2014/07/29

A "bármi" éppen megtörtént

A „bármi” éppen megtörtént

Tusnádon a kocka ismét el lett vetve, és míg repül bármi megtörténhet. Nincs sok újdonság, viszont az összképet tekintve, mégis van némi „meglepi” Orbán idei, Tusnádon elhangzott, programatikus diskurzusában. S mint a politikában lenni szokott, a beszéd egyben cselekvés is – a falra festett ördög már száll is lefele a falról – a vízió politikai valóságként behatárolja, és szabályozza világunkat. Az a politikai filozófia, hatalmi és államszervezési rendszer, melyet a magyar miniszterelnök szombaton bejelentett – a kurzus, melyet eddig többnyire homály födött, de annak ellenére működött, hiszen most éppen a „folytatás”-nál tartunk – ritkán volt integrált rendszerként, politikai projektként nyilvánosan megfogalmazva. Vagy legalábbis nem Európában és nem a II. Világhaborút követő évtizedekben. (Utoljára talán Mussolinitől hallottunk a mostani beszédben felvetett gondolatokról és krédóról: a szabadság és egyenlőség kárhoztatásáról, az erő dicséretéről, az autokrácia imádatáról, haladásellenességről, (köz)munka alapú társadalomról, stb.!). A meglepetést a demokrácia végének az a frank, közvetlen és derűs bejelentése okozhatja, amellyel Orbán mikrofonhoz ült, és egy szép nyári szombat délelőttön, újra elkápráztatta közönségét. Az „illiberális demokrácia”, mint fényes jövő lett ugyanis bejelentve, és ha valaki nem pontosan értette volna, hogy miről is beszél, annak példákat idézve segített a vezérszónok. Eszerint a jövő az orosz, kínai, török állammodell (mit vétett itt Szingapúr és India, az számomra már tényleg talány, mint, ahogy azt sem értem, miért nem lett a Boko Haram és Észak-Korea felsorolva?), az oligarchikus, és autoritér, áldemokratikus rendszerek, félkomcsi, zavaros és kiszámíthatatlan szerveződések, nacionalista és fundamentalista rezsimek példája. A nagy bejelentések politikusa, és az illúziókeltés nagymestere csupán érveket (bár kétséges, hogy lennének ilyenek) felejtett el felsorakoztatni nyugati demokráciát temető kinyilatkoztatásakor (hacsak egy félreértett, és összefüggéseiből kiemelt, bárdolatlan és tisztességtelen álhivatkozás nem számít annak, amit egy harvardi professzor elemzéséből koppintott szövegíró). Talán arrogáns, lekicsinylő gesztusait szeretné érvként eladni híveinek, azon heherészve, hogy bezzeg az amerikai elnök perbe fogható, nem úgy, mint ő, aki jól is nézne ki, ha leváltható lenne? Ami különösen aggasztó Orbán tusnádi, urbi et orbi elmondott szövegelésében, a nyugati demokráciák végének ujjongva való bejelentésében, az a vastaps ami követte. Az, hogy egy demokrata ember sem akadt sem pódiumon, sem a tömegben, aki értetlenségében zajongjon vagy kéretlenül is kérdezze a rétort: ugyan mi változott meg, miért hogy Magyarország kifele fordult az EU-ból, hogy feladta azokat a demokratikus és szabadságeszméket, mellyel a rendszerváltás indult, hogy elfeledte ’56-ot, és ma Moszkva fele tekint? Az idei tusványos a magyar demokrácia végének örömünnepévé változott! Vajon erre szavaztak az „egyes” és a kettős állampolgárok? Tényleg „ezeket az oroszokat várták”? Magyarországot putyinland-nek álmodták volna a fülkeforradalmárok? Kétlem – és a magukat jobboldalinak, de (még) demokratának mondó értelmiségiek és szóvívők hallgatása talán jelzi is ezt – inkább hiszem, hogy a vezér mindenkit átvágott, olyan irányba szaladt, melyet csak ő akart, és amely zsákutca: követhetetlen.
És akkor el ne feledjük, az antidemokratikus vízió, melynek elemeit az elmúlt négy évben már építgette a magyar kormány (többek között az új alkotmány, mely már nem is alkotmány, csak alaptörvény, az AB hatáskörének megnyírbálása, médiaszabadság (gazdasági) korlátozása, gazdasági és piaci mechanizmusok fölötti kontroll, stb.) itt, Romániában, Székelyföldön lett bejelentve, egyes helyi vezetők és jobboldali politológusok, meg értelmiségiek lelkes tapsától kísérve. Hogy Tőkés és csatolt részei (EMNx-ek) észre sem veszik (illetve – busás brüsszelli fizetés és egyéb támogatások ellenében – elhallgatják), hogy az oly sokat sulykolt autonómia, az Orbán által most éppen elkárhoztatott nyugati típusú liberális demokráciák szerves része, hogy a kisebbségek önrendelkezéshez való joga csak ott működőképes, ahol nem csupán a többségi elv működhet, hanem az állam garantálja ezt a jogot, függetlenül akár a többségi akarattól is, nem meglepő. De, hogy székelyföldi, magukat megveszekedett autonomistának mondó diplomás eremdéeszes vezéreink tapsolni tudnak az illiberális demokráciának, az orosz, török, kínai modellnek, az mégiscsak furcsa. Vajon az RMDSz programjának, mely pontjában hisznek még az elfideszeződött kiskirályok (ismétcsak Tamás, Antal, Borboly), vajon, mely kitétet értelmezik kívánatos illiberális demokrácia-építésként? És ha majd a román miniszterelnök vagy államelnök az orbáni modellt fogja mérvadónak tekitneni a romániai kisebbségpolitikára nézve – magyarán a kurdok és ujgorok sorsára szeretne juttatni – azt rezignáltan elfogadják székelyföldi kiskirályaink, vagy önfeledten tapsolni is fognak hozzá? És itt a költői kérdés, vajon miért hallgatnak a központból vezető urak/hölgyek, hogy vélekedik a nyugati demokráciától való elfordulásról Kelemen és Borbély? És ha a magyar vezér ma a civil társadalmi szerveződéseket (NGO-k) „idegen ügynökök szervezeteinek” mondja, vajon holnap nem léphetne fel a román állam hasonló filozófiával a magyarországról támogatott Sapientia Alapítvány, vagy a Demokrácia Központok, vagy sajtóorgánumok, esetleg éppen az ottani támogatást osztó RMPSz ellen? Egy iyen fellépést is taps fogadna, vagy meg sem állnának az éppen, szavakban bukott Strassburgig a felháborodott, dühtől tajtékzó vezéreink? Tessék mondani az etnikai alapú nemzetállam Orbán által vizionált képe rendben van, csak ha majd más mondja/teszi ugyanezt, akkor fogunk tiltakozni, honnan a többes mérce moráljának ez a cinikus áhitata, vagy mindnyájunkat palimadárnak néznek?

És végül van még egy félelmetes félmondata a „vezérlő tábornoknak” miszerint, ha a román állam nem támogatja az itteni magyar közösséget, ha az a költségvetésből nem kapja meg „a neki járó (sic!) forrásokat”, akkor azt a magyar államtól megkapja. Abban a kontextusban, ahol a jövőről az a legbiztoabb tudás, hogy „bármi megtörténhet”, ez bizony csak azt jelentheti, hogy a magyar kormányfő, olyan lepésekre készül, melyekre válaszként a román kormány megvonhatja a „nekünk járó” támogatást (kettős állampolgárok, most kéretik figyelni!) és, akkor majd ő, mint magyar állam (sic!), fog beavatkozni, támogatni. Az idei tusványos a vég kezdete...

2014/07/22

Háttérmozgások, láthatatlan kezek



Háttérmozgások, láthatatlan kezek

Ma még nem látni az elnökválasztási kampánystratégiákat, a mezőny még forrong, a szereplők helyezkednek, illetve még válogatás és háttéralkudozás folyik a potenciális jelöltek felől. A rommagyar politikai formáció máris kilőtte összes tartalék töltényét: a szövetségi elnök nemcsak feltárta potenciális és virtuális tartalékait, még a parton megfulladt – természetesen politikai értelemben –, és szinte teljesen lenullázta esélyeit. Kelemen Hunor jelölése az adott körülmények között pótcselekvés, és mindjárt igyekszem megmagyarázni, hogy miért gondolom ezt.
A romániai politizálás általános keretének, ha úgy tetszik egymásra tevődő burkainak és tektonikus mozgásainak értelmezése nem könnyű feladat, mindenik rétegben a legkülsőbb világpolitikai/geopolitikai héjtól, a legbelsőbb pártpolitikai szcénákig, minden szinten változások és alig követhető mozgások vannak.
A maláj személyszállítógép lelövésével az ukrán válság új szakaszához érkezett, és minden jel egy új „hidegháborús” korszak beköszöntését előlegezi meg. A putyini Oroszország egyre inkább elszigetelődik, a régi kétosztatú világrendszert évtizedekig éltető politikai reflexek és ellenségképek, a veszélyes és zsarnoki Kelet, valamint a dekadens és egoista Nyugat képei újra felerősödnek, és nyomukban – minden bizonnyal – a fegyverkezési hajsza is feléled. Mintha mi sem történt volna az elmúlt negyedszázadban, csak néhány Kelet-európai országnak sikerült kiszabadulnia az orosz medve karmai közül, és átállni a Nyugati „világhoz”/katonai tömbhöz. A veszélyes, már-már katonai, vetélkedés az új Kelet-Nyugat határok kijelöléséért folyik, „a befolyási övezetek újrafelosztásáért” – ugye milyen ismerős ez a megfogalmazás, egy másik korból? Paradox, hogy ne mondjam perverz módon Románia akár nyerhet is a megváltozott geopolitikai helyzetből, hiszen jelentősége megnőhet, közelsége a konfliktus-zónához és az új limeshez, gazdasági prosperitást és odafigyelést eredményezhet, a hadászati ipar és annak horizontális iparágai újabb impulzust kaphatnak, jelentős tőkeinjekciót és ultramodern technológiákat telepíthetnek az országba. A kontextusban az sem lényegtelen, hogy közben  Magyarország, az elhibázott, de kiváltképp rosszul időzített keleti nyitással veszít jelentőségéből, sőt marginalizálódik az EU-n, és a NATO-n belül is, elszigetelődik Romániához és Lengyelországhoz képest is. A közelgő elnökválasztás egyelőre eltakarja, fölülírja a geopolitikai prioritásokat, viszont Magyarország rossz geopolitikai pozicionálása eszköztelenül hagyja a határontúli magyar szervezeteket, ami a külpolitikai témakört illeti. Az a faramuci helyzet állt elő, hogy sem a magyar álláspont, sem a környező országok egyértelműen oroszellenes álláspontja nem hangoztatható konfliktus nélkül: téma lelőve.
Azután a román politikai mezőnyben – annak minden forrongása ellenére, és az esetleges meglepő fordulatokat, árulásokat, szakadásokat, stb. figyelembe véve is – Ponta győzelme egyre inkább körvonalazódik, nincs is igazi kihívója, és rövid az idő a választásokig az ellenzéki stratégiaváltásra. Ha nem az első fordulóban nyer a miniszterelnök, akkor a második fordulóban Johannissal fog megméretkezni, jön az etnikai szavazás, és biztosan nyerni fog. Meggyőződésem, hogy ez a forgatókönyv lesz a reális, hiszen a két forduló közötti időszakban kijátszandó „nemzeti kártya” perdöntő lesz a végső győzelem szempontjából, így amennyiben Ponta-Johannis mérközés lesz, a kimenetele nem lehet kétséges, és nem lesz szükség „mérleg nyelvére” – „román” győzelem fog születni, papírforma szerint.
Azok a politikai tanácsadók és legfőképp kibicek, akik azt sugallják, hogy az adott helyzetben, az első fordulóban a rommagyar jelöltre leadott szavazatok a második fordulóban – alkut követően – értékesülnek, félrevezetik a politikusokat és a közönséget. Márcsak azért is, mert az első fordulós szavazatok nem „szabadon felhasználható” és értékszabatos zsetonok, nem politikai alkuban biztosan beváltható érmék: a szövetség nem kontrollálja a voksokat (ezt két megelőző választásokkor tanúsított választói magatartás is igazolja), szinte lehetetlen lenne Pontára szavaztatni a rommagyarokat. Ami ennél is rosszabb a „mérleg nyelve” vízió azért sem működik, mert azon is túl, hogy már egyik román párt sem hisz benne, valójában a szavazási matematika sem támogatja. És itt jön a belső rommagyar politikai válság magja, Kelemen minden valószínűség szerint a potenciális magyar szavazatok felét lesz képes hozni (nota bene: kétezerkilencben is csupán 3.8%-ot szerzett!), ez pedig tovább erodálja, amúgy is minimálszinten tengő-lengő maradék autoritását, és politikusi hitelét. Miért? Elsősorban, mert üzenetei langyosak lesznek, olyan zsákutcában manőverez, mely lehetetlenné teszi az éles és ütős üzenetek megfogalmazását. Félig-meddig kormányon, félig-meddig ellenzékben, nem is lehet ez másként: skizoid helyzete nem múlt el, sőt a kampányban még fölerősödhet. Másrészt pedig a rommagyar szavazók szeretik hasznosnak és értelmesnek látni voksaikat és biztosan tudják: magyar jelöltnek nincs esélye elnöknek lenni; ezért részben távol maradnak, részben átszavaznak esélyesnek gondolt jelöltre. Nevezetesen Johannisnak van jó esélye magyar voksokat szerezni, már az első fordulóban. Harmadszorra pedig, ne feledkezzünk meg a rommagyar belső ellenzékről sem, aki, nyíltan vagy burkoltan, Kelemen ellen fog kampányolni. Most nem lennék Kelemen Hunor kampánystratégája, alaposan főhet a feje.
És ami szintén nagyon valószerűnek látszik a jelenlegi kormányfelállás csak karácsonyig tart, a politikai mezőnyt alaposan átrajzolja az elnökválasztás eredménye, ezért a miniszterelnök helyettesi és kultuszminiszteri bársonyszék körüli huzavona szintén csak időtöltés, gyakorlati jelentősége, sőt még politikai tétje sincs: nyári szórakozás.
A (még) szövetségi elnök, Kelemen Hunor, elnökjelöltsége semmi jóval nem kecsegtet, nem hoz(hat) semmiféle többletet, sem a szövetség, sem a rommagyar szavazóközönség számára, viszont további hátrányokat eredményezhet, ha rosszul kampányol, és főként, ha a gyengekezű politikus, rosszul szerepel. Vajon a háttéremberek már el is engedték a kezét, vagy csak sakkvakság áldozata? Az idei forró télen lesz válaszunk a kérdésre.

2014/07/15

Kit, mit, és hogyan képvisel?



Kit, mit, és hogyan képvisel?

Igazán kiváncsi lennék azokra az érvekre, de persze a valódiakra és tételesekre, a racionálisakra, mondanám, ha nem lennék meggyőződve arról, hogy akik a kormányzati pozíciók feladását hirdetik és képviselik, nem racionális érvek alapján teszik, amelyek a kormányból való – hirtelen és ötletszerű, dölyfös és csakazértis, stb. – kiszállást támasztanák alá. Kiváncsiságom kielégítését nem segíti a szövetség szűkszavúsága – és meggyőződésem, hogy sokan vannak még „mezei közemberek”, akik szintén fontosnak tartják az átláthatóságot –, mert ugyan hosszas vitát és végül nehéz döntést emlegetnek a SZÁT pénteki gyűlése kapcsán, de az ülés jegyzőkönyve, az érvek és ellenérvek, valamint azok aránya/megoszlása nem került nyilvánosságra (érdekes módon még szivárogtatás sincs, csak találgatás arról, hogy „Verestóy örök”).
Akik román- és Ponta-ellenes kirohanásokat forgalmaznak „megalapozott véleményként”, politikai/ideológiai indulatokat harsognak, rendre elfelejtenek egyetlen ellenzékbe vonulást támogató érvet is kifejteni. Még az sem lehet érv, ha analógiákat emlegetnek, hogy máskor sem, hogy soha sem, hogy semmit sem sikerült volna elérni kormányon, mert a hangoztatók is tudják: téves a kiindulópontjuk, és ezért következtetéseik sem lehetnek – legalábbis az elemi logika szabályainak megfelelően – helyesek. Az a tétel miszerint semmi nem változott az elmúlt 25 esztendőben, éppen olyan túlzás és féligazság, mint minden világok legjobbikának tételezni a miénket. Kizáróan az elvárások/követelések/sérelmek szerint mérni a világot, különösen a politikai valóságot, botorság: a politika, mint a „lehetőségek művészete”, mindig transzlokális és időben elnyúló folyamat-jellegű történéssor, lezáratlan és bizonytalan határú eseménysor. A politika végső soron az erőviszonyok leképeződése, többség-kisebbség – szerencés esetben – kompromisszumos játszmája, mely bizonyos vonatkozásban, és végső soron nullszaldós. Annyiban az, amennyiben az eszközök – az erőszakmonopólium, a döntési és adminisztratív intézkedési jogkörök és lehetőségek, stb. – végesek, és nem egyenlően oszlanak meg, parlamenti/kormányzati többség, illetve kisebbség tekintetében: kormányon lenni mindig több eszközt, erőt és/vagy hatalmat feltételez, mint ellenzékből politizálni. „Békeidőben” önként ellenzékbe vonulni, eszközökről/hatalomról való lemondást jelent, és mint a magát liberálisnak mondó Antonescu-féle párt aktuális története jelzi, igencsak káros politikai aktus: önveszélyes lépés. Ezért gondolom, hogy leginkább az ellendrukkerek – a lenini „minél rosszabb, annál jobb” elvet valló, felelősséget még egyszerű beszólásaikért, trollkodásaikért, sem vállalók, stb. –, a fogadatlan prókátorok szorgalmazzák az ellenzékbe vonulást. Azok a rommagyarságon belüli ellenzékiek, akik számára – és szemmel láthatóan vannak ilyenek – a szimbolikus politizálás, amit cinikusan és eufemisztikusan „kisebbségi jogvédő harcnak” mondanak, de valójában a sérelmi etno-nacionalista politikát értik alatta, szinte kontextustól függetlenül, mint egyedül üdvözítő alternatíva merül fel, jó néven vennék a „szomszéd kecskéjének elpusztulását”, ellenzékbe kívánják a szövetséget. A gyakorlati politizálásról való lemondás viszont, minden józan számítás szerint végzetes lehet, nemcsak a szövetség számára, hanem az egész közösségre vetítve is; különösképpen abban a kormányzati rendszerben, ahol nem jól megfontolt és szabályozott ismérvek és projektek, hanem személyes befolyás, korrupciós hálózatok és hatalmi játszmák eredményeként alakulnak az ágazati politikák, a regionális fejlesztések, és a befektetési források elosztása – itt ellenzékbe vonulni hatalmas, anyagiakban is mérhető hátrányt jelent; aztán nem ismerek olyan komolyan vehető elemzést, mely ne azt mutatná (mégha más szavakkal kifejezve is), hogy a szövetség eddigi népszerűségének két pillére van: a gyakorlati politizálás (nevezik még „kijáró”/ügyintézőnek is), mely különösen a helyi és központi adminisztrációban működik, és a szimbolikus politizálás (elismerés politikája) a rommagyarság egészére vonatkozóan. A kormányzati pozíció mindkét pillér megtartását, és viszonylagos megtámogatását adja, ezért elsőrendűen fontos.
A képviselet minőségét megkérdőjelezni, azt, hogy a szövetség, és ez esetben, annak elnöke „jól” politizált, hatékonyan és helyesen járt el, hogy megbízatását elvárható módon és szinten közvetítette, hogy teljesítette-e a közösség felhatalmazásából származó, ráruházott közakaratot, egészen más kérdés. Én alapvetően rossz taktikai döntések eredményének tekintem a kormányzattal járó erőforrások és befolyás csökkenését eredményező, mostanra kialakult helyzetet. Sőt azt is megkockáztatom, hogy feltegyem: a szövetségi elnök kiesett közszerepéből (public role), és ezzel, politikai értelemben, karanténba zárta mindenekelőtt sajátmagát, de – és ez a nagyobb gond – beszűkítette (political closure) az RMDSz mozgásterét is. Egy közképviseletet ellátó „megválasztott személy dolga jobb döntéseket hozni, mint ahogy  ezt a választók maguk tennék” (Richard Rorty). Kelemen Hunor viszont többszörösen rosszul döntött: először, amikor figyelmen kívül hagyva azt, hogy nem magánemberként, hanem közképviselőként vesz részt a kormányzati politizálásban, személyes tudathasadásos állapotának adott hangot, és erre hivatkozva helyezte kilátásba a kormányból való kilépést; másodszor – az előbbi gesztusából, beszűkült tudatának szintjén szinte automatikusan adódóan –, amikor kisomfordált a miniszteri és főként a helyettes miniszterelnöki szerepkörből, és személyes sértettsége, illetve érintettsége okán meggyengítette a szövetség hatalmi pozícióját. De ami ettől is fontosabb, amikor a politikai szcéna központi témája és egyben kerete a közelgő elnökválasztás, akkor minden párt igyekszik profitálni az adott lehetőségekből, abból a bizonytalanságból, ami minden választást megelőz: magánsérelmek felemlegetése helyett a helyzetből adódó lehetőségek hatékony kihasználására kellett volna stratégiát kidolgozzon a szövetség vezérkara! A kialakult helyzetet kompromisszumos megoldásnak nevezni, netán „erkölcsi győzelemnek” (sic!) mondani, ami történt, nem több egyszerű kommunikációs panelnél. S, mint tudjuk, nálunk a közönséges (politikai) hazugságot szokás „stratégiai diskurzusnak”, vagy politikai kommunikációnak becézni, nincs kölcsönösen előnyös kompromisszum, kármentés (damage control), és a veszteségek lehetőség szerinti elfedésének kísérlete folyik. Minden demokratikus és áttetszőségen alapuló rendszerben, a szövetségi elnök ilyettén való ámokfutása felveti a politikai felelősség kérdését, mely felelősséget fel kellene vállalnia, és levonnia a következtetést: nem államelnöknek kellene jelöltesse magát, hanem mennie a szövetség éléről.

2014/07/08

Szíverősítőt Kelemennek!



Szíverősítőt Kelemennek![i]

Káoszt teremteni a politikában, felrúgni a már-már megkövesedett viszonyokat és „új” rendet teremteni a régi rend romjain olyan eljárás, mely az erősnek kedvez, annak, aki el tudja hitetni, hogy ő a rendteremtő. Ezzel az eljárással viszont csak akkor lehet és érdemes élni, ha biztosak vagyunk abban, hogy – stílusosan és képletesen szólva –  az „erő velünk van”, ha tudjuk, hogy ellenőrzés alatt tartjuk a folyamatokat. Ebben az esetben viszont a „gyengeség jeleinek” felmutatása azt szolgálja, hogy egy következő körben győztesként térhessen vissza a rendet felforgató, hogy ő legyen az, aki stabilizál, aki uralja a káoszt. Ezzel az eszközzel viszont nem lehet túl gyakran élni, és ráadásul nagy kockázattal jár ennél az eljárásnál a minden, a hajszálpontos helyzetfelmérés és a másodpercre pontos időzítés. Ilyen módon járt el Băsescu többször is a közelmúltban – emlékszünk még a „Dragă Stolo” címmel eljátszott könnyes melodrámára, mellyel elnökjelöltségét, egy vesztettnek látszó helyzetben kierőszakolta, és végül a választást megnyerte? Vagy amikor kormányválságokat robbantott ki, hiszen biztos volt benne, hogy az új kormány kinevezéséig, a viszonylagos stabilitás létrejöttéig ő uralja a mezőnyt, addig övé a hatalom, stb. – sikeresen tette. Ellenpéldaként a Crin Antonescu ámokfutása kínálkozik, amikor ő próbált világra szóló felfordulást okozni azzal, hogy kilép a koalíciós kormányból, viszont Ponta percek alatt új/régi szövetségest talált. Nem volt nehéz, hiszen a választásokat követően hagyott egy kiskaput az RMDSz fele, nem, vagy csak ímmel-ámmal, illetve esetenként játszotta ki a „magyar kártyát” – és az álliberális vezér, pestiesen szólva, dobott egy hátast, faképnél maradt, és magával rángatta pártját, meg az amúgy ártatlan (NB ártatlannak lenni a politikában szinte szinonímája a balekségnek, az ilyeneket labdába rúgni sem engedik!) Johannist is. A kisebbség, a gyengébbek soha nem élhetnek a politikai káoszteremtés lehetőségével, rendezhetnek felfordulást, próbálgathatják zsarolóképességüket, de a krízis nem segíti őket sajátos céljaik elérésében. Erre a helyzetre érvényes igazán a mondás: „Kard által vész mind, ki kardot ragad”, itt a győzelemhez nem elég erősnek látszani, itt erősnek is kell lenni, és talán mindenek fölött türelmesnek. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a kisebbség számára a racionális kompromisszumok útján kívül semmilyen más út nem járható, az acélidegzet, és az egyensúlyozás művészetének elsajátítása, a kisebbségi politikusok számára kötelező. A most kialakult (mini)kormány válság lehetőségének felvetésében – a fentebb vázolt, és végső soron az erőviszonyok függvényében alakuló helyzetben – a rommagyar szövetség újfent rosszul jelölte ki közvetlen céljait és prioritásait. Röviden értékelve a helyzetet: ma „nincs helyzet”! A parlamenti erőviszonyok zavarosak, könnyen meglehet, hogy Ponta uborkaszezonban új kormányt képes beiktatni a DáDi(k) és a többi kisebbség, no meg a volt liberális átállók szavazataival – következésképpen, a mi oldalunkon a pofáraesés. Kivonulni a miniszteri, államtitkári, stb., alig betöltött kormányzati pozíciókból anyagi csőd nemcsak a szervezetnek, hanem az önkormányzatoknak, és végső soron az egész közösségnek – következésképpen, a mi oldalunkon a pofáraesés. Elnök-jelölési és választási láz forrong, a nagy helyezkedésben aligha fogják észrevenni az RMDSz dacos és büszke kivonulását a kormányból – következtetésképpen, a mi oldalunkon a pofáraesés.
Kormányból való kilépéssel fenyegetni ma csak a visszájára sülhet el, és a nyomában keletkező  veszteség korántsem csak presztízs-, illetve imidzsveszteség (jó hírnév? az meg már rég nincs a hét határban), ilyesmiket veszíteni a politizálás velejárója, előkalkulált ára a politikai karriernek. Ezért a szövetségi elnök bejelentése, hogy „nem tudja elképzelni a kormányzati részvételt, mert személyesen tudathasadásos állapotba került” csupán rossz idegzetre vall, politikai szerepéből való kiesésre, pihennie kellene (esetleg vissza is vonulni?), azt hiszem. Bedobni a törölközőt, azért mert a Minority SafePack (Európai Kisebbségi Kezdeményezés) hosszan tartó, kétes kimenetelű és legfennebb presztízs-nyereséggel kecsegtető perében a kormány és a szövetség fel- és alperesi viszonyba keveredett, több mint bűn, politikai hiba lenne! A skizofrén helyzetek, és a politikusi paranoia létrejötte, abban a romániai politikai mezőnyben, ahol senki nem az aminek látszik, sőt, annak az ellenkezője sem, és ahol, ahogy azt Dr. House mondaná: „Mindenki hazudik”, napi rutin.
Mint ahogy politikai hiba volt önmagában a kormányból való kilépés lehetőségének a felvetése, olyan zsákutcába való önkéntes behajtás, mely szűk a gondmentes visszaforduláshoz, amelyből kihátrálni viszont energiát és idegeket von el fontosabb ügyektől. Az adott helyzetben, a több szinten és témában alkalmatlanságát fényesen igazoló (lásd egyéb ügyeket is, többek között az új Konzuli hivatalok megnyitásának problémája) külügyminiszter leváltásának, vagy legalábbis egyfajta kormányon belüli felügyelet alá helyezésének, és minden kisebbséget érintő kül- és belpolitikai ügyben, előzetes konzultációnak a követelése, stb. igencsak kívánatos lett volna, illetve lenne. Az elnök-választásnak – meglehet, de egyelőre nem biztos – második fordulója is lesz, a szövetség zsarolási potenciálja ebben rejlik, ezt kellene ésszerűen kihasználni, ellenzékből ez sem fog menni: egy komoly téttel rendelkező politikai haborúban, a vesztes oldalára állni, sem most, sem máskor nem kifizetődő dolog, no meg, azt követően, ki vállalja majd a felelősséget? Nagyon beszűkült a politikai mainstream fantáziája, eluralkodni látszanak az etno-nacionalista ködképek az agyakon, dúl-fúl a türelmetlen szimbolikus-, és presztízs-harc, és lankad a józan ész, a gyakorlati politizálásnak (issue based politics) egyre kevesebb a keletje. Azért maradhatott még a tibódi Csaba királyfi új szobrának tövében némi oroszhegyi szilvórium, ajánlom a szövetségi elnöknek – így szénacsináló időben is – szíverősítésre, félnie nem kell, mértékkel fogyasztva, jót tesz!



[i] Személysebb hangvételű a mai jegyzet, mert az RMDSz-elnök személyes hangulatának, tudathasadásos állapotának tekinti a kialakult faramuci, politikai és kormányzati válsággal fenyegető helyzetet.

2014/07/07

Einstandolás lesz



Einstandolás lesz

Cseke Péter Tamás két kérdésére válaszoltam:


1.      Miért gondolod, hogy az RMDSZ-MPP által beígért közvita (illetve a két párt közt jelenleg zajló vita) nem igazán visz közelebb a megvalósítható /autonómia/projekthez? 


Egyfelől, mint a kérdés jelzi, megvalósítható projekthez megvalósíthatósági- és hatástanulmány szükségeltetik, ilyesmiről nincs tudomásom, de azt viszont biztosan tudom, hogy egy ilyennek nem lehet politikai csatározás az alapja; szakmaiság a jelenlegi tervekben, csak elvétve, esetleg egyes részletkérdésekben sejlik fel. Ezért nevezem a dolgot „autonómiázásnak”, ezért lehet a dolognak csupán szimbolikus jelentősége, abban az értelemben, hogy politikai nézeteltéréseket jelenít meg és közvetít. Éppen mert – látszólag – senkit nem érdekelnek a megvalósíthatóság, a működőképesség, a rövid-, közép- és hosszú távú kilátások, és gazdasági, társadalmi, jogi, kulturális, stb. hatások, az autonómia meg nem spórolható „ára”, ezért a most forgalmazott/andó tervezetek többnyire etnopolitikai vállalkozások alkotó részei, a versengés az autonómiának, mint nyelvi játéknak, mint hatalmi diskurzusnak a kisajátításáért folyik. Másfelől tekintve, a vállalkozás maga a rommagyar politikai mezőnyben, versengéssel elérhető, hatalmi pozíciók megszerzése, ehhez képest az „autonómiázás”, „csak” sűrűn változó tartalom/töltelék. Meglátásom szerint a versengés tartalma egyébbel is behelyettesíthető lenne, másként is lehetne tematizálni azt a nézetkülönbséget, ami a különféle pártokat és formációkat megkülönbözteti a rommagyar politikai szcénán: az állandó és lényegében tartalmatlan, inkonzisztens, autonómiázás, a mezőny nagy fokú beszűkülését jelzi, az álláspontok megmerevedését, a fantáziátlanságot és tehetetlenséget, nem tanulási, hanem elbutulási folyamatnak vagyunk a szemlélői/elszenvedői, stb.
Ami pedig a most kezdeményezett vita formai vonatkozásait illeti, amikor két párt még közvita előtt elkezd politikai alkut folytatni egy tervezet fölött, akkor eleve egy olyan keretbe helyezi a tervezetet, mely csupán politikai vitára alkalmas. Borítékolható, hogy a mostani tervezet coming out-ját követően az EMN(x) politikai támadást indít ellene, mégpedig azzal, hogy nem eléggé radikálisnak nyilvánítja azt, és a maga radikalizmusát kéri számon rajta. A viszontválasz meg egy (soha el nem készült megvalósíthatósági- és/vagy hatástanulmányra való) homályos utalással kivitelezhetetlennek fogja nyilvánítani az EMNP-féle tervezetet. Józan ésszel, ki az aki ebben a csetepatéban – kívülállóként, esetleg higgadt szakértőként, stb. – részt akar majd venni? Ez ismét nem civileknek való terület ...

1.      Szerinted a Fidesz-kormány miért hátrált ki ebből a vitából?

A Fidesz-kormány működési módozatától idegen mindennemű autonómia, a jelenlegi magyar kormány minden területen – köztük olyanokon is, ahol nem lenne tennivalója – a szinte tökéletes einstandolás híve/kivitelezője. Én úgy látom – kimondatlanul persze, hiszen nem szeretne népszerűségéből veszíteni emiatt – az autonómia nemcsak nem támogatandó dolog a mai magyarországi politikai mainstream szerint, hanem egyenesen vörösposztó. Mindig meglep a mi vezéreink sakkvaksága, (vagy esetleg a megveszekedett fidesz-párti kiskirályok nagyon rafinált taktikázása?) a Fidesz szándékaival kapcsolatban: miért bírják elképzelni, hogy az a párt és vezér, aki minden területen felszámolta a meglévő, úgy-ahogy, de működőképes autonómiákat, végső soron a fékek és ellensúlyok kialakult rendszerét, az a határontúli politikában hirtelen autonomista lesz? Nevetséges és tényleg csak a legtájékozatlanabbak számára forgalmazhatják azt az „érvet”, hogy a vezér hirtelen, éppen az RMDSz-viszony kapcsán „megvilágosodott”, és támogatja a szervezet, a Székelyföld, és az egész itteni magyarság potenciális autonómiáját. Erről szó sincs, és erre a legjobb bizonyítékok a „Szászjenő-féle” „titkos sóhivatal” (NSKI) időnkénti elszólásai. A „Kárpát-haza” (sic!), Budapest központtal való „behálózatosítása” („Összefüggő Kárpát-medencei magyar hálózatokat szeretne kiépíteni Szász Jenő, a Miniszterelnökség Nemzetstratégiai Kutatóintézetének vezetője…. /és/ Világossá tette, hogy úgy gondolja: a külhoni magyarság számára csak Budapestről lehet őszinte jövőképet felvázolni…”), a határontúli többé-kevésbbé autonóm intézményi rendszer einstandolása, a kormány valódi célja, erre szánta a nagy kalap pénzt, ez lebeg a szeme előtt. Ezért illúziót kerget, aki azt gondolja (vajon Németh Zsoltnak nem éppen ez lett a veszte, nem ezért helyezték parkolópályára, vonták ki a határontúli politizálás élvonalából?), a Fidesz és a vezér az autonómia-harc mögé áll. Nem, Orbán és hatalmi gépezete (a magyar polip) „hálózatosítani” akar, ami, ha sikerül mindenféle autonómiát gyökereinél akadályozna meg! A Fidesz határontúli politikájának lényege a posztkoloniális magatartás, a magyar államot, mint volt gyarmattartót tételezi és ilyenként áll szándékában maga alá rendelni az összes határontúli intézményt, de még kulturális/tudományos, stb. megvalósítást is! A határontúliak vonatkozásában ez a NER lényege, és erre hivatott az NSKI, ezt titkolja – már amennyire tőle telhető – az új intézet vezére, a nagyfőnök tőlünk importált pincsije!