Elitek és ellenelitek

Elitek és ellenelitek

A populizmus relatív sikerének egyik fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik, fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza van Vilfredo Paretonak, aki jó száz éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a „nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie, hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági elit érdekeit követi.

Trumpnál is radikálisabb a nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás” a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem szerepel, stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is, csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!), azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba, stb.

És akkor mit mondjunk a rommagyar politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő – illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett, most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája. Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc – „helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt. Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok összegyűjtésére és továbbítására, stb., elköltött magyar költségvetésből származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a határuntúliak) felelős.

Az újmagyar politikai elit és értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”) segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma – megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva. Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit, nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot  egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon, sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon, és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat, melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának, tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).

Gyakran elhangzik nálunk fele is, hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.

Hiteles jobboldalra várva

Hiteles jobboldalra várva

Ideges reakciókat váltott ki a Fidesz-táborban a szombati Orbán-ellenes, méretes tömegtüntetés, és sokan közülük azt emlegették – már a kevésbé vehemensek, a többiek csak anyázásra voltak képesek – hogy a tüntetés(sorozat) nem legitim, hiszen most voltak a választások, és a kétharmad mindent legitimál, akár utólag, akár előremenően is, bármit is tett, vagy tenne Orbán. Pedig a megmozdulás egészen mást, a liberális demokrácia értékeit és intézményeit védte és védi, legitimitása ebből, az egyébként formálisan a hatalom által is elismert rend – hiszen ennek szabályai szerint nyert választásokat – méltóságából fakad.

Az a magyar választások nyomán fölmerülő kérdés, hogy lehet-e legitim – a liberális demokrácia szabályai szerint választott – illiberális hatalom? Ez pedig tulajdonképpen a jobboldali és szélsőséges populista politika létjogosultságának a kérdése a demokratikus rendszerekben, mely politika éppen a jobb-baloldali fölosztáson alapuló rendszert tagadja, egy maga által kreált nép-nemzet nevében.

A populizmus, többek között, olyan gyakorlási módja a hatalomnak, amely lényegét tekintve, nem illeszkedik a liberális demokrácia politikai gyakorlatába. A populizmus ugyanis túl akar lépni azokon a közvetítő és egymást kölcsönösen ellenőrző intézményeken (checks and balances), melyek a liberális demokráciák sajátjai, és amelyek a hatalomgyakorlás legitimitását biztosítják, azt, hogy egy adott hatalmi elrendeződést, egy adott rendet, azok is elismerjenek, akik nem közvetlen részesei annak.

A populista vezér kettős beszédet folytat akkor, amikor hatalmon van, hiszen legitimitásának alapját az a formális rend adja, mely leginkább a választási szabályok és eljárások betartásán alapul. Azaz a liberális demokráciák működésének intézményes keretére apellál, de csak szigorúan formálisan, miközben ezen intézmények ellen lép föl. Közvetlen kapcsolatot akar és hoz létre a „népnek” nevezett választói tömeggel, vélemény-csoporttal, akiket azután a vezetettek teljes körével azonosít, úgy hivatkozik rájuk, mint a „népre”, illetve „nemzetre”, mint az állampolgárok teljes körére. A kettős beszéd lelepleződik, amikor a populista vezér választásokat veszít, mint ahogy az Orbán esetében 2006-ban történt, amikoris kijelentette, hogy „a nemzet nem lehet ellenzékben”, azaz nem tekinti legitimnek a formálisan – választáson – fölhatalmazott kormányt, az általa közvetlenül „képviselt” nemzetnek nevezett kisebbség szempontjából. Erre a populista szlogenre tett még egy lapáttal – minden bizonnyal a kétszeresen kisebbségi frusztráltság által stresszelt Kelemen Hunor, éppen Orbánnak hajbókolva, illetve populista hite mellett tett tanúságként – , mondván: „ahogy a nemzet nem lehet ellenzékben, egy nemzeti közösség, nemzeti kisebbség sem lehet érdekelt a teljes politikai elszigetelődésben, így az RMDSZ sem”.

A Fidesz látszólagos elsöprő többsége mögött az áll, hogy személyre szabta a választási törvényt, mely Európában egyedülálló módon torzít és teljességgel aránytalan, átrajzolta a választási körzeteket és asszimetrikus módon adott lehetőséget a határontúliaknak a levélben szavazáshoz, szemben a külföldön tartózkodó magyar állampolgárokkal, kisajátította a közmédiát, pártcélokra fordított irdatlan mennyiségű közpénzt, stb., stb. (Jellemző, hogy még így is arról beszéltek kormánypártiak, hogy az ellenzék készül választási csalásra, és Orbán egy kiszabott kisebb bírságot sem akar szó nélkül kifizetni, stb., stb.). A Fidesz magatartása a magyarországi választásokon minden elemében megmutatta mit is jelent(ene) az illiberális demokrácia orbáni gyakorlata (amely, nem meglepő módon, erősen hajazna a putyini rendszerre, bár még kevésbé agresszív annál), a tökéletes kettős beszéd, az alternatív tények és post-truht világa: álellenség, gyűlöletkeltés, választási program nélküli demagóg kampány, cinizmus, és pöffeszkedő, valamint korrupt vezetés.

Mindezek mellet, fölösleges az ellenzéken számon kérni az eredménytelenséget, keresni a bűnbakokat, és tovább rombolni az amúgy is alacsony önbizalamat. Paradox módon, ma Magyarországon nem a baloldal, vagy az ellenzék van válságban, hanem a nem populista, a szabványos jobboldal képtelen Orbán köntösének zsebéből kinőni, (ha úgy tetszik coming out-olni). A jobboldali konzervatív-keresztény, de nem orbánista-semjénista, azaz klasszikus pártok hiányoznak a palettáról, illetve rejtőznek a populista hatalom szoknyája mögé. Orbán populista nacionalizmusa a mérsékelt jobboldalt babonázza meg, és teszi kiszolgáltatottá, hallgattatja el, illetve szívja el a levegőt előlük. Nagyban hasonlít ez ahhoz, ahogyan Trump a Republikánusokat túszul ejtette és erodálja hitelüket, azáltal, hogy néha, megtévesztő módon, az ők politikai szlogenjeit hangoztatja.  A hiteles jobboldal hiányának tényét a Jobbik fölismerte, amikor elkezdett („cukiságkampányolni), középre húzni, néppártosodni, csak kérdés, hogy teheti-e hitelesen, előzményeinek fényében?

Magyarországon két fejlemény billentheti helyre az agresszív nacionalista populizmus (NER) által eltorzított, illiberális demokráciának nevezett, politikai mezőnyt. Vagy a Fidesz hasad és válik ki egy valóban konzervatív demokrata frakció, távolodik el Orbántól és épít föl – persze nem egyik napról a másikra, de négy év ehhez elégnek kellene, hogy legyen – új jobboldali pártot. Vagy pedig a Jobbiknak kell megszabadulni szélsőségeseitől, kell valóban konzervatív demokrata párttá válnia (lehet, hogy naiv vagyok de Vona Gábor utóbbi időbeni magatartása hitelesnek tűnik egy ilyen fordulat véghezvitelére), és akkor akár központi szerepet játszhat(na) Magyarországnak a liberális demokrácia útjára való visszavezetésében, és persze mindkét fejlemény párhuzamosan is bekövetkezhet.

Szombaton – és amennyiben tényleg állandósul –, szombatonként a magyarországi demokraták vonult(n)ak az utcára: ott voltak (és remélhetőleg lesznek) baloldaliak, liberálisok és jobboldaliak is. Összekapcsolja őket, hogy mindannyian a liberális demokrácia hívei, és ez a felállás – lényegében – egy teljes politikai palettát rajzol körbe, ha úgy tetszik és másik kontextusban, ez az európai Magyarország. Ehhez képest Orbán alternatív („politikai homokozót”) politikai mezőnyt, illiberális demokráciát, populista politikai szcénát hozott létre a maga számára, ahol semmi sem az aminek látszik, az „alternatív tények” világa, melyről könnyen kiderülhet, hogy csak üres kulissza, egyszereplős előadás színpada. Bár fordítva tűnik, Orbán az elszigetelt, bármit is mondjon, vagy üzenjen sajtóbeli csicskásaival, a gyűlöletet szító és fokozó populista sleppel, a NER világa magába zárult és képtelen lesz ebből kitörni, nem az a kérdés, hogy megbukik-e, csak az, hogy mikor.

Rossz lesz, de lesz ... valahogy

Rossz lesz, de lesz … valahogy

Orbán újabb kétharmada végzetesen megváltoztat(hat)ja Magyarország, sőt az egész magyarság sorsát, és meglehet, ez volt az utolsó lehetőség, hogy – bármennyire is a hatalom fele lejtett a mezőny –  demokratikus úton leváltható legyen „a rendszer”. Véget ért egy éra, még akkor is, ha a folytonosság látszik. Valami új jön, és ami jönni fog, az nagy valószínűséggel, a nyílt és fölvállalt diktatúra lesz, amit a vezér be is jelentett elhíresült „elégtételt veszünk”, mondásával. (És ne feledjük, a legvéresebb diktatúrák mindig is „demokratikus” választások nyomán alakultak ki. És éppen úgy, mint Orbán teszi, a választásokat soha nem pozitív programok bemutatására és elfogadtatására, hanem már önkényesen elkövetett „tettek”, pontosabban politikai bűnök, utólagos legitimálására használták/ják. A kétharmad most majd a végeláthatatlan korrupciót fogja menteni: nem lehetnek korruptak, hiszen megszavazták őket, nemde?).

Azt hiszem nem téved az aki, ismerve a kurzust (nemcsak az orbáni kormányzás elmúlt nyolc évét, hanem az európai- sőt, világrendszerbeli-változásokat), decivilizációs folyamat kezdetét látja abban, ami van és főként abban, ami bekövetkezni látszik. Hiszen a civilizáció végső soron, az erőszak, a hatalom egyre jobb és szélesebb körű intézményes kontrollját jelenti, kiegészítve azzal is, hogy a kontroll egyre inkább az egyén által önként vállalt, önkorlátozással valósul meg és nem föltétlen külső nyomásra. Ami a mai Magyarországon, az ellensúlyok rendszerének fölszámolásával bekövetkezett – mindenekelőtt a legfőbb ügyész magatartásában tetten érhetően, aki egyetlen hatalomközeli korrupciós ügyben sem indít nyomozást – az Orbán, akár külső, akár belső, önkorlátozó (Lol) hatalmának kiteljesítése, egy regresszív/reakciós lépés. Az enyhébb kifejezést használom a társadalmi folyamat leírására – Norbert Elias viszont a leginkább a barbarizációt („barbarization spurt”, 1987) preferálja – mert ezt kevésbé normatívnak vélem, de az új barbárság fölvetése sem túlzott, ha azokat az előjeleket vizsgáljuk, melyek elvezettek a mostani magyar politikai közélet, illetve politikai kultúra színvonalának, békeidőben példátlan, lesüllyedéséhez. A regressziós pályára kerülő, a decivilizáció útját járó társadalmakra jellemző, a félelem és bizonytalanság (insecurity), a veszélyérzet és kiszámíthatatlanság, az erőszak föléledése a közéletben, a növekvő egyenlőtlenségek és társadalmi feszültség (Jonathan Fletcher, 1995). Mindezek a mai magyar kormány által előidézett és támogatott – rejtett programként dédelgetett és terjesztett – politikájának részei. A többi létező diktatúrához hasonlóan a decivilizáció az a rejtett, egyelőre ki nem mondott populista politikai program, melynek folytatásához Orbán szavazatok általi legitimálást kért és kapott. Orbán, a kétharmaddal, lehetőséget kapott, hogy egy hosszútávú decivilizációs folyamatot levezényeljen, melyet orosz-török, stb., mintára kezdeményezett, és amelynek következő lépése semmi más, csak a nyílt és erőszakos diktatúra bevezetése lehet, Magyarországon. A félelemre és gyűlölködésre, az álhírekre és „alternatív tényekre”, a fiktív összeesküvésekre és nacionalista retorikára épített kampány gyümölcsöt termett, keserűt és rothadtat, sőt mérgezőt, de ez van és ezt fogjuk zabálni. Ki két pofára, ki csak moderáltan, kinek ebből sem jut, de más nincs és egyre kevésbé lesz.

És el lehet újra és újra mondani, hogy a vox populi, az a vox dei, vagyis, ha „a nép beszél”, akkor a politikusoknak és kritikusoknak hallgatni ildomos. És, hogy az istenadta nem tévedhet, holott nagyon is. A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez, stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!

Olvasom, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai pezsgőznek és győzelmüket (sic!) ünneplik, vagy legalábbis remélhetően azt, hogy nem lesznek retorziók és a pénzcsapokat nem zárja el Orbán, a klientúra virágozni fog, mert éppen elég volt az erdélyiek szavazata a kétharmadhoz. Csakhogy ez a főnöki fejbúbsimogatás bármelyik pillanatban megváltozhat, a lehajtott fejű vezérek pedig hiába papolnak autonómiáról, ha közben csicskaságukat nemcsak elfogadják, hanem büszkén ünneplik is. Miközben álságosan a Fidesszel való „partnerségről” beszélnek, maguk is tudják, hogy a főnök kénye-kedve irányítja minden lépésüket, és mozgásteret sem hagy számukra a külső kontroll: kiszolgáltatottak, megfélemlítettek és Judás-pénzen megvásároltak.

És ne legyenek illúzióink, a Kelemen-féle fiókpárt nem egyszerűen csak a „büszke csicskás” passzív szerepében tetszeleg, közvetíti a budapesti ukázt a rommagyarság fele, hanem nagyon is aktív közvetítője és lelkes támogatója az orbáni (erdogani, putyini, stb., mintájú) illiberalizmusnak, az arra nagyon is fogékony román hatalom fele. Nincs ma reakciósabb, visszahúzóbb és ebben megbízhatóbb partnere Dragnea and Co-nak, mint a Fidesz itteni fiókpártjai, és nincs hiteles képviselete a rommagyar közösségnek, védtelenek és kiszolgáltatottak lettünk, messze Bukaresttől, és messze Budapesttől is. Győztünk mondják a vezérek, csak tudnánk, hogy miben? Kinek a háborújában, kinek a zászlaja alatt? Ahogy mondani szokás, még néhány ilyen győzelem és végképp elveszünk, vagy legalábbis elfogyunk.

És, ha – mint állítom – egy civilizációs visszalépés küszöbén áll a magyarság, akkor az is igaz kell legyen, hogy a regresszió megállítását nem várhatjuk el egyféle töredezett „politikai ellenzék” néhány tucat, lényegében eszköztelen, vezetőjétől, ez ellen valóban csak közösen tehetünk. Az első lépés a decivilizáció tényének felismerése, és az ellenállás, cenzúrának, a kisajátított médiák agresszív és gyűlöletkeltő és hazug diskurzusának, a civil társadalom megfélemlítésének, az oktatás és egészségügy végletes leépítésének, s ó jaj hosszú még a lista. Ez illúziókkal való leszámolást is jelent, közös felelősséget, és azután közös cselekvést is. Nem lesz könnyű, de más út nincs, a menekvés nem megoldás, illetve csak egyéni megoldás lehet, a civilizáció pedig kollektív alkotás, kezdődnie kell a barbárság lebontásának is.

Most már csak élni kellene, civilizáltan, „normálisan”, szabadon és emelt fővel, kimondom: európai emberhez méltón. Legyünk azon, és a haza egyszer csak fölvirágzik általunk.