2016/02/23

A fejetlenség lefejezése

A fejetlenség lefejezése

Kevés fogódzónk van megítélni a DNA (így vált már-már nemzetközi fogalommá a korrupcióellenes ügyészség) ténykedését, hiszen tevékenységéről csak az általa kibocsájtott lakonikus és a sajtóban esetlegesen szivárogtatott közlésekre kell hagyatkoznunk, ezért a legutóbbi – Antal Árpád ellenes – föllépést sem tudjuk igazán értelmezni, és figyelembe véve, hogy a DNA-s perek nem egyszer akár 3 éves átfutásúak, esély sincs a gyors és végleges megítélésre. Az azért világos, hogy az esetek egyéni megítélést igényelnek, és ugyanolyan logikai és morális hiba a korrupciós vádak általánosítása, mint a kollektív ártatlanság vélelmének a fenntartása, hiszen ez utóbbi is csak egyéni lehet: az ügyek különböznek és ha helyesen akarunk eljárni (akár ügyészi, bírói, politikusi, mediatikus vagy egyéni), megítélésüknek is különböznie kell. Márpedig amiről semmit, vagy nagyon keveset tudunk, arról nehéz, no meg nem is ajánlatos véleményt mondani (hallgatni kell?, amolyan Wittgenstein-i módra?), de sokszor persze politikai meggondolásokból sem érdemes szólni, hiszen akarva-akaratlanul számonkérhetővé teszünk olyan kijelentéseket, melyek bizonytalan, és részben okkult „tényeken”, pontosabban nem-tudáson alapulnak. Ezért az ártatlanság vélelmén túl, nem a napokban vezető témaként jelenlevő „Antal-ügy”-ről szeretnék szólni, hanem arról a kísérő jelenségről, mely a megvédésére/fölmentésére tett politikai és publicisztikai erőfeszítések oldalágán merült föl. Ezek „megvilágító jelentőségű” kijelentések, nagyon is figyelemre méltó fénybe állítják az RMDSz körüli politikai történéseket, ráirányítják a figyelmet arra a belső harcra és annak kimenetelére, mely eddig jószerével titkos volt, illetve csak magam boncolgattam. Miközben az RMDSz politikai vezérei kiállnak Antal mellett is, megelőlegezve ártatlanságát, két jobboldali újság és újságíró is leleplező jelentőségű megállapítást tesz Antal közelmúltbéli ténykedéséről, idézem: „... az RMDSZ egyik legnépszerűbb politikusát veszítheti el, ráadásul Antal Árpád azok közé tartozik, akik sikeresen terelték a szövetséget Gyurcsány Ferenc és a szocialisták ölelő karjaiból a nemzeti elkötelezettségű kormánypártok irányába.” (Farcádi Botond, 2016, febr. 18.); és nagyon hasonlót mond Csinta Samu (2016, febr. 20.):„... Sepsiszentgyörgy polgármestere központi szerepet játszott abban a folyamatban, amelynek végén a sokáig szocialista elkötelezettségű, a Fidesszel fagyos viszonyban lévő RMDSZ végül átjutott a túlsó partra.” És álljunk meg a két egymáshoz nagyban hasonló kijelentésnél, mit is mondanak a szerzők? Mindenekelőtt azt, hogy Antal és elvtársai – semmi kétségem, hogy Tamás Sándorra, Borboly Csabára, és Ráduly Róbertre utalnak – az elmúlt öt-hat esztendőben sajátos missziót töltöttek be az RMDSz-ben, éspedig azt, hogy a szövetséget „átállítsák” a fidesz oldalára, hogy vazalluspárttá tegyék, mely nem saját elhatározásait, hanem a budapesti elvárásokat, döntéseket követi. Hiszen kezdettől fogva nem volt kétséges, hogy a magyarországi  politikai mezőnyben a fidesz volt és maradt az egyetlen párt, mely a Markó-doktrína lényegét nem fogadta el, t.i. az „egyforma közelség-tartás” elvét, ami alapján a szövetség autonóm módon döntött minden rommagyarságot érintő kérdésben és ehhez kérte a mindenkori magyar kormány, illetve pártok támogatását. A fidesz és Orbán Viktor viszont, vezérelvű és patronális (patrón-klienteláris) pártként semmiféle tőle független, autonóm formációt nem támogatott és nem támogat, legyen szó akár határontúli szervezetről is, ez jelentkezik mind a felvidéki, délvidéki, és kárpátaljai és aztán mára az erdélyi magyar pártok, és magyar kormány viszonyában, a támogatás-rendszerben és a politikai retorikában is.
Zavaros a szocialista „ölelő karra” való utalás azért is, mert a magyarországi pártok közül csak a fidesz gondolkodott érzelmi kötődésekben, illetve támogatott/hozott létre haveri pártokat határontúli magyar közegben. Egyetlen helyet sem tudnék idézni, ahol baloldali/liberális barátságokra való hivatkozással hoztak volna létre határontúli magyar pártokat, mint ahogy az EMNP esetében történt, ahol pártalapításkor a fidesszel való húszéves barátságot hozzák föl érvként, a sajátos módon „stratégiai partnerségnek” nevezett klienteláris rendszert. De téves a két újságíró-elemző kiindulópontja azért is, mert a szövetség egészen a legutóbbi kormányból való kilépésig (mely ismétcsak utólagos bevallás szerint fidesz sugallatra történt), az utolsó elnök-választásig önállóan alakíthatta saját politikáját, tehát nem igaz, hogy „szocialista elkötelezettségű” lett volna miközben formálisan is a PPE tagja. Paradoxon az is, hogy egyfelől éppen azt róják föl az elmúlt baloldali/liberális kormányzatoknak, hogy túl keveset és kizárólag az instrumentális politizálásban, nem pedig a nemzeti retorika szintjén foglalkozott a hatumákkal, másfelől pedig /Gyurcsány/ szocialista „ölelő karokról” beszélnek, Antal és a többi székelyföldi kiskirály többé-kevésbé rejtett politikai ténykedését illetően. Abban viszont igazuk van a szerzőknek, hogy az RMDSz titkon ténykedő (értsd zsaroló) belső ellenzékének sikerült átvinni akaratát, legyőzték a Markó-doktrína híveit és maguk alá gyűrték Kelemen Hunort is, aki jó egy éve adta be a derekát a fideszhez való csatlakozás fölvállalásával (egyébként éppen az oly sokat bírált „demokrácia központok módszerét” használva bujtatott párttámogatási csatornaként). A szövetség ma valóban a „túlsó parton van”, ami azzal jár, hogy tilos román kormányba belépnie, hogy nem alakíthatja önállóan politikai vonalvezetését, és kényszerűségből feladta a Markó-doktrína egyik leglényegesebb elvét a függetlenségét, a magyarországi pártpolitikai csatározásokban való semlegességét. Ezt észleli és mondja ki, megkésve és nekrológba rejtve, Markó Béla, amikor úgy fogalmaz, hogy a határontúli magyar szervezetek ki vannak szolgáltatva „a magyarországi politika kénye-kedvének”; és persze kiszolgáltatva országaik kormányainak is, hiszen Magyarország nemzetközi presztízsvesztése lényegesen lecsökkenti a határontúli, immár fidesz kliens-pártok mozgásterét, politikai zsarolási potenciálját, különösen kényszer-ellenzékben.
Az RMDSz (is) úgy járt, mint az egyszeri viccben a vak ember, akit készségesen átkísérnek a forgalmas út túlsó oldalára, miközben nem is akart átmenni. Szerette volna megőrizni függetlenségét (intézményes autonómiáját) – legalábbis Kelemen Hunor regnálása elején nem ígért 18O fokos fordulatot a Markó-doktrínához képest – viszont szorgos székelyföldi kiskirályai (saját meggyőződéstől, előzetes „baráti” kapcsolatok hatására, anyagi érdekekből, stb., ez még nem egyértelmű), klienspárttá változtatták. A túlparton az RMDSz-re, megtapasztalható módon, az állandó bizonytalankodás – ukázra várás, az utasítások értelmezésének kínos feladata, állandó kötéltánc az EU-ellenes szabadságharc és keleti nyitás, meg a hazai realitások és politikai folyamatok között, stb., – a klienspártiság és a kiszolgáltatottság, annak minden nyűge várt. A gyors kiágyazódás a romániai politikából, marginalizálódás és provincializálódás, defenzív politika, mely a szintentartást képes csak célként kitűzni, a valahogyan túlélni zászlója alatt. A Kelemen-doktrína megújulást hirdetett, de egyre inkább a be-, illetve összeomlás diszkrét ígéretének a hordozója lett, és ez keretezi be, illetve szab irányt a helyhatósági választások előkészítetlenségének, visszásságainak és sikertelenségének is. Politikusainknak legalábbis úgy tűnik, hogy a rommagyaroknak a szomszéd sivatagjának szürke üressége kell, és azt is csak a pengedrótkerítésen át szemlélhetjük, kevéssé vigasztaló perspektíva.


2016/02/16

Vigyázat, megpetitionálnak!

Vigyázat, megpetitionálnak!

Cenzúrát követelőknek[i] és annak érdekében peticionálóknak is érdemes észrevenni, hogy a cenzúra kettős fegyver, hiszen a hatalmon levők szándékaival ellentétesen is elsülhet, nem elfojt bizonyos nem kívánatosnak ítélt gondolatokat, eszméket, művészi kifejezőeszközöket, stb., hanem egyenesen fölhívja rájuk a figyelmet, reflektorfénybe helyezi azokat, vagy ha úgy tetszik jól elad az eszmék és a médiák piacán. Amit a volt szocialista rendszer kicenzúrázott, tiltott vagy üldözött, korabeli kifejezéssel „indexre helyezett”, az nagyon is kelendő lett fű alatt, informális csatornákon egymástól kölcsönözve lefüggönyözött szobákban olvastuk, és nagyon halkan hallgattuk, de annál lelkesebben tárgyaltunk meg egymás között „biztonságban”, amikor úgy gondoltuk, senki nem hallja/látja. A tiltás biza nagy vonzerőt kölcsönzött (mai zsargonban – celebgyártás?, sztárcsinálás volt?) a Szabadeurópa Rádió adásainak például, amit kritikátlanul fogyasztottunk, már csak azért is, mert tilos volt. Amikor az irodalmi/művészi alkotások maradandóságáról esik szó, az „idő rostájáról”, arról, ami fönnakad rajta és arról, ami átmegy, észre sem vesszük, hogy a cenzúra hozadékáról is beszélünk: amit a korabeli cenzúra tilt, a legtöbbször az lesz maradandó, az kerül be az alkotások tárházába, és szinte soha nem az irányított, megrendelésre, a mindenkori hatalom érdekei kiszolgálására készült művek, az öncenzúra, egyenesen diszkvalifikál (a cenzúra kultúrtörténelmet formáló tényező, a gonosz, ami ellen a jó fölléphet, éppen, ahogy Hegel történelmi szerepét kijelöli). A cenzúrának és híveinek nincs humorérzéke[ii], de nagyon is alkalmas arra, hogy börleszkbe illő helyzeteket teremtsen, ironikus és vicces reakciókat váltson ki, hogy a kinevetéssel oldjuk föl nyomasztó hatalmi beavatkozását, illetve nevetség tárgyává tegyük.
Félreérti a nyilvánosság működésmódjait és egész szerkezetét, aki a cenzúrát, annak minden formáját és megnyilvánulását démonizálja, hiszen vannak helyzetek, eszmék, képek és cselekvések, melyek emberiek ugyan, mégha a fantázia szüleményei is, viszont nem valók mindenki számára. Egyszóval a piros körbe zárt 18-as jelzésnek van létjogosultsága a képernyőn, és uszító mások méltóságát sértő, obszcén, rasszista, stb., megnyilvánulások közlése nélkül is van művészi/szerzői szabadság. Viszont nem az ilyesfajta kímélő cenzúrázás iránti igény az, ami vitát vált ki kies tájaink közbeszédében, hanem az alkalmi cenzúrázástól lényegesen más jelenségről szólnak a viták. Egészen más az a kísérlet, a volt szocialista államok tiltási és jutalmazási rendszere, valamint a jobboldali diktatúrákra jellemző, struktúrájában mindenestől hasonló cenzúra, ami átfogó, minden szintre kiterjedő, kultúrpolitikai eszközként használatos. Azt hiszem, hogy az irányított kultúra[iii] diszkrét komfortjára való áhitozás az, ami itt és most, igyekszik fölülírni a művészi/alkotói, szerzői autonómia elfogadását: a szellemi restség – sokan még megválogatni is lusták, hogy mit nézzenek, olvassanak, hallgassanak; kishitüség – a szokatlan, újszerű, az alternatív csak megrontja a „zifjúságot”; provincializmus – a művészi/értelmiségi alkotásokat nem az egyetemesség viszonylatában, hanem egyre szigorúbban a helyi horizonton belül ítélik meg; tradicionalizmus, konvencionalizmus – nem a korszerűség az epokalizmus a szempont, hanem a hagyomány „éltetése”, ezért a legtöbb cenzúrát óhajtó fennkölt mondata azzal kezdődik, hogy „bezzeg a mi időnkben...” ; intolerancia – a másság iránti bizalmatlanság, sőt már-már félelem; megveszekedett ideológiai elköteleződés – mint ahogy régebb a szocialista/kommunista eszmék fanatikusai művelték/követelték a cenzúrát, az „elhajlók” kirekesztését[iv] manapság az etno-nacionalista elfogultság, és annak kisebbségi változatai mellett való kiállás fogalmazódik meg az intézményes[v], kultúrbizottsági cenzúra[vi], sőt a tabusítás iránti ellenálhatatlan vágyként.
Nem utolsó sorban tehát hatalmi/politikai kérdésként kell kezelni a jelenséget: amikor többnyire dilettánsok, frusztráltak és csatolt részeik cenzúráért kiáltanak, hatalmat akarnak maguknak, kontrollálni, megszabni, illetve korlátot szabni, ellehetetleníteni, a nyilvánosságból, színpadról, képernyőről, és végül közéletből eltávolítani mindent, ami ízlésükkel ellenkezik, és nemcsak a kellemetlen igazságokat akarják eltüntetni, hanem azok hordozóit is, az alkotókat.
Végére hagytam a jó híreket, azt, hogy sem az újságírótársadalom, sem pedig a józan ész ifjú szószólói nem engedtek sem petíciónak[vii], sem egyéb megmondóemberek kétes autoritásának, és viszonylag egységesen léptek föl az előbbiek a petíció tartalma ellen, az utóbbiak – egy fricskával – a kulturbizottságosdi ellen. A cenzúra biza kettős fegyver még akkor is, ha csak követelik bevezetését, és a petíció esetében fordítva sült el, t.i. az újságírói szakma és közösség viszonylag egységesen lépett föl (többek között itt, itt, itt, és itt) tartalma, zavaros és ásatag követelései ellen. Le a kalappal különösen azok előtt, akik világosan kimondták: nem értenek egyet a megtámadott szerző sok, vagy legtöbb írásának, rádióadásának, stb., tartalmával, vagy hangnemével, nyelvezetével, stb., de határozottan kiállnak azon joga mellett, hogy azokat bármilyen felületen, mindenféle cenzúra nélkül kifejthesse, hangoztathassa, terjeszthesse. A témában született MÚRE állásfoglalás csírája lehet általában a sajtószabadság követelésének és kibontakozásának a rommagyar médiákban, és ez nem lényegtelen körülmény, fontos és pozitív fejlemény.





[i] Különös jelenség az „alulról kezdeményezett” intézményes cenzúra követelése, hiszen a cenzúra a mindenkori hatalom kiváltsága, csak ő képes bevezetni és fenntartani, tiltásokkal és jutalmakkal kontroll alatt tartani. Eszerint , aki cenzúrát, sőt irányított kultúrát akar, melyben az alkotók csak végrehajtói a hatalmi akaratnak, kultúrkulik, tudatában vannak vagy sem, ellenforradalmárok. Bármennyire is rejtik, maguk is hatalmat akarnak, kulturhatalmi harcot folytatnak, cenzorként akarnak részesülni a hatalmi erőszak intézményéből, nyeregben lenni, megmondani másoknak miről, hogyan írjanak, mit gondoljanak, hogyan ábrázoljanak; határokat kijelölni; nem érvelve meggyőzni, hanem erőnek erejével legyőzni, elhallgattatni, betiltani szándékoznak a másként gondolkodókat.
[ii] Biztosan nem véletlen, ahogyan félreértették Szilágyi Aladár paródiáját, amelyben Adyval vonja párhuzamba (nem Parászka Borókát, mint a szándékosan félreértők és ignoráns naivak mondják), a cenzúrát követelők eljárását. Kiváncsi lennék, ha szerző nélkül jelennének meg Ady keresetlen, kritikus mondatai hányan kiáltanának még ma is „haza- és nemzetárulót”, azok közül, akik Szilágyit vádolják ma blaszfémiával. De Magyari Tivadar „megpeticionálása” is várható egy remekbe szabott humoreszkje kapcsán, melyet éppen a fennálló áldatlan intolerancia karikírozására írt, és akit máris kitámadtak, hogy „székely-magyar ellenes”. Mert a székelyek köztudottan 2 dolgot gyűlölnek, de azt aztán nagyon: az intoleranciát, no meg a cigányokat, románokat, feketéket, buzikat és migráncsokat, stb., stb., stb. .... Félreértés ne essék, ugyanolyan bumburnyák lenne, mint a „székelyezők” az is, ha valaki a humoreszk szerzőjétől – egyfajta félreértett pc nevében – a „niggerezést” kérné ki magának, és mint aki a torz ábrázolás miatt akar peticionálni.
[iii]Haraszti Miklósnak negyedszázada, A cenzúra esztétikája címmel megjelent kötete hívja föl erre a figyelmet – és rá hivatkozva fejtem ki én is. Haraszti az „irányított kultúra egész szövevényeként” írja le az államszocialista kultúrpolitikát és azon belül a cenzúrát és öncenzúrát, mint sajátos eszközt. De struktúrájában nagyon is hasonló, csak immár „kereszt(y)én-konzervatív” jelenség van kibontakozóban a magyar kultúrpolitikában, olyan hivatalok léptek működésbe, melyek a cenzúrázást nem is a teljes tiltás, hanem inkább a jutalmazási rendszeren keresztül próbálják érvényesíteni (lásd. MMA).
[iv] Egyszer érdemes lenne megkutatni a szekus besúgók ilyen irányú tevékenységét, vajon hányszor jelentettek „elhajlást a kötelező, cenzúrázott, kánontól” alkotók följelentésében, egyfajta kultúrharc és öncenzúra, meg persze karrierista önérdek nevében?
[v] Szánalmas elferdítése a petíció fogalom eredeti értelmének, intézményének és funkciójának, amit egy „műkedvelő újságíró” (foglalkozásáról bővebb, hosszas noszogatásra sem tudható meg) követett el a napokban, aki nem valamilyen fennálló rend, vagy hatalmi szabályozás, illetve intézkedés ellen (ahogy azt petícióktól megszoktuk), hanem egy személy cenzúrázásáért, esetleg akár munkahelyéről való kírúgatásáért, vagy legalábbis közlési lehetőségeinek korlátozásáért lépett föl. A petíció fogalmazója minden bizonnyal maga is érzi eljárása visszásságát, hiszen nem is tudja megnevezni kiket szólít föl és mire, már azon is túl, hogy minden indoklás nélkül minősít, cimkéz és megbélyegez, és folyamodványát egy személy ellen irányítja, mint a cím jelzi.
[vi] Nem gondolom, hogy szándékosan tette, de nagyon jól kifejezte, és aztán ellenreakciót provokált egy színházzal kapcsolatos olvasói levél szerzője Sepsiszentgyörgyön, melyet aztán szavazásra bocsájtottak, és szemfüles fiatalok meghackeltek.
[vii] A peticionáló amatőr képtelen szabatosan és érthetően megfogalmazni valós szándékát, de cenzori ambíciói a moderálás során kiderülnek. FZs, ugyanis bizonyíthatóan nemcsak obszcén és nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokat „moderál ki”, tüntet el a hozzászólások közül, hanem olyanokat is, melyek ellentmodnanak neki, illetve nekivadult, a vitakultúra alapvető szabályait sem ismerő/gyakorló, „vakközösségének”, melyet éppen a petícióval hozott létre. Szánalmas eljárás, mint ahogy az is, hogy képtelen kézben tartani az általa elszabadított gyülölet-beszéd folyamot.

2016/02/09

Nekrológok

Nekrológok

Ezer sebből vérzik a kisebbségi politizálás, de legfőképpen annak lehetünk tanúi, ahogyan az elvtelen és morálisan légüres térben, üres malomként működő inkonzisztens politizálás, nagy sebességgel és drámai módon rohan a vesztébe. Ha voltak, akik úgy képzelték, hogy a politikai filozófia, az elvek, amelyek mentén a kisebbségi politizálás folytatható másodrangúak, sőt lényegtelenek, és a populista etno-nacionalista lózungok és vágyálmok megalapozhatnak politikai stratégiát, mára bizonyára maguk is meggyőződhettek arról, hogy illúzió ilyesmiben reménykedni. Mozgó homokra tartós vár nem építhető, a kalandorpolitika – különösen kisebbségi helyzetben – nagyon gyorsan csődhöz vezet. Így van ez akkor is, ha a politikai osztály a polgárok ignoranciájára tettestársként számíthat – rövid távon és egyik-másik kérdésben –, ha nincs erős ellenállás vagy kritika, ami folyamatosan ellenőrizné és a kívánatos korrekciókra rávenné a politikai elitet. A rommagyar politizálás, egy emberöltőn át két erős és ugyanakkor jó irányba lépegető lábon járt: egyfelől volt az elvi/filozófiai/szimbolikus háttér, aminek lényege, hogy a kisebbségi jogok és a kiharcolásukért folyó küzdelem az egyetemes emberi jogok, a liberális demokrácia értékei, az alakuló közös európai konstrukció távlatát figyelembe vevő politikai kurzus részeként lép föl, és ezzel legitimálja, vagy keretezi be következetes politikáját. Ez az erős elvi politizálás viszont csak a belső demokrácia intézményesítése, az autonómia-követelések szakmai megalapozása, hosszú és következetes alkupolitikák rendszerének működtetése, stb. révén volt lehetséges, a fejlett nyugathoz való alkalmazkodás távlatának fönntartásával. A kisebbségi jogokért való küzdelem mindenkor a polgárok pozitív érzelmeire és attitűdjeire apellált, a kisebbségekkel szembeni toleranciát, sőt pozitív diszkriminációt (positive action), az önmegtartóztatásra, a szélsőségesség elútasítására, stb., alapozott; másfelől pedig volt a pragmatikus, a problémamegoldó reál- vagy kijáró politizálás, ami a közpolitikák szintjén képviselte a kisebbségi közösségek helyi és közvetlen gazdasági/társadalmi/kulturális érdekeit, és különösen akkor volt sikeres, amikor az RMDSz kormánypozícióban volt (ilyenkor még egyfajta közösségi komfortérzetet is fenntartott). A szövetségi politizálás igyekezett egyensúlyban tartani a pragmatikus és a szimbolikus politizálást, a középtérben mozgott, integrálta a helyi, regionális és szélesebb elvárásokat, érdekeket, stb.
Hosszú és kiérlelt elemzést igényelne annak kifejtése, hogy hogyan és különösen, hogy miért épültek le, illetve váltak agyaglábakká a nemrég még márványoszlopoknak tűnő alapok, viszont itt és most csupán a válság legszembetűnőbb szimptómáira, közvetlen kiváltó okaira utalok, nagyon röviden. Máskor is elmondtam, a pragmatizmus feladása, a kormányból, az országos politizálásból való – látszólag önkéntes – kiválással a helyi szintre lett visszavágva, az érdekérvényesítő képesség lényeges lecsökkenésével járt, és vissza nem fordítható károsodáshoz vezet/ett. De elfogyott a levegő körülötte, és hitelét vesztette a kisebbségi politizálás elvi hátterét jelentő európai, a liberális demokráciák, az egyetemes emberi jogokba ágyazott háttere is, mégpedig azzal a  politikai kurzusváltással, ami Budapesten következett be. És az ottani változások messze nem csak retorika-váltásról (ártalmatlannak tűnő „fülkeforr”-ról) szólnak, hanem a nyugati civilizáció és politikai kultúra értékeitől való, régiónkban példa nélküli, elfordulásról, az „illiberális demokrácia” meghírdetéséről, aztán meg egyfajta etno-nacionalista, nemzetállami féldiktatúra („posztkommunista maffiállam”) érdekében elkövetett keleti fordulatról. És ha a nemzetállami illiberalizmus még harcban áll – sőt akár átterjedhet más régióbeli országokra is, mint Lengyelország – a „keleti fordulat” egészen biztos, hogy máris látványosan megbukott. Mindazon keleti atipikus diktatúrák, posztszovjet államok és maga a putyini Oroszország is, melyeket a magyar miniszterelnök az elmúlt két évben példaképnek nyilvánított, gazdasági/pénzügyi/katonai válságba, de legalábbis recesszióba kerültek. Egyre inkább látszik, hogy a Putyin-féle petrodollárok, és a geopolitikai politikában zsarolási eszközként használt gázbevételek radikális lecsökkenése (nem mellékesen, ilyen altalajkincsekkel Magyarország eleve nem is rendelkezett) gazdasági csődöt és politikai instabilitást eredményez, nincs erős „Kelet”, aki fele fordulni lehetne, a nyugati integrációnak nem látszik reális alternatívája. És a hatumák esetében, igaz ugyan, hogy az EU lassan mozdul, és sokszor érzéketlen a sajátos kisebbségi kérdések iránt, de a keleti despóták semmiféle kisebbségi jogokat – horribile dictu autonómiát – még csak nem is ígérnek, az önkorlátozás és a tolerancia nem dívik arrafele, sőt. Miután a jelenlegi magyar kormányzatnak sikerült megosztani és bedarálni, klientúrája részévé domesztikálni az összes határontúli magyar politikai szervezetet, most ott tartunk, hogy mindenik szervezet tehetetlen és decentrált, olyan politikai manőverekre kényszerül, melyeket Budapest diktál és hiteltelen, inkonzisztens, kettős nyelvezetet kénytelen használni. A történet ma a „jó” magyar nacionalizmusról, fundamentalista, gyűlöletre alapozott, kirekesztő nőellenes, kisebbség-, és menekültellenes, stb., politikáról és a ”rossz” román/szlovák/szerb/ukrán stb, nacionalizmusról szól, és a kettős mérce hiteltelenné és ugyanakkor hatástalanná teszi azt a politikai diskurzust, mely mindezidáig  a kisebbségi politizálás hátterét adta.
Jól jelzi a rommagyar politizálás és a média-szabadság mély válságát, hogy nincs is ma olyan rommagyar média, mely lehozta volna Markó Béla (nemrég RMDSz-elnök, még mindig szenátusi frakcióvezető, stb.) szövegét, melyet Kasza József nekrológjaként fogalmazott meg. Markó – jellemzően csak a kívülálló, elemző pozíciójából, és nagyon is szimbolikus jelentőségű nekrológként – a hatuma politizálás ellehetetlenüléséről a következőképpen fogalmaz: „... a határon túli magyar szervezetek ÖNÁLLÓSÁGA (kiemelés – MNL) összmagyar érdek, mert csakis így lehetséges ebben a hallatlanul összetett - és a mai Európában tovább bonyolódó - helyzetben eligazodni, kiutat találni.  Nem alárendeltségben, hanem partneri együttműködésben a mindenkori magyar kormánnyal, beszélő viszonyban minden demokratikus magyarországi párttal, elutasítva az újabb és újabb próbálkozásokat, hogy besoroljanak minket jobbra vagy balra. Saját országainkban pedig úgy kell küzdeni az autonómiáért, hogy közben integrálódjunk is az ottani politikai életbe, hiszen egyedül semmire sem megyünk.” Értelmezésemben a volt elnök éppen arra utal, hogy a fű alatti elfideszeződés a szervezetek autonómiájának feladását eredményezte, a saját kiutkeresés feladását, az ezeregyéjszaka meséire hajazó nemzeti diskurzusok pufogtatásáért, szittya múltas mézes-mázos (viszont szigorúan trágárkodó, középkort idéző) szövegelésekért, melyek sehova sem vezetnek. És tovább: “Ha körbenézünk a Kárpát-medencében, jól észrevehető, hogy vergődnek ismét az utódállamokban a magyar közösségek, KISZOLGÁLTATVA egyrészt a MAGYARORSZÁGI POLITIKA KÉNYE-KEDVÉNEK (kiemelés – MNL), másrészt saját államuk felerősödő asszimilációs nyomásának. Folyik a harc ezeknek a közösségeknek a lelkéért, de hát ennyit látni kellene: a lelkünk a miénk”. Élesebb kritikát fogalmazni sem lehetne a Kelemen-kurzus ténykedésével kapcsolatban, a kelemenizmus sem szilárd elvi alapokkal, sem pragmatikus, érdekérvényesítő zsarolási pontenciállal nem rendelkezik, önállóságával együtt a rommagyar politizálás mindkét pillérét föladta. Markó hangja a józan hang, csak sajna nekrológban, és sajna vajdasági használatra szánva: megkésett S.O.S.


2016/02/02

Politikai labirintus

Politikai labirintus

„Minden regényben, mikor valaki válaszút elé kerül, az egyik utat választja, a többit mellőzi; Cuj Pen úgyszólván kibogozhatatlan regényében egyidejűleg az összeset választja. Ezen a módon különböző jövőket, különböző időket teremt, ezek ismét szaporodnak és szétágaznak. Innen a regény ellentmondásai. Mondjuk, Fangnak van valami titka; egy ismeretlen bezörget az ajtaján; Fang elhatározza, hogy megöli. Persze többféle megoldás lehetséges: Fang megöli a betolakodót, a betolakodó megöli Fangot, mindketten megmenekülnek, mindketten meghalnak és így tovább. Cuj Pen művében az összes fejlemény megtörténik, s mindegyik újabb elágazások kiindulópontja. Néha összefutnak ennek a labirintusnak az ösvényei, például ön megérkezik ebbe a házba, csakhogy a lehetséges múltak egyikében ön ellenségem, a másikban barátom.”
Borges, Az elágazó ösvények kertje

A román politika színpadának – a nyilvánosságnak – legkifejezőbb metaforája a labirintus, sőt egyre inkább egy Ariadné fonala nélküli útvesztő, melyből sem a politikai aktorok, sem a közönség nem ismeri a biztos kiutat. Ezért minden egyes útelágazásnál gondot okoz a választás, nincsenek egyértelmű eligazító sémák, és ha a politikai cselekmény egyszer letér, a többihez látszatra mindenben hasonló, kivezető útról, akkor esélye sincs kikeveredni a számtalan csapdából: mellékösvényeken, zsákutcákon és a reménytelenségben bolyong az összes szereplő. A káoszt az elnök teremtette, még mandátuma legelején, amikor egyszerre ígérte a politikai osztály radikális reformját, megújulását, viszont és ugyanakkor minden áron, a soron következő országos választásokat megelőzve, „saját kormányt” akart. Márpedig a két követelmény egyszerre esélytelen, vagy a demokratikus folyamat ütemének és logikájának megfelelően, választásokat követően jön létre új parlamenti többség, és aztán ennek alapján alakul többségi kormány, vagy pedig elvtelen kompromisszumok, keresztzsarolások és árulások, stb. (tisztára a Băsescu „imorális megoldásához” hasonlóan, amely színdarabban a Dan Voiculescu 2004-es szerepét ma Gabriel Oprea volt-, és frissen megvádolt, belügyminiszter játsza) nyomán eröltet át az elnök, új – ma éppen technokratának mondott – „saját” kormányt. Akkor viszont a megújulás, a megtisztulás bukik el még a startvonalon, és egy harmadik hatalom, nevezetesen a korrupció-ellenes ügyészség kerül hatalmi pozícióba, ő jelől és válogat, sülyeszt el potenciálisan esélyes jelölteket, és teremt lehetőséget újaknak, és ezzel a DNA maga alá gyűri a demokratikus intézményeket. És itt tartunk most – DNA rulez, a legtöbb párt igyekszik elfedni az ügyészség-bíróság szerepét a jelöltek megrostálásában, miközben a rommagyar pártok szinte formálisan és nyiltan vállalják a tényt, hiszen az RMDSz Csíkszeredában, az MPP (és az RMDSz is) Gyergyószentmiklóson az ügyészi-bírói döntésektől teszik függővé a polgármester-jelöltjeik indulását. A látszólagos időkrízis is az ellentmondásos, elvtelen és eszme nélküli, valamint következetlen politikai csatározások eredménye. A napszakonként változó, feje tetejére álló politikai adok-kapok könnyen oda vezethet, hogy vagy Thézeusz legyőzi ugyan Minótauroszt, viszont vezérlő arany-fonál nélkül sohasem jut ki az útvesztőből; vagy meg sem találja azt a labirintusban; esetleg Minótaurosz győz, és semmit nem ér a fonal.
Soha kínosabb magyarázkodást nem láthattunk a technokrata miniszterelnöktől, de még az amúgy egyre zavarosabban kommunikáló Kelemen Hunortól sem, mint a tegnapi  pártkonzultációk nyomán adott nyilatkozatok. Paradox módon, miután a szövetség az egyfordulós polgármester-választás előnyei mellett érvelt még a napokban is, az elnök éppen akkor beszél zavarosan és körmönfontan, amikor a korrektebb álláspontot adja elő. Ugyanakkor – nagyon úgy tűnik – Kelemen az egyetlen pártvezér akire hathatott a Cioloș-féle konzultáció, legalábbis megpuhította álláspontját. Mindent egyebevetve, az egyfordulós választás, a megyei tanács-elnökök közvetett (tanács általi) megválasztása mellett szűkíti a helyhatóságok reprezentativitását, informális legitimitását, hiszen kevesebb szavazat nyomán kerülhetnek ki az előljárók. A szövetség vezérei viszont ez ellenében imaginárius (elvi) matematikával érveltek, miszerint az egyfordulós polgármesterválasztás előnyösebb a szövetségnek és implicit a rommagyarságnak. Csakhogy ennek az eddigi választások – soha komolyan ki nem értékelt – eredményei mondanak ellent. Mostanra meg Kelemen elfogadja a kétfordulós választást, csak azt mondja – egyébként korrekt módon –, hogy menet közben ne változtassák meg a választási szabályokat: az RMDSz álláspontja ebben is ambivalens, nem tud dönteni, bolyong a labirintusban.
Az elnök és kedvenc pártja ugyanis nyomás alá helyezte a kormányt és miniszterelnököt, azért, hogy akár sürgösségi rendelettel, de változtatná meg a helyhatósági választások szabályozását, és kétfordulós polgármester választást eröltessen át, mely – legalábbis elvben – esélyesebbnek látszik az új-PNL számára. Dacian Cioloș előszőr antidemokratikusnak mondta kormányrendelettel, az utolsó pillanatban megváltoztatni a választási törvényt, majd az új-PNL és elnök nyilvánvaló nyomásának engedve belebegtette, hogy konzultációt követően, mégis kormányrendelettel, illetve parlamenti felelősség-vállalással módosítja a törvényt. A konzultációk viszont nem mutattak többségi támogatást a változtatás mellett, ugyanakkor a PSD bojkottal fenyegetőzött a változás esetére, ezért a forró gesztenye kikaparását visszadobta a parlamentnek. Ilyen politikai játszmákat vezényel le a „technokratának” mondott kormányfő, és hitelteleníti amúgy is legitimáció-hiányos pozícióját: mire Thézeusz legyőzi Minótauroszt, nem lesz ki kivezesse a labirintusból, és marad a megváltatlan politikai világ.
Az eszmétlen és elvtelen politikai nyomás viszont – legalábbis első körben – éppen az „ellenzéknek” kedvez(ett). Ha marad az egyfordulós szabályozás, akkor nemcsak a jobboldal megosztottságából profitálhat a szociál-demokrata párt, hanem abból is, hogy még a választásokat megelőzően legyőzi az elnöki-pártot, ez pedig (bandwagon effect) további győzteshez húzó szavazókat és voksokat vonzhat. Cioloș nagy nehezen ímmel-ámmal és sűrűn nyelve, hebegve-habogva visszatérítette a kérdés eldöntését a parlamentnek, ahol viszont a nagyon is zsarolható Oprea-féle fantompárt lehet a mérleg nyelve, ezért további elvtelen és parttalan csatározások várhatók.
Nem emlékszem precedensre, amikor az RMDSz – az aprópártok a partvonal mellett kispályáznakennyire szétszórtan, stratégia és kampányterv, sőt jelöltek nélkül állt volna helyhatósági választások startvonalához. Pedig a választott helyhatósági képviselet mellet, vagy még annál is előbb, a vízválasztó az 5 százalékos küszöb átlépése, a megyei tanácsos-jelöltek listájára leadott szavazatok esetében. Ez a legfontosabb tét a szövetség és a rommagyarság számára, a legnagyobb mintán végzett közvélemény-kutatás, mely előrevetíti az őszi parlamenti választások esélyeit, a képviselet jövőjét.

Rengeteg a bizonytalanság a közeledő választásokkal kapcsolatban – még a törvényes szabályozás sem végleges – és mindez világosan mutatja: a demokratikus/racionális politikai kultúra hiányát, a romániai demokratikus intézmények törékenységét. A rendes időközönként egyértelmű szabályozás mellett megtartott szavazások, a liberális demokráciák legfontosabb intézményei, és az elmúlt negyedszázadban – legalábbis formálisan – olajozottan működtek, mára viszont ez a központi intézmény is válságba került. És ezt az elnök „saját kormány” iránti erős vágya, a pártok elvtelen „politikai játszmái” okozzák: ez pedig a probléma és nem a megoldás része. Változni látszik a mitológiai történet Minótaurosz győzni fog, Thézeusz, a hős elbukik és kezdhetjük újra az egész posztkommunista politikai történetet.