Autonómiázás, mint puszta „nyelvjáték”, és valami „más”
„A történelem szüntelen arra
oktat minket, hogy a diskurzus nemcsak egyszerűen tolmácsolja a küzdelmeket és
az uralmi rendszereket, hanem érte folyik a harc, általa dúl a küzdelem; tehát
a diskurzus az a hatalom, amelyet az emberek igyekeznek megkaparintani.” – Michel
Foucault
Megérteni a közéletben, különösen
a politikai diskurzusokban, megjelenő kakofóniát, a kilométernyi értelmetlen és
többé-kevésbé tartalmatlan szóáradatot, kihámozni annak végső, rejtett és
manipulációval elfedett értelmét, emberpróbáló feladat. És nem lehetünk
mindannyian politikai szövegelemzők, hiszen egyéb dolgunk is akad, meg persze
felkészültségünk sem elég a láthatatlan összefüggések és rejtett (szubliminális)
üzenetek felfedezésére, illetve a politikai retorika által eltakart szándékok
és tervek kiolvasására, dekódolására. (Ezért fontos az értelmező/elemző szerepe
és ezért igyekeznek elszigetelni, ha nem egyenesen ösztrakizálni a manipuláció
leleplezésében nem érdekelt politikai aktorok, innen a hazaárulózás „gyakorlati
haszna", ezért kiírthatatlan a becsmérlő gyűlöletbeszéd, a leleplezők
megkövezésének „évezredes” hagyománya).
Biztonsági öveket becsatolni, újabb
autonómiázási hullám következik! A rommagyar politikai diskurzusok központi mezője
újfent, az autonómia-definíciók, pontosabban az azzal kapcsolatos „nyelvjátékok”
körüli csatározásoktól lesz hangos! Az uralkodó rommagyar párt „elérkezettnek
érzi az időt”, hogy újra „megvívja” autonómia-harcát, hogy ezúttal, újfent
hatalmi, azaz kormányzati szerepből újrafogalmazza azt a törvénytervezetét,
mely aktualizálja, ha úgy tetszik, az éppen „vállalható”
autonómia-meghatározását. Viszont, mint a
felállás máris jelzi, nem a többségi
hatalom képviselőivel és nem azért, hogy adminisztratív-jogi intézkedésekkel,
stb. segítse a helyi és/vagy etnikai autonómiáknak, mint kormányzási eljárásmódoknak
a bevezetését, hanem a többi kisebbségi formáció vonatkozásában. Azért, hogy
újra kijelölje, és szimbolikusan megerősítse, hatalmi pozícióját. Mert ne
feledjük, a politikai küzdelmek egyben nyelvi küzdelmek is, ez a megállapítás
növekvő mértékben áll a posztmodern politikai mezőnyre, még akkor is, ha –
különösen kifele, a be nem avatottak számára – a jelenlegi rommagyar politikai
csatározások nyelvezete kakofóniára emlékeztet és legjobb esetben is
fragmentált[i],
legtöbször verbális agresszión és stigmatizáló, stb. módon előadott
„nyelvjáték”-okban ölt testet. Az autonómiázásnak, mint (wittgensteini[ii])
nyelvjátéknak az a lényege, hogy nem a nyelv „leíró” (deskriptív, érthető és
valamilyen konkrét jelentéssel bíró módon, legalábbis egy valóságosnak tűnő
projektre vonatkozó – denotatív jellegű) funkciójára alapoz, hanem a nyelv „előíró”
(preskriptív), azaz, a politikai cselekvés értelmében, (pragmatikus) gyakorlati
funkcióját használja. És ezért az autonómia hangoztatásával, valójában nem „árul”
semmit, azaz tartalmatlan valamit forgalmaz. Az előíró jelleg (és a jogi
formulákba sűrített autonómia-diskurzusok tipikusan előíró jellegűek) politikai
értelemben azt szolgálja, hogy szinte kötelező módon állásfoglalást, helyezkedést
követeljen: a versengés tétje, hogy ki mennyire autonomista, ki mennyire
radikális autonómiát bír követelni, és ezzel szoros kapcsolatban mennyire rommagyar
és/vagy székely, hiszen a „jó” rommagyar/székely ma autonómiáz (vátévör this
mean), és radikális, és „ebből” nem enged, és „ezért” hősiesen kiáll, és menetel,
és zászlót lobogtat, és .... persze legfőképpen lamentál, és agitál, és ezer
módon bizonygatja autonómiapártiságát. A politikai autonómia-harc lényegében, a
fogalom kisajátításáért folyik, a tartalmi vonatkozások, a fogalom (denotatív)
jelölő, vagy „leíró” ereje csak annyiban lényeges, hogy egy képzeletbeli
radikalizmus skálán, mennyire számít radikálisnak, az, amit egyik vagy másik
tervezet, illetve diskurzus „kijelent”. Meggyőződésem, hogy már sokan el is
felejtették, de a tavalyi év az EMNT (x) szempontjából, „az autonómia éve
volt”, az SzNT retorikában és főként pragmatikában pedig, a „nagy
menetelések és zászlólengetések” évadját tudhatjuk magunk mögött. Marad
viszont a kérdés, hogy kerültünk-e közelebb ezáltal egy mégoly távlati és
esetleges, de megvalósíthatónak tűnő, autonómia projekthez? Arra igyekszem
rávilágítani, e helyen, hogy ilyesmit ne is várjunk, illetve hiába várnánk a
jelenleg behirdetett RMDSz
autonómia-tervezet vitájától sem; most majd a szövetség próbálja meg
megkaparintani az autonómia-diskurzusban rejlő hatalmat. Viszont eldöntésre vár
az a lényegesebb kérdés, hogy a rommagyar politikai mainstream nem érzékeli,
vagy manipulatív módon elhallgatja, sőt autonómiázásával elfedi, hogy a
magyarországi kormányzat kihátrált az autonómia-verseny mögül. Észre kell
vennünk ugyanis, hogy a kettős állampolgárok kritikus tömeggé növelésével,
illetve a választási jogosultság kiterjesztésével a helyi/etnikai „kis autonómiák”
ellenében, egy nagyobb integrációban és egyfajta neokoloniális uralom kiépítésében
gondolkodik a magyar kormányzat és csatolt részei. A helyi/etnikai autonómia diskurzusokat
egyre inkább a „tegyünk úgy,
mintha a Kárpát-medencében nem is lennének államhatárok, mintha Trianon meg
sem történt volna”, egyelőre homályos, de körvonalazódó diskurzusok irányába
tágítják. Márpedig a két diskurzus egymásnak homlokegyenest ellentmond. Lényegében
arra szólítják fel a határon túli magyarságot, hogy a nem magyar nemzeti
hatalmakkal szemben autonómiát, csak azért, és csak annyiban kell követelni,
amennyiben – egy következő körben – ez az autonómia a NER-t szolgálja, azaz a
Budapestről vezérelt integrációt erősíti: azzal szemben aztán nincs, illetve
nem lesz helye semmiféle autonómia követelésnek[iii].
Vegyük észre, hogy a helyi/etnikai autonómiázásos diskurzus hangsúlyos képviselete
ma nem képezi a legfőbb budapesti szándékot, hogy a NER fölülírja azt. Lássuk
be, hogy egy „MÁSIK” diskurzus lopakodik helyére, mégpedig a „szászjenői
sóhivatal” (NSKI) által egyre hangosabban forgalmazott, „Kárpát-hazát”
vizionáló, központosított „hálózati” hatalom képe, mely budapesti vezénylet alá
rendelné az összes határon túli magyar intézményt[iv].
Ez a neokoloniális terjeszkedést szolgáló „másik diskurzus” (a magyar polip
expanziója) még kísérleti- vagy alapozási stádiumban van, ezért csak
elejtett szavakból, illetve nyilatkozatokból, „apró lépésekből” tudható, hogy
mit céloz. Az azonban bizonyos, hogy nem támogatja a mélyebb helyi/etnikai
autonómiákat, hol ki-, illetve áttelepítést, hol intézményi „hálózatok”
Budapesthez való akár kényszerű csatlakoztatásával, az ottani hatalomnak való
feltétlen és strukturális alárendelődést szorgalmazza, minden esetre,
autonómia-ellenes!
[i] A külső megfigyelőnek úgy tűnhet, hogy
zavarodottság és többfele beszélés folyik az RMDSz vezetőinek diskurzusaiban. Nem
tudják, illetve nem közlik, hogy mi az álláspontjuk egy sor sarkalatos kérdésben,
mint államfő-jelölés, illetve támogatás; vagy Băsescu korrupciós botrányában való állás-nem-foglalás; hogyan
viszonyulnak a PNL (és Crin Antonescu) ámokfutásához?; egyszerre folyik a további „fideszeződés” és a román
kormánnyal való szolidarizálás; éppen megválasztott PPE-s EP
képviselőink támogatják, vagy sem a J-Cl. Juncker jelölését? stb., stb.
[ii] Wittgenstein a „nyelvjátékok” fogalmával a
nyelv pragmatikus vonatkozásaira hívja fel a figyelmet, arra, hogy a beszéd
preskriptív, szabályozó szerepét kiemelje, és a beszéd cselekvő voltát
hangsúlyozza (Wittgenstein, Filozófiai vizsgálódások, 23. paragrafus). Én azért
használom ebben a kontextusban a fogalmat, hogy kiemeljem: az autonómiázás erre
a preskriptív (vagy askriptív) nyelvi funkcióra épít, meg akarja mondani a
csatározások nyomán, hogy mit kell(ene) gondolnunk, illetve hogyan kell(ene)
hozzáálnunk/viszonyulnunk az autonómia-kérdéshez. Az autonómiával kapcsolatos
minden politikai kijelentést, egy játék lépéseként kell(ene) értelmeznünk,
legalábbis a politikai aktorok szerint. Aztán meg, lehetőség szerint, a játékszabályoktól
való eltérést – az autonómia valamely diszkurzív formájának elútasítását, vagy
csak megkérdőjelezését is – piros lappal szankcionálnának, azaz szimbolikusan
kiközosítenének a közösségből.
[iii] Könnyen megeshet, hogy Németh
Zsolt félreállítása mögött ez a dolog áll, vagyis ő még mindig túlságosan „őszintén
autonomista” nézeteket vallott, és nem állt át, vagy bármilyen kis mértékben is
ellenállt az új „Kárpát-haza” diskurzus
terjesztésének/sulykolásának. A volt felelős félreállítása egy korszak végét
jelzi a határontúliakkal kapcsolatos fidesz politikában, még akkor is, ha ezt
az illetékesek – politikai kommunikációs meggondolásokból – ma még véka alá
igyekeznek rejteni!
[iv] Érdekes, hogy senki fel nem figyel –
legalábbis nyilvánosan nem – az NSKI által nyiltan vállalt neokolonialista
nézőpontra, és ennek megfelelő politikára, mely a határontúli intézmények közvetlen,
és nem csak pénzügyi eszközökkel, hanem és főként ideológiai (NER)
követelésekkel való, lehetőség szerinti teljes kontrollját célozza. A
szászjenői “ötletek”, a határontúli politika száznyocvan fokos átfordulását
jelzik, t.i. a mai magyar kormányzat, mint volt gyarmatokra tekint a
Kárpát-medence magyarok által is lakott területeire, és egy neokolonialista
gesztussal, meglévő intézményi hálózatokon keresztül igyekszik újra kontroll
alá helyezni az ottani – lényegében az illető államok költségvetéséből épülő és
működő – intézményeket. A terv
mindenekelőtt a kulturális intézmények központból irányított “hálózatosítását”
veti fel, első körben, mint ahogy az a legutóbbi
NSKI aktusból kiviláglik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése