A „bármi” éppen megtörtént
Tusnádon a kocka ismét el lett
vetve, és míg repül bármi megtörténhet. Nincs sok újdonság, viszont az összképet
tekintve, mégis van némi „meglepi” Orbán idei, Tusnádon elhangzott,
programatikus diskurzusában. S mint a politikában lenni szokott, a beszéd
egyben cselekvés is – a falra festett ördög már száll is lefele a falról – a vízió
politikai valóságként behatárolja, és szabályozza világunkat. Az a politikai
filozófia, hatalmi és államszervezési rendszer, melyet a magyar miniszterelnök
szombaton bejelentett – a kurzus, melyet eddig többnyire homály födött, de
annak ellenére működött, hiszen most éppen a „folytatás”-nál tartunk – ritkán
volt integrált rendszerként, politikai projektként nyilvánosan megfogalmazva. Vagy
legalábbis nem Európában és nem a II. Világhaborút követő évtizedekben.
(Utoljára talán Mussolinitől
hallottunk a mostani beszédben felvetett gondolatokról és krédóról: a szabadság
és egyenlőség kárhoztatásáról, az erő dicséretéről, az autokrácia imádatáról,
haladásellenességről, (köz)munka alapú társadalomról, stb.!). A meglepetést a
demokrácia végének az a frank, közvetlen és derűs bejelentése okozhatja, amellyel
Orbán mikrofonhoz ült, és egy szép nyári szombat délelőttön, újra elkápráztatta
közönségét. Az „illiberális
demokrácia”, mint fényes jövő lett ugyanis bejelentve, és ha valaki nem
pontosan értette volna, hogy miről is beszél, annak példákat idézve segített a
vezérszónok. Eszerint a jövő az orosz, kínai, török állammodell (mit vétett itt
Szingapúr és India, az számomra már tényleg talány, mint, ahogy azt sem értem, miért
nem lett a Boko Haram és Észak-Korea felsorolva?), az oligarchikus, és
autoritér, áldemokratikus rendszerek, félkomcsi, zavaros és kiszámíthatatlan
szerveződések, nacionalista és fundamentalista rezsimek példája. A nagy
bejelentések politikusa, és az illúziókeltés nagymestere csupán érveket (bár kétséges,
hogy lennének ilyenek) felejtett el felsorakoztatni nyugati demokráciát
temető kinyilatkoztatásakor (hacsak egy félreértett, és összefüggéseiből
kiemelt, bárdolatlan és tisztességtelen álhivatkozás nem számít annak, amit egy
harvardi professzor elemzéséből koppintott szövegíró). Talán arrogáns,
lekicsinylő gesztusait szeretné érvként eladni híveinek, azon heherészve, hogy
bezzeg az amerikai elnök perbe fogható, nem úgy, mint ő, aki jól is nézne ki,
ha leváltható lenne? Ami különösen aggasztó Orbán tusnádi, urbi et orbi
elmondott szövegelésében, a nyugati demokráciák végének ujjongva való
bejelentésében, az a vastaps ami követte. Az, hogy egy demokrata ember sem
akadt sem pódiumon, sem a tömegben, aki értetlenségében zajongjon vagy
kéretlenül is kérdezze a rétort: ugyan mi változott meg, miért hogy
Magyarország kifele fordult az EU-ból, hogy feladta azokat a demokratikus és
szabadságeszméket, mellyel a rendszerváltás indult, hogy elfeledte ’56-ot, és
ma Moszkva fele tekint? Az idei tusványos a magyar demokrácia végének örömünnepévé
változott! Vajon erre szavaztak az „egyes” és a kettős állampolgárok? Tényleg „ezeket
az oroszokat várták”? Magyarországot putyinland-nek álmodták volna a
fülkeforradalmárok? Kétlem – és a magukat jobboldalinak, de (még) demokratának
mondó értelmiségiek és szóvívők hallgatása talán jelzi is ezt – inkább hiszem,
hogy a vezér mindenkit átvágott, olyan irányba szaladt, melyet csak ő akart, és
amely zsákutca: követhetetlen.
És akkor el ne feledjük, az
antidemokratikus vízió, melynek elemeit az elmúlt négy évben már építgette a
magyar kormány (többek között az új alkotmány, mely már nem is alkotmány, csak alaptörvény,
az AB hatáskörének megnyírbálása, médiaszabadság (gazdasági) korlátozása,
gazdasági és piaci mechanizmusok fölötti kontroll, stb.) itt, Romániában,
Székelyföldön lett bejelentve, egyes helyi vezetők és jobboldali politológusok,
meg értelmiségiek lelkes tapsától kísérve. Hogy Tőkés és csatolt részei (EMNx-ek)
észre sem veszik (illetve – busás brüsszelli fizetés és egyéb támogatások ellenében
– elhallgatják), hogy az oly sokat sulykolt autonómia,
az Orbán által most éppen elkárhoztatott nyugati típusú liberális demokráciák
szerves része, hogy a kisebbségek önrendelkezéshez való joga csak ott működőképes,
ahol nem csupán a többségi elv működhet, hanem az állam garantálja ezt a jogot,
függetlenül akár a többségi akarattól is, nem meglepő. De, hogy székelyföldi,
magukat megveszekedett autonomistának mondó diplomás eremdéeszes vezéreink tapsolni tudnak
az illiberális demokráciának, az orosz, török, kínai modellnek, az mégiscsak
furcsa. Vajon az RMDSz programjának, mely pontjában hisznek még az
elfideszeződött kiskirályok (ismétcsak Tamás, Antal, Borboly), vajon, mely
kitétet értelmezik kívánatos illiberális demokrácia-építésként? És ha majd a
román miniszterelnök vagy államelnök az orbáni modellt fogja mérvadónak
tekitneni a romániai kisebbségpolitikára nézve – magyarán a kurdok és ujgorok
sorsára szeretne juttatni – azt rezignáltan elfogadják székelyföldi
kiskirályaink, vagy önfeledten tapsolni is fognak hozzá? És itt a költői
kérdés, vajon miért hallgatnak a központból vezető urak/hölgyek, hogy vélekedik
a nyugati demokráciától való elfordulásról Kelemen és Borbély? És ha a magyar
vezér ma a civil társadalmi szerveződéseket (NGO-k) „idegen ügynökök
szervezeteinek” mondja, vajon holnap nem léphetne fel a román állam hasonló
filozófiával a magyarországról támogatott Sapientia Alapítvány, vagy a
Demokrácia Központok, vagy sajtóorgánumok, esetleg éppen az ottani támogatást
osztó RMPSz ellen? Egy iyen fellépést is taps fogadna, vagy meg sem állnának az
éppen, szavakban bukott Strassburgig a felháborodott, dühtől tajtékzó vezéreink?
Tessék mondani az etnikai alapú nemzetállam Orbán által vizionált képe rendben
van, csak ha majd más mondja/teszi ugyanezt, akkor fogunk tiltakozni, honnan a
többes mérce moráljának ez a cinikus áhitata, vagy mindnyájunkat palimadárnak
néznek?
És végül van még egy félelmetes
félmondata a „vezérlő tábornoknak” miszerint, ha a román állam nem támogatja az
itteni magyar közösséget, ha az a költségvetésből nem kapja meg „a neki járó
(sic!) forrásokat”, akkor azt a magyar államtól megkapja. Abban a kontextusban,
ahol a jövőről az a legbiztoabb tudás, hogy „bármi megtörténhet”, ez bizony
csak azt jelentheti, hogy a magyar kormányfő, olyan lepésekre készül, melyekre
válaszként a román kormány megvonhatja a „nekünk járó” támogatást (kettős
állampolgárok, most kéretik figyelni!) és, akkor majd ő, mint magyar állam
(sic!), fog beavatkozni, támogatni. Az idei tusványos
a vég kezdete...