Unortodoxia vs. Ortodoxia, nulla-három
Tudom, tudom – ahogy mondani szokták
– a csapból, a rezsóból és a kávéfőzőből is a bukaresti román-magyar
kommentjei, ilyen-olyan visszhangjai folynak és ezerrel
dübörög a mémgyár. Nehezen állja meg az ember, hogy ne karikírozza a
történteket, mondjuk a „játék” vagy annak hiánya okán, mondván Egervári a magyar futball Matolcsyja, unortodox felfogása éppen
olyan káros és nevetséges, mint az utóbbié a gazdaság terén, hozzáértése
ugyanannyit nyom a latban (csak nehogy a jegybank élén tűnjön fel, nemsokára).
Vagy jót nevethetnénk újra azon, hogy Guzmics
Ricsi oly hirtelen fordult, mint – hokis zsargonban fogalmazva – „csuklósbusz
a rekettyésben”, s ezért csak visszajátszásról láthatta az okozott gólt. A
pályán kapott nagy zakó ettől fontosabb dolgokat fejez ki: unortodoxia mély
válságát, s tehetetlenségét, azt hogy ha valaki „1918”-at mond vagy mutat, ólom kerül a magyarok focicsukájába,
megmered az egész csapat, azt a keveset is elfelejti, frusztrált szorongása és
páni félelme folytán, amit amúgy otthon még tudott[i].
Ha magam is beállok a
kommentátorok sorába, az azért van, mert érdemesnek gondolom kifejteni azt a
vonatkozást, melyre sokszor történt utalás a meccs körül – nemcsak a lelátón,
hanem az ultrák egész megmozdulásában, otthonaikból egészen az Erdélyen való
átvonulásukig, a bukaresti fogadtatáson át, a stadionban mutogatott „1918”-as
táblákig, himnusztól (benne balsorstól és román ébredésestől) egészen sípszóig,
eszement töréstől-zúzástól-ordítástól bazi nagy kiábrándulásig, majd visszabumlizva
haza, és persze odahaza, képernyők előtt szorongva-szomorkodva –, de kifejtve
egyszer sem lett. Ez a vonatkozás pedig az alapvető magyar sorskérdéssel
kapcsolatos azzal, hogy képesek voltunk-e, lassan egy évszázad alatt,
feldolgozni Trianont[ii]? A
választ megelőlegezve mondom: akár anekdotikus is lehetne a román-magyar
focimeccs krónikája, ha nem lenne tragédiába forduló, ha nem lenne újra meg
újra szimbóluma, vagy még inkább metafórája egy sajátosan torz magyar
identitástudatnak, melyet mindmáig a feldolgozatlan trianon-trauma ural. A
román-magyar válogatott szembenállása, a felfokozott és már-már drámai módon eltúlzott kulisszáival,
olyan rendkívüli eseménnyé lett, olyan reprezentatív színtérré, mely
identitáskérdésként és nem egyszerű sporteseményként nemcsak a játékban benne levő szituációt,
hanem egy általánosabbat is megmutat[iii].
(Sok kommentátor éppen ezt fejezte ki azzal, hogy úgy érezte: „kilencven percig
felfüggesztett Trianon volt”). Az esemény azért is központi és ugyanakkor
szélsőséges (liminális) helyzetként jelent meg és hatott, mert a politika
sokszorosan kisajátította. Az a politika, mely nemcsak általában rátelepedik és
megszállja a leghétköznapibb eseményeket is, hanem egyúttal kiemeli, saját
napirendjére tűzi, és ezzel sajátos történelmi-társadalmi, stb. kontextusba
helyezi az eseményt. Így lehet politikai értelemben egy román-magyar selejtező „új
Trianon”, így lehet vélt vagy valós kölcsönös történelmi sérelmek, (resentiment-ek), visszavágások,
történelmi revansok eszköze, olyan szimbolikus keret, melyben sorstörténetek,
sőt nemzetek történelmi sorsa, mintegy újra eldől. A történet vagy ismétlődik –
most a köznapi értelmezés szintjén ez történt – vagy esetleg megfordul a
történelem, és győzhet a múltbéli vesztes, és veszíthet aki, akkor és ott győzött
(s helyreállna a „világ magyar rendje”). Mindez azért válhat (véres) valósággá,
mert a politikai mezőny szabályainak megfelelően, a falra festett ördög leszáll
onnan és elkezd közöttünk járni, mert a
politika futballhuliganizmusként nyilvánul meg és megfordítva a
futballhuliganizmus politikai erőre tesz szert. Így a mostani magyar kudarc
sorstragédiaként tűnik fel, gyászba borít és feleleveníti a történelmi
kudarcokat, és mindenekelőtt ugye trianont, és frusztrált keserűségbe fullaszt.
Persze, a valóságban akkor sem oldhatta volna fel frusztrációinkat, ha az
eredmény éppen fordítva alakul, csakhát mennyivel elviselhetőbb lenne a (magyar)
lét egy idegenben szerzett győzelemmel, gondolta a többség.
A történelmi trauma
feldolgozásához nem kis bátorságra lenne szükség, olyan pozitív világkép
elterjesztésére, mely előre mutat és nem a múltba fordulva kesereg, vagy revansra
készül, racionálisan mérlegel és nem gyülölettől üvölt, stb. Ahhoz, hogy a kudarc
okozta mély identitásválságból ki lehessen lábalni az okok megértésére és a
jövőben való elkerülésük megtervezésére, a történelemből való tanulásra lenne
szükség. De amíg csak a külső és időszakos okokat „hisszük el” kudarcot okozó
tényezőkként, amíg képtelenek vagyunk magunkba nézni és orvosolni azokat a
strukturális hiányosságokat, amelyek a kudarcot okoz(t)zák, aztán megbékélni,
elfogadni az új helyzetet és az abból fakadó új célokat, addig a feldolgozás el
sem kezdődhet[iv].
Helyzetünkben az elszigetelődés, a különcködés, az általános- és a külpolitikai
unortodoxia, kis túlzással, önsorsrontás. Márpedig a mai Magyarország ebbe az
irányba halad, az Európaellenes diskurzusok, a fejlett Nyugattal való nemrég
még jó viszony egyoldalú felrugása, a be- és elzárkózás és rendkívüliségünk
túlhangsúlyozása (és ezzel is a negatív hagyomány, a sorscsapások felnagyítása,
eltúlozása) mélyíti a letargiát, rossz közérzetet, peszszimista és sötét jövőt
vetít előre, egyszóval kihívja ellenünk a sorsot.
A szélesebb kontextus, amit a
mostani kudarc a magyarokban felidéz, az a trianon-trauma, melyet feldolgozni
képtelenek vagyunk, vagy mindenesetre még el sem kezdtünk. A történelmi sérelmen-fájdalmon
fölülemelkedni azért is nehéz, mert a politikai vezérek egy letűnt kor „normái”,
vélt vagy valós elvárásai, és avitt világképek alapján próbálnak gyógyítani.
Ahol elmúlt és levitézlett korok torzszülött ideológiái állam(raison)érdek rangjára emeltetnek, ahol
az iskolai erkölcstankönyv még mindig olyasmiket mond, hogy „azért
nincs megbízható értékrend, mert a sok befogadott nép (sic! a mai
Magyarországon?) szétzüllesztette az országot”, ott a trianon-trauma nem
oldódik, hanem elmélyül, ezen viszont nincs az a foci, és nincs az az
aranycsapat, mely segíthetne.
[i] Olvasom focizsargonban, hogy a fiúk „fejben
nem voltak ott” , oszt hol voltak? vagy nem focizni készültek, nem ez a
mesterségük és hobbijuk is, nem ezért fizetik őket, s technikában és
fizikumban hol voltak? Persze, nehéz úgy
jelen időben lenni, hogy közben az „aranycsapat” úton-útfélen hangoztatott
hagyománya, pontosabban legendája-mítosza, elviselhetetlen teherként nyomja a „fejet”,
ha tévhitekre épülő, hallatlan magas elvárások bénítják a rugókat, stb.
[ii] Azért
ne feledjük, hogy Trianon, ’39-ben
megbukott, népírtás és borzalmas háború követte, aztán utána visszaálltak a
trianoni határok, ezért sem üdvös a „vesszenezés”, szóval van nagyon rossz precedens.
[iii] A diszkurzív politika követői Carl Schmitt-től származtatják azt az
eljárást, mely a politikai mezőny értelmezésében igencsak hatékony: „a
kivételes eset alapján való definiálást”, illetve értelmezést. Szabó Márton írja, hogy „a kivétel
nemcsak önmagát magyarázza, hanem az általánost is, a határátlépésekben pedig
mindig megmutatkozik, de csak akkor,
hogy mit is lépett át az ember”. Lásd. Szabó Márton (szerk) Beszélő
politika, Jószöveg Könyvek, Bp. 2000, 45 p.
[iv] Csepeli
György fejti ki a történeti
vagy háborús kudarcok okozta kognitív disszonancia feldolgozásának fejlődés-modellje
alapján a trianon-trauma feldolgozatlanságának okait. Tőle származik a
kijelentés is, hogy egyelőre nem sikerül fölülemelkednie a magyar
közvéleménynek, legalábbis a többségnek, ezen a traumán, mert alapvetően csak
másokat hibáztatnak a kudarcért és képtelenek magukba nézni, egy racionális és pozitív
jövőképben feloldani a traumát. Lásd. Csepeli
György, A politika anatómiája,
Kossuth, 2013, 109-120 pp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése