Kortárs történelem lánctalpakon

Kortárs történelem lánctalpakon

„A kortárs történetírás azzal a problémával találja magát szemben, hogy az emberek még nem felejtették el azt az időt, amikor még voltak alternatívák, és nehezen fogadják el a történész hozzáállását, aki lezárt ügyként, fait accompliként kezeli a közelmúltat.” - E.H.Carr

Meglehet csak hónapok választanak el attól, hogy kiderüljön, az elmúlt 25 év, a szép új ezred első évei, a tranzíció (melyről eddig sem tudtuk hová vezet!) egy következő világégés előestéjeként válik a történelem részévé – hol van már a „történelem vége”? a liberális demokráciák győzelmének ünnepe? – vagy az átmenet folytatódik, és meglehet nem annyira tetszetős, de békés folytatást hoz. Nem osztottam azok véleményét – bár volt ráció abban ahogyan érveltek, és a terrorizmustól való rettegés és ellenlépések szükségessége továbbra is kihívás –, akik  a New yorki ikertornyok lerombolásakor, a 9/11-ben látták egy új történelmi korszak kezdetét azt, hogy valami megmásíthatatlanul megváltozott, elindult egy új korszak. Viszont az Ukrán válság könnyen ilyenfajta történelmi mérföldkővé válhat. Olyan történelmi pillanatnak vagyunk kortársai, de (sajnos) nem alakítói, hanem legfőképpen elszenvedői, amikor a jó megoldások köre egyre szűkül, az alternatívák egyre fogyatkoznak és a háború lassan a virtuális kijevi „Hősök kapujánál”, és ezzel Európa ajtajánál kopog.

Egyszerűnek nem nevezhető az a világpolitikai, aztán ezen belül, és elsősorban, geopolitikai helyzet, mely rohamléptekkel – sőt rohamosztagokkal, és egyéb lánctalpakon járó harci alkalmatosságokkal – alakul körülöttünk. Henry Kissinger (az amerikai biztonságpolitikai guru) egyenesen a modern korra jellemző, a nyugat által meghatározott, de sikeresen elterjesztett és többé-kevésbé életképes, világrend felbomlását ecseteli. Líbiában és Szíriában polgárháború van, Szíria és Irak határán Arab kalifátus alakul, borzalmas terrorcselekedetekkel, Afganisztán az összeomlás szélén áll, és ami talán a legveszélyesebb, Ukrajnában háború dúl. Viszont, jellemző módon, továbbra is az emberi méltóságon, a részvevő kormányzáson és a nemzetközi együttműködésen alapuló új világrendről beszél. A kérdés pedig az, hogy folytatható-e a (poszt)modern világrend azonos eszközökkel, vagyis a globalizáció, a kommunikáció, a békés eszközökkel folytatott külpolitika, és fenntartható-e ezen keresztül a fejlett nyugat dominanciája? Magyarán van-e alternatívája a jelenlegi világrend(etlenség)nek? A választ sokan keresik, keleten és nyugaton, északon és délen is, minden kontinensen és minden országban, valamint a nemzetközi fórumokon egyaránt. És még többen csupán tettetik az őszinte válaszkeresést és közben saját pecsenyéjük sütögetésével vannak elfoglalva, pedig a helyes válaszok és alternatívák, illetve az azok alapján való cselekvés korszakos jelentőségű, hic et nunc! A világrend minden porcikájában esendő és bírálható, minden kritika jogos lehet, ha a jobbítás szándékával lép fel és az alternatíva-keresés több mint követelmény, kötelesség, csakhogy. A helyes alternatívák csak a helyes diagnózisokból nőhetnek ki, melyek a jelenlegi világrend főbb problémái? Mindenekelőtt az anyagi és szellemi erőforrások végtelenül egyenlőtlen eloszlása, a globális léptékű társadalmi egyenlőtlenségek egyre konszolidáltabb rendszere, a globalizáció legalábbis láthatóvá tette, hogy az emberiség vészesen szétszakadt a kevés nagyon gazdagra és a nagy többség szegényre, valamint a nagyon szegények (global underclass) társadalmon aluli osztályára. Ezért a jelenlegi világrend – mely nagyban felelős az egyenlőtlen eloszlásért – nem folytatható, az erőforrások valamilyen módon való újrafelosztása megkerülhetetlen. Az új világrend nem épülhet a nemzeti, vallási és egyéb kollektív ideológiák és megszállott autokraták igényeire, és a hatalmi rendszerek felborítására, hanem a mély válságot folyamatosan tápláló egyenlőtlenségek felszámolására irányuló törekvésre lehetne alapozni. A nemzeti felemelkedés/megváltás túlhajszolása, valamely vallási csoport szupremációjának biztosítása, stb. a háborút, a pusztítás alternatíváját és forgatókönyvét jelenti. Márpedig, sajnálatos módon, ebbe az irányba haladnak a dolgok akkor, amikor az orosz elnök Ukrajna lerohanásával fenyeget, és vallási fundamentalista terroristák pedig az „egyedül üdvözítő” szunnita-iszlám vallás nevében fejeznek le gyerekeket.

Azt hiszem nincs olyan felnőtt magyar ember, aki a magyar történelemmel – különösképpen pedig Trianonnal – kapcsolatban fel ne tette volna a kérdést magának, hogy miért alakult úgy, hogy történelmünk legfontosabb fordulópontjainál, mi mindig a rossz, illetve a vesztes oldalon „találtuk magunkat”? Vajon mi magyarok, nem voltunk/vagyunk képesek tanulni történelmi hibáinkból, hiányzik belőlünk az az ösztön, mely más nemzetek esetében, akár az utolsó percben is, müködésbe lép, és a sikeres oldalra tereli a nemzet és/vagy országuk sorsát? A kérdések cseppet sem költőiek most, amikor az orosz nagyhatalmi ambíciók, a putyini illiberális  diktátum-politika fenyegeti Európa, és a világ békéjét, és amikor Magyarország éppen „keleti nyitást” hajt végre, vezetője pedig modellként tekint az orosz diktátorra. Miféle sötét démon sugallja ezt vezetőnek és híveinek, s teszi, hogy tűrje egy egész ország és nemzet, hogy egy NATO-tag és EU-s ország, módszeresen és következetesen elutasítva szövetségeseinek értékrendjét, dicsőitve és példaként tekintve egy agresszív, háborút provokáló hatalom fejére, az „ellenség” oldalára sodródjék? Magyarországnak és vezetőinek most éppen semmiféle erőfeszítést nem igényelne – csendben, ha már egyéni ambíciók és paranoiák okán, aktív részvevői nem tud(nak) lenni egy EU-s atlanti programnak – sodródni az EU-s, és NATO-s árral, és ezzel betartani vállalt szerződései(ke)t, felelősségei(ke)t. Akkor miért nem ezt teszi(k)? Nem csak az a kérdés, hogy Orbán és kamarillájának paranoiája, valamint skizoid megalomániája miért, és hogyan válik az ország és a nemzet akút betegségévé. Bár ez is megválaszolásra vár. Ettől is fontosabb annak az újboli felvetése, hogy vajon nem-e válik cinkossá, aki ebben a kérdésben – persze az illiberális állam kiépítésében is – hallgat?

Most még van alternatíva, még vissza lehet vonulni, elállni az elhibázott „keleti nyitástól”, akár különösebb presztízsveszteség nélkül, de holnap már késő lehet. Mert mint Cicero mondja „háborúban hallgatnak a múzsák”, és a potenciális befogadók fülei is süketek, és hiába próbáljuk majd útólag a sorsra, a rossz csillagzatra, a külső ellenségre, stb. fogni az újabb történelmi tévedést: a tények makacs dolgok!