkülük). A „magunk
teremtette tudatlanság” (Lee McIntyre) sokszor még
„demokratikusnak” is tűnhet, hiszen azt mondhatjuk: „minden álláspont egyformán
tiszteletre méltó”. Pedig hát, dehogy is van így, miért lett, vagy miért
válhatott egy avatott, megalapozott, nehezen megszerzett és sok szűrön megszűrt
(falszifikációs teszt) tudományos kijelentés hasonló státuszú, tudatlanok
szemében hasonlóan hiteles, mint egy nyeglén odavetett komment? Ez a kérdés, és
választ találni egyáltalán nem könnyű, amikor a hozzáférők számára, működésében
homogén virtuális térben egészen különboző státusú és megalapozottságú tudás,
mondjuk tényszerű és igazolható tudományos kijelentések, és áltudományos
babonák, káros összeesküvés-elméletek, fiktív hírek és a politikai kommunikáció
manipulatív „hazugságai” (na jó megengedem, néha féligazságai) jelennek meg egyazon
felületen, ha úgy tetszik egy klikk alatt kerülnek föl a kijelzőkre és onnan
aztán be az agyakba. Egyre gyakrabban hallom a legelrugaszkodottabb és
hihetetlenebb történetek, illetve elméletek bevezető félmondatát, hogy t.i.
„megírta az internet” (nemrég még úgy indítottuk az ilyenszerű okoskodásokat,
hogy „megírta az újság is”, vagy „láttam valamelyik tévéadón”, „a Rádió is
bemondta”), tehát lehet valami benne, ha nem egyenesen kikezdhetetlen
igazságként kell kezelni a dolgot, hiszen a háló (ön)igazol (önmaga
referenciája, az üzenet „maga a net”): visszakereshető, lájkolható, és belinkelhető,
sőt taggelhető is akárhányszor. Azt hiszem a virtuális háló, ezzel a szinkron
megjelenítéssel, önmagában is relativizál, olyan mozaikot termel, melyen
egymásba oldódnak a dolgok, elmossa a határokat, műfajtalanít, illetve új
műfajokat kever ki, a virtuális palettán. És hát, ahogy régen a borban, a
virtuális zombivilágban a sok like-ban, és a még több share-ben van az igazság!
Régi bölcsesség, hogy a tények
nem beszélnek maguktól, hogy szóra kell bírni azokat, viszont mi legyen akkor,
ha tények nincsenek is? Mire alapozzunk? Intuíciókra, benyomásokra,
megérzésekre, hitekre? Vagy ha mégis vannak, azok soha nem úgy vannak, hanem
valahogyan másképpen, számunkra egyáltalán nem tetsző módon, összevissza, nem
eleve elrendezetten és kerek világot alkotva.
A balgaság posztmodern dícsérete
éppen egy olyan történet kapcsán jutott az eszembe, mely szembemegy a bevett,
szüretlen „internetes
idiotizmussal” (Umberto Eco), és saját tapasztalatot ír le, illetve mutatja
meg a dolgokat a „másik”, az ismeretlen, a menekülő ember perspektívájából.
Nemcsak önmagában hiteles tudást és tudósítást közvetít Kakuk György El
Camino de Balkan riportsorozata, hanem hitelesen építi le azt a
démonizált/dehumanizált képet, amit a menekülőkről a magyar
kormány és propagandagépezete elterjesztett, amit a
gyülöletkapmány festett meg elnagyolt, és őrült ecsetvonásokkal. És ha már
halódó dolgokról szóltam, a Kakuk György módszere – t.i. néhány napra elszegődött
„titkos” menekültnek és a valódiakkal eggyütt tette meg az utat Görögországból
egészen a magyar határig – a kulturális antropológia, a részvevő megfigyelés, a
helyszíni megtapasztalás módszere, azé a tudományé, mely éppen haláltusáját
vívja a magyar kormányzattal, szószerint a létéért küzd. A
menekültek életét megpróbáltatásaikat élni még néhány
napig sem könnyű, de megtapasztalni és leírni annál fontosabb, mert semmit nem
kell hozzátenni, semmit nem kell elvenni a „tényektől”, csupán, megfigyelni,
megtapasztalni és leírni, mások számára is hozzáférhetővé tenni és a hatás
lenyűgöző. A résztvevő megfigyelésre, a „benszülöttek szempontjaira” építő
tudás előítéleteket bonthat le és félelmelket oldhat, megmutatja, hogy más is
ember, hogy ugyanolyan gondokkal küzd, mint mi magunk, sőt – maradva az esetnél
– azt is megmutatja, hogy mit jelent ezer kilométereken át menekülni a szinte
biztos halál, a kilátástalanság, az állandó stressz, megalázás, bizonytalanság,
jövőtlenség, stb., elől. Tudatában volt,
vagy sem (szerintem igen) Kakuk György az antropológiai szempontot alkalmazta a
menekültügyre (és szerencsére követője is
akadt már), kalandja és riportja ettől hiteles Úgy megy
szembe a gyülöletkampánnyal, melynek a menekültek az áldozatai,
hogy arról egy szót sem kell szóljon, „csak” tudósít, de aki riportjait olvassa
az végig érzi, mennyire elhibázott és igazságtalan a gyülöletkampány, az
atavisztikus félelmek fölkeltése, a „mások” lenézése, az érzéketlenség, stb.,
és szolidírítást kelt, érzelmi azonosulást az elesettekkel. És közben arra is
rádöbbent, hogy hajszálon múlik, és semmiféle biztosíték nincs arra, hogy
magunk is menekültekké válljunk, nem is először hiszen minden generáció
történeti tapasztalata a ma menekülők élete.
Az El Camino de Balkan többet is
tett, hiszen az egyre inkább zombifikálódó, szétszakadó és egymás ellen
forduló, előítéletes és elfogult, ha úgy tetszik módszeresen és vállaltan
lebutított magyar társadalomnak is tükröt mutat. Nemcsak azzal, hogy hitelesen mutatja
meg a menekülők hétköznapjait, vergődéseit, stb., hanem az „internetes
idiotizmus” jellemző példáját is bemutatja. Kakuk György névtelenül közölte
riportjait, és csupán a „zarándokút” végén vállalta névvel a szövegeket. Amíg
anonimításban közölt szinte csak dícsérő szavakat és kommenteket kapott, még a
magát jobboldalinak mondó sajtóban, internetes felületen is. Aztán az
önleleplezést követően, ugyanazokról a szövegekről indult be a gyalázatos
trollkodók, az „internet idiótáinak” mocskolódó, lejárató, stb., hadjárata. Úgy
tűnik a kétszínűség, a dolgoknak ideológiai, előítéletes és torz látása ma
egyre inkább magyar sajátosság, a kommentvilág pedig a piszkos, a dehonesztáló
beszéd generátora: a gyáva és nevüket nem vállaló „véleményüket” (amivel persze
sokszor nem is értenek egyet, vagy nem is veszik komolyan azt) minden percben
megváltoztató „internetes idióták” gyüjtőhelye.
Jó kísérlet volt a menekültekkel
menni, megtapasztalni életüket, az ők szemével láttatni helyzetüket, mintha
csak azt a sarkalatos kérdést próbálta volna megválaszolni az „utazó”, amit
Baudrillard vet föl: megfordítható-e még a világ tökéletes szimulákrummá
válása? Vannak-e még – legalább kognitív, vagy elméleti – esélyeink arra, hogy
a „valós valóságot” tekintsük tények világának, vagy már mindent legyőzött az
ideológiai, a babonákra és „hitekre”, stb., alapozott „valóságshow”? Dícséret
érte: Le a kalappal, Gyuri!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése