2018/05/29

Ki tudja merre?




Ki tudja merre?


Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart.- Seneca

A politizálás nem elemző műfaj, s művelői nem valamely tudományok elkötelezett és avatott művelői, a politikai vezetőnek viszont, képesnek kell lennie arra, hogy valódi tudást állítson saját és közössége szolgálatába - Machiavelli szavaival szólva, “megfelelő minisztereket, (itt tanácsadókat) állítson maga mellé”. Mióta viszont az alternatív tényeknek (magyarán a nyakló nélküli hazudozásnak) van divatja, a tényszerű, logikus és racionális tudás mellékes: a kommunikáció tartalma lényegtelen - majd tartalomgyártók előállítják -, aztán a politikus (úgy is, mint különös, de cseppet sem fékezett habzású mosópor) szemünkbe vágja, elhebegi-habogja, vagy hegykén cinikus mosollyal köpi ránk (tessék választani!). Ezért történhet meg, hogy mozogni látjuk a politikus száját, hallani hangját, csak éppen, hogy értelmét nem látjuk/halljuk mondandójának; kommunikációs paneleket ismételgetnek, melyek alig illeszkednek konkrét helyzethez és adott kérdéshez; beszélnek, hogy a kommunikáció benyomását keltsék, s főként, hogy megvezessenek; a szimulákrum szabályai szerint, semmit nem mondanak, de azt határozottan, fél percig mintha maguk is hinnék azt, de rögtön napirendre térnek, mármint a sajátjukra, mást nem ismernek, nem is érdekli őket.

Természetszerűen, a politika nemcsak a jó kompromisszumoknak, hanem a hitegetésnek a művészete is volt és maradt: a polkomm egy olyan beszédfelhőt képez, mely körülveszi a témákat és ígérethalmazt képez, máskor és máshol is. Jó esetben viszont, ezekből kihámozható valamiféle értelem, irányultság, program. Nem úgy a populista szövegelés, mely mert egyszerre akar mindenkihez szólni, kibogozhatatlan és ellentmondásos antikommunikáció marad, illetve célja szerint is az: alibiszövegek a hallgató (ha még vannak akik hallgatják) éberségének elaltatására, a manipulációs játék folytatására. Ezért az olyan egyszerű szemiotikai fölvetéseknek sincs létjogosultsága, mint a szöveg és kontextusának koherenciája, jelentése, értelme, illetve értelmezhetősége. A diskurzusok rendje itt nem játszik: nincs üzenet (még a média önmagában talán azzá szerveződhet) csak (meta)kommunikációs nyelvi játék van, valami elhangzik, hogy kitöltse a teret, az űrt, mely a politikusok körül egyre csak terjed. Így a beszéd nem fölfed, nem eligazít és nem üzen értelmes dolgot, sokkal inkább elfed, egyféle menekvés és maszatolás.

Ez és ilyen Kelemen Hunor hosszú és mindent egybevetve követhetetlenül ellentmondásos interjúja, melyben politikai helyzetértékelést ígér (ráadásul, valamiféle külsőhöz képest, “bévülről”), értékel, irányt jelöl ki, illetve végül csak szövegel, szövegel, szövegel. Nincs is olyan kérdés, melyre egyenes választ hallhatnánk/olvashatnánk, lényegében folyamatosan mellébeszél, el-, illetve összemos, kitér, eltéríti a beszédet, elhallgat és köntörfalazik, mentegetőzik (7 év elnökösködés után az elmúlt 28 évre vetíti a kudarcokat, holott az elnöksége előtti eredmények is eltűntek “bölcs kormányzása” alatt), azaz minden aktuális kérdésben maszatol. Az izraeli követség elköltöztetése nyomán csak tudatlanságát és tanácstalanságát mutatja, de egyéb, minket közelebbről érintő, témákban sincs véleménye, ami azt jelenti maga a Fidesz itteni fő fiókszervezete is tanácstalan, nem tudja merre tovább. Olyan ellentmondásokba keveredik, melyekből nincs kiút, ezért torzóban hagy minden gondolatot (annak kísérletét is), ha véletlenül önálló, vagy a rommagyarság szempontjából megítélhető és fontos kérdésekről esne szó, azt rögtön elvágja agyának Fideszes átfordulása. Az orbáni nemzetállami retorika, etnonacionalista és bezárkózó populista szövegre vetítve, az illiberális állam kontextusában, nem lehet még csak megfogalmazni sem sajátos problémáinkat, ezt kell rejteni, ezért a maszatolás. Ezért aztán KH csupa olyan “eredménnyel” dicsekszik, ami mindenestől szembemegy az orbáni politikával, lásd. európai kisebbségvédelem a Brüsszel elleni háborúval, önkormányzati autonómia, a magyarországi centralizálással, alternatív tankönyvek a Magyarországon visszaállított egyentankönyvek rendszerével, a magánnyugdíj-rendszer (igaz, csak olyan tessék-lássék módon) megvédése, Orbán azt államosító gesztusával szemben, stb. De a Dragnea féle illiberális kísérlettel is ellentétes eredményekről számol be (többek között arról is, hogy az éppen elfogadott terrorizmus-ellenes törvény rosszabb és értelmezhetőbb, mint elődje volt), ahhoz, hogy végezetül mégiscsak hitet tegyen a Fidesz és a PSD-ALDE politikája mellett, lojalitásáról biztosítsa azokat. És - megítélésem szerint - ekkora ellentmondás szétfeszíti, az amúgy jórészt apolitikus, illetve érdektelen, választóközönség türelmét és tűrőképességét, és egyre többen fogják mondani, hogy ezt ne a mi nevünkben tegye. (Hitegetni és manipulálni is csak módjával lehet, illetve átlépve egy határt kontraproduktív, a fagylalt visszanyal, a backfire effektus fölülírja a hívők és hinni akarók illúzióit, még sajátos helyzetünkben is.)

Más hangnemben és a “régi jó” erdmagyar diskurzus szabályai szerint nyilatkozik Markó Béla ex-elnök (Kelemen Hunor pártfogója és bársonyszékbe ültetője, mégha szemmel láthatóan szívesen menekülne ezen minőségek elől), de jogos kritikai megjegyzésein túl, maga is ellentmondásosan, sőt félénken és mindenféle perspektíva vázolása nélkül (jellemzően a populizmus szót is kerüli, a klienteláris pénzosztást is vonakodik annak mondani ami, stb.) teszi. Markó jól látja és értelmezi a kettős állampolgárság csapdáit, reális következményeit, az elvándorlást, a bukaresti politikából való kiszorulást és a budapestihez való vazallusi viszonyt, stb., csak, ahogy maga mondja, “nem vetette le a mundért” és ezért köntörfalaz. Elsíratja a közelmúlt többé-kevésbé önálló rommagyar politikai múltját, csak kimondani nem meri, hogy a jelenlegi (utódja és védence által folytatott) rommagyar politika elhibázott, változtatni kell, megnevezni a felelősöket és átalakítani a kurzust.

Van egy harmadik friss interjú is, melyben Antal Árpád, az elfideszeződés egyik előfutára, és eröltetője, most éppen a gyurcsányi esetleges visszatérés veszélyeire figyelmeztet. Kevés cinikusabb és gerinctelenebb nyilatkozatot olvasni, arról, hogy a budapesti csicskáslét csak akkor veszélyes, ha nem Orbán a vezér, ezért a Budapest-függőség (anyagi is) veszélyes, ha nem marad a Fidesz mindörökkön. Ez aztán az elvszerűség, csak rajta. (Keveseket téveszthet meg Antal kétszínűsége a már-már általánosan bevett kettős mérce, de Markó Béla - saját bemondása alapján - ezek közé tartozik, amikor az antali cinikus álláspontot félreérti és üdvözli: és ez nemcsak politikai vakságot sugall, hanem intellektuális ellaposodást is).

Úgy tűnik a viszonylag önálló rommagyar politizálásnak végleg befuccsolt, a szétnyilatkozó politikusok párhuzamos diskurzusai jelzik, hogy már maguk is feladták, ott ténferegnek valahol Budapest és Bukarest között TÉVUTON.









2018/05/22

Egypárt rendszerünk és a korrupció



Egypárt rendszerünk és a korrupció


Volt egy kezdeti idő, amikor még arról vitáztunk/vitázhattunk, hogy a rommagyar képviselet, jelesen az RMDSz, politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet, mely nem annyira pártként, hanem inkább szövetségként, és kulturális, oktatási szerveződések gyüjtőszervezeteként működik, amint hivatalos bejegyzése szerint lennie kellene. Azután, ahogyan egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politikai elit kisajátítja, uralja és meghatározza a nevében még mindig szövetséget, történt egy kísérlet arra, hogy akkor politikai értelemben legyen egy plurális szövetségi rendszer, mely különféle politikai közösségeket, belső platformokat egyesít. A belső pluralizmus beindított folyamata elakadt - melynek betetőzése az ú.n. belső választások megszervezése lehetett volna (mondjuk olyan ‘96 magasságában volt ennek utoljára realitása) - a politikai elit farizeus magatartásán, mert nem bíztak a demokratikus folyamatban, mert kényelmesebb volt választások nélkül megtartani, sőt kiterejszteni, hatalmukat, stb. A közösség nagyrésze beletörődött(/beleszocializálódott) a pluralizmus hiányába[i], illetve akik a szövetségen kívül (Fidesz hátszéllel) próbálkoztak elbukták a kísérletet. Úgyhogy mára maradt az egypártrendszer, melyet az “új/régi” vezetés átfazonírozott, és ma már a Fidesz itteni fiókpártjaként működtet (akárcsak a másik két pártkísérletecske). Az eredeti vita a szövetség jellegéről elhalt, van egy központi rommagyar párt, mely megszállta és kiszolgáltatta az összes többi hozzá kapcsolódó szerveződést, sajtót, civil szervezetet, stb., stb. A klienteláris viszony alapja a párt redisztribúciós képessége, amivel elsősorban a Bukarestből szivárgó forrásokat újraosztja, és - igaz a klienteláris viszony ellenére csekély mértékben - a budapesti források fölött is rendelkezik, és klienteláris alapon tovább oszt.

A rövid történet fölemlítése azért fontos, mert keretet ad a jelenlegi rommagyar politikai történéseknek, nincs ma már az a naiv személy, különösen elemző, aki ne látná, hogy az egypártrendszer, mint afféle transzilvánikum kíséri közéletünket, és okoz nem egyszer problémát (mondanám kognitív disszonanciát, ha még hinni lehetne létezésében), amikor ideológiák alapján próbálnánk értelmezni/érteni a történéseket. “Az egypárt” retorikájában jobboldali/konzervatív, magatartásában pedig (PSD-s kapcsolódása okán) opportunista, és mindenekelőtt illiberális és alig-alig demokrata, és szinte mindenben reakciós/autokrata modelleket követ. (Ennek belátására érdemes figyelemmel követni a jogi különbizottágban ténykedő képviselőjének Márton Árpádnak ténykedését, politikai magatartását. Aki a reakciós és autokrata megoldások fő szószólója, olyan ásatag képviselőkkel egyetemben, akik szintén mindennemű jogi tapasztalat nélkül jönnek ásatag elképzelésekkel az igazságszolgáltatás, újabban meg a BT, putyini, illetve nacionálkommunista mintára való átszabására). Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, aholis egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.

A román belpolitika úgyszintén nagyon szűk teret enged a rommagyar pártok ténykedésének, amikor alaptémaként már évek óta a korrupció, illetve a korrupció-ellenességet jelöli meg, és ezzel együtt, a Fidesz itteni fiókpártjainak helyét a korrupció politikáját folytató PSD-ALDE mellett jelöli ki. Amíg a Fidesz politikai krédójának, értékválasztásának lényege úgy foglalható össze, hogy “Amit korrupciónak neveznek az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” (apud. Lánczi András), addig a Fidesz itteni fiókpártjai kényszerűen vagy sem, de gyakorlatilag (de facto, a szó régebbi, szoros értelmében) a jelenlegi hatalom oldalán fognak állni. (Punktum, azaz ebben legalább következetesek, mert másként nem is tehetnek).

Viszont a korrupció-ellenes pólus, melyet román változatában az illiberális állam-ellenesség is jellemez, jó eséllyel legyőzheti a jelenlegi hatalmat. (Ezért gyakran manipulatív módon hol egyik, hol másik regisztertben próbálják rommagyar hangadók is kitámadni a korrupció-ellenes politikát, illetve legitimálni a fiókpárt védhetetlen álláspontját. A pártideológusok hol a jogállam védelmének tüntetik föl korrupció mellett elkötelezett álláspontjukat, hol azzal érvenek, hogy illiberális államot akarnak, tehát a fékek és ellensúlyok rendszerét orosz-magyar mintára, le kell építeni. Érdekes, hogy ebben egy liberális alapelvnek, az ártatlanság vélelmének meg nem engedett kiterjesztését használják. Úgyhogy lassan már mindenki bűnös vagy legalábbis “pénál”, akit meg sem vádoltak, el sem ítéltek, de korrupció-ellenes, és az ártatlanság vélelme illet meg mindenkit akit korrupcióval vádolnak, vagy akár már elítéltek, alap-, sőt föllebviteli fokon is[ii]). Potenciális győzelmének legkevesebb három pillére vázolható.

Egyfelől megtörtént az, amit a korrupció-kutatók máshol is tapasztaltak[iii], a korrupció-ellenesség összehozott különféle, és egymással azelőtt nem kommunikáló eliteket, és elkötelezett, valamint nyugatos, középosztálybeli csoportokat mobilizált az átláthatóság és elszámoltathatóság mellett[iv]. Az elmúlt két-három évben kialakult egy olyan hálózat (elsősorban web.2-es felületen), mely gyors mozgosítással, változatos jelszavakkal és tiltakozási formákkal képes megmozdulni, az utcára menni,  az illiberális állam és a korrupt hatalmasok ellen.

Másfelől az államelnöknek - Klaus Johannisnak - sikerült a mozgalom élére állni, annak ellenére, hogy politikailag el nem kötelezettséget ír elő számára az alkotmány, az ellenállási mozgalom civil jellegére való hivatkozással (emlékszünk még, amikor ellátogatott a tüntetőkhöz kétszer is, és fogadta a “civilek” képviselőit, stb.), ő a központi alakja (az “arca”) a mozgalomnak. Ugyanakkor Johannis nemcsak a korrupció visszanyesésén (vagy egyenesen kiírtásán) dolgozik, illetve érvel mellette, hanem a korrupció-ellenesség másik pólusának a szószólója is, vagyis a “jó kormányzás”-t sürgeti. (A hatékony korrupció-ellenes föllépés egy olyan skálán képzelhető el, mely egyfelől a korrupció felszámolását célozza, mondjuk a szigorú törvénykezés és az igazságszolgáltatás útján, másikon pedig a jó kormányzás (good governance) áll. Ez utóbbinak része az inklúzió, az átláthatóság és elszámoltathatóság intézmépnyes garfanciája és gyakorlati működtetése[v]).


Harmadrészt, a magyar politikai helyzet alapja (szinte az oroszhoz hasonlóan, de részben a lengyelé is ilyen), a parlamenti “kétharmad” és a centralizált - már-már egyszemélyes hatalom - ami, legalábbis egyelőre, Romániában nincs. (Ráadásul az autokrata hajlamú PSD elnök nem vehet részt közvetlen a kormányzatban, ezért a háttérből, strómanokkal kormányoztat, akik szinte hathavi rendszerességgel buknak, képtelenek mindenben követni a vezér utasításait). Ezért az orbáni magyar politika követése, az itteni fiókpártoknak az egyre láthatóbb fal fele való masírozása. Zsákutcában, fejjel a falnak haladnak, amikor azt játszák, hogy egy itteni “kétharmad” részei. Ha illiberális álmaik teljesülnének igencsak sanyarúra válna egész közösségünk helyzete, ha elbuknak a PSD-ALDE, pontosabban Dragnea and Co., ilyen irányú törekvései, akkor Kelemen and Co velük együtt buknak. Persze ez lenne a kisebbik rossz, de ez sem vidám kilátás.


[i] Mondandóm szempontjából fontos, hogy a politikai pluralizmus hiánya eleve a korrupció melegágya, hiszen a demokratikus többpártrendszer, ami a kormányzást illeti, kontroll-funkcióval bír. Előbb utóbb minden autokratikius rendszerben a korrupció oly mértékben eltéríti, illetve erodálja a kormányzást, hogy az bukáshoz vezet és feltárul az ilyen rendszerek kártékony - közérdeket sértő - jellege.
[ii] Készséggel elfogadom, hogy a transindex.ro vélenycikkének írója “csak” naiv és ezért eklektikus szövege még addig a felismerésig sem jut el, hogy elemző szempontból, a korrupciót és a korrupció ellenes politikákat egyszerre tekintik. Ugyanis, a korrupció olyan folyamat, melynek alakulását igencsak lényegesen befolyásolja az ellene folyó harc jellege, eszközei, és intenzitása. És megfordítva a korrupcióval kapcsolatos diagnózis, annak dinamikája, stb., meghatározza az ellene föllépők hasonló jellemzőit. Viszont Csoma Botond interjúja már egyértelműen a politikai elfogultság, az igazolhatalanul rossz politikai pozíció mentegetésének példája, amikor egy büntetett és állásából kitett volt titkosszolga kétségbeesett vagdalkozását tekinti “hiteles forrásnak”, csakhogy igazolja pártjának korrupciópártiságát. Viszont teljességgel hiteltelen, ahogyan egy korrupt és elítélt ex-titkosszolgával temeti a “jogállamot”.
[iii] Az ilyen mozgalmak a hatalom legitimitásának újfajta megkérdőjelezését tűzték zászlójukra, amivel szemben a választásokon szerzett többség nem áll meg. Az átláthatóság és elszámoltathatóság, a jó és hatékony kormányzás, olyan értékeknek tűnnek föl, melyek delegitimálják a korrupt hatalmat, mégha az választások nyomán alakult is ki. (lásd. Nugent, David Corruption Now and Then:managing Threats to the State in Twenthieth-Century Peru, In Current Antropology, 2018, Supplement).
[iv] Nem mellesleg az itteni civil társadalmi szerveződések hozzákapcsolódtak a globális falu hasonló mozgalmaihoz, a globális civil szféra szerveződéseihez, és ez különösen megerősíti pozicióikat.
[v] Igaza van Alina Mungiu-Pippidinek abban, hogy csak a két út egyidejű követése vezethet sikerre, sem a szigorú törvények és integráns ügyészség/bíróság, sem a “jó kormányzás”, önmagukban nem képesek féken tartani a korrupciót. Csak a kettő valamilyen arányú elegye lehet sikeres, amikor a közügyek magánérdekek szerinti fölhasználását nemcsak leleplezik, hanem az elszámoltathatóságot és korrektséget közérdekként tartják számon, mozgosítanak ezek mellett (lásd. Alina Mungiu-Pippidi, 2017, In Cautarea bunei guvernari. Cum au scapat alte tari de coruptie?, 15-41 pp.).

2018/05/15

Ki is az a 200 éves Marx, és mit akar?



Ki is az a 200 éves Marx, és mit akar?

Akárhogyan is nézzük a kétszázéves Marx évforduló mifelénk csakis azt mutatta meg, hogy mennyit süllyedt a közélet, a közös okoskodás, a nyilvános vita, a filozófia, a gazdaságtan és végül a publicisztika színvonala. Persze ez sem kevés, mármint a hanyatlás, az igénytelenség, a primitív-demagóg közbeszéd eluralkodásának való tükörnyújtás. És azt is eszünkbe juttatja, hogy nemrég még rommagyar filozófusok és közéleti hangadók is részt vettek – fölkészültségüknél és erúdíciójuknál fogva még a legsötétebb elnyomatás körülményei között is megtehették – a (neo, poszt, reform vagy kritikai) marxista vitákban: volt saját mondanivalójuk. Vagy felejtsük el, hogy volt nekünk Bretter Györgyünk is? (Hogy csak őt említsem, mert nem volt nekünk saját Antonio Gramscink, de még Lukács Györgyünk sem, mert hogy műveit hasonlóan kevesen ismerik). S, mivel azok, akik időnként úgy léptek/nek föl, mint valamiféle Marx-követő „tiszta elmék” most éppen alkalmi maoista korszakukat élik (persze stílusosan Alain Badiou félreolvasatát követve) és már nem is pitiznek az általuk elképzelt Marxnak, a legszínvonaltalanabb és közönségesebb, a magyarországi gyűlöletkampányhoz igazított publicisztikák és kommentek virágoznak. Becsületére legyen mondva, a hiányt (nem tudni, hogy egyáltalán fölkértek volna valakit, hogy próbálkozzon meg egy Marx interpretációval?) a transindex.ro, azzal próbálja kitölteni, hogy átveszi TGM Mércében megjelent alkalmi írását. Így mégiscsak megjelenik rommagyar fölületen is a gondolat, hogy: ”Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – … – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez”. Így a magát megveszekedett antimarxistának tudó, valójában ignoráns és arrogáns, „hetyke tudatlanságára” végtelenül büszke publicista, ízléstelen és mindent egybevetve érdektelen, írásából tudja meg a nagyérdemű (no, ugyan hányan lehetnek ők is?), hogy Marx nem alsónemű vagy karóramárka, hanem valami más. És ez a más az ami bosszantó, mert mint primitív írásból és kommentekből látszik Marx egy „sarlatán”, szóra is alig érdemes, ha nem azért, hogy elpufogtassuk gyűlölködő kijelentések sokaságát, bizonygatva, hogy értjük az újpopulista/demagóg üzenetet, most gyűlölni kell, nem baj, ha azt sem tudjuk kit és mit. Az sem baj, ha Sztálint szidjuk (majd talán ugyanolyan hévvel dícsérni is fogják ugyanazok), mikor Marxot írunk és az sem, hogy olyan dolgokkal azonosítjuk a 19.századi szellemóriást, amihez végképp semmi köze. Marx a jobboldalként tetszelgő populista diskurzusok, a gyűlöletbeszédnek is központi alakja, mire mennének nevének – de soha nem gondolatainak, azokat nem éri föl ésszel sem a másod-harmadrangú publicista, sem az ő nagyérdeműje a kommentariátus – fölemlegetése nélkül?
Egyetlen őszinte mondata van hangadónak Marx kapcsán, és nagy kár, hogy nem erre szűkítette írását, mondandója ennyi volt:”Tulajdonképpen akart a fene Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából bármilyen módon megnyilvánulni”. A többi gondolattalan pocskondia, semmi köze Marxhoz. A színvonalas kritikai műfaj rég halott, az anyázás a dívat, a bayerizmus, úgy is, mint keresztény érték.
De még a legigénytelenebb szövegben is van valami, ami reflexióra érdemes, bizonyítja szerző (neve említésére sem érdemes) cinikus/önsajnáltatónak szánt megjegyzése, hogy ti. gyerekként, valamennyit, egy olyan rendszerben élt – mi több szerinte egy egész régió szenvedte meg ezt a dolgot – , mely „Marx tanaira épült” volna. Sőt aztán állítja, valahogyan, történelmi és földrajzi bakugrások, demagóg szövegelés, töltelékszavak és mondatok során Marx tanai felelnek usque „százmillió ember pusztulásáért”.
És itt azért érdemes lenne megállni az apokalipszissel, és egy ártatlan de attól fogasabb kérdést föltenni: Ceusescu, Pol Pot, Mao, vagy  Castro, Sztálin, vagy horribile dictu, Rákosi rendszere, hogyan és mennyiben „épült Marx tanaira”? És a választ nem várhatjuk demagóg, szerencselovagoktól, akik most éppen a trendet vélik meglovagolni, de biza kihívás ennek megválaszolása a létezett szocializmust megtapasztalt, és a „marxi tanokat” valóban ismerők számára. Eszme és gyakorlat, filozófia, vagy egyenesen utópia, és praxis viszonya – és persze nemcsak Marx kapcsán, de miatta fokozottan, hiszen ő állította, hogy „a filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk” – máig megoldatlan föladvány. Nem túlzás azt mondani, addig nem tudunk – legalábbis eszmei értelemben – túllépni közelmúltunkon amíg ezt a kérdést meg nem válaszoljuk, és sajna Marx ehhez nem lehet útmutató, ő az összevetés egyik pólusa, de receptet, továbbra sem adhat.
Újra kell gondoljuk (vagy marad az unthinking) az összefüggést, hogy pontosan megérthessük nemcsak a közelmúltat, hanem a jelenlegi krízis(ek), a világ rend(etlenség) hátterét, és ha kell, tagadjuk meg Marx valamely olvasatát, csak oldjuk meg a föladványt. Mi került válságba, ha nem a Marx által joggal és ezidáig a legalaposabban – ti. lényegét, a kizsákmányolást és elnyomást tekintve és elítélve – bírált kapitalizmus? Létezik-e alternatívája a jelenleg éppen válság-ciklusát élő kapitalista világrend(etlenség)nek? Vessük el azt a Marx által vizionált 19. századi történelemfelfogást, hogy a progresszió állandó, hogy a történelemnek iránya és célja van, de akkor vázoljunk plurális történelemképet, alternatívákat, hiszen az elméleti kilátástalanság kezelhetetlenné teszi a válságot.
Egyébként a 19. századi Marxon számon kérni 21. századi kríziseink megoldásának kulcsát, több mint balgaság, olyan  ez, mint volt párttitkárok (wow, elgondolni is borzasztó, köztük élhetett és eszmélhetett szerző) anekdotikus mondása miszerint „Platón hibája, hogy nem ismerte föl a munkásosztály forradalmi szerepét a történelemben”.
Hát, itt tartunk (azokról az írásokról pedig fogalmam sincs hol lehetnek, melyek: „az  erdélyi magyar médiában is sok magvas gondolatot vázoltak fel a Mestert méltatva” /sic!/, miközben még nyomuk sincs. Ennyire megbízható szerzőnk, de akár a marxizmus „lényegének” sebtében való felvázolásából is kitűnik ez), ostobákkal és balgákkal, sőt rosszindulatú és tudatlan propagandistákkal tele volt mindenkor a világ, (no meg a hócipő) csak eddig, mintha, nem lettek volna ilyen szemtelenül büszkék előbbi jelzőkkel leírható „teljesítményükre”.

2018/05/07

Hibrid politikai háború

Hibrid politikai háború

Kiváló kifejezést találtak az "alternatív tények" kifejezés amerikai kiagyalói a populista politizálás alapjainak megnevezésére, mert a kortárs populizmus filozófiai alapját, ha ugyan van neki ilyesmije, a "nemlétező" dolgok "létezőkként" való föltüntetése (arisztotelészi értelemben a tökéletes hazugság, azaz hamis állítások szövevénye) adja. És ha ez az árnyékvilág - a valóság mediatikus szimulákrummá való átrajzolása nyomán - önálló életre kel, azaz már semmiféle kapcsolatot nem tart az "elsődleges", megtapasztalható, mérhető, racionális kategóriákkal fölfogható, közvetlen tényekkel, akkor sem bévülről, sem kívülről, racionális eszközökkel, nem bírálható. Csak az előítéltetes, minden oldalról csupán hittételekre épülő viszonyulások férnek hozzá ahhoz a zárványhoz, amit az alternatív valóság, a "másik világ", az illúziókra és manipulációra épített, stb., politikai diskurzusok, ha úgy tetszik "forgalmaznak". Másik regiszterben fogalmazva, olyan diszkurzív zárványokat, a politizálásnak olyan szigeteit írják körül a populista szólamok, melyek egymással ab ovo nem kommunikálnak. Ezzel viszont elvesztődik a demokratikus politizálás párbeszédre, kölcsönös kontrollra, és ugyanakkor elismerésre, a közokoskodás erejére, stb. épülő jellege. Adódik is a kérdés, hogy liberális demokrácia lehet-e az ami nálunk fele is egyre inkább utat tör magának, amit - minden kétséget kizáróan - orosz, török, magyar, stb. mintát követve próbál a román társadalomra erőltetni a kormányzó többség, és minden bizonnyal ezen az oldalon áll a Fidesz itteni, a rommagyarság keretében hegemón, pártfiókja is.
Az a gond a tények laza kezelésével, hogy egyenesen ne elhagyásukat mondjam, hogy megnyitják a lehetőséget az értelmezések és az alternatív valóságépítés előtt, elsekélyesítik, végtelenül leegyszerűsítik a politikai közbeszédet. Pontosabban végletesen relativizálják azt, hogy mi az "igazság", legalábbis egy adott pillanatban és egy adott ügyben, és ugyanakkor fél- meg áligazságokat neveznek ki valós tényeken alapuló "igazságoknak". Egyszóval nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen, egy olyan pörben tanúskodni, melyben nincsenek jól körülhatárolt szerepek - a bírói, védőügyvédi, vádlói és vádlotti szerepek összekeverednek - és a tulajdonképpeni peren kívül állók döntő hatással bírnak az ügyekre, sőt a pör egész menetére is. Mert azt hiszem annyi azonban világos, hogy ilyesmi történik a hazai politikai palettán, abban a két ügyben, melyet egyfelől a mély, vagy párhuzamos állam légből kapott fogalmának peres uton való igazolására indított a belügyminiszter (Carmen Dan) asszony. És ugyanígy áll a dolog azzal, amit Johannis kontra Dancila pörnek nézne az ember, holott valójában a kormány közvetítésével zajló Dragnea-Johannis párharc. Ami viszont egyáltalán nem egy jól körülhatárolt térben - mondjuk úgy, nyilvánosság előtt zajló politikai bíróságon -, és meghatározott, illetve látható szereplőkkel, világosan elkülönülő tényállások felelevenítésével, stb., zajlik, hanem gerillaharc, amolyan balkáni-zombi módra lefolytatva.
Történt ugyanis, hogy a belügyminiszter följelentést tett magánlakása háborgatása ügyében, azt állítva, illetve sugallva, hogy a titkosszolgálatok valamelyike lehallgatókészüléket (leánykori nevén, poloskát) helyezett el a lakásában, amit két általa kihívott, tehát bizalmi embere (volt biztonságisok) találtak volna meg. Csakhogy a Legfelsőbb Bíróság elvetette az ügyet, miután kiderült, hogy a miniszter-asszony bizalmasai - viccből, heccből, vagy inkább utasításra - helyeztek el egy működésképtelen mikrofont a lakásban, és nem ott találták meg (tökéletesen Jereváni Rádió hír, nemde?). Az ügy hátterében pedig az áll, hogy a vezető kormánypártok - lényegében azon igyekezetükben, hogy korrupciós ügyeik alól fölmentődjenek - párhuzamos államról kezdtek beszélni, aminek fő képviselője az államelnök lenne. Ezt a Dragnea-féle kitalációt lett volna hivatott mintegy peres úton, a bíróságot és a közvéleményt megtévesztve "igazolni" a mikrofon-művelet. Most, hogy kipukkant a lufi, a miniszter-asszony nem kommentál, a közvélemény pedig, gondol, amit gondol, és aztán napirendre tér: a lehallgatás, "alternatív tény volt", na és aztán? Nemhogy nem mond le a belügyminiszter, de megsértődött és nem válaszol újságírói kérdésekre, felhúzott orral, mintegy kikéri magának, hogy őt egyáltalán kérdezgessék.
Két forduló után van a nyílt Johannis-Dancila (valójában Dragnea női hangja) mérközés, és mindkettő izgalmas, ha ugyan nem tragikus következményekhez fog vezetni. Az első egy külpolitikai offenzíva, aminek keretében, az államelnök megkérdezése nélkül látogatott el Izraelbe a miniszterelnök-asszony, ezúttal mentorával és pártfőnökével Liviu Dragnea parlamenti elnökkel együtt és ígérte meg a román nagykövetség Jeruzsálembe költöztetését. Ez nemcsak az EU (és az ENSZ) elvárásával megy szembe, de az eddigi román-, és Johannis kifejezett álláspontjával is. (Nem csak én mondom, hogy a gesztus példa nélküli az elmúlt száz év román külpolitikáját tekintve, mely mindig egységes, és valljuk be sikeres, tudott lenni még a két világháború közötti kormányválságok idején, vagy a Ceusescu-éra nagy részében is). Ezzel a belpolitikai játszma egy már az ország érdekeit valóban sértő területre tevődött át, mégha mindenki úgy is tesz, mintha mi sem történt volna és ezzel egy sarkalatos külpolitikai kérdés vált amolyan alternatív ténnyé: a látogatás és az ígéret (no, meg a további titkos tárgyalások) meg is történtek, meg nem is, attól függ, honnan nézzük. Nyomában az államelnök lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt (aki, egyes források szerint, hajlandó is volt lemondani, de főnöke nem engedte), aki aztán Dragnea utasítására maradt.
A második forduló, ami éppen tegnap zajlott, belpolitikai, pontosabban a költségvetési hiány, az infláció és a gazdaság általános helyzetének értékelése kapcsán került napirendre. Az államelnök ugyanis, a kormány által közzétett adatok és összehasonlító statisztikák alapján bírálta, illetve vádolta a kormányt a pénzügyi folyamatok ellenőrzésének hiánya és a gazdaságirányítási képtelensége okán. És az adatok (gazdasági-pénzügyi tények) ez esetben is rugalmasan kezelendők, hiszen a kormánypártiak homlokegyenest ellenkező dolgokat olvasnak ki belőlük, mint az elnök, aki újfent és azonnali lemondásra szólította föl a miniszterelnök-asszonyt. To be continued ....
Nem tudható kinek van "igaza" és van-e valamelyik félnek, de tudható, hogy míg Dragnea and Co. az illiberális demokrácia útjára kívánja terelni Romániát, addig Johannis (legalábis ezidáig) a politikai nyugat követője, a demokratikus jogrend védelmezőjének szerepét viszi. A rommagyar ál-képviselet az előbbi oldalán áll, ez az Orbán-hatás, és keserves tévútra fog vezetni.