2011/12/14
"És ami most a legsürgősebb: a választási törvény és a választást illető íratlan szabályok radikális átírása, mely (mint Lazaroiu rövid lejáratú exminiszter kiszólásából tudjuk) előnyös a fő kormánypártnak, vajon tényleg előnyös a rommagyar szavazóknak is? Egy vis maior cikkely teszi lehetővé a helyhatósági választások halasztását, valóban végső szükséghelyzet lenne? Vajon a helyhatósági és parlamenti kampányok összekeverése előnyös lesz a rommagyarságnak, parlamenti helyeket biztosít a párt(ok)nak? Logikus az lenne, hogy a helyhatósági választás a rommagyar pártok közötti „megméretkezés” helyszíne legyen és ennek alapján egyezség szülessen a parlamenti választások jelöltjeinek és közös kampányának érdekében. Érdemes ezt feladni, a parlamenti képviseletet kockáztatni? Nem is beszélve arról, hogy az elnök tovább erölteti a westminsteri, „kiegyenlítetlen” körzetes választást és a szenátus megszüntetését, a meccs még korántsem lefutott." Mára aktuális a régebbi írásom fenti része, mert folyik a régi-új választási törvény erőszakos parlamenti átvitele. Újfent érdekes, hogy mennyire elfelejtettük a demokrácia nyelvét, ma már egyáltalán nem érdekel annak betűje, de még kevésbé a szelleme, pedig legerősebb szövetségesünk a demokratikus intézményekhez és szabályokhoz való feltételn ragaszkodás lnne. Ára van/lesz ennek, keservesen meg fogjuk fizetni, ám!
2011/12/10
Kellene egy párt
Régóta foglalkoztat, hogy mi is a gond a rommagyar politizálás paradigmájával, hogyan lehetne azt megujítani? Megpróbáltam egy elemző (de részben manifeszt jellegű) szövegben összefoglalni az ezzel kapcsolatos gondolataimat, melyet a Korunk szerkesztett volna be, a januári számába. Sajnos utolsó pillanatban (elfogadás után) mégis vissza lett utasítva. Ismerve valamelyest a cenzúra régebbi és újabb működési mechanizmusait sejtem, hogyan is történ(het)tek a dolgok, de annál is fontosabb, hogy a szöveg (egyelőre) ITT elolvasható és kommentelhető. Szorgosan keresem a kiadási (szélesebb nyílvánosság) lehetőségeit, s közben egyre inkább látom, hogy biza a rommagyar média-lehetőségek hallatlanul beszűkültek és beszűkülőben vannak (megérne egy különelemzést ez is), különösen a magamfajta kritikai értelmiségi számára.
Magyari
Nándor László
Kellene egy párt
A mentális rendszerváltás, a
politikai kultúra megváltoztatásának szükségességéről
Azt
hiszem, vitán felüli tény, hogy a köznapi emberek t0bbsşgşnek tudatában a reality show valóságába vetett hit ma erősebb, mint a „létező valóság” közvetlen és
brutális realitásának felfogása. Zombifikálódott[1] világunk,
megkettőződött és kiszámíthatatlanná lett, a valóságot megfosztottuk
realitásától csak azért, hogy a dolgok eredeti értelmét és kiszámíthatóságát
egy másikkal helyettesítsük, egy mediatizált és szimulált színtér kulisszái
között, megváltozott formában állítsuk vissza. A szimulákrumszerű politikai
mezőny többé még a politikai kommunikáció – gyakran torz - racionalitását sem
követi, pusztán olyan mátrix, melynek a racionalitás nem kritériuma, annál
inkább az operacionalitás, vagy az akcionalitás vezeti. A hatalmat gyakorló politikai
aktorok nem azért cselekednek, mert hosszabb rövidebb távú és horribile
dictu, a köz javát szolgáló terveket
követnek, hanem azért mert – hatalmuknál fogva – megtehetik, mindazt amit aztán meg is kísérelnek: kisajátítani
a közérdekű intézményeket. Az akció
emberei, akik a maguk képére igyekeznek alakítani mindent. Az ellenzékben levők
pedig csupán téblábolnak, jobb időkre várnak, hogy racionális programok helyett
alkalomadtán ők próbálkozzanak a köz kisajátításával, az intézmények
megszállásával, a korrupt közélet fő szerepének eljátszásával. Mindkét oldalt
értelmiségi és álértelmiségi, szakértő és álszakértő csapatok támogatják, és
mindenekelőtt érdekelt gazdasági aktorok, továbbá mindenféle rangú és rendű
klientúra tartja fenn a rendszert.
A világválság bekövetkeztével a káosz mára
teljessé lett, minden jel arra mutat, hogy a fennálló fikció által zombifikált
valóság tovább nem folytatható, és ez új kihívások elé állítja a gondolkodókat,
értelmiségieket, de a közélet összes szereplőjét is. Az értelmiségiek vagy
vakon elfogadják, sőt rendületlenül újratermelik a szimulákrumokból álló
valóságot, beteljesítik a zombifikációt, a mediatizált „barlangképek”
tekintélyének elsőbbségét a tapasztalati valóság elvesztett tekintélye ellenében,
vagy valami újat találnak ki. Azt tapasztalom viszont, hogy a vezető
értelmiségiek semmitől sem félnek jobban, mint attól az elkerülhetetlen
kihívástól, hogy mindent újra kell gondolni. Nos, én a következőkben vázlatot
igyekszem nyújtani az erdélyi román és magyar politikai szintér együttes újragondolásához.
Bevezetés,
illetve felvezetés, miért van helyzet?
Hadd szögezzem le mindjárt az elején, amit
a tisztelt (remélhetőleg egyaránt /romániai/ magyar és román) olvasó ebben az
írásban felfedezhet, nem több és nem kevesebb, mint a saját átgondolt
véleményem. Nem politikai kommunikációról, azaz konkrét politikai ügyben való
felszólalásról, üzenet média általi közzététléről van szó, mely valamiféle
eddig nem létező vagy rejtőzködő politikai szereplő igényeit igyekszik
bejelenteni és pozicionálni a meglevő politikai szintéren. És a legkevésbé sem
„beszéd-cselekvés”[2], azaz az alábbi gondolatok
nem politikai felszólításként vagy kiáltványként értendők, melyek egymagukban
megvalósítanák azt, amit előrevetítenek. Sokkal inkább hipotézis, egy látlelet
és vélt következményeinek végiggondolása: gondolat-kísérlet
(nem hatástanulmány) és vitaindító, de
talán a leginkább vízió.
Le
kell szögeznem, hogy az általam mára kiürültnek és főként morális tartalmát vesztettnek
látott (világ)politikai (köz)élet megreformálására számos mozgalom, civil
társadalmi kezdeményezés indult.[3]
A köz iránt érdeklődő polgárok ezrei sőt százezrei, vagy még annál is többen
érzik úgy, hogy ami mára a politikai közéletet, az összes eddigi politikai
rendszereket és konstrukciókat illeti, azok eltérültek eredeti funkcióiktól, immorálissá,
ha nem amorálissá váltak, s mint jeleztem, nem szolgálják a köz érdekét. Mégsem
új mozgalom szükségességéről értekezem, mert mint látható, azokról nem tudni,
hogy a hatalmi erőtérbe, a fentebb jellemzett politikai scene-re jutva mivé lesznek, merre alakulnak. Ez pedig strukturális
probléma, hiszen a civil társadalmi mozgalmak legtöbbje képtelen áthídalni a
civil valóság és a (szimulákrum jellegű) politikai mezőny működésbeli és
szemantikai különbségeit, vagy outsiderek maradnak, vagy a zombifikáló rendszer
kebelezi be őket.
Következésképpen azt
gondolom, hogy új párt(okra) van szükség, mert amint tapasztalható, a civil
társadalmi mozgalmak és szervezetek – melyek a „kényszermentes kommunikáció”,
és a nem a kényszerítő (koercitív) politikai hatalom képviselői,[4]
illetve az életvilágok ezen térfelének artikulálói – rendre csődöt mondanak,
vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika
kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és „önkéntes
alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam
szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad
a politikai kényszerek, a politikai mezőny jelzett kölcsönös zombifikálódása
nyomán létrejött hatalommal való megmérkőzésben, ezért azt gondolom: a
politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként
megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, és lehet hatékonyan
tenni a fennálló viszonyok átalakításáért.
Meg kell jegyeznem
azt is, hogy számomra a politikai pártok egymással versengő civil társadalmi, azaz önkéntes szerveződések, melyek azzal az
igénnyel lépnek fel, hogy az egymás közötti versengéssel elnyert politikai
hatalmat a köz érdekében gyakorolják.[5]
A versengő politikai pártok, demokratikus társadalmakban, a polgárok és az
állam között közvetítenek, és kifejezik, illetve megtestesítik a gondolat-,
vélemény-, társulási, gyülekezés- és részvétel-szabadság jogát. Hangsúlyoznám
ismét, önként szerveződő civil társadalmi szervezédésekről beszélek, még akkor
is, ha egyfelől még tarkónkba liheg a „pártállam”-egypártrendszer amúgy fából
vaskarikája. Másfelől szemmel látható, hogy a ’89 után hatalomra jutott pártok
mindenike, mindenható „egész”-ként, egypártként próbált viselkedni a közéletben.
Korántsem közvetített állam és polgár között, hanem minden eszközzel – olykor a
jogállam és a demokratikus játékszabályok határzónájában, vagy azon is túl – igyekezett
megszállni és kisajátítani az állami intézményeket. Ma ez azzal a veszéllyel
jár, hogy a hatalmon levő párt(ok) népszerűségének és hitelességének
erodálódása egyben az intézmények és az intézményes rend autoritásának
elvesztésével fenyeget.
Tudatában vagyok
annak is: mára minden létező párt és politikai formáció – inkább többé, mint kevésbé
– hitelét vesztette, illetve a „rész”-véleményeket összegyűjtő és mozgósító
civil szerveződéseket intézményes keretbe foglaló parlament is hallatlanul
népszerűtlenné lett.[6]
Nem utolsó sorban azért, mert a politikai aktorok, a pártemberek szemében „a
pénz értékesebbé vált az ideológiai elkötelezettségnél”. A fölös hatalomvágy –
aki hatalmon van, az automatikusan vissza is él hatalmával –, a mindent
fölülíró kapzsiság következtében a hatalmon levő pártok nem a közjó érdekében,
hanem saját csoportjuk (klánjuk, klikkjük, klientúrájuk) érdekében használják a
hatalmat.[7]
Végül minden formáció a „közrossz” szolgálatába szegődött/szegődik, akkor,
amikor az általánossá vált strukturális politikai korrupció és a klientelizmus
kontraproduktív gyakorlata mindenféle szakértelmet felülír(t).[8]
Hitel-,
legitimitás-, és bizalomvesztés, kiábrándultság, politikai passzivitás
Úgy vélem, a politikai pártok és formációk
jelenlegi kínálata sem strukturálisan,
sem vertikálisan nem fedi le a
választói igényeket. Széles társadalmi csoportok maradnak ki a politikai tervek
és a pártok programatikus és főként megvalósítható közpolitikai programokként
felvállalt projektjeiből. Az instrumentális politizálás keretéből kimarad a mindenféle kisebbségek sajátos
érdekeinek megjelenítése és jogaik megvédése, integrációjuk megvalósításának egész
kérdésköre. A magyar etnikai párt(ok)[9]
kivételével egyetlen román pártnak sincs semmiféle víziója a kisebbségpolitikák
vonatkozásában, ezzel egyfelől mindenféle kezdeményezést átengedtek a magyar,
roma, stb. kisebbségeknek, egyetlen jogot tartva fenn, mégpedig a vétó jogát. A
román pártok egyike sem tudja – de nyilvánosan egészen biztosan ki nem fejtette
–, mit is tenne a kisebbségekkel (hacsak egyesek elüldözni nem akarják
azokat!), csak azt tudja: minden kisebbségi kezdeményezést élből vissza kell
utasítani egyfajta anakronisztikus, diffúz nacionalizmus és revans szellemében.
Megtörténik, hogy taktikai okokból kényszerengedményeket tesznek, de ez minden,
amit a létező román pártok „felvállalnak” ebben a kérdéskörben. Ha a rommagyarok
pillanatnyi érdekeinek védelmében sikeresen lépnek fel az etnikai pártok, nincs
ma olyan integrált terv, mely a hosszú távú integrációt és együttélést keretbe
foglalná.[10] Ennél sokkal rosszabb a
roma kisebbség helyzete, velük kapcsolatban a nyílt vagy rejtett diszkrimináción
és rasszista elképzeléseken túl egyetlen hiteles integrációs programot sem
fogalmaztak meg sem a többségi, sem a rommagyar, sem a roma formációk, de még
azok a civil szervezetek sem, akik roma projektekből élnek: improvizáció,
rejtett gyűlölködés, tehetetlenség és előítéletesség jellemzi a romaintegrációs
programokat. A legszívesebben minden létező párt és formáció a pokolba kívánná
az etnikum egészét, legfennebb külső kényszer, EU-s elvárás akadályozza a még
nagyobb arányú és erősségű kirekesztést. Nincs hiteles politikai szóvivője sem
a szexuális kisebbségeknek, sem a különféle hátrányokkal élők, a szellemi és
mozgássérülteknek, az idősek, nagycsaládosok stb. kérdéseit sem vállalja, és
főként problémáik megoldásáért nem tesz senki. Nincs felvállalt elképzelés többek
között a kábítószerfüggők helyzetének rendezésére, és rendre szőnyeg alá söprik
a legkülönfélébb társadalmi csoportok problémáit, illetve formális alapon –
halott szavak a programokban – kezelik azokat a létező pártok és politikai
formációk. Jellemző módon minden párt női tagozatot alakított, de ezek pusztán
formális másolatai a „nagy”, férfiak vezette pártnak, mindenféle kezdeményezés
és hatékony fellépés nélkül, és tovább sorolhatnám a politikai értelemben
némaságra ítélt csoportokat, rétegeket és osztályokat.
A politikai pártok
és formációk jelenlegi kínálata horizontálisan
sem fedi le a választói igényeket: egyáltalán nincsenek regionális és szubregionális érdekeket megjelenítő politikai
formációk. (A rommagyar politikai alakulatok kivételt képezhetnének, de
etno-nacionalizmusuk csupán diffúz és zavaros regionalizmusként jelenik meg.
Jellemző, hogy a hatalmon levő rommagyar formáció, mely egyféle gyűjtőpártként
definiálja magát, sem tud mit kezdeni a Székelyföld kontra más erdélyi
régiókban élő rommagyar közösségek érdekellentéteivel.) Időről időre
megjelentek regionális érdekeket zászlójukra tűző pártok (Erdély, Moldva) de
ezek efemer életűek voltak, legfennebb egy-egy helyi véleményformáló vagy
kiskirály kezdeményezésének bizonyultak, és ráadásul fokozottan nacionalista
keretben képzelték el a regionális érdekvédelmet.
Minden
esetre olyan párt vagy politikai formáció, netán mozgalom, mely egységes
keretben – etnikai határokon átlépve – hitelesen jelenített volna meg
regionális érdekeket és értékeket, nem jelentkezett ezidáig (tisztelet azoknak
az NGO-knak, amelyek vállalták ezt és tettek is érte, a nem par excellence politikai színtéren).[11]
Amit itt vázolok, annak lényege nem is feltétlenül az etnikumok fölöttiség, és
nem is a létező ellentétek és előítéletek stb. egyszerű leépítése –
interkulturális vagy multikulturális feloldása –, hanem egy új politikai
paradigma. Egyféle poszt-etnopolitikai
állapot, illetve etnikailag megalapozott, nacionalista keretben elképzelt
ellentétek feloldását követő viszonyokat feltételez.
Miért
egy új (fajta) párt?
Értelmezésemben a politikai pártok
hitelének alapvető feltétele, hogy azok képesek legyenek egyfajta társadalmi éthoszt kialakítani,
megerősíteni és fenntartani, olyan éthoszt, mely túlmutat azon ideológiai elkötelezettségek
pragmatikus és morális keretein, melyet képviselnek. A demokratikus pártok
nemcsak valamely világnézet, ideológiai rendszer képviseletére vállalkoznak,
hanem ugyanakkor az autonóm politikai cselekvések lehetőségének, a demokratikus
többpártrendszer fenntartásának az eszközei. Éthoszt – azaz eszményi
viszonyokat, egyfajta társadalomfilozófiát, és morális atmoszférát – nyújtanak,
és világképet adnak – azaz a dolgoknak olyan rendjét írják le, melyek alapján
az éthosz megvalósítható.[12]
Ez a kettős feladatrendszer megfelel annak az elképzelésnek, mely szerint
minden politikai cselekvésnek van egy expresszív
és egy instrumentális dimenziója.[13] Az előbbit a
szimbolikus politizálás képviseli, egyfajta dramaturgiai eljárás, ami kifejezi
a követett politikai filozófia éthoszát, stílusát, azokat a mítoszokat,
rítusokat és metaforákat, melyek a hazai politikai mezőny tekintetében csupán a
szűken értelmezett és premodern nemzeti/etnikai mentális keretben vagy
paradigmában mozognak. A jelenlegi román és rommagyar pártok és formációk
egyfelől eltúlozzák a szimbolikus politizálást, sőt olykor csak és kizárólag, egyoldalúan
a nemzeti diskurzusra épített szimbolikus politizálást preferálják,
elhanyagolva az issue based
politizálást.
Másfelől
meg ne feledjük el, hogy a szimbolikus politizálásnak van egy sajátos vonása,
nevezetesen az, hogy a zavarkeltést szolgálja. Ez a tulajdonsága a szimbólumok
ambivalenciájából származik, amint azt Donald
L. Horowitz klasszikus tanulmányából tudjuk: „A politikában, akárcsak az
irodalomban, minden szimbólum bökkenője abban rejlik, hogy ambivalens és értéke
konfliktusos. A szimbólumok megengedik a célul kitűzött értelmezési zavart,
vagyis hogy szélesebb politikai moralitással fedjenek el részigényeket.”[14]
Az etno-nacionalista politikai paradigmában folytatott szimbolikus politizálás
pedig folyamatosan közjónak tünteti fel egyik vagy másik csoport részigényeit. Ide
tartozik a legutóbbi időben a népszámlálás, vagy a verespataki bányanyitás
ügyének etnikai elszínezése, illetve kizárólag etnikai keretben való
értelmezése, stb.
A
nacionalista, etnicista paradigmát a foucault-i „episztémé” vagy „diszkurzív
mező” értelmében használom, vagyis nemcsak a többségi, agresszív –
nagyromániás, egységpártos – nacionalizmusra gondolok, hanem többek között a
kifinomultabb laissez- faire típusúra
és a kisebbségi etnikai nacionalizmusokra is. Az etno-nacionalista episztémé
keretében való politizálás, melyet a rommagyar ruling party vezetője vizionált,[15]
vagy az egyes romaszervezetek által vallott kisebbségi nacionalizmus alkotó
részei, vagy más szóval foglyai.
Az episztémé olyan
keret, mely egyszerre askriptív –
előírja, hogy mit lehet látni, mondani, tenni és gondolni egy adott (mentális)
keretben –, illetve restriktív, kizár
más lehetséges gondolkodás, látás, kifejezés és cselekvési formákat. Abban is
követem Foucault elképzelését[16],
hogy a jellemző etno-nacionalista politikai mezőnyt nemcsak észlelési,
gondolkodási, cselekvési keretként fogom fel, hanem egy ennek megfelelő előre
rögzített hatalmi struktúrának. A
paradigma vagy episztémé kereteinek átlépése a keretek között kialakult és
működő (illetve éppenséggel nem működő) hatalmi berendezkedés átépítését, az
etnobiznisz végét fogja jelenteni.
Az etnikai/nemzeti
érdeknek megkérdőjelezhetetlen politikai paradigmaként való elfogadása és az
etno-nacionalista politizálás gyakran a demokratikus értékek háttérbe
szorulását, megnyilvánulásuk akadályoztatását eredményezik: (elsősorban) nacionalisták és nem demokraták, vagy jó esetben formálisan demokrata és hangsúlyosan nemzeti érzelműek
politikusaink.
A fennálló
politikai színtéren a politikai cselekvések és azok tényleges következményei, a
közpolitikai ténykedés, a problémák felvetése, megfogalmazása és megoldása
háttérbe szorulnak. Egy új transzetnikus és regionális pártnak a figyelme
elsősorban az instrumentális politizálás felé kell hogy forduljon, és nem arra kell
törekednie, hogy a közjót minduntalan nemzeti/etnikai, többségi vagy kisebbségi
érdekként határozza meg. A közjónak nemzeti/etnikai idolumok perspektívájából való
állandó átértelmezése és szimbolikus felmutatása éppen annak a leglényegesebb
elemeiről tereli el a figyelmet, azokról a gazdasági, társadalmi, környezeti,
kulturális, stb.[17] kihívásokról, melyek –
véleményem szerint – csak egy új transzetnikus és regionális párt keretében
oldhatók meg. Ezért a politikai aktorokat mindenekelőtt ki kell szabadítani az
exkluzív etnikai/nemzeti (etnicista, nacionalista) paradigma keretében folyó
szimbolikus politizálásból, és a politizálást a közjó megvalósítására és a
közös erdélyi identitásra fókuszálnia. Fölül lehet és fölül kell emelkedni a „kis
különbségek narcizmusának” primitív, néha agresszív és perverz, máskor csak bújtatott
módon jelenlevő, de mindenkor negatív következményekkel járó, politikai
színteret szervező, anakronisztikus filozófiáján.
Egy új transzetnikus
és regionális pártnak új társadalmi
szerződést kell felkínálnia az erdélyi társadalomnak. Az új szerződés nem
kevesebbre kell hogy vállalkozzon, mint hogy át- és újraértelmezi az állampolgárok és az állam, annak különféle
szintű adminisztratív, hatalmi intézményeinek
viszonyrendszerét. Azután a közszolgálatot valóban szolgálattá – a hivatalnokok vonatkozásában a közszolgálatiságot
valóban hivatássá – kell tennie.[18]
Vissza kell szereznie, pontosabban újra fel kell építenie a közbizalmat, az
intézmények korrektségébe és hatékonyságába vetett hitet.[19]
Ugyanakkor a politikai cselekvés utilitarista, problémamegoldó komponensét kell
erősítenie, tekintve, hogy az issue based
politizálás, a haszonelvűség, a számonkérhetőség és a felelősség hiányoznak leginkább
a jelenlegi politikai mezőnyből.
Az elmúlt időszak,
az ország EU-s tagságának rövid tapasztalata is megmutatja, hogy nem (volt)
elég az unió által támasztott formális kereteknek való megfelelés, a jog és az
intézményi harmonizáció,[20]
mentalitásváltásra, az intézmények működtetői magatartásának megváltoztatására,
magyarán a törvények és intézmények európai szellemének
meghonosítására, a politikai kultúra harmonizációjára van szükség.
Következésképpen az új társadalmi szerződésnek össszességében a politikai kultúra megváltoztatását, a
demokratikus politizálás kultúrájának létrehozását kell célként kitűznie, és a politikai
korrupció mindent felülíró uralmának megszüntetését.
Mire
kell(ene) vállalkoznia az új pártnak?
Fentebb már jeleztem, azzal, hogy a közjó[21]
fogalmát minduntalan mint nemzeti (illetve etnikai) érdeket definiálják a
meglévő politikai formációk, hol expresszív módon, hol alulértetten
kirekesztőek, és beszűkítik azt a közéleti és politikai mezőnyt, amelyben
mozognak. A nemzeti/etnikai keretbe szorított politizálás egy olyan helyzetben,
amikor a globalizált gazdasági, társadalmi, kulturális valóság többszörösen
inter-, és multietnikus – az ország az EU, egy egyre nagyobb mértékben
integrálódó transznacionális politikai, gazdasági, stb. szerveződés tagja,
másfelől meg Erdély egy interetnikus színtér –, szemmel láthatóan abszurd
közéletet termel. Az etno-nacionalista keretben ma már nem lehet racionális
módon, a szimbolikus és gyakorlati politizálás egyensúlyát fenntartva kezelni a
társadalmi, gazdasági, kulturális stb. kihívásokat.
Az erdélyi regionális közjó[22] kiterjesztő
(etnikai/nemzeti-, osztály-, stb. határokat átlépő) és egyben befogadó definíciója, melyre egy új párt alapozhatna,
először is 1) olyan új keretet jelentene, melyben jó eséllyel kezelhetők azok a
folyamatok, a gazdasági, intézményi, infrastrukturális, társadalmi, kulturális
és környezeti problémák, amelyek a legaktuálisabbak, és amelyek hosszú távon is
napirenden lesznek. Mielőtt ezek közül említenék fel néhányat, hadd utaljak egy
további vonatkozásra is, amely 2) a
jobbra billent politikai mezőny kiegyensúlyozásával kapcsolatos. A ma
erdélyi szavazatokért versengő politikai pártok mindenike (beleértve a
neoliberális gazdaságpolitikát folytató, újgazdagokat tömörítő, és tájainkon
népszerűtlen szociáldemokratának mondott formációt is) jobbra húz. Ez a
megveszekedett jobboldaliság (tkp. a jóléti állam még szét nem lopott
intézményeinek leépítését célzó, és közben merőben populista törekvés) egyfelől
a rosszul kiválasztott frame miatt
áll elő. Az, hogy a nemzeti hagyomány szolidaritásteremtő erejébe vetett
feltétlen hit, a nemzeti/etnikai tradíciókra való minduntalan visszautalás
jellemzi mind a román, mind a magyar politikai színteret. Szinte parodisztikus
látvány, ahogyan az új és még újabb román,[23]
illetve rommagyar pártok[24]
és mozgalmak magukat a jobboldali politikai féltekén pozicionálják, rommagyar
térfélen együtt a szövetséggel, mely néppárti-keresztény-konzervatív
formációnak mondja magát.
***
Megpróbálom összefoglalni
annak a két pillérnek az összetevőit, melyen egy transzetnikus erdélyi
regionális párt felépülhet(ne):
1)
Az első pillér: Regionalizmus
A regionalizmust
nem csak „földrajzi” értelemben használom, bár itt egy ilyen értelemben is
körülhatárolható entitásra való utalást hordoz: nemcsak földrajzi (táj), hanem
kiemelten népességföldrajzi (táj és emberek), vagy ha úgy tetszik, szociál-antropológiai fogalom. A
regionalizmus egyszerre jelent kulturális, történelmi, demográfiai,
adminisztratív stb. értelemben vett hálózatot, társadalmi konstrukciót.
Egy erdélyi
regionális pártnak véget kell vetnie a jelenleg jellemző „etnobiznisznek”, és
esélyt kell adnia a nem „nacionalista” civil társadalmi kezdeményezéseknek,
melyben a nemzeti/etnikai tolerancia talál visszhangra. Azokban a politikai
játszmákban, melyek eddig jellemezték a pártokat, a kulturális nemzeti/etnikai
határokat egyben a politizálás határainak is tekintették, nem egyszer
nullszaldós versengést látva és láttatva ott is, ahol a kooperatív stratégiák
célravezetőbbek lettek volna, illetve lennének. Ezért a reális és megoldandó
kérdések az etnobiznisz korlátai között maradtak, az eredménytelenség pedig
mindenki számára negatív következményekkel járt. Egy új és hiteles transzetnikus
és regionális párt megalakulása jó esélyt jelentene az ilyen értelemben
elterjedt etnobiznisz[25]
felszámolására. De ennél is fontosabb, hogy a politikusok nem etnikai
vállalkozók, hanem a közjó megvalósításán munkálkodó, hivatástudattal áthatott,
az által motivált, közéleti személyiségekké lehetnének.
A – kezdetben, meglehet,
csupán mentális síkon – regionális keret tisztázná a további belső regionális,
azaz terület-alapú autonómiák kérdéskörét is. Ezekkel jelen pillanatban az a
legnagyobb gond, hogy ha etnikai/nemzeti keretben vetődnek fel, azaz követelői
összekapcsolják a területi és az etnikai igényeket egy etno-territoriális autonómia
követelményében, az egész konstrukció értelmezhetetlenné válik. Az autonómiák
rendszerének alapja vagy területi vagy
etnikai, azaz kulturális kell hogy legyen, a két elv – nézetem szerint –
egyidőben nem érvényesíthető. Erdély megnövekedett (regionális) hálózati autonómiája – amit az új
transzetnikus és regionális párt minden bizonnyal zászlajára tűz – és ezen
belül a különféle Erdély szintű (történeti, földrajzi, kulturális, gazdasági,
nyelvi, stb.) hálózati autonómiák, illetve szubregionális területi autonómiák minden
bizonnyal jobban kifejez(het)ik a közös erdélyi autonómia-elvárásokat és
törekvéseket. Azt állítom tehát, hogy a sokat vitatott autonómiaigények
kielégítése egy regionális keretben sokkal jobb eséllyel valósítható meg, mint országos
– valójában automatikusan nemzeti(ként értelmezett) – keretben.
Ugyanakkor egy
regionális pártnak nem tagadni vagy marginalizálni, elfedni, vagy szemérmesen
elhallgatni kell a sokféleséget, hanem megjeleníteni és felvállalni a legkülönfélébb
identitásokat, köztük természetesen legelőszőr az etnikai, nyelvi, kulturális
sokféleséget. Amikor a politikai színtérnek a kiterjesztéséről és befogadó
jellegéről, a nemzeti/etnikai keret túllépéséről beszélek, nem valamiféle
hibridizációra és identitásvesztő politikai törekvésre, hanem a másság valós
be-, és elfogadására, racionális intézményesítésére, reális társadalmi
intregrációjára gondolok. Egy erdélyi pártnak megjeleníteni, képviselni és
megvédeni kell a regionális és etnikai identitásokat, mint közös javakat, melyek
egyformán értékes hagyományt jelentenek az itt élők számára.
Meglátásom
szerint egyik romániai politikai formáció sem képes – a szimulákrum
hipperrealizmusa meg éppen hogy elbonyolítja, és elrejti, mintsem hogy
tisztázza a kérdést – olyan identitáspolitikai program kialakítására, mely az
erdélyi etnikai és nemzeti közösségek többes
lojalítására, sőt többes identitására épülne. Az erdélyi magyarság esetére
is érvényes az a kettősség, melyet Clifford
Geertz írt le a legtömörebben, mondván (megjegyzendő, hogy a nemrég elhúnyt
amerikai antropológus tipikus példaként, többek között, éppen az erdélyi
magyarság helyzetét hozza fel!), az őshazával rendelkező kisebbségek esetében
kettős lojalitás-rendszerrel kell számolni: egyszerre vannak jelen a „primér
lojalitáok” (primordial loyalities) és a „fennálló entitásokhoz való
lojalitások” (standing entities), melyek az identitáspolitikákat alapvetően
meghatározzák[26]. A primér lojalitások az
öröklött és megőrzött kulturális hagyományok, a közös történelem, stb. alapján
épülnek fel és kapcsolják a romániai magyarságot a magyar nemzethez, mint
imaginárius közösséghez. A másik dimenzió viszont a mindennapi tapasztalatok és
a közélet alapján teszi identitás-tényezővé a romániai magyar, pontosabban az erdélyi magyar lojalitást. A felmérések
mutatják, hogy az itteni magyarság elsősorban erdélyinek, másodsorban viszont
román állampolgárnak tekinti sajátmagát, integrálódik a fenálló entitásokhoz, a
transzilván és romániai magyar identitáshoz. Ezért a romániai magyar primér
lojalitások és identitások különösen azok expresszív és érzelmi vonatkozásában
egyben (össz)magyar identitások, viszont instrumentális vonatkozásban
transzilván lojalitások, illetve romániai magyar identitások. A romániai magyar
politikai szimulákrumban fellépő identitáspolitika nem képes az utóbbi dimenzióban
reálisan és megélhetően elhelyezni a romániai magyar közösséget, amikor viszont
az összes politikai formáció lemond az issue-based
politikáról, képtelen az instrumentális mezőnyben reális politikai érdekeket
képviselni és a fennálló politikai viszonyokhoz igazítva gyakorlati
eredményeket elérni a romániai magyar közösség számára.
Itt egy harmadik
pillér fontosságát hangsúlyoznám, mégpedig a transzilván magyar lojalitást és
identitást. Ugyanis éppen ez a harmadik pillér válhatna az új transzetnikus és
regionális párt talapzata, melyre ráépíthető a román és magyar transzilván
identitás, illetve sajátos lojalitás.
Az erdélyi
románság identitása is rétegzett, legalább két pillérre épül, vagyis a román
nemzeti identitásra és lojalitásra, valamint az erdélyi román identitásra és lojalitásra. Most eltekinthetünk attól
is, hogy az itteni elitek milyen mértékben ismerik fel a nemzeti-etnikai
identitások többdimenziós, illetve rétegzett voltát, minden esetre egy ilyen
transzilván platform lehetővé tenné – a lokalitás, regionalitás, alapján
fellépő közjó vonatkozásában – a közös (párt)építkezést. Ehhez kapcsolható a
többi etnikai kisebbség mindenekelőtt az erdélyi romák/cigányok identitása és
lojalitása. Több mint nyilvánvaló, hogy az erdélyi romák identitása is
többdimenziós: olyan bonyolult ön- és heteroidentifikációkkal és megélt
identitásokkal találkozhatunk esetükben, mint román-roma, magyar-roma, erdélyi
roma, stb. és akkor nem is szóltunk a hagyományos klánokhoz kapcsolódó
identitásokról és lojalitásokról. Az erdélyi szászok, svábok, stb. „német” és ugyanakkor erdélyi identitása is
közhely, stb. A szűk etnikai-nemzeti paradigmából kiszabadított közgondolkodás,
az identitások és lojalitások hllatlanul sokféle és árnyalt változatát hozhatja
felzínre, munkálhatj ki és kapcsolhatj össze, integrálhatja egy erdélyi
közjó-fogalomba. Az elit feladata, hogy felfedezze, artikulálja és
„megszervezze”, kifejezze és integrálja a létező multikulturalizmus rendszerét.
Ha erre nem képes saját identitását adja fel, illetve teszi zárójelbe, ha képes
új politikai kultúrát építhet fel.
Egy
új transzetnikus és regionális pártnak integrálni kell a „széleket”, az együttélés olyan reális kereteit kell megteremteni,
mely képes a másságot természetes állapotnak tekinteni és a közjó alapján
integrálni, racionálisan tervezni és problémamegoldó politizálást folytatni. A
létező politikai pártok képtelenek még a felmerülő közérdekű kérdések
megfogalmazására is, legalábbis megoldások felé mutató racionális diskurzusok
keretében. Ilyen értelemben valójában egyelőre protopártok, illetve szimulákrumok.
Az új párt diskurzusa, világképének keretei, illetve vezetőinek habitusa
alapvetően kell, hogy megváltoztassa a strukturális tehetetlenséget, mely az
eddigi politikai stílus vagy eltorzult politikai kultúra következménye. Hosszú
lenne itt akár csak felsorolni is, mi mindenre kellene a politikának reflektálnia,
olyan dolgokra, melyeket – reálisan és racionálisan – fel sem vetettek a
politikai formációk, és amelyekben közvita, a választók konzultációja nem
történt meg.
A
fent említett követelmény, vagyis a „szélek” megszólítása és integrálása többek
között azt feltételezi, hogy széles körben felvetni, megvitatni és végül
politikai programmá formálni és lépésről lépésre megvalósítani (legalább) a következő
politikai kérdéseket:
Etnikai kérdéskör:
etnikai, regionális kisebbségek (figyelem, a Székelyföldön a románok ilyenek),
(szub)regionális kisebbségek, a romák, németek, örmények, stb. sajátos
problémái, egész Erdély területén.
Megszólítani a többes
identitással rendelkezőket, sajátos problémáikat megfogalmazni, képviselni
stb., ide elsősorban a vegyes házasságokból származó, illetve ilyenben élő,
vagy bármilyen más „választott” többes identitású személyeket és csoportokat
kell értenünk.
Nemcsak az
egyházak közötti toleranciát, nemcsak a nem hívők gondolatszabadságát, hanem az
egyházak és az állam viszonyát, szétválasztásuk reális megőrzését is
biztosítani kell.
A nők sajátos problémáinak,
vagy például a női politikusok létszámnövekedésének (akár kötelező arányszám
bevezetésével való) megoldása is egy ezután megjelenő párt feladata kell hogy
legyen.
Felvállalni és
képviselni – mert nincs ma olyan politikai formáció, amely nyíltan és
tisztességesen kezelné – a szexuális kisebbségek és a szellemi, valamint
mozgássérültek integrálásának, méltóságuk megvédésének kérdéskörét.
Egyik
legaktuálisabb – a nyilvánosságot is foglalkoztató – kérdéskör az Erdély
épített és természeti környezetének megőrzése illetve megjavítása. A
verespataki aranybánya körüli vita jól megmutatja a politikai osztály és a
választóközönség közötti szakadékot, de azt is, hogy egy alapvetően regionális
érdek – a kulturális és természeti környezet megvédésének kérdésében – nem a
régió lakói, hanem egy országos, pusztán gazdasági érdekeket követő „hatalmi
központ” dönt (abszurd módon a hatalomban részes magyar politikai párt közvitát
a döntéshozatalt követően kíván nyitani, míg a vezető kormánypárt semmiféle
közvitát nem tart fontosnak a kérdéskörben).
És
akkor nem beszéltem azokról a regionális gazdasági, intézményi, infrastrukturális
érdekekről és sajátos lehetőségekről, melyeket a regionális politizálás keretei
között lehet reálisan felvetni és jó eséllyel megoldani.
2) A második pillér: Az új transzetnikus
és regionális pártnak ideológiai,
pontosabban szociál-liberális pártnak kell(ene) lennie
Nem hiszek azoknak a manipulatív és
populista hireszteléseknek, melyek szerint az ideológiák (úgy is, mint a
fentebb említett éthosz megfogalmazói, és úgy is, mint kulturális
viselkedés-modellek) rövidesen megszűnnek, illetve máris poszt-ideológiai
korszakról kellene beszélnünk. A populista nézetek és a szimulákrum[27]
politikai színterek elterjedése, a közélet minden területére egyre inkább
kiterjedő manipuláció viszont igencsak jellemző Európa ezen fertályán.
Éppen mert úgy
tűnik, a kapzsiság, az irigység, a minden áron való meggazdagodás vágya ma
fölülírja a szabadság[28]
és egyenlőség[29]
követelményeit, ezért egy új pártnak éppen ezeket az értékeket kellene központi
filozófiájaként újrafogalmaznia, illetve újra felfedeznie.
Az a transzetnikus
és regionális párt, amelynek szükségességéről beszélek, hiteles szociálliberális párt[30] kellene, hogy
legyen. Sietek leszögezni, hogy a fogalmat az amerikai szociál-liberalizmus
(social liberalism[31])
értelemben használom. Mint ilyen, ideológiai értelemben is működőképes
világnézet, a következő értékek, és ha úgy tetszik, víziók és célkitűzések köré
épül fel:
– általános politikai nézeteit tekintve az
emberi jogok, a képviseleti demokrácia, az etnikai, vallási, világnézeti, kulturális,
szexuális stb. tolerancia híve, és következetesen fellép az intolerancia,
megkülönböztetés, kirekesztés minden formája ellen;
–támogatja a jóléti társadalom
intézményeit és bízik bennük, a progresszív adózást részesíti előnyben, a
minőségi állami oktatás-, nyugdíj-, egészség-, és munkanélküli biztosítás híve;
– a tisztán piaci mechanizmusokba vetett
feltétlen bizalom mellett/helyett elismeri a piac tökéletlenségét, és a vegyes
gazdaságot preferálja, azaz a piaci mechanizmusok mellett a felelős állami
beavatkozást is fontosnak tartja.
Esélyek
Eddigi fejtegetéseim – talán túlságosan is
– elvi-elméleti szinten mozogtak, és tudom, hogy pragmatikus ember legkevesebb még
egy kérdést fog feltenni magának, mielőtt véleményt alkotna egy potenciális új pártról:
milyen választási esélyekkel indul egy transzetnikus és regionális párt, miféle
potenciális választóközönség körvonalazódhat az új párt mögött?
Egy létrejövő transzetnikus
és regionális párt potenciális (törzs)szavazótáborát próbálom meg felvázolni
alább, egyébként a fenti fejtegetések jól jelzik, hogy miféle potenciális
közönségre gondolok. A választási eredmények és főként az utóbbi időben
nyilvánosságra került közvélemény-kutatások tanúsága szerint ma az erdélyi
mintegy hat millió választópolgár közül usque
két és fél millió nem kíván részt venni semmilyen választáson, és semmiféle
pártpreferenciával nem rendelkezik. A szavazók 40 százalékát egyetlen párt vagy
politikai formáció sem képes megszólítani, programjaik és célkitűzéseik visszhangtalanok,
jelöltjeik hiteltelenek tízből négy polgár számára, és a szavazók másik jelentős
hányada – minden bizonnyal – csak jobb híján, vagy valami és valakik ellenében
szavaz a felkínált programokra és jelöltekre. Tegyük hozzá ehhez, hogy a polgárok
85 százaléka értékeli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányban haladnak, az
elnök és a vezető politikai párt bizalmi indexe pedig tíz-tizenöt százalékos
mélyponton van.
Tekintsünk el a
passzivitás okainak ismételt kifejtésétől, ezt fentebb megtettem, ezért csak
azokat a potenciális szavazói csoportokat igyekszem feltérképezni, akik egy transzetnikus
és regionális párt szavazói lehetnek a jövőben.
– Erős regionális identitással rendelkező
személyek: transzszilvanisták, erdélyi románok,
magyarok, romák stb. akár százezrei.
– Többes identitásúak, vegyes házasságból
származók és vegyes házasságban élők (román-magyarok, magyar-románok, magyar-székelyek,
magyar-csángók, németek, örmények, szerbek, stb.), magukat románnak, magyarnak,
németnek, stb. is mondó romák;
– Szórványban élők, akik regionális
kisebbségeket képeznek, akár románok a Székelyföldön, akár magyarok, németek,
romák egész Erdély területén, és nem akarnak nacionalista, autonomista, cigányellenes,
stb. pártokra szavazni;
– Külföldön élő, de állampolgársággal
rendelkező személyek, akik szívükön viselik a régió sorsát;
– Erdély kulturális és természeti
környezetéért őszintén aggódók;
– Erdélyben élő szexuális kisebbségek;
– Elsőszavazó erdélyi fiatalok;
– Regionális gazdasági és
infrastrukturális érdekeket hordozó vállalkozók.
Nem vitás, hogy
mindenki, akinek elege volt a politikai korrupcióból és az azt megtestesítő
politikai aktorokból, szavazójává lehet az új pártnak.
Utolsó
megjegyzések
Az új transzetnikus és regionális párt
elsősorban a politikai korrupcó ellenében, a mindenféle nacionalista diskurzusokkal
szemben kell, hogy pozicionálja saját magát. A létező politikai formációk
kiábrándító és passzivitásra indító kemény korlátja, hogy a világot egyre
inkább csak a pártpozicionálás és politikai kommunikáció terminusaiban képzelik
el. Márpedig a tisztán hatalmi játszmák végső soron soha el nem dönthetőek,
nincsenek nyertesei, csak elszenvedői. Az új pártnak felül kell emelkednie a
politikai tehetetlenség és tehetségtelenség jelenleg tapasztalható világán,
ezért nemcsak hiteles programmal, hanem hiteles személyiségekkel kell
jelentkeznie. Véget kell vetni a klienteláris és korrupt szelekciós
rendszereknek, a kompetencia, azaz meritokratikus előmeneteli rendszer, a párt
belső demokráciája a siker legfontosabb összetevői.
Le
kell mondanunk az utolsó átfogó, és a biztonság érzetét sugalló narratíváról, a
létezett szocializmus memóriánkba vésődött idolumairól: nincsenek mindent
rendszerbe foglaló teóriák, de a racionalitásról, a társadalmi világ újra kitalálásáról
nem mondhatunk le. A létezett szocializmussal pedig az „ismert” kapitalizmus is
véget ért, nem a történelemnek, hanem a militáns és ugyanakkor önkorlátozó, a
rendszerkritikára sőt a sokak jólétére érzékeny, a liberális demokrácia
értékeire alapozott kapitalista rendszernek szakadt vége, ez a nagy narratíva
is halott. Ezt a mai globális kapitalizmus megfékezhetetlensége, önkorlátozó
mechanizmusainak leépülése és a kritika iránti intoleranciája jelzi a
leginkább.
Egy új transzetnikus
és regionális pártnak azokra a kihívásokra kell választ adnia, amelyeket a
pénzügyi és gazdasági válság tett láthatóvá, és amelyek a neokon és
neo-liberális kapitalizmus rendszer-válságát hozták a felszínre. Ez pedig a
határtalan kapzsiság és önzőség politikai kultúrája, melyet a „mindenható
piac”, és a globalizált világban egyre kevésbé befolyásos államok képtelenek kordában
tartani. Ezért az új transzetnikus és regionális pártnak projekcióiban már a
válságot követő „új megoldásokra” kell koncentrálnia. Ezért lenne fontos
azoknak a fiataloknak a megszólítása, akik az „új korszakot” benépesítő generáció lesznek.
Kolozsvár,
2011. október 16.
[1] Mbembe a zombifikációt a posztkoloniális társadalmak jellemzésére tartja
fenn, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak valójában kénytelenek
egyazon élettéren osztozni, az állami kényszer folytán. A világ megkettőződése
egy olyan csapdahelyzetet teremt, amelyben a felsőbbség és az alattvalók
kölcsönösen tehetelenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak a tehetetlenség
fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, – mutatis mutandis
– a reális valóságnak, sem a reality show
ratingjét fenntartó alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös
zombifikáció aktorai – lásd Mbembe Achille: On
the Postcolony. Berkeley UP, 2001.
[2] Azzal, hogy elemzésem kimondja egy
új (fajta) párt szükségességét, nem hozza létre azt, a beszédaktus
nyelvfilozófiai elméletének megfelelően. Austin írta le azt a nagyon fontos
jelenséget, hogy nagyon sok esetben „a nyelvhasználat nem egyszerűen a
cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. A nyelvhasználat nemcsak
információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információ átvitellel véghez
viszünk”. Austin J. L.: Tetten ért szavak.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
[3] Azok a civil társadalmi mozgalmak, melyek
mondhatni világszerte, az arab társadalmakkal a középpontban, de a nyugati
típusú kapitalista politikai berendezkedés ellen (is) indultak, mint az
Indignados, Occupy vagy a Millás mozgalom, diagnózisaikat és céljaikat tekintve
közel állnak ahhoz, amit magam is gondolok. Kritikájuk olyan rendszerkritika,
melynek jórészével osztozom, újra kell gondolni a máig egyedül érvényesnek
gondolt (korlátlan) piaci társadalom (legyen annak konkrét formája
többé-kevésbé, vagy formálisan demokratikus, vagy többé-kevésbé tartalmilag
diktatúra, illeve ezek különféle kombinációja, mint amilyen a mai kínai
politikai társadalom) alapjait.
[4] Míg a francia etnológus
Pierre Clastres arról számol be, hogy a primitív(nek mondott) társadalmakban a
nem-kényszerítő hatalom a jellemző, a „kényszerítő politikai hatalmat pedig
igyekeznek társadalmon kívülre projektálni és kontroll alatt tartani” (lásd P.
Clastre: Societatea contra statului,
Ararat, 1995.), addig korunk egyik legbefolyásosabb társadalomfilozófusa,
Jürgen Habermas, a civil társadalmi mezőny (életvilág) legfontosabb ismérveként
a „kényszermentes kommunikációt tekinti”, szemben a politika és a kényszerítő
hatalom világával, a „rendszer”-rel – lásd Habermas, J.: A kommunikatív
cselekvés elmélete. (Válogatás és kommentárok.) ELTE Filozófiai Továbbképző
Intézet – ELTE Szociológiai Intézet, Bp., 1986.
[5] A közérdeket, mint a közmegyegyezés
kialakításának keretét, Lippmann
„manufacturing consent” elképzelését elfogadva, hozzá hasonlóan definiálnám.
Walter Lippmann: A közjó filozófiája.
Bagolyvár, Bp., 1993.
[6] Közvélemény-kutatások tanúsága
szerint az egyházak, hadsereg, rendőrség stb. bizalmi indexei megelőzik a
parlamentét.
[7] A méltányos és projekt-alapú regionális állami
redisztribúciót rég felülírta a nyilvánosan is vállalt lojalitás-alapú
osztogatás-fosztogatás rendszere.
[8] Politikai, illetve
közéleti korrupcióról máskor is mondtam már véleményt, többek között lásd:
http://manna.ro/velemeny/kedves-nenem-politikai-korrupcio-a-kisebbsegi-akol-melegebb-2011-08-05.html
[9] Itt természetesen meg kell
jegyeznem, hogy a romániai magyarság képviseletét formálisan felvállaló
politikai alakulatok kisebbségpolitikai tervei kizárólag csak a romániai magyar
társadalom helyzetével és jövőképével kapcsolatosak. Nincs integrált – minden
kisebbségre kiterjedő – terv, és főként az a felismerés hiányzik, hogy a
kisebbségek legfőbb politikai partnere a demokratikus intézményrendszer, ezért
minden eszközzel erősíteni kell azokat. Az általános demokratikus elkötelezettség
hiánya miatt sem a bizonyos (szub)régiókban kisebbségben levő románok, sem a
romák, sem más kisebbségek nem szerepelnek ezen jövőtervekben (részletesebben
lásd: Magyari Nándor László: Romák a székely skanzenben. Korunk 2011/9. 51–57.)
[10] Az ún. „aszimmetrikus autonómia” meglepetésszerű
székelyföldi bevezetése egyáltalán nem lenne képes rendezni a rommagyar
társadalom sajátos kérdéskörét, viszont új belső törésvonalakat és ellentéteket
teremtene.
[11] Olvasatomban a Provincia-kísérlet
csak a „klasszikus” nacionalizmusok zárójelbe tételét tűzte ki célul, és ezzel
az általam vázolt építkezéshez közelebb került, mégsem tekinteném közvetlen
előzménynek.
[12] Az éthosz–világkép
megkülönböztetésben az első az eszményi, az utóbbi a valós viszonyokra utal,
amint azt Geertz kifejti. Cl. Geertz: Az éthosz, a világkép és a szent
szimbólumok elemzése. In: Uő: Az
értelmezés hatalma. Századvég, Bp. 1994, 5–22.
[13] Murray Edelman a szimbolikus
politizálásról állítja, hogy a politikai szereplők gyakran spontán módon,
illetve tudattalanul, látszat (make-believe)
politikai valóságot alkotnak a választók és a médiák számára, politikai
szimbólumokat és rituálékat használva; ez a folyamat növekvő módon fölébe
helyezkedik a politikai cselekvések színterének, az instrumentális dimenziónak.
Az egyensúly és a jó, hatékony politikai kommunikáció feltétele, hogy az
instrumentális dimenzió tartalmait hatékonyan transzferálják a szimbolikus
dimenzióba. Murray Edelman: A politika
szimbolikus valósága. L’Harmattan, Bp., 2004.
[14] Donald L. Horowitz: Ethnic
Groups in Conflict. University of California Press, 1985.
[15] A bevett „politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat
elérni a román-magyar viszonyban, de ezeket tartóssá csak úgy tehetjük, ha nem
ideológiai, hanem etnikai alapon
politizálunk. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni
és érvényesíteni!”. Markó Béla: Kormányból
ellenzékbe. A rommagyar politika tizenkét éve, Élet és Irodalom 2009. 3.
[16] Michel Foucault: A
tudás archeológiája. Atlantisz, Bp., 2001.
[17] Kelemen Hunor azzal nyugtatja a magyar kormánypártban
Verespatakkal kapcsolatban aggódókat, hogy a szövetség „az erdélyi magyar
emberek érdekeit veszi figyelembe”, amikor dönt a bánya-tervről. Hiába is
keresnénk arra a választ a politikai programokban vagy diskurzusokban, hogy mit
is jelent a rommagyar érdek – elválasztva az erdélyi összérdektől, sőt a
környezeti hatások vonatkozásában érintett magyarországi érdekektől, stb. – a
verespataki aranybánya-projekt vonatkozásában. Maga a felvetés viszont pontosan
mutatja, hogy miféle politikai vaklátásban szenvednek a rommagyar elöljárók:
egy olyan környezetvédelmi probléma kapcsán is etnikai alapon igyekeznek
gondolkodni és cselekedni, dönteni, mely ilyen alapon aligha vethető fel,
illetve oldható meg.
[18] Ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Max Weber a Politika mint hivatás című szövegében
eredetileg leírta.
[19] A volt Szekuritate leépítése és a neki közsönhető mentalitás
felszámolásának egyik legfontosabb motívuma éppen a közbizalmon ütött csorba
kiküszöbölése. Úgy vélem, a szekuritáté a legkártékonyabb – és máig is
fenmaradó – hatást éppen a személyközi viszonyokban, a bizalom és különösképpen
a közbizalom leépítésében érte el. A jelenség csak hosszas és türelmes
átépítéssel gyógyítható...
[20] Görögország csődje, Románia és Bulgária schengeni
csatlakozásának kudarca jól jelzik ezt.
[21] Vissza kell szerezni a politika arisztotelészi értelmét,
azaz a „közös jó meghatározott fogalmához” kell csatlakoztatni a politikai
cselekvést, és nem az etnikai, politikai vállalkozók érdekeinek alárendelni
azt.
[22] Itt a közjónak egy olyan
kiterjesztő akcepcióját tekintem, amelyben az fölötte áll a „nemzeti
érdekeknek”, pontosabban magába foglalja azokat a nemzeti és etnikai érdekeket,
amelyek ma fragmentálják az erdélyi politikai mezőnyt; amely nem elválaszt,
hanem a konszenzust keresi.
[23] Nemcsak a szélsőjobboldiság, hanem
egyenesen a politikai gengszterizmus kifejeződése a „Noua Republică” (nevében
is a „Noua Dreaptă” fasisztoid pártra utaló) elnevezésű
kezdeményezés, melyet ortodox és konzervatív értelmiségiek kezdeményeztek, lásd
erről Alex Cistelecan: Manualul de luptă
al Noii Republici. Adică, de ce trebuie, şi urmează să o luăm în gură de la
fascişti. CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10518/manualul-de-lupta-al-noii-republici-adica-de-ce-trebuie-si-urmeaza-sa-o-luam-in-gura-de-la-fascisti/),,
Vasile Ernu, Dreapta intelectuală
conservatoare: de la cîine de pază la cîine de companie, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10846/dreapta-intelectuala-conservatoare-de-la-ciine-de-paza-la-ciine-de-companie/),
vagy Alexandru Matei, La muncă, nu la
şuncă! Noua Republică sau de la Heidegger la cocălari, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10755/la-munca-nu-la-sunca-noua-republica-sau-de-la-heidegger-la-cocalari/)
[24] Az újonnan megalakult EMNP jellemzője nem a
szélsőjobboldaliság, hanem a klientelizmus. Politikai krédóját úgy fogalmazzák
meg, hogy akik hozzá csatlakoznak, azok ezzel egy klánhoz vagy klientúrához,
legjobb esetben pedig egy szubkultúrához való tartozást vállalnak fel. Az új
pártnak, de főként elitjének a legfontosabb jellemzője ez a szektás, Tőkés-hívő
elkötelezettség. A párt legfőbb célja, hogy megvalósítsa a „Tőkés László
nevével fémjelzett értékelvű politizálást”, lásd erről Magyari Nándor László: Kis rommagyar politikai szimulákrum. Magyar Kisebbség 2011. 1–2 (59–60.). 70–86.
[25] Fredrik Barthoz
hasonlóan azt érdemes kiemeleni az etnopolitikai vállakozás lényegeként, hogy „az
etnikai csoportokat közös cselekvésre mobilizáló vezetők politikai vállalkozást
folytatnak; e mobilizáció tehát nem a csoport kulturális ideológiájának vagy a
népakaratnak a közvetlen kifejeződése”, hanem a politikai vállalkozók
konstrukciója, politikai kommunikációs fogás. Lásd Barth Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében.
Regio 1996. 7. 1.
[26] Lásd. Clifford Geertz, Az identitás
politikájáról, In: Lettre, 1998, ősz, 31. szám.
[27] Baudrillard szerint a szimulált világ
jellemzője, hogy: „A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből,
parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé
racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív
követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen
semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője
egy atmoszféra nélküli hipertérben.”. Vö. Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. https://etr.mome.hu/.../Baudrillard_A_szimulakrum_elsobbsege.doc,
9 p.
[28] A román nemzeti liberális párt
(PNL) elsősorban nemzeti (nacionalista), másodsorban a gazdasági
(neo)liberalizmus híve, illetve harmadsorban – politikai értelemben –
konzervatív-liberális. A másik párt, melynek nevében szerepel a liberális
jelző, a demokrata-liberális párt (PDL) viszont jobboldali konzervatív és
posztkommunista elemeket elegyít. Liberalizmusa egyfajta protoliberalizmus,
formális kommunizmus-ellenes retorikában merül ki (kooptálta képviselőit, majd
elítélte a létezett kommunista rendszert), totalitarista beütésekkel. Egyiknek
sem sok köze van ahhoz a szabadságeszményhez, melyet a hitelesen liberális
pártok központi értékként tekintenek.
[29] A román, baloldalinak mondott
szociáldemokrata párt (PSD) minden erőfeszítése ellenére sem tud az
utódpártiságtól megszabadulni, a modern baloldaliság helyett lényegében a
tranzícióban meggazdagodott és a megelőző rendszerben szerzett pozícióit máig
megőrzött poszt-nomenklatúra pártja maradt. Ezért nem sok köze van az
egyenlőség és szolidarítás eszméihez, különösen nem szakpolitikai kérdések
megfogalmazásakor, ahol álláspontja inkább populista, mint szocialista.
[30] Lásd Jerzy Szacki: Liberalizmus a kommunizmus után Balassi,
Bp. 1999. 201.
[31] Lényegét és alapvető törekvéseit a
Nobel-díjas közgazdász Krugman foglalja össze egy provokat\v, olykor
kiáltvány-jellegű kötetben, lásd Paul Krugman, The Conscience of a Liberal, Norton, 2009. Ugyanakkor olvasatomban
ezt nevezi Sztacki, egyrészt integrálliberalizmusnak,
másrészt erről besél akkor, amikor a
gazdasági liberalizmussal olykor egyenesen ellentétes, baloldali liberalizmusról ír, amely szintén a „kulturális és
politikai liberalizmus tradíciójában gyökerezik”. Jerzy Sztacki i.m. , 50 p,
illetve 201 p.
Kolozsvár, 2011. október 16.
[1] Mbembe a zombifikációt a posztkoloniális társadalmak jellemzésére tartja fenn, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak valójában kénytelenek egyazon élettéren osztozni, az állami kényszer folytán. A világ megkettőződése egy olyan csapdahelyzetet teremt, amelyben a felsőbbség és az alattvalók kölcsönösen tehetelenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak a tehetetlenség fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, – mutatis mutandis – a reális valóságnak, sem a reality show ratingjét fenntartó alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai – lásd Mbembe Achille: On the Postcolony. Berkeley UP, 2001.
[2] Nem egy konkrét politikai ügyben való felszólalás, és nem is politikai természetű üzenet célba juttatása, a média segítségével.
[3] Azzal, hogy elemzésem kimondja egy új (fajta) párt szükségességét, nem hozza létre azt, a beszédaktus nyelvfilozófiai elméletének megfelelően. Austin írta le azt a nagyon fontos jelenséget, hogy nagyon sok esetben „a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. A nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információ átvitellel véghez viszünk”. Austin J. L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
[4] Azok a civil társadalmi mozgalmak, melyek mondhatni világszerte, az arab társadalmakkal a középpontban, de a nyugati típusú kapitalista politikai berendezkedés ellen (is) indultak, mint az Indignados, Occupy vagy a Millás mozgalom, diagnózisaikat és céljaikat tekintve közel állnak ahhoz, amit magam is gondolok. Kritikájuk olyan rendszerkritika, melynek jórészével osztozom, újra kell gondolni a máig egyedül érvényesnek gondolt (korlátlan) piaci társadalom (legyen annak konkrét formája többé-kevésbé, vagy formálisan demokratikus, vagy többé-kevésbé tartalmilag diktatúra, illeve ezek különféle kombinációja, mint amilyen a mai kínai politikai társadalom) alapjait.
[5] Míg a francia etnológus Pierre Clastres arról számol be, hogy a primitív(nek mondott) társadalmakban a nem-kényszerítő hatalom a jellemző, a „kényszerítő politikai hatalmat pedig igyekeznek társadalmon kívülre projektálni és kontroll alatt tartani” (lásd P. Clastre: Societatea contra statului, Ararat, 1995.), addig korunk egyik legbefolyásosabb társadalomfilozófusa, Jürgen Habermas, a civil társadalmi mezőny (életvilág) legfontosabb ismérveként a „kényszermentes kommunikációt tekinti”, szemben a politika és a kényszerítő hatalom világával, a „rendszer”-rel – lásd Habermas, J.: A kommunikatív cselekvés elmélete. (Válogatás és kommentárok.) ELTE Filozófiai Továbbképző Intézet – ELTE Szociológiai Intézet, Bp., 1986.
[6] A közérdeket, mint a közmegyegyezés kialakításának keretét, Lippmann „manufacturing consent” elképzelését elfogadva, hozzá hasonlóan definiálnám. Walter Lippmann: A közjó filozófiája. Bagolyvár, Bp., 1993.
[7] Közvélemény-kutatások tanúsága szerint az egyházak, hadsereg, rendőrség stb. bizalmi indexei megelőzik a parlamentét.
[8] A méltányos és projekt-alapú regionális állami redisztribúciót rég felülírta a nyilvánosan is vállalt lojalitás-alapú osztogatás-fosztogatás rendszere.
[9] Politikai, illetve közéleti korrupcióról máskor is mondtam már véleményt, többek között lásd: http://manna.ro/velemeny/kedves-nenem-politikai-korrupcio-a-kisebbsegi-akol-melegebb-2011-08-05.html
[10] Itt természetesen meg kell jegyeznem, hogy a rommagyság képviseletét formálisan felvállaló politikai alakulatok kisebbségpolitikai tervei kizárólag csak a rommagy társadalom helyzetével és jövőképével kapcsolatosak. Nincs integrált – minden kisebbségre kiterjedő – terv, és főként az a felismerés hiányzik, hogy a kisebbségek legfőbb politikai partnere a demokratikus intézményrendszer, ezért minden eszközzel erősíteni kell azokat. Az általános demokratikus elkötelezettség hiánya miatt sem a bizonyos (szub)régiókban kisebbségben levő románok, sem a romák, sem más kisebbségek nem szerepelnek ezen jövőtervekben (részletesebben lásd: Magyari Nándor László: Romák a székely skanzenben. Korunk 2011/9. 51–57.)
[11] Az ún. „aszimmetrikus autonómia” meglepetésszerű székelyföldi bevezetése egyáltalán nem lenne képes rendezni a rommagy társadalom sajátos kérdéskörét, viszont új belső törésvonalakat és ellentéteket teremtene.
[12] Olvasatomban a Provincia-kísérlet csak a „klasszikus” nacionalizmusok zárójelbe tételét tűzte ki célul, és ezzel az általam vázolt építkezéshez közelebb került, mégsem tekinteném közvetlen előzménynek.
[13] Az éthosz–világkép megkülönböztetésben az első az eszményi, az utóbbi a valós viszonyokra utal, amint azt Geertz kifejti. Cl. Geertz: Az éthosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése. In: Uő: Az értelmezés hatalma. Századvég, Bp. 1994, 5–22.
[14] Murray Edelman a szimbolikus politizálásról állítja, hogy a politikai szereplők gyakran spontán módon, illetve tudattalanul, látszat (make-believe) politikai valóságot alkotnak a választók és a médiák számára, politikai szimbólumokat és rituálékat használva; ez a folyamat növekvő módon fölébe helyezkedik a politikai cselekvések színterének, az instrumentális dimenziónak. Az egyensúly és a jó, hatékony politikai kommunikáció feltétele, hogy az instrumentális dimenzió tartalmait hatékonyan transzferálják a szimbolikus dimenzióba. Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága. L’Harmattan, Bp., 2004.
[15] Donald L. Horowitz: Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, 1985.
[16] A bevett „politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, de ezeket tartóssá csak úgy tehetjük, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálunk. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni!”. Markó Béla: Kormányból ellenzékbe. A rommagy politika tizenkét éve, Élet és Irodalom 2009. 3.
[17] Michel Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, Bp., 2001.
[18] Kelemen Hunor azzal nyugtatja a magyar kormánypártban Verespatakkal kapcsolatban aggódókat, hogy a szövetség „az erdélyi magyar emberek érdekeit veszi figyelembe”, amikor dönt a bánya-tervről. Hiába is keresnénk arra a választ a politikai programokban vagy diskurzusokban, hogy mit is jelent a rommagy érdek – elválasztva az erdélyi összérdektől, sőt a környezeti hatások vonatkozásában érintett magyarországi érdekektől, stb. – a verespataki aranybánya-projekt vonatkozásában. Maga a felvetés viszont pontosan mutatja, hogy miféle politikai vaklátásban szenvednek a rommagy elöljárók: egy olyan környezetvédelmi probléma kapcsán is etnikai alapon igyekeznek gondolkodni és cselekedni, dönteni, mely ilyen alapon aligha vethető fel, illetve oldható meg.
[19] Ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Max Weber a Politika mint hivatás című szövegében eredetileg leírta.
[20] A volt Szekuritate leépítése és a neki közsönhető mentalitás felszámolásának egyik legfontosabb motívuma éppen a közbizalmon ütött csorba kiküszöbölése. Úgy vélem, a szekuritáté a legkártékonyabb – és máig is fenmaradó – hatást éppen a személyközi viszonyokban, a bizalom és különösképpen a közbizalom leépítésében érte el. A jelenség csak hosszas és türelmes átépítéssel gyógyítható...
[21] Görögország csődje, Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának kudarca jól jelzik ezt.
[22] Vissza kell szerezni a politika arisztotelészi értelmét, azaz a „közös jó meghatározott fogalmához” kell csatlakoztatni a politikai cselekvést, és nem az etnikai, politikai vállalkozók érdekeinek alárendelni azt.
[23] Itt a közjónak egy olyan kiterjesztő akcepcióját tekintem, amelyben az fölötte áll a „nemzeti érdekeknek”, pontosabban magába foglalja azokat a nemzeti és etnikai érdekeket, amelyek ma fragmentálják az erdélyi politikai mezőnyt; amely nem elválaszt, hanem a konszenzust keresi.
[24] Nemcsak a szélsőjobboldiság, hanem egyenesen a politikai gengszterizmus kifejeződése a „Noua Republică” (nevében is a „Noua Dreaptă” fasisztoid pártra utaló) elnevezésű kezdeményezés, melyet ortodox és konzervatív értelmiségiek kezdeményeztek, lásd erről Alex Cistelecan: Manualul de luptă al Noii Republici. Adică, de ce trebuie, şi urmează să o luăm în gură de la fascişti. CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10518/manualul-de-lupta-al-noii-republici-adica-de-ce-trebuie-si-urmeaza-sa-o-luam-in-gura-de-la-fascisti/),, Vasile Ernu, Dreapta intelectuală conservatoare: de la cîine de pază la cîine de companie, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10846/dreapta-intelectuala-conservatoare-de-la-ciine-de-paza-la-ciine-de-companie/), vagy Alexandru Matei, La muncă, nu la şuncă! Noua Republică sau de la Heidegger la cocălari, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10755/la-munca-nu-la-sunca-noua-republica-sau-de-la-heidegger-la-cocalari/)
[25] Az újonnan megalakult EMNP jellemzője nem a szélsőjobboldaliság, hanem a klientelizmus. Politikai krédóját úgy fogalmazzák meg, hogy akik hozzá csatlakoznak, azok ezzel egy klánhoz vagy klientúrához, legjobb esetben pedig egy szubkultúrához való tartozást vállalnak fel. Az új pártnak, de főként elitjének a legfontosabb jellemzője ez a szektás, Tőkés-hívő elkötelezettség. A párt legfőbb célja, hogy megvalósítsa a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politizálást”, lásd erről Magyari Nándor László: Kis rommagy politikai szimulákrum. Magyar Kisebbség 2011. 1–2 (59–60.). 70–86.
[26] Fredrik Barthoz hasonlóan azt érdemes kiemeleni az etnopolitikai vállakozás lényegeként, hogy „az etnikai csoportokat közös cselekvésre mobilizáló vezetők politikai vállalkozást folytatnak; e mobilizáció tehát nem a csoport kulturális ideológiájának vagy a népakaratnak a közvetlen kifejeződése”, hanem a politikai vállalkozók konstrukciója, politikai kommunikációs fogás. Lásd Barth Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio 1996. 7. 1.
[27] Baudrillard szerint a szimulált világ jellemzője, hogy: „A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben.”. Vö. Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. https://etr.mome.hu/.../Baudrillard_A_szimulakrum_elsobbsege.doc, 9 p.
[28] A román nemzeti liberális párt (PNL) elsősorban nemzeti (nacionalista), másodsorban a gazdasági (neo)liberalizmus híve, illetve harmadsorban – politikai értelemben – konzervatív-liberális. A másik párt, melynek nevében szerepel a liberális jelző, a demokrata-liberális párt (PDL) viszont jobboldali konzervatív és posztkommunista elemeket elegyít. Liberalizmusa egyfajta protoliberalizmus, formális kommunizmus-ellenes retorikában merül ki (kooptálta képviselőit, majd elítélte a létezett kommunista rendszert), totalitarista beütésekkel. Egyiknek sem sok köze van ahhoz a szabadságeszményhez, melyet a hitelesen liberális pártok központi értékként tekintenek.
[29] A román, baloldalinak mondott szociáldemokrata párt (PSD) minden erőfeszítése ellenére sem tud az utódpártiságtól megszabadulni, a modern baloldaliság helyett lényegében a tranzícióban meggazdagodott és a megelőző rendszerben szerzett pozícióit máig megőrzött poszt-nomenklatúra pártja maradt. Ezért nem sok köze van az egyenlőség és szolidarítás eszméihez, különösen nem szakpolitikai kérdések megfogalmazásakor, ahol álláspontja inkább populista, mint szocialista.
[30] Lásd Jerzy Szacki: Liberalizmus a kommunizmus után Balassi, Bp. 1999. 201.
[31] Lényegét és alapvető törekvéseit a Nobel-díjas közgazdász Krugman foglalja össze egy provokat\v, olykor kiáltvány-jellegű kötetben, lásd Paul Krugman, The Conscience of a Liberal, Norton, 2009. Ugyanakkor olvasatomban ezt nevezi Sztacki, egyrészt integrálliberalizmusnak, másrészt erről besél akkor, amikor a gazdasági liberalizmussal olykor egyenesen ellentétes, baloldali liberalizmusról ír, amely szintén a „kulturális és politikai liberalizmus tradíciójában gyökerezik”. Jerzy Sztacki i.m. , 50 p, illetve 201 p
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)