Prömierek
a politika színpadán
Túl a menetelésen, a megszokott hétköznapok
perspektívájából tekintve – mint várható volt – semmi nem változott, de a
politikai színpad, természetesen, alaposan átrendeződni látszik. Az
átalakuláshoz, a rommagyarságon belüli egyértelmű regionalizációhoz[i],
illetve egy új politikai formáció erőteljes színrelépéséhez teremtette meg a
tömegbázist, pontosabban a tömegpszichózist[ii],
a kivonulás.
Előzetesen keveset lehetett tudni a menetelés
közvetlen célkitűzéseiről, az utolsó tájékoztatók, a felvonultatott jelszavak[iii],
valamint a vasárnapi és azt követő kiáltvány, illetve nyilatkozatok némiképp
eligazítottak a megmozdulás tervezett céljait illetően. A 24. órában
jelentette be Izsák Balázs
(SZNT-elnök) főszervező, hogy a cél egy olyan demokratikus eszközzel, mint a
tömeges felvonulás ”bosszantani a román államot”, mint ahogy azt is, hogy egy
új autoritással kell számolnunk, mégpedig, egy nagyon szigorúval, olyannal,
amelyik csak akkor fogadja el bárkinek is a meneteléstől való távolmaradását,
ha “a
nevére kiállított hivatalos halotti bizonyítványa van. Más igazoló iratot nem
fogadUNK el”.
Tekintsük először a területi autonómia ügyét,
mint általános etnopolitikai keretet, pontosabban olyan szervezési-igazgatási formát,
mely az etnikai kérdések megoldására (is) alkalmas egyik politikai eszköz (ahogy
az EMNP-s menetelők felmutatták: “Az autonómia
a megoldás”). A területi és minden másféle-, személyi, kulturális,
intézményi, nyelvi, stb. autonómia - legalábbis az eddigi elképzelések szerint,
és a fennálló kontextusban -, mint etnopolitikai kihívások és
"megoldások" merülnek fel, és nem mint szakpolitikák és adminisztratív
intézményi keretek szervező elvei (ilyent esetleg a most bejelentett autonómia
törvény-tervezet tartalmazhat majd). Eddig mindenik politikai párt vagy
formáció a rommagyarság egészének a nevében lépett fel, annak az érdekeit
kívánta felvállalni, etnikai pártként viselkedett, a regionális különbségeket ezen
a framen belül képzelte tartani,
kiegyensúlyozni. Az SZNT mostani fellépése MÁS[iv], ő egy a
rommagyarságon belüli "etnikai" kisebbség (székelység) nevében lép
fel, a “székelységet”, mint új politikai alanyt építi fel majd, mint ilyen (köz)szereplőt
szólítja meg; még retorikájával sem célozza meg az egész rommagyarságot, csak a
székelységhez szól; nem érdekli a többi régiók magyar lakossága, stb. és ez mi
más, ha nem disszimilációs lépés a rommagyarságon belül? Egy eddig is nehezen
kezelhető "törésvonal" tudatosan vállalt elmélyítése, egy új
politikai identitás “kikiáltása”.
Megeshes, hogy tévedek de én olyan
tervet, mely az amúgy is vészesen fogyatkozó rommagyarságot nem egyben kezeli,
azaz integráns nemzeti kisebbségként, nem látok követendőnek. Olyan projektekre
van szükségünk, nagyon sürgősen, melyek az egész régió autonómiáját (területi,
kulturális, stb.) erősítik, benne az itteni magyarságét is. Én a
föderalizációt, Erdély (beleértve Partiumot, Bánságot, stb. is) közigazgatási
autonómiáját tekintem érvényes és életképes projektnek, sokkal nagyobb
toleranciával és érzékenységgel a mindenféle kisebbségek iránt. Ami ettől
távolabb visz, árkokat húz a rommagyarságon belül (akolmelegség-fíling ide vagy
oda), azaz eltávolít ettől az életes tervtől, azt a magam részéről nem javallom.
Két nekifutásban
is megpróbáltam érvelni amellett, hogy miért
nem most és miért kontraproduktív a székelyföldi területi autonómia,
illetve a regionalizmus-ügyet egybemosni. Tartom előzetes véleményem. A mostani kiáltványt olvasva vált számomra is egyértelművé,
hogy mekkora zavarok vannak a szervezők és a különféle politikai formációk “agyában”,
hogy egyszerre őrölnek több malomban is, és akkor mit gondolhat a köznapi ember az ügyről, melynek szolgálatára
kérik, esetleg résztvevő is volt? Szóval
az SZNT, olyan etnikai jellegű székelyföldi területi autonómiát követel, mely területileg
a volt nyolc székely székre épül (“ragaszkodnak a
nyolc székely széket és 153 önkormányzatot magában foglaló Székelyföldnek a
Gyergyóditrói Nemzetgyűlés által kijelölt ideiglenes határaihoz, és követelik,
hogy a helyi közösségek népszavazása véglegesítse azokat!”), míg a regionalizációs,
adminisztratív újrafelosztással kapcsolatos tervezetek szerint a kialakítandó
új régiók a jelenlegi megyerendszerre épülnének. Az összes eddig napvilágra
került tervezetnek közös sajátossága, még akkor is, ha vannak lényeges
eltérések az összekapcsolandó megyék és a régiók székhelyének tekintetében a
megyerendszer fenntartása. Az RMDSZ (és alulértetten az EMNP és MPP is) egy
olyan megalapozott regionális újrafelosztást vázoló törvénytervezetet
fogadtatott el az egyik házban, mely 16 régióval számol köztük a Hargita, Kovászna
és Maros megyékből álló régiót, mások meg Beszterce (Borboly), vagy esetleg Brassó
megyével bővített “székely” régiót vizionáltak, de a jelenlegi megyei
adminisztratív struktúrát a kormánnyal együtt megőriznék. Ha most a többi
rommagyar párt képviselői mellett az SZNT is helyet foglal a kormánnyal való
párbeszéd asztalánál, (ha
ugyan lesz ilyen), akkor bizony nagyon két (esetleg több) malomban fog
őrölni a rommagyar egyesített küldöttség: az új székely formáció az
asszimetrikus és a megyei határokat feloldó etnoregionális autonómiát fogja
követelni, a többiek pedig a “méltányos”, a mostani megyehatárok alapján
megrajzolható “székelyföldnek”, az adminisztratív egybetartása mellett fognak
érvelni, már persze, ha maradnak következetesek.
Az új – a menetelés(ek) nyomán radikálisan
megváltozott - rommagyar politikai mezőny
szereplői közül az RMDSz látszik a leginkább megváltozott helyzetben lenni, sőt
puszta léte és eddigi politikai vonalvezetése is veszélyezetetett: a Markó-féle szövetség – ha nagy
nehézségek árán is – képes volt egyben tartani a rommagyar politikai közösséget,
legalábbis az etnopolitikai törekvések és projektek egészének vonatkozásában. A
Kelemen-féle szövetség percig sem képes
ezt az egyensúlyt megtartani. A székelyföldi kiskirályok hathatós közreműködésével[v], a most fellépő SZNT első körben
lebénítja, másodikban pedig, a megerősödött és erőteljes politikai
reprezentációt kivívott, székelyföldi etnoregionális elkülönböződés, a
végletesen megerősödő rommagyarságon belüli törésvonal, stb., minden
valószínűség szerint, szétfeszíti a szövetséget.
[i] Pierre Bourdieu, a regionalizmus
kapcsán írta egy régebbi tanulmányában (lásd. Bourdieu, Pierre: Az identitás és
a reprezentáció, in Szociológiai Figyelő, 1985/7, 13-26 pp.), hogy az nem más,
mint a hatalom újraelosztásának egy újabb dimenziója, egy másik területi szint,
ahol az elit újabb hatalmi teret hoz létre.
[ii] Végső soron a „Székelyek Nagy Menetelése”,
a közösségi érzet felhorgadását, „a közösségi erő
mámorát” (sic!), a tömegben-közösségben való megjelenés pszichológiai
komfortját volt hivatott biztosítani, na meg politikai hátszelet az SZNT-nek, melyet
más politikai formációk (RMDSz, EMNP) is megpróbáltak meglovagolni.
[iii] Kétlem, hogy a TGM által éppen a napokban
vázolt etnicista politikai paradigma hatására, de egy tipikusan ilyen jelszóval
vonultak a menetelők: „Szeklerland Exists” („Mi vagyunk”) és semmi több,
tartották a magasba az „alapító” kiáltványt.
[iv] Az SZNT-nek egy regionális etnikai
kisebbség nevében való fellépése „átmetszi” az eddig politikai-ideológiai
alapon egymással versengő pártok és formációk, a rommagyar politika mezejét
(szcénáját), egy új dimenziót vet fel hangsúlyosan, és ezzel a többi pártokat is
belülről osztja meg: székelyföldi és nem székelyföldi eremdéeszesekre, éemenpésekre
és empépésekre tagolja szét a politikai osztályt.
[v] Egy ideje egyre világosabb, hogy a Borboly-Tamás-Antal hármas egyszerre
próbál az RMDSz országos politikájában hangadó lenni, és a most bejelentett
székely politikai mezőny erős játékosaként fellépni (ezen a szcénán egyelőre Izsák Balázs az erős ember, őt nem köti
a szövetségi érdek, vagy más régiók problémái), márpedig ezt a két lovat egy
hátsóval – hosszabb távon – lehetetlen meglovagolni.