Elitek és ellenelitek

Elitek és ellenelitek

A populizmus relatív sikerének egyik fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik, fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza van Vilfredo Paretonak, aki jó száz éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a „nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie, hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági elit érdekeit követi.

Trumpnál is radikálisabb a nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás” a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem szerepel, stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is, csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!), azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba, stb.

És akkor mit mondjunk a rommagyar politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő – illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett, most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája. Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc – „helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt. Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok összegyűjtésére és továbbítására, stb., elköltött magyar költségvetésből származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a határuntúliak) felelős.

Az újmagyar politikai elit és értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”) segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma – megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva. Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit, nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot  egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon, sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon, és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat, melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának, tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).

Gyakran elhangzik nálunk fele is, hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.