Kit, mit, és hogyan képvisel?

Kit, mit, és hogyan képvisel?

Igazán kiváncsi lennék azokra az érvekre, de persze a valódiakra és tételesekre, a racionálisakra, mondanám, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy akik a kormányzati pozíciók feladását hirdetik és képviselik, nem racionális érvek alapján teszik, amelyek a kormányból való – hirtelen és ötletszerű, dölyfös és csakazértis, stb. – kiszállást támasztanák alá. Kiváncsiságom kielégítését nem segíti a szövetség szűkszavúsága – és meggyőződésem, hogy sokan vannak még „mezei közemberek”, akik szintén fontosnak tartják az átláthatóságot –, mert ugyan hosszas vitát és végül nehéz döntést emlegetnek a SZÁT pénteki gyűlése kapcsán, de az ülés jegyzőkönyve, az érvek és ellenérvek, valamint azok aránya/megoszlása nem került nyilvánosságra (érdekes módon még szivárogtatás sincs, csak találgatás arról, hogy „Verestóy örök”).

Akik román- és Ponta-ellenes kirohanásokat forgalmaznak „megalapozott véleményként”, politikai/ideológiai indulatokat harsognak, rendre elfelejtenek egyetlen ellenzékbe vonulást támogató érvet is kifejteni. Még az sem lehet érv, ha analógiákat emlegetnek, hogy máskor sem, hogy soha sem, hogy semmit sem sikerült volna elérni kormányon, mert a hangoztatók is tudják: téves a kiindulópontjuk, és ezért következtetéseik sem lehetnek – legalábbis az elemi logika szabályainak megfelelően – helyesek. Az a tétel miszerint semmi nem változott az elmúlt 25 esztendőben, éppen olyan túlzás és féligazság, mint minden világok legjobbikának tételezni a miénket. Kizáróan az elvárások/követelések/sérelmek szerint mérni a világot, különösen a politikai valóságot, botorság: a politika, mint a „lehetőségek művészete”, mindig transzlokális és időben elnyúló folyamat-jellegű történéssor, lezáratlan és bizonytalan határú eseménysor. A politika végső soron az erőviszonyok leképeződése, többség-kisebbség – szerencés esetben – kompromisszumos játszmája, mely bizonyos vonatkozásban, és végső soron nullszaldós. Annyiban az, amennyiben az eszközök – az erőszakmonopólium, a döntési és adminisztratív intézkedési jogkörök és lehetőségek, stb. – végesek, és nem egyenlően oszlanak meg, parlamenti/kormányzati többség, illetve kisebbség tekintetében: kormányon lenni mindig több eszközt, erőt és/vagy hatalmat feltételez, mint ellenzékből politizálni. „Békeidőben” önként ellenzékbe vonulni, eszközökről/hatalomról való lemondást jelent, és mint a magát liberálisnak mondó Antonescu-féle párt aktuális története jelzi, igencsak káros politikai aktus: önveszélyes lépés. Ezért gondolom, hogy leginkább az ellendrukkerek – a lenini „minél rosszabb, annál jobb” elvet valló, felelősséget még egyszerű beszólásaikért, trollkodásaikért, sem vállalók, stb. –, a fogadatlan prókátorok szorgalmazzák az ellenzékbe vonulást. Azok a rommagyarságon belüli ellenzékiek, akik számára – és szemmel láthatóan vannak ilyenek – a szimbolikus politizálás, amit cinikusan és eufemisztikusan „kisebbségi jogvédő harcnak” mondanak, de valójában a sérelmi etno-nacionalista politikát értik alatta, szinte kontextustól függetlenül, mint egyedül üdvözítő alternatíva merül fel, jó néven vennék a „szomszéd kecskéjének elpusztulását”, ellenzékbe kívánják a szövetséget. A gyakorlati politizálásról való lemondás viszont, minden józan számítás szerint végzetes lehet, nemcsak a szövetség számára, hanem az egész közösségre vetítve is; különösképpen abban a kormányzati rendszerben, ahol nem jól megfontolt és szabályozott ismérvek és projektek, hanem személyes befolyás, korrupciós hálózatok és hatalmi játszmák eredményeként alakulnak az ágazati politikák, a regionális fejlesztések, és a befektetési források elosztása – itt ellenzékbe vonulni hatalmas, anyagiakban is mérhető hátrányt jelent; aztán nem ismerek olyan komolyan vehető elemzést, mely ne azt mutatná (mégha más szavakkal kifejezve is), hogy a szövetség eddigi népszerűségének két pillére van: a gyakorlati politizálás (nevezik még „kijáró”/ügyintézőnek is), mely különösen a helyi és központi adminisztrációban működik, és a szimbolikus politizálás (elismerés politikája) a rommagyarság egészére vonatkozóan. A kormányzati pozíció mindkét pillér megtartását, és viszonylagos megtámogatását adja, ezért elsőrendűen fontos.

A képviselet minőségét megkérdőjelezni, azt, hogy a szövetség, és ez esetben, annak elnöke „jól” politizált, hatékonyan és helyesen járt el, hogy megbízatását elvárható módon és szinten közvetítette, hogy teljesítette-e a közösség felhatalmazásából származó, ráruházott közakaratot, egészen más kérdés. Én alapvetően rossz taktikai döntések eredményének tekintem a kormányzattal járó erőforrások és befolyás csökkenését eredményező, mostanra kialakult helyzetet. Sőt azt is megkockáztatom, hogy feltegyem: a szövetségi elnök kiesett közszerepéből (public role), és ezzel, politikai értelemben, karanténba zárta mindenekelőtt sajátmagát, de – és ez a nagyobb gond – beszűkítette (political closure) az RMDSz mozgásterét is. Egy közképviseletet ellátó „megválasztott személy dolga jobb döntéseket hozni, mint ahogy  ezt a választók maguk tennék” (Richard Rorty). Kelemen Hunor viszont többszörösen rosszul döntött: először, amikor figyelmen kívül hagyva azt, hogy nem magánemberként, hanem közképviselőként vesz részt a kormányzati politizálásban, személyes tudathasadásos állapotának adott hangot, és erre hivatkozva helyezte kilátásba a kormányból való kilépést; másodszor – az előbbi gesztusából, beszűkült tudatának szintjén szinte automatikusan adódóan –, amikor kisomfordált a miniszteri és főként a helyettes miniszterelnöki szerepkörből, és személyes sértettsége, illetve érintettsége okán meggyengítette a szövetség hatalmi pozícióját. De ami ettől is fontosabb, amikor a politikai szcéna központi témája és egyben kerete a közelgő elnökválasztás, akkor minden párt igyekszik profitálni az adott lehetőségekből, abból a bizonytalanságból, ami minden választást megelőz: magánsérelmek felemlegetése helyett a helyzetből adódó lehetőségek hatékony kihasználására kellett volna stratégiát kidolgozzon a szövetség vezérkara! A kialakult helyzetet kompromisszumos megoldásnak nevezni, netán „erkölcsi győzelemnek” (sic!) mondani, ami történt, nem több egyszerű kommunikációs panelnél. S, mint tudjuk, nálunk a közönséges (politikai) hazugságot szokás „stratégiai diskurzusnak”, vagy politikai kommunikációnak becézni, nincs kölcsönösen előnyös kompromisszum, kármentés (damage control), és a veszteségek lehetőség szerinti elfedésének kísérlete folyik. Minden demokratikus és áttetszőségen alapuló rendszerben, a szövetségi elnök ilyettén való ámokfutása felveti a politikai felelősség kérdését, mely felelősséget fel kellene vállalnia, és levonnia a következtetést: nem államelnöknek kellene jelöltesse magát, hanem mennie a szövetség éléről.