A fejetlenség
lefejezése
Kevés fogódzónk van megítélni a
DNA (így vált már-már nemzetközi fogalommá a korrupcióellenes ügyészség)
ténykedését, hiszen tevékenységéről csak az általa kibocsájtott lakonikus és a
sajtóban esetlegesen szivárogtatott közlésekre kell hagyatkoznunk, ezért a
legutóbbi – Antal Árpád ellenes – föllépést sem tudjuk igazán értelmezni, és
figyelembe véve, hogy a DNA-s perek nem egyszer akár 3 éves átfutásúak, esély
sincs a gyors és végleges megítélésre. Az azért világos, hogy az esetek egyéni
megítélést igényelnek, és ugyanolyan logikai és morális hiba a korrupciós vádak
általánosítása, mint a kollektív ártatlanság vélelmének a fenntartása, hiszen
ez utóbbi is csak egyéni lehet: az ügyek különböznek és ha helyesen akarunk
eljárni (akár ügyészi, bírói, politikusi, mediatikus vagy egyéni),
megítélésüknek is különböznie kell. Márpedig amiről semmit, vagy nagyon keveset
tudunk, arról nehéz, no meg nem is ajánlatos véleményt mondani (hallgatni
kell?, amolyan Wittgenstein-i módra?), de sokszor persze politikai
meggondolásokból sem érdemes szólni, hiszen akarva-akaratlanul számonkérhetővé
teszünk olyan kijelentéseket, melyek bizonytalan, és részben okkult „tényeken”,
pontosabban nem-tudáson alapulnak. Ezért az ártatlanság vélelmén túl, nem a
napokban vezető témaként jelenlevő „Antal-ügy”-ről szeretnék szólni, hanem
arról a kísérő jelenségről, mely a megvédésére/fölmentésére tett politikai és
publicisztikai erőfeszítések oldalágán merült föl. Ezek „megvilágító
jelentőségű” kijelentések, nagyon is figyelemre méltó fénybe állítják az
RMDSz körüli politikai történéseket, ráirányítják a figyelmet arra a belső
harcra és annak kimenetelére, mely eddig jószerével titkos volt, illetve csak magam
boncolgattam. Miközben az RMDSz politikai vezérei kiállnak Antal mellett
is, megelőlegezve ártatlanságát, két jobboldali újság és újságíró is leleplező
jelentőségű megállapítást tesz Antal közelmúltbéli ténykedéséről, idézem: „... az
RMDSZ egyik legnépszerűbb politikusát
veszítheti el, ráadásul Antal Árpád azok közé tartozik, akik sikeresen
terelték a szövetséget Gyurcsány Ferenc és a szocialisták ölelő karjaiból a
nemzeti elkötelezettségű kormánypártok irányába.” (Farcádi Botond,
2016, febr. 18.); és nagyon hasonlót mond Csinta
Samu (2016, febr. 20.):„... Sepsiszentgyörgy
polgármestere központi szerepet játszott abban a folyamatban, amelynek végén
a sokáig szocialista elkötelezettségű, a Fidesszel fagyos viszonyban lévő RMDSZ
végül átjutott a túlsó partra.” És álljunk meg a két egymáshoz
nagyban hasonló kijelentésnél, mit is mondanak a szerzők? Mindenekelőtt azt,
hogy Antal és elvtársai – semmi kétségem, hogy Tamás Sándorra, Borboly Csabára,
és Ráduly Róbertre utalnak – az elmúlt öt-hat esztendőben sajátos missziót töltöttek
be az RMDSz-ben, éspedig azt, hogy a szövetséget „átállítsák” a fidesz
oldalára, hogy vazalluspárttá tegyék, mely nem saját elhatározásait, hanem a budapesti
elvárásokat, döntéseket követi. Hiszen kezdettől fogva nem volt kétséges, hogy
a magyarországi politikai mezőnyben a
fidesz volt és maradt az egyetlen párt, mely a Markó-doktrína lényegét nem
fogadta el, t.i. az „egyforma közelség-tartás” elvét, ami alapján a szövetség
autonóm módon döntött minden rommagyarságot érintő kérdésben és ehhez kérte a
mindenkori magyar kormány, illetve pártok támogatását. A fidesz és Orbán Viktor
viszont, vezérelvű és patronális (patrón-klienteláris) pártként semmiféle tőle
független, autonóm formációt nem támogatott és nem támogat, legyen szó akár
határontúli szervezetről is, ez jelentkezik mind a felvidéki, délvidéki, és
kárpátaljai és aztán mára az erdélyi magyar pártok, és magyar kormány
viszonyában, a támogatás-rendszerben és a politikai retorikában is.
Zavaros a
szocialista „ölelő karra” való utalás azért is, mert a magyarországi pártok
közül csak a fidesz gondolkodott érzelmi kötődésekben, illetve
támogatott/hozott létre haveri pártokat határontúli magyar közegben. Egyetlen
helyet sem tudnék idézni, ahol baloldali/liberális barátságokra való
hivatkozással hoztak volna létre határontúli magyar pártokat, mint ahogy az
EMNP esetében történt, ahol pártalapításkor a fidesszel való húszéves barátságot
hozzák föl érvként, a sajátos módon „stratégiai partnerségnek” nevezett
klienteláris rendszert. De téves a két újságíró-elemző kiindulópontja azért is,
mert a szövetség egészen a legutóbbi kormányból való kilépésig (mely ismétcsak
utólagos bevallás szerint fidesz
sugallatra történt), az utolsó elnök-választásig önállóan alakíthatta saját
politikáját, tehát nem igaz, hogy „szocialista elkötelezettségű” lett volna miközben
formálisan is a PPE tagja. Paradoxon az is, hogy egyfelől éppen azt róják föl
az elmúlt baloldali/liberális kormányzatoknak, hogy túl keveset és kizárólag az
instrumentális politizálásban, nem pedig a nemzeti retorika szintjén
foglalkozott a hatumákkal, másfelől pedig /Gyurcsány/ szocialista „ölelő
karokról” beszélnek, Antal és a többi székelyföldi kiskirály többé-kevésbé rejtett
politikai ténykedését illetően. Abban viszont igazuk van a szerzőknek, hogy az
RMDSz titkon ténykedő (értsd zsaroló) belső ellenzékének sikerült átvinni
akaratát, legyőzték a Markó-doktrína híveit és maguk alá gyűrték Kelemen Hunort
is, aki jó egy éve adta be a derekát a fideszhez való csatlakozás
fölvállalásával (egyébként éppen az oly sokat bírált „demokrácia központok
módszerét” használva bujtatott
párttámogatási csatornaként). A szövetség ma valóban a „túlsó parton van”,
ami azzal jár, hogy tilos román kormányba belépnie, hogy nem alakíthatja
önállóan politikai vonalvezetését, és kényszerűségből feladta a Markó-doktrína
egyik leglényegesebb elvét a függetlenségét, a magyarországi pártpolitikai csatározásokban
való semlegességét. Ezt észleli és mondja ki, megkésve és nekrológba
rejtve, Markó Béla, amikor úgy fogalmaz, hogy a határontúli magyar
szervezetek ki vannak szolgáltatva „a magyarországi politika kénye-kedvének”; és persze
kiszolgáltatva országaik kormányainak is, hiszen Magyarország nemzetközi presztízsvesztése
lényegesen lecsökkenti a határontúli, immár fidesz kliens-pártok mozgásterét,
politikai zsarolási potenciálját, különösen kényszer-ellenzékben.
Az RMDSz (is)
úgy járt, mint az egyszeri viccben a vak ember, akit készségesen átkísérnek a
forgalmas út túlsó oldalára, miközben nem is akart átmenni. Szerette volna
megőrizni függetlenségét (intézményes autonómiáját) – legalábbis Kelemen Hunor
regnálása elején nem ígért 18O fokos fordulatot a Markó-doktrínához képest –
viszont szorgos székelyföldi kiskirályai (saját meggyőződéstől, előzetes „baráti”
kapcsolatok hatására, anyagi érdekekből, stb., ez még nem egyértelmű),
klienspárttá változtatták. A túlparton az RMDSz-re, megtapasztalható módon, az
állandó bizonytalankodás – ukázra várás, az utasítások értelmezésének kínos
feladata, állandó kötéltánc az EU-ellenes szabadságharc és keleti nyitás, meg a
hazai realitások és politikai folyamatok között, stb., – a klienspártiság és a kiszolgáltatottság, annak minden nyűge várt. A gyors
kiágyazódás a romániai politikából, marginalizálódás és provincializálódás,
defenzív politika, mely a szintentartást képes csak célként kitűzni, a
valahogyan túlélni zászlója alatt. A Kelemen-doktrína megújulást hirdetett, de
egyre inkább a be-, illetve összeomlás diszkrét ígéretének a hordozója lett, és
ez keretezi be, illetve szab irányt a helyhatósági választások
előkészítetlenségének, visszásságainak és sikertelenségének is. Politikusainknak
legalábbis úgy tűnik, hogy a rommagyaroknak a szomszéd sivatagjának szürke
üressége kell, és azt is csak a pengedrótkerítésen át szemlélhetjük, kevéssé
vigasztaló perspektíva.