Halotti tor és ellenforradalom

Halotti tor és ellenforradalom

„Komp-ország, Komp-ország, Komp-ország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.”

Ady Endre, 1905

Egyre láthatóbb, hogy a hidegháborút rövid időre az egypólusú – AEÁ által dominált, vagy legalábbis amerikacentrikus –  világrend, ezt viszont melegháborús helyzet követi: a putyini Oroszország háborút nyert a Krím-félszigeten és Ukrajnában. A Nyugat csatát vesztett ugyanott, és az erőszak eszkalálódása aligha elkerülhető. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy a hidegháborús viszonyok visszaállítása,  mondjuk az EU-hoz csatlakozott Közép-Kelet európai és Balti államok jelenlegi status quo-jának fenntartása mellett, az egyedül elérhető progresszió. Hosszú és részletes történelmi elemzésre lesz szükség, hogy megértsük a gyors változások regresszív, ha úgy tetszik perverz, a szándékokkal ellentétes, hatásainak kialakulását, Putyin uralmának húsz esztendejét, sikerének összetevőit, és persze azt a bel- és külpolitikai keretet (frame, vagy episztémé), mely despótikus hatalmának kiépítését segítette. Igazi kihívás ez és sürgös is, mert a felgyorsult idő zsarnoksága kényszeríti a nemzetközi élet szereplőit a gyors tájékozódásra és az irányváltások, a kihívásoknak megfelelő válaszlépések megtételére. Most úgy tűnik, hogy a nyugati világ lépéshátrányban van, a legbefolyásosabb döntésközpontok értelemezés-deficittel küzdenek: nem igazán értik, ami történik (hol vannak már a régi jó, de lenézett kremlinológusok, akik up to date ismeretekkel bírtak, sőt prognózisokat voltak képesek felállítani reális, azaz hasznos időben?), tátott szájjal állnak az orosz mentalitás és az ideológiai határokon átnyúló agresszív nacionalizmus sikere láttán. A bénultság, a defenzívába szorulás pedig Putyinnak dolgozik, a második minszki egyezkedés jól megmutatta lépéselőnyét: tűzszünetet kötött és közben támad, a lomha nyugateurópai trojka ezzel szemben tehetetlen, az ukrán vezetés talpa alól egyre inkább kicsúszik a talaj, Obama pedig világosan látja, hogy nincs jó megoldás. És tényleg nincs, legalábbis azok alapján a külpolitikai, geo- és világrendszer-politikai kánonok alapján nincs, amelyek „a posztmodern világrend(etlenség)”, amúgy is zavaros, keretei között jöttek létre. Tipikusan olyan helyzet ez, ami a rossz megoldások táptalajául szolgálhat, ha nincs innováció, a háborús erőszak eszkalálódik, és ugye jaj a veszteseknek, csakhogy ezúttal az egész világ veszíthet!

Ukrajna elveszett – de legalábbis nem maradhat meg a háború kezdete előtti határai között, szuverenítása korlátozódik, és nem folytathatja nyugati orientációját –, holtteste fölött fényes tort ülni, Putyin Budapestre látogat, Magyarországra, mely mára már (Görögországgal együtt – de ez egy másik történet része) a legfontosabb EU-s és NATO-s előretolt helyőrsége. A maradék Ukrajna egyfajta szürke ütközőzónában marad a többi volt szovjet – úgynevezett eurázsiai – köztársaság zömével, ahol befagyasztott háborús konfliktusok, korlátozott szuverenitás, orosz fenyegetettség/kiszolgáltatottság van, és paradox módon ebbe a pufferzónába sorolódhat, illetve önként tagozódhat be, az orbáni Magyarország is!

Putyin meglepő sikerét, hatalmának szilárd megalapozását, többek között, a nagy orosz birodalmi vágyak és előképek, a homo sovieticus fennmaradása, a „szovjet élettér” visszaépítésének vágya, a nagyhatalmi ambíciók populáris kenyér- és jólétpótló mákonya, még úgy ahogy értelmezhetővé teszi. Nem ez a helyzet a kis Magyarországgal, mely a volt szocilista blokk „legvidámabb barakkjából”, a régióban elsőként Európába integrálódó, keresztény-nemzeti (ezt sokáig kommunistaellenességnek mondták) nyugati gyökereit kereső országból fordult vissza Keletre, a putyini Oroszország fele. Orbán keleti nyitása nyugaton, action gratuite-nak, józan ésszel indokolhatatlan elhajlásnak tűnik, mintha valamilyen a genetikában eddig ismeretlen gén (vagy kulturális mém) okozná Komp-ország különös vonzalmát a keleti cárizmushoz. (Orbán helikopterből újságírónak tűnő véleményvezére a paroxizmusig vitte éppen most az oktalan Oroszországért, és az új cárovicsért való rajongást. Ő betege a hatalomnak, a vezérelvűségnek ,,a hatalom imidzsének”, a macsó, és csupasz, és gátlástalan agresszívitásnak, no de a magát értelmiségnek gondoló „békemenetesek”, a sok ezernyi követő, a  magukat keresztyény-nemzetinek álmodó félművelt urhatnám csőcselék, és főként az „egynegyed kétharmada”, csak nem lehet mind klinikai eset?!) Sokan sokfélét írtak, mondtak Angela Merkel – nota bene, volt kelet-német – kancellár látogatásán tett kijelentéseiről, és nem utolsó sorban non-verbális, valamint metakommunikációs gesztusairól, én azt gondolom a tanácstalanság, az értetlenség volt a leginkább leolvasható arcáról: nem értenek, mert mi sem értjük sajátmagunkat.

A győzteshez, sőt akárcsak a látszólag és pillanatnyilag győzteshez húzni – legalábbis a ma dívatos magyar mentalitás szerint – nem árulás, hanem egyfajta hősies/hazafias tett. Aztán utólagos fölmentésért esdekelni, az ártatlant-tudatlant játszani, fölmenteni magunk és utólag megszépíteni, sőt történelemként másítani meg a valóságot, másra hárítani a felelősséget, ha úgy tetszik, csupán emlékezetpolitikai kérdés. A belpolitikai és hatalmi ambíciók ismét fölülírták a valós, és távlatos nemzeti érdeket, ami a külpolitikát kellene meghatározza  – pedig hányszor említik manapság, kirekesztő szándékkal a nemzetet, és a nemzetit, annak mindenféle obszcén vonatkozásában (úgy mint a láthatatlan pénznyelő Nemzetstratégiai Kutatóintézet, például) –  csak a valós érdek nem tetszik ki a pöffeszkedő és cinikus „új undokok” kínos és álságos retorikája mögül. A Tusnádon meghírdetett „bármi” külpolitikai értelemben most történik, a Putyinhoz való igazodás ország-világ előtt való felmutatása adásidőnkkel párhuzamosan zajlik. És a despóta ellen Oroszországban (és csatolt részeiben) mukk sincs Magyarországon pedig csak mukk van: jön az illiberális áldemokrácia, azért is mert alternatívája nincs, legfennebb a szintén zsarnokbarát barnaingesek/bakancsosak szakadt hada teljesítheti be az orbáni művet. Kicsinyes és álságos, kishitű és urhatnám célokért beáldozni nemzedékek jövőjét, makacsul követni önző, és több mint kockázatos, ugyanakkor közhasznot nem ígérő célokat, merőben magyarossh (a valóságban persze csak afféle alkoholbűzös, harsánynótás, mézeskalácshúszáros) gesztus, nyomában a „csakazértis” és „csakazértsem” ismét történelemformáló akarat, ennek hosszútávú átka menthetetlenül ki fog ütközni Magyarországon; amikor az ország sorsát egy újsütetű keleti despótához kapcsolják, és ismét ellenforradalom lesz az ’56-os forradalom (tessék mondani, ismét újra fogják temetni a Nagy Imrét?), akkor biztosan tudható: a fülkeforradalom az igazi ellenforradalom, Komp-ország karnyújtásnyira az elsülyedéstől! Aztán a vidám tort keserves jajveszékelés fogja követni, turáni átokról és persze világösszeesküvésről szól majd a sámán-dal, és hogy nem tehettünk egyebet, és hogy miért hagytuk, hogy így legyen? És újra meg újra elsírjuk sanyarú sorsunk, mely a mindenkori hatalmasok felelősséghárítása nyomán úgy tűnik föl, hogy folyton mások, idegenek miatt következett be. Nem, nem a futball a magyarok nemzeti sportja, hanem az önmagunk (rituális, első osztályos vagy csupán kocsmai, amolyan negyedosztályos) elsiratása, és tele az ország erre kiválóan alkalmas stadionnal.