Egy
csókoltatás népies diplomáciája
Elhagyni
az etika, a morális és ugyanakkor racionális cselekvést,
különösen az ilyen politikai cselekvés területét és eljutni a
szenvedélyek beláthatatlan és kiszámíthatatlan területére, sőt
másokat is elvezetni oda, a legnagyobb árulás. Árulás még akkor
is, ha sokféleképpen igyekeznek legitimálni
– manapság, vagy inkább ismételten, leginkább a nemzeti
hübrisszel és elfogultsággal szokás –, ha populista politikusok
és a melléjük szegődött propagandisták naphosszat ismétlik
mantráikat, arról, hogy a szenvedélyek a nacionalista érzelmek, a
gyűlölet és kirekesztés világába belépni félnünk nem kell,
jó lesz. És valóban, az elvteleneknek, rövid távon, jó,
a carpe diem parancsa működni látszik, csakhogy a valóság
– nem az alternatív tények és posztigazságok tükrében
keletkező szimulákrum – fölülírja a pillanatot, a szenvedélyek
felkorbácsolása a történelmi falig, a teljes csődig vezet. És
közben a legitim érdekek vesztődnek el. A populizmus mai formái
éppen errefele,
a szenvedélyek, sőt gyilkos indulatok és irracionális
(illiberális, nem sokan jelzik, de a kifejezés, ahogyan az a
“tusványosi handabandában” megjelenik t.k. az irracionális, a
vezér benyomásai, szenvedélyei /lásd fociköztársaság/, azaz
kénye-kedve szerinti, önkényuralmát jelöli, akkor is, ha
“keresztény szabadságként” /sic!/ köszön vissza a napokban)
ötletek és személyes elvárások területére vezet. Ezt viszont
sem a korszellem, sem önmagában a populista módon újra
meghatározott “nép”, de még a zsarnoki hajlamú vezér sem
tudja átvinni, ehhez a különalkukat kötő, pénz-, valamint
hatalomsóvár értelmiségre (ellenelit) is szükség van, mint
kommunikátorokra, influenszerekre, rezonátorokra. Ezt pedig a
lakájértelmiségi és hasonlóan behódolt médiamunkások
oldaláról – régi, de elterjedt kifejezéssel – “az írástudók
árulásának” lehet és kell nevezni.
Az
egész felvilágosult hagyomány azon az alapvetésen épül, ami az
állam dolgainak szabályozását és működtetését, azaz a
politikai cselekvést illeti, hogy Montesquieuvel
fogalmazva megőrizzük a “törvények szellemét”, azaz gátat
vessünk a zsarnokságnak, a hatalommal való visszaélésnek. És
sem ő, sem az őt követő generációk nem találnak más, erősebb
és hatékonyabb, valamint elfogadhatóbb talapzatot a
törvényhozásra, az állam, a köztársaság dolgainak intézésére,
mint az erényt, ami erkölcsös, kiszámítható és az
érdekeknek megfelelő cselekvést jelent (mondjuk így
konyhanyelven). És érdemes itt egy rövid
kitérőt tenni, mielőtt a politikafilozófiai szcénáról
visszatérnék a politikai rögvalósághoz. Kevés vita folyt arról
– mert kétezertízben ennek még nem is volt igazán
konjunktúrája, vagy ignoranciából, vagy nem is tudom miért –
arról, hogy Orbán az illiberális állam építését
nem 2014-ben, annak tusnádi bejelentésével
kezdte. Hanem
akkor, amikor egy tollvonással, akarom mondani egy alkotmányt
helyettesítő (azután hetente módosítható) alaptörvénnyel, kihagyják a köztársaság
jelzőt Magyarország államformájából. Mert – meglehet kevesen
vették/veszik komolyan – de a köztársasági államforma nemcsak
általában demokráciát jelent,
hanem azt, amit a Nyugat-európai hagyományban liberális
demokráciának neveznek és
ami az AEÁ esetében szó szerint is republikánus hagyományt
jelent. A ma éppen bugdácsoló, a populista politika széljárásának
kitett köztársasági eszme amerikai
változata, a demokrácia működésének sajátos formáját
jelenti, amelyben a bonyolult dolgokat nem közvetlenül a nép,
hanem felkészült és jól informált polgárok által
fölhatalmazott (bizonyos értelemben
szakértői) csoportok hozzák meg. A képviseleti demokrácia
amerikai formája – a köztársasági berendezkedés – szerves és
elidegeníthetetlen része a fékek és ellensúlyok intézményes
rendszere is (amit Trump, mint „mély államot” emleget
/kistestvére a nálunk divatos „párhuzamos
állam”/, és kiiktatni kíván,
egyelőre, és szerencsére,
nem túl sok
sikerrel). Szóval Orbán már a második
miniszterelnöki mandátuma elején megszünteti a magyar
köztársaságot és világosan jelzi, hogy minden olyan tényezőt –
beleértve mindenféle, de akár csekély –, autonómiával
rendelkező intézményt, mely a maga helyén ellensúlyt képezhet
hatalmához, be fog darálni, ki fog golyózni, einstandol,
egyszerűen megszáll, vagy megszüntet. És
ezt teszi a határon túli magyarok minden szervezetével, pártjával
és befolyásolható/kisajátítható, kolonizálható intézményével
is. Szóval Magyarországon már
kétezertíztől illiberális államépítés folyik,
mégpedig a köztársasági eszme romjain, és ebben – amint a
vezér mondja - „bármi megtörténhet”. Következésképpen
a majdani orbántalanítás első, de összetett lépése, a
köztársaság visszaállítása kell,
hogy legyen.
Aki
nem óhajtja/bírja
követni akár ki is ugorhatja a fenti eszmefuttatást, de hasznosnak
gondoltam, mielőtt tulajdonképpeni témámra térnék, ami viszont
nagyon rövid lesz. Azt mondja az illiberális Magyarország
miniszterelnök-helyettese (a valóságban egy közepesnél
is gyengébben performáló
kis operettszereplő, hiszen csupán
marginális kérdésekben, amilyen a hatumák helyzete, a vezér
megítélésében, szilikatalinnal,
kövérlászló and Co. mellett, henceghet) a tusnádi dzsemborin, hogy márpedig a magyar kormány (Orbán nevesen) anyagilag támogatja
az „utódállomokbeli”
magyar pártokat. S
ha ez netán nem
tetszik az utódállamoknak, hát „csókoltatja” őket és
punktum. Viszont a dolog ennyivel el nem
intézhető, mert egyfelől a lekezelő gesztus a környező államok
fele, nem marad következmények nélkül, még akkor sem, ha az
uborkaszezonban és fenyegető
kormányválságban nálunk
még nem robbant. Nem csak a lesajnáló
„csókoltatás” (angol nevén a jó öreg f*ck
up, olyan mint nálunk Florin
Iordache parlamentben fölmutatott középső újja) a
gond, hanem a fennhéjázó anakronizmus, az utódállamozás is,
hiszen száz év után nincs a régióban még egy olyan állam, mely
magát utódállamnak tekintené/érezné, ha ugyan Magyarország
ilyen és nem csak Semjén
fővadász víziójában az. Egyszóval a "csókoltatás" még NER nemzetstratégiának is vékony, hát még valós diplomáciának, mely a kisebbségbe szorult magyarság helyzetének javulását elősegíthetné.
Problémás
a külföldről érkező párttámogatás azért is, mert egyszerűen
illegális, törvény tiltja, és bármikor kopoghat a nagyarcú
politikus barátainál – egyelőre a félig behódolt MPP és az
alig lélegző EMNP érintett a Fidesz fiókpártok közül, a fő
FfP ugyanis kajánul mondhatja, hogy kulturális-kisebbségi
szervezet és nem párt, de hát ez is csak eufemizmus – az
ügyészség és az adóhivatal, és akkor?
Mert
az kizárható, hogy a magyarországi fővadász megvédje őket, meg
nehéz is törvénytelen cselekményekben pert nyerni, ja,
magyarellenességet kiáltani, populista és demagóg szövegeket
puffogtatni azt (még) lehet.
Az
érintettek hallgatásából úgy tűnik, hogy már az az alapvető
immunreakció is hiányzik az itteni politikai osztályból, amivel
nemrég még meg lehetett említeni – persze minden következmény
reménye nélkül –, hogy bocs, kedves „anyaországi
politikusok”, de ti hazautaztok a kiadós öblögetést követően,
a következményeket meg nekünk kell vállalni. Ma
már csend van, illetve
Markó
Béla,
valamilyen régebbi beidegződés (vagy politikai kommunikációs
munkamegosztás?) folytán szőrmentén bírálja a „mellészólásért”
(sic!)
Semjént, csak úgy szordínóban, de pontra nem teszi a nagyarcú és
pökhendi „mellészólót”.
Egyszóval
most az van, hogy mindenki
le van itt sajnálva, akarom mondani csókoltatva van, és aztán
azonmód kitört
a szabadság, már akarom mondani a nyári munkaszünet. De,
hogy egy menő rigmust tegyek a végére: „Winter is coming”
(„Jön a tél”), és a szénánk egyáltalán nem áll jól, ára
lesz a pökhendi, lekezelő gesztusnak.
Persze a fővadász és főnöke még
biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak
ők vadászni, még egy darabig. De egyszer számot kell vetni azzal
is, hogy ők és itteni fullajtárjaik, a mai rommagyar politikai
mainstream
mit tett, hova vezette az egyre fogyatkozó közösséget. És
akkor a csókoltatás valami egyébre változik: nagy ára lesz a
populista, alt right-os
elhajlásnak, kemény és egyszeri, mert nehéz, ha nem lehetetlen,
visszautat találni a – politikában különösen fontos –
polgári erényekhez.