Elitek és ellenelitek
A populizmus relatív sikerének egyik
fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület
uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk
képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni
sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban
érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik,
fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza
van Vilfredo Paretonak, aki jó száz
éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős
beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen
diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a
„nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha
egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét
helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi
fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja
okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie,
hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog
kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági
elit érdekeit követi.
Trumpnál is radikálisabb a
nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz
helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét
ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai
stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti
nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás”
a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes
viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki
egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem
szerepel, stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája
szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is,
csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista
klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap
még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva
rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!),
azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és
egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és
visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba, stb.
És akkor mit mondjunk a rommagyar
politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs
képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő
– illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között
elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett,
most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád
hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a
budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája.
Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti
szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való
kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a
végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc –
„helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt.
Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni
szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek
egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a
felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem
a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok
összegyűjtésére és továbbítására, stb., elköltött magyar költségvetésből
származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt
jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a
határuntúliak) felelős.
Az újmagyar politikai elit és
értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista
és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a
média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól
kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása
szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”)
segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen
és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk
alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma –
megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális
konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent
egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait
követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott
hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán
kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).
Az Orbán-féle hatalom
bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki
és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a
hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a
potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva.
Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az
önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha
negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális
ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus
és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a
politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg
nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit,
nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon,
sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern
társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a
rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás
csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell
lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy
ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan
ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi
eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra
bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár
volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon,
és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat,
melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának,
tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).
Gyakran elhangzik nálunk fele is,
hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai
elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi
demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és
hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és
működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is
bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.