Félre az útból
“Az út, mely szóba fogható nem az öröktől való, a szó,
mely rája mondható, nem az örök szó.”
Lao-ce: Tao Te King - fodította Weöres Sándor
Hetek óta a szokásosnál is nagyobb
a tumultus a politika damaszkuszi útján, romlik-bomlik az a világ, amelyet eddig tudtunk, tömegesen válik
Saulusokból Paulus, és lesz „ami még nem volt”.
Kintebbről bennebb haladva az ukrajnai véres „forradalommal” (?) felborulni látszanak azok a geopolitikai viszonyok, melyek jó ideje jellemzik térségünket, miközben milliárdos „állami” maffiózókból, mindenható machinátorokból lesznek földönfutók és megfordítva, jönnek a régi-új kiéheztetettek, meggazdagodni a közösből. Szétesik vagy – valamilyen szerencsés véletlen folytán – föderalizálódik és egyben marad Ukrajna, többé már nem lesz az, ami volt, független történetének eddigi rövid kis korszakában: kompország és ütközőzóna az ukrán, és ez a rossz földrajzi helyzet évszázadok óta végzete.
Kintebbről bennebb haladva az ukrajnai véres „forradalommal” (?) felborulni látszanak azok a geopolitikai viszonyok, melyek jó ideje jellemzik térségünket, miközben milliárdos „állami” maffiózókból, mindenható machinátorokból lesznek földönfutók és megfordítva, jönnek a régi-új kiéheztetettek, meggazdagodni a közösből. Szétesik vagy – valamilyen szerencsés véletlen folytán – föderalizálódik és egyben marad Ukrajna, többé már nem lesz az, ami volt, független történetének eddigi rövid kis korszakában: kompország és ütközőzóna az ukrán, és ez a rossz földrajzi helyzet évszázadok óta végzete.
Ezzel összefüggésben az utólagos
racionalizáció, a megkésett felismerés és erőszakos, de tartalmatlan politikai
váltások területe a magyarországi politikai mezőny is. És legyen itt elég
csupán a „keleti nyitásra” reflektálni[i],
mely a lehető legrosszabbkor és a lehető legabszurdabb módon került napirendre.
Következésképpen az ukrán válság és átalakulás, valamint a geopolitikai
erőviszonyok átalakulása értelmezhetetlenné vált, kezelhetetlenné, legalábbis a
meghírdetett kurzus rosszul kijelölt keretei között. Ezért az országnak, szinte
egyedülálló módon az EU-ban, szava sincs a történtekről, nem tudja elhelyezni a
politikai történések palettáján, nincs álláspontja, illetve – amint
azt a „fidesz-szolgálati” Kossuth-rádió esete bizonyítja – félreértelmezi a
történéseket, mégcsak nem is átszínezi azokat, hanem hamisít, és értetlenül áll előttük.
Aztán eggyel bennebb, a román
politikai mezőnyben is újrarajzolódni látszik a politikai felvilág, minden este
megkérdezhetjük, hogy szétesik, vagy esetleg „máma már nem szakad tovább” a
kormánykoalíció, a magát baloldali-liberálisnak mondó hatalmi klikk? Minden új
nap a tisztázás igéretével indul, ahhoz, hogy maradjon minden a régiben, és
egyre zavarosabbá váljon, mert mit is akar a pénélé, ellenzékbe kérenzkedni? Ellenzékből
megnövelni a pártvezér elnök-jelölti esélyeit? Vagy csupán jobb miniszteri
pozíciókat kierőszakolni a kormányfőből? Erőfitogtatásnak, vagy legalább a
politikai észjárás és jellemző politikai kultúra mércéjével mérhető, tudatos
át- és belátáson alapuló politikai ténykedéseknek vagyunk tanúi? Itt is a
damaszkuszi út sejlik fel a háttérben, még akkor is, ha az elemzők a „mérések
mítoszaira” – szent számmisztika – való hivatkozással próbálják értelmezni a
folyamatokat. A sorozatos átvedlések és meghasonulások, az előre bejelentett, és
a már be sem jelentett, csak elkövetett politikai pávatánc-lépések legfennebb
majd utóbb rendeződhetnek értelemesnek tűnő táncrenddé; úgy tűnik pusztán valamiféle
végkifejlet visszamenőleges elrendezéséből nyerhetik el különös, sőt abszurd „értelmüket”.
A szűkebb kör, a rommagyar
politikai szcéna fejleményei szinte mindenben leképezik a tágabb mezőny abszurd
kereteit: farsangi álarcosbál-sorozat folyik, némi szappanoperás behatással,
olyan drámainak tűnő fordulatokkal, melyek valóban Ionesco darabba illenének. Le nem zárt politikai folyamatokról
lévén szó a jelenségről, sem végső diagnózis, sem lezárt értelmezés nem adható.
Viszont úgy tűnik elég az eddigi történésekre, és a politikai kommunikáció
válságára utalni, hogy belátható legyen: abszurd dráma nézői és drukkerei
vagyunk. Nem beszélnék szereplői státusról, hiszen egy dolog világos, ebben a
dramolettában a választóknak nem osztottak még statisztaszerepet sem, a közönséget
(remélhetőleg golyóálló) üvegfal választja el a színpadtól, melyen a
paradoxonok és egyéb lehetetlenségek zsibvására zajlik.
A silány előadás tágabb kerete azt
jelzi, mintha az esélymaximalizálás, a feltétlen „összefogás”, a közös EP-jelöltlista
állítás zászlaja alatt folyna a tülekedés, mely viszont a maga során, minden
bizonnyal csak tovább mérgesíti és élesíti a széthúzást, a szembenállásokat;
szilárdítja a már meglévő szekértáborok védőinek elszántságát, leépíti a még
meglévő szolidaritást, és erodálja az együvétartozás, amúgy is oly sokszor megtépázott,
érzését. A történet számos szálon fut és abszurdnál, abszurdabb helyzeteket
produkál. Az RMDSz az összefogás jegyében, nem tárgyal az egyik aprópárttal, de
tárgyal a másikkal, viszont a félidőben „győztes
listát hírdet”, majd legfennebb a minden elvet nélkülöző módon kialakított,
állítólag akkurátusan megszavaztatott jelölt-lista[ii],
harmadik – álságos módon,
néhol befutónak mondott – helyének felkínálásával tárgyal(gat) tovább. Tőkés, aki nemrég maffiózónak nevezte a szövetséget, ma a listájára igyekszik fölkerülni, és ezért –
mintegy magától értetődően – széles körben, valamint változatos eszközökkel, a
magyarországi kormánypártok bevonásával, stb., próbál zsarolni az ex-püspök.
Aztán saját
pártja (a méltán EMNx-nek aposztrofált fantom-cég) jelölő gyűléséről távol
maradva üdvözli a kiváló „ötletet”, hogy egy szomszédos ország pártjának
befutó helyén induljon újabb („megélhetési”?) EP mandátumért. Kit is érdekelne,
hogy az új pártocska (amely N.B.: a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű
politizálás megjelenítésére”, és az autonómia, valamint az itt, és megmaradás,
leghitelesebb képviseletére, alakult. sic!), mely egészen mostanig leváltani
készült a „lihegve gyűlölt” (nem is csoda ez, hiszen ez a párt az ő emberét
saját "maffiózói" közé fel nem vette) „Nagytestvért”, távol marad választásoktól (esélymaximalizálás?), és arra
buzdítja protektorát, hogy a szomszédban kuncsorogjon pártlista befutó helyéért.
De ki gondolta volna, hogy az egy emberöltő óta az itt-, és megmaradást hirdető
Tőkés egyszercsak külföldön jelölteti magát, szóval unortodoxia ez a javából,
csak azt az ortodox elvet erősíti, miszerint „ne azt tedd, amit a pap tesz,
hanem azt, amit mond”. Közben egy militáns tőkésista értelmiségi különítmény –
talán egy apró kis fáziseltolódással (lemaradtak volna egy brosúrával?) – az összefogásért és Tőkésnek a
gyűlölt ellenfél listájára való felvételéért kiállt, és kezd aláírásokat gyűjteni:
absurdum, absurdum est!
Ismétlem ez a dolgok mai „folyása”,
fordulhat még a kocka, ezért magam is csak felfüggesztem az abszurd jelenetek
leírását.
Minden esetre felfesleni látszik
az a politikai térkép, mely minden bizonnyal puszta szimulákrum, hiperreália,
ahogy Baudrillard (Borgesnek egy kurta esszéjére utalva) mondja:
„A térkép előbbre való a területnél – ez a szimulákrum elsőbbsége – ő hozza
létre a területet ...”[iii]
[i] A keleti nyitás ötletét, mint
saját szíves közléséből megtudhattuk, szűkebb hazánkfia ültette el a magyar
kormányfő fülében-fejében, ami viszont ettől is furább, az az, hogy azt „megvalósultnak”
látja Szőcs Géza.
[ii] Paradox
módon a 30 tagból álló
SZÁT-ban 32-en szavaztak, egy kivétellel, amikor a harmadik hely
várományosáról van szó, ott "csak" 31 szavazat van. (Közben persze,
Winkler és Hegedüs bizonyára sajátmagára is szavazhatott!) Vannak még csodák
... QED.
[iii]A bővebb idézet így szól: „Az
absztrakció ma már nem hasonlatos térképhez, képmáshoz, tükörhöz vagy
fogalomhoz. A szimuláció ma már nem területre, referenciális létezőre,
szubsztanciára irányul, hanem egy eredet és realitás nélküli reálisnak
a modelleken keresztül történőgenerációja (kitermelődése). Hiperreális. A térkép előbbre
való a területnél — ez a szimulákrum elsőbbsége — ő hozza létre a területet, s ha újraírnánk
a mesét, ma a terület foszlányai porladnának szét lassan a térkép
felszínén. Nem a térkép a valóságos,hanem az, aminek nyomai itt‑ott láthatók még abban a
sivatagban, ami már nema Birodalomhoz tartozik, hanem hozzánk. Maga a valóság sivataga.” – Baudrillard, Jean: A szimulákrum
elsőbbsége. In Kiss Attila – Kovács Sándor
– Odorics Ferenc (szerk.): Testes
könyv. I. kötet. Ictus–JATE,Irodalomelmélet Csoport, Szeged, 1996, 171.