Vox populi, vox hipsteri?
Szinte a lehetetlenre
vállalkozik, aki megpróbálja legalább leírni, vagy mint jó rádiós sportközvetítő,
mikrofonba mondani, és megértetni a hallgatókkal a politikai cirkuszt, annak
minden fordulatával, összezavarodott és felkavarodott, kaotikus történéseivel.
A verespataki bányamegnyitást ellenző civil társadalmi mozgalmak fellépése, az
utca hangja felkavarta és sokadszorra átrendezte a politikai mezőnyt, azt a
felállást, melyet a tavalyi formálisan demokratikus választások, meg a politikai
formációk és személyiségek
közötti háttéralkuk, úgy-ahogy stabilizáltak. Kivülálló azt gondolná, hogy
az a hetven százalékos parlamenti többség, melyet a kormányzó pártszövetség
birtokol – ha a kormányzás valamelyest erodálja is – bőven elég kellene legyen
egy négyéves cikluson át való biztos kormányzáshoz, márpedig a dolog mégsem így
áll. A kormány (és a kormánypártok), egy év után sem tudja(ák) jogszerűen és a
hatalmi súlyok és ellensúlyok alkotmányos rendjének megfelelő módon ellenőrzés(ük)
alá vonni az igazságszolgáltatást és a titkosszolgálatokat, a „játékos” (valójában
alakotmányellenesen, klientelárisan uralkodó stb.) elnök informális kontrollja miatt[i].
Másfelől pedig a kormányzó szövetség képtelen az utca nyomását kezelni, fejét
veszti és megzavarodik, ha nem egyenesen szétesik a civil társadalmi, a „liberális
demokrácia” követeléseinek láttán. Az általános kép, mely (alapszinten) a
ciántechnológiát ellenző, egyre jobban szervezett csoportok mozgalmával és a
tehetetlen parlamenti többség és kormány kaotikus viselkedése nyomán kialakult,
korai – azaz posztszocialista – posztdemokratikus fejleménynek tűnik. Mindazokkal
a szimptomatikus jegyekkel rendelkezik, melyeket eredetileg a brit politikai
filozófus Colin Crouch, (post-democracy)[ii]
posztdemokratikus válságként írt le.
A hazai politikai folyamatok
kontextusában viszont a képletnek vannak nagyon is egyéni, csak ránk jellemző
játékosai és összefüggései. Ezek közül hármat igyekszem felvázolni a
következőkben.
1.
Lezárult egy politikai ciklus,
mely mint emlékezünk a „sajátos demokrácia” jegyében, magyarán
bányászjárásokkal, a még meglevő szervezett munkásosztálynak az értelmiségi, civil
társadalmi csoportok ellen való mozgósításával és uszításuk,
manipulálásuk nyomán erőszakos ellentömegként való gátlástalan felhasználásával
kezdődött. A kilencvenes évek sokkoló, nyílt erőszakkal fenyegető, „karhatalmi”
(sokan emlékeznek még, hogy a bányászok azzal vonultak a fővárosba szétverni az
egyetemtéri tűntetést, hogy ők majd „rendet csinálnak”, és persze azt is
üvöltötték, hogy „Mi dolgozunk, nem gondolkodunk!”, amiben kétségtelen igazuk
is volt) jogköröket maguknak kisajátító bányászseregek, (az akkori elnök) Iliescu bányász-szakszervezeti csapatai
akadályozták meg az „új rendszer”, a reformok kibontakozását. Elbizonytalanították a vállalkozó szellemet, és befektetőket, sokakat pedig külföldre üztek el, stb.,
visszavetve a demokratikus kibontakozást. Ma pedig a civil társadalom, a
baloldali-liberális erők (nevezték már őket hipsztereknek,
szerintem indokolatlanul[iii])
lépnek fel – a sors iróniája – (ellen bányászjárás, más eszközökkel?) éppen egy
bányanyitással kapcsolatos környezetvédelmi téma kapcsán, és a/egy globális
nagyvállalat/ok/ túlhatalma ellen. Időközben viszont a munkásosztálynak
(különösen a szervezettnek) befellegzett, és mint látható helyét heterogén,
meghatározhatatlan társadalmi csoportok, habitusukat és politikai
kifejezőeszközeiket egyaránt kereső, többnyire fiatalokból álló közösségek léptek.
Ők azok, akik ma képesek békés tüntetéssorozatra mozgosítani – mégpedig a világháló és
a külföldi hasonló módon gondolkodó csoportok, hathatós segítségével – a
társadalom szélesebb köreit[iv].
2.
A helyzet sajátosságához tartozik,
hogy a román
politikai közéletet alapvetően a bizalomhiány jellemzi, a polgárok nem
hajlandók – formális szavazatuk kivételével – semmiféle bizalmat megelőlegezni,
nemcsak a jelenlegi, hanem egyetlen politikai hatalomnak, általában a politikai
osztálynak sem. A közbizalom hiánya egyfelől öröklött, másfelől pedig a
rendszerváltás bukását jelzi azt, hogy az új, kapitalistának és
liberális-demokráciának mondott rendszer képtelen volt meggyökeresedni: kevés a
demokrata, rosszul, nem rendeltetésszerűen működnek az intézmények, nincs közbizalom.
3.
A felállás két főszereplője a
globális tőkét képviselő kanadai kötődésű bányavállalat (RMGC), és a vele
szemben fellépő környezetvédő, civil társadalmi mozgalom. Tőlük eltérően a
harmadik szereplőnek, a hatalomnak (az "állam": a kormány, az elnök és a parlament), tulajdonképpen
csak a szabályok meghozatalában, a törvényességi kontrollban és a mediálásban
kellene, „semleges félként” részt vennie (szem előtt tartva azt is, hogy nálunk
lobbytörvény nincs!). Ezzel szemben
viszont azt látjuk, hogy a kormány (-fő, az elnök és a szenátus elnöke) nyakig belekeveredik a vitába és ráadásul
hol egyik, hol másik fél álláspontjára helyezkedik. Innen a következtetés, a
felek között a (közéleti) korrupció közvetít. A kormány és a hatalmon levő politikusok
legnagyobb problémája, zavarodottságuk és látszólagos tanácstalanságuk mögött a
korrupciós játszmák és hálózatok vannak. Maga a kormányfő is hajlamos arra az
egyébként kézenfekvő feltételezésre, hogy a
kanadai vállalat „politikusokat vásárolt meg”, mégpedig mindenik táborból.
Ezért az omerta, a hallgatás maffia-törvényei, védik a lefizetettek listáját,
és ezért nem lehet „dönteni” a bányanyitás kérdésében, ezért kell kesztyűs
kézzel bánni a konszern képviselőivel; ha a kedvezményezettek listája napvilágra kerülne
példátlan felfordulást okozna a politikai életben[v].
A „harmadik utas” a korrupció,
következésképpen a civil mozgalom valós ellensége is az általános és
strukturális közéleti (politikai) korrupció, nem állítom, hogy ezt a megmozdulások
vezetői pontosan felismerték, és hajlandók a végletekig elmenni a korrupció leleplezésében[vi],
de azt igen, hogy az egyetlen esély lenne, ugyanakkor az első lépés a politikai
osztály mély reformjának útján.
[i] Az
elnöknek az (i)gazságszolgáltatás fölötti kontrollját jól megmutatta legutóbb a
Korrupcióellenes Ügyészség főnökének kievezése, a miniszterelnökkel kötött
különalkut arra és addig használta, amíg sikerült saját jelöltjét székbe
ültetnie.
[ii] Crouch, többek között, a korrupciót a demokrácia betegségeként értelmezi:
“Valóban, a korrupció a demokrácia betegségének erőteljes mutatója, amit jelez
az, egy olyan politikai osztály, mely cinikussá vált, amorális, ugyanakkor a
megmérettetéstől és a közösségtől elfordult.” Colin Crouch, Post-Democracy,
Polity 2004, 10.p.
[iii] Hipszter
az “Olyan kulturált fiatal, aki egyedi, élenjáró gondolkodásával tűnik ki a
tömegből, és ezt az öltözködésével is tudomására hozza a környezetének. (Pl.
kalap, vastagkeretes szemüveg, nagymama pulóver, szűk farmer, tornacipő)”, lásd. http://idegen-szavak.hu/hipszter. Ez az amerikai szlengből átvett
megnevezés viszont csak a tüntetők egy kisebb részére érvényes, ezért nem
tartom releváns megnevezésnek a tiltakozók egészének megjelölésére.
[iv] A
mozgalom egyre inkább kapitalista rendszerellenessé növi ki magát: “… egy
sokkal heterogénebb társadalmi csoportról van már szó, mint a hagyományos
(„öntudatos”) munkásosztály volt. Olyanokról van szó, akik egyelőre nem tudják
önmagukat megfogalmazni a politika porondján: értelmiségiek, szabad
foglalkozásúak, munkanélküliek, mindenféle kisebbségek, marginalizált
csoportok, rokkantak, munkanélküliek, alkalmazhatatlanok (unemployable), kispénzű
nyugdíjasok, kisvállalkozók, stb., tartoznak ide. Magyarán a „régi politikai
szcénán”, melyet a tőkések és a hatalom által kialkított politikai klientúrák
dominálnak, a jelzett csoportok „még” marginálisak, alig képesek hallatni
hangjukat. Viszont ők lehetnek az „új baloldaliság” és végül a progresszió, az
„új világrend” meghatározó szereplői, a
változások társadalmi ágensei.” Lásd. http://systemcritic.blogspot.ro/2013/05/demokrtikus-baloldali-forgatokony-felek.html
[v] Jellemző módon a vita – hatalmi térfélen:
kormány, elnök – a bányanyitással kapcsolatos dokumentumok, a konszernnel való
szerződés titkosítása és a titkosság feloldása körül is folyik.
[vi] Amíg
az utcán vannak a tüntetők a radikalizálódás
lehetősége folyamatosan fennáll. Különféle politikai érdekeket és értékeket
valló vezérek kerülhetnek az élre, akik valamilyen irányba elviszik,
becsatornázzák az elégedetlenséget, ez most úgy látszik az Occupy mozgalmakra
hasonló kapitalista és rendszer- és globalizáció ellenes irányba
kristályosodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése