Egypárt rendszerünk és a korrupció
Volt egy
kezdeti idő, amikor még arról vitáztunk/vitázhattunk, hogy a rommagyar
képviselet, jelesen az RMDSz, politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet, mely
nem annyira pártként, hanem inkább szövetségként, és kulturális, oktatási
szerveződések gyüjtőszervezeteként működik, amint hivatalos bejegyzése szerint
lennie kellene. Azután, ahogyan egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politikai elit
kisajátítja, uralja és meghatározza a nevében még mindig szövetséget, történt
egy kísérlet arra, hogy akkor politikai értelemben legyen egy plurális
szövetségi rendszer, mely különféle politikai közösségeket, belső platformokat
egyesít. A belső pluralizmus beindított folyamata elakadt - melynek betetőzése
az ú.n. belső választások megszervezése lehetett volna (mondjuk olyan ‘96
magasságában volt ennek utoljára realitása) - a politikai elit farizeus
magatartásán, mert nem bíztak a demokratikus folyamatban, mert kényelmesebb
volt választások nélkül megtartani, sőt kiterejszteni, hatalmukat, stb. A
közösség nagyrésze beletörődött(/beleszocializálódott) a pluralizmus hiányába[i],
illetve akik a szövetségen kívül (Fidesz hátszéllel) próbálkoztak elbukták a
kísérletet. Úgyhogy mára maradt az egypártrendszer, melyet az “új/régi” vezetés
átfazonírozott, és ma már a Fidesz itteni fiókpártjaként működtet (akárcsak a
másik két pártkísérletecske). Az eredeti vita a szövetség jellegéről elhalt,
van egy központi rommagyar párt, mely megszállta és kiszolgáltatta az összes
többi hozzá kapcsolódó szerveződést, sajtót, civil szervezetet, stb., stb. A
klienteláris viszony alapja a párt redisztribúciós képessége, amivel elsősorban
a Bukarestből szivárgó forrásokat újraosztja, és - igaz a klienteláris viszony
ellenére csekély mértékben - a budapesti források fölött is rendelkezik, és
klienteláris alapon tovább oszt.
A rövid
történet fölemlítése azért fontos, mert keretet ad a jelenlegi rommagyar
politikai történéseknek, nincs ma már az a naiv személy, különösen elemző, aki
ne látná, hogy az egypártrendszer, mint afféle transzilvánikum kíséri
közéletünket, és okoz nem egyszer problémát (mondanám kognitív disszonanciát,
ha még hinni lehetne létezésében), amikor ideológiák alapján próbálnánk
értelmezni/érteni a történéseket. “Az egypárt” retorikájában
jobboldali/konzervatív, magatartásában pedig (PSD-s kapcsolódása okán)
opportunista, és mindenekelőtt illiberális és alig-alig demokrata, és szinte
mindenben reakciós/autokrata modelleket követ. (Ennek belátására érdemes
figyelemmel követni a jogi különbizottágban ténykedő képviselőjének Márton
Árpádnak ténykedését, politikai magatartását. Aki a reakciós és autokrata
megoldások fő szószólója, olyan ásatag képviselőkkel egyetemben, akik szintén
mindennemű jogi tapasztalat nélkül jönnek ásatag elképzelésekkel az
igazságszolgáltatás, újabban meg a BT, putyini, illetve nacionálkommunista
mintára való átszabására). Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden
hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán
csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és
tovább osztható pénzek mértékéért folyik, aholis egyelőre toronymagasan a
református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.
A román
belpolitika úgyszintén nagyon szűk teret enged a rommagyar pártok
ténykedésének, amikor alaptémaként már évek óta a korrupció, illetve a
korrupció-ellenességet jelöli meg, és ezzel együtt, a Fidesz itteni
fiókpártjainak helyét a korrupció politikáját folytató PSD-ALDE mellett jelöli
ki. Amíg a Fidesz politikai krédójának, értékválasztásának lényege úgy
foglalható össze, hogy “Amit korrupciónak neveznek az gyakorlatilag a Fidesz
legfőbb politikája” (apud. Lánczi András), addig a Fidesz itteni fiókpártjai
kényszerűen vagy sem, de gyakorlatilag (de facto, a szó régebbi, szoros
értelmében) a jelenlegi hatalom oldalán fognak állni. (Punktum, azaz ebben
legalább következetesek, mert másként nem is tehetnek).
Viszont
a korrupció-ellenes pólus, melyet román változatában az illiberális
állam-ellenesség is jellemez, jó eséllyel legyőzheti a jelenlegi hatalmat.
(Ezért gyakran manipulatív módon hol egyik, hol másik regisztertben próbálják
rommagyar hangadók is kitámadni a korrupció-ellenes politikát, illetve
legitimálni a fiókpárt védhetetlen álláspontját. A pártideológusok hol a
jogállam védelmének tüntetik föl korrupció mellett elkötelezett álláspontjukat,
hol azzal érvenek, hogy illiberális államot akarnak, tehát a fékek és
ellensúlyok rendszerét orosz-magyar mintára, le kell építeni. Érdekes, hogy
ebben egy liberális alapelvnek, az ártatlanság vélelmének meg nem engedett
kiterjesztését használják. Úgyhogy lassan már mindenki bűnös vagy legalábbis
“pénál”, akit meg sem vádoltak, el sem ítéltek, de korrupció-ellenes, és az
ártatlanság vélelme illet meg mindenkit akit korrupcióval vádolnak, vagy akár
már elítéltek, alap-, sőt föllebviteli fokon is[ii]).
Potenciális győzelmének legkevesebb három pillére vázolható.
Egyfelől
megtörtént az, amit a korrupció-kutatók máshol is tapasztaltak[iii],
a korrupció-ellenesség összehozott különféle, és egymással azelőtt nem
kommunikáló eliteket, és elkötelezett, valamint nyugatos, középosztálybeli
csoportokat mobilizált az átláthatóság és elszámoltathatóság mellett[iv].
Az elmúlt két-három évben kialakult egy olyan hálózat (elsősorban web.2-es
felületen), mely gyors mozgosítással, változatos jelszavakkal és tiltakozási
formákkal képes megmozdulni, az utcára menni,
az illiberális állam és a korrupt hatalmasok ellen.
Másfelől
az államelnöknek - Klaus Johannisnak - sikerült a mozgalom élére állni, annak
ellenére, hogy politikailag el nem kötelezettséget ír elő számára az alkotmány,
az ellenállási mozgalom civil jellegére való hivatkozással (emlékszünk még,
amikor ellátogatott a tüntetőkhöz kétszer is, és fogadta a “civilek” képviselőit,
stb.), ő a központi alakja (az “arca”) a mozgalomnak. Ugyanakkor Johannis
nemcsak a korrupció visszanyesésén (vagy egyenesen kiírtásán) dolgozik, illetve
érvel mellette, hanem a korrupció-ellenesség másik pólusának a szószólója is,
vagyis a “jó kormányzás”-t sürgeti. (A hatékony korrupció-ellenes föllépés egy
olyan skálán képzelhető el, mely egyfelől a korrupció felszámolását célozza,
mondjuk a szigorú törvénykezés és az igazságszolgáltatás útján, másikon pedig a
jó kormányzás (good governance) áll. Ez utóbbinak része az inklúzió, az
átláthatóság és elszámoltathatóság intézmépnyes garfanciája és gyakorlati
működtetése[v]).
Harmadrészt,
a magyar politikai helyzet alapja (szinte az oroszhoz hasonlóan, de részben a lengyelé is
ilyen), a
parlamenti “kétharmad” és a centralizált - már-már egyszemélyes hatalom - ami, legalábbis egyelőre, Romániában
nincs. (Ráadásul az autokrata hajlamú PSD elnök nem vehet részt közvetlen a
kormányzatban, ezért a háttérből, strómanokkal kormányoztat, akik szinte
hathavi rendszerességgel buknak, képtelenek mindenben követni a vezér
utasításait). Ezért az orbáni magyar politika követése, az itteni fiókpártoknak
az egyre láthatóbb fal fele való masírozása. Zsákutcában, fejjel a falnak
haladnak, amikor azt játszák, hogy egy itteni “kétharmad” részei. Ha
illiberális álmaik teljesülnének igencsak sanyarúra válna egész közösségünk
helyzete, ha elbuknak a PSD-ALDE, pontosabban Dragnea and Co., ilyen irányú
törekvései, akkor Kelemen and Co velük együtt buknak. Persze ez lenne a
kisebbik rossz, de ez sem vidám kilátás.
[i] Mondandóm szempontjából fontos, hogy a
politikai pluralizmus hiánya eleve a korrupció melegágya, hiszen a demokratikus
többpártrendszer, ami a kormányzást illeti, kontroll-funkcióval bír. Előbb
utóbb minden autokratikius rendszerben a korrupció oly mértékben eltéríti,
illetve erodálja a kormányzást, hogy az bukáshoz vezet és feltárul az ilyen
rendszerek kártékony - közérdeket sértő - jellege.
[ii] Készséggel elfogadom, hogy a transindex.ro
vélenycikkének írója “csak” naiv és ezért eklektikus szövege még addig a
felismerésig sem jut el, hogy elemző szempontból, a korrupciót és a korrupció
ellenes politikákat egyszerre tekintik. Ugyanis, a korrupció olyan folyamat,
melynek alakulását igencsak lényegesen befolyásolja az ellene folyó harc
jellege, eszközei, és intenzitása. És megfordítva a korrupcióval kapcsolatos
diagnózis, annak dinamikája, stb., meghatározza az ellene föllépők hasonló
jellemzőit. Viszont Csoma
Botond interjúja már egyértelműen a politikai elfogultság, az
igazolhatalanul rossz politikai pozíció mentegetésének példája, amikor egy
büntetett és állásából kitett volt titkosszolga kétségbeesett vagdalkozását tekinti
“hiteles forrásnak”, csakhogy igazolja pártjának korrupciópártiságát. Viszont
teljességgel hiteltelen, ahogyan egy korrupt és elítélt ex-titkosszolgával
temeti a “jogállamot”.
[iii] Az ilyen mozgalmak a hatalom
legitimitásának újfajta megkérdőjelezését tűzték zászlójukra, amivel szemben a
választásokon szerzett többség nem áll meg. Az átláthatóság és
elszámoltathatóság, a jó és hatékony kormányzás, olyan értékeknek tűnnek föl,
melyek delegitimálják a korrupt hatalmat, mégha az választások nyomán alakult is
ki. (lásd. Nugent, David Corruption Now and Then:managing Threats to the State
in Twenthieth-Century Peru, In Current Antropology, 2018, Supplement).
[iv] Nem mellesleg az itteni civil társadalmi
szerveződések hozzákapcsolódtak a globális falu hasonló mozgalmaihoz, a
globális civil szféra szerveződéseihez, és ez különösen megerősíti pozicióikat.
[v] Igaza van Alina Mungiu-Pippidinek abban,
hogy csak a két út egyidejű követése vezethet sikerre, sem a szigorú törvények
és integráns ügyészség/bíróság, sem a “jó kormányzás”, önmagukban nem képesek
féken tartani a korrupciót. Csak a kettő valamilyen arányú elegye lehet
sikeres, amikor a közügyek magánérdekek szerinti fölhasználását nemcsak
leleplezik, hanem az elszámoltathatóságot és korrektséget közérdekként tartják
számon, mozgosítanak ezek mellett (lásd. Alina
Mungiu-Pippidi, 2017, In Cautarea bunei guvernari. Cum au scapat alte
tari de coruptie?, 15-41 pp.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése