Dupla giccsparádé

Dupla giccsparádé

A mostanság divatos ki-, fel-, meg bevonulásokat érdemes egy pillanatra esztétikai, a jó ízlés és ezzel kapcsolatosan a jó érzés szempontjai szerint is megvizsgálnunk, hiszen azok a politikai üzenetek, melyeket ezek az események közvetítenek nem elválaszthatók a vonulók, tüntetők és köztereken ünneplők látványától, az elhangzó beszédek és híradások, valamint a hétköznapi átbeszélések stílusától. A magam részéről akárhányszor végignézem gyűlésező, felvonuló tömegrendezvényeinket a giccs, illetve giccses jelző jut az eszembe, a látvány és az elhangzó szövegek szinte mindenben megfelelnek a kifejezés legtöbb meghatározásának. A giccs értelmezésemben is olyan, a tömegkultúrát jellemző elterjedt jelenség, mely „mindig igen érzelmes, sőt mindig a legszentebb érzéseket akarja közvetíteni; csak az a baj, hogy túlságosan könnyen juttat ezekhez az érzésekhez. Olcsón ad olyan dolgokat, amelyeket csak drágán volna szabad megszerezni...” (Komlós Aladár). Megmaradva az ünnepi vonulások image-nél és a szövegek patetikus-szentimentális “forradalmiságánál”, a giccs kontextuálisan, az eltúlzás, az üres fogalmak és régmúlt idők felidézésében, a hamis hely- és idő meghatározásban, a hazug szólamok és politikai jelszavak, valamint abban jelentkezik, hogy “a személyeknek, eseményeknek a médium olyan rituális értékeket tulajdonít, amelyekkel azok nem rendelkeznek” (Gillo Dorfles).

A vásárhelyi autonómia-tüntetés, vagy székely szabadság napi kivonulás, vagy a vértanúkra való emlékezés – lehet választani, hiszen mindhárom egybe volt sűrítve – központi, ha úgy tetszik szimbolikus varázstárgya a székely-zászló volt. A kék-arany lobogót ezúttal talán a leginkább igyekeztek, olyan “ősi” rituális eszközként, időtlen szimbolumként feltűntetni és szentimentálisan körülbástyázni, olyan attribútumokkal ellátni, amivel az minden bizonnyal nem rendelkezik. Mintha mindenki elfelejtette volna, hogy itt egy nagyon is aktuális politikai termékről (jelenlegi formájában 2004-ből datál csupán és az SzNT által elfogadott zászlóról) van szó. Jelentőségét, a politikai cirkusz nyomán (először a teljes erdélyi-romániai magyarságra, majd a magyarországiakra való) meg nem engedhető kiterjesztéssel, „hagyományos” pánmagyar reprezentációként próbálták eladni. Ami az elhangzott szövegeket illeti a felszólamlók megismételtek minden közhelyet, mely máskor, és máshol már elhangzott, semmi újat nem tettek hozzá zavaros és átgondolatlan autonómia-követeléseikhez, melyeknek újfent  hangot adtak. A tömegben felhangzó rigmusok és jelszavak pedig nem is igazán erre, hanem más politikai vágyálmokra voltak hangolva: trianonozás, nacionalista mellveregetés és a rommagyar politikai mainstream ócsárolása folyt, (immár jellemző módon a háromszéki vezérek asszisztálása mellett), ünnephez illő pátosszal és lendülettel.

S, néhány napra rá következett a március 15-i nemzeti ünnep. Viszont megviccelt a márciusnak idusa, pontosabban az időjárás tett lóvá, mezei gyalogost, autóst, vonatost és buszozót egyaránt. Persze ilyenkor jó a patás négylábú a háznál, nosza pattanjunk fel a hátára és gyerünk a nyiltszíni karneválba. Legalábbis tátott szájjal figyeljük, ahogy lovasok jönnek (sze’ lovas nemzet lennénk vajmi) innen és odaátról, hátrahagyják kényelmes (és ugye golyóbiztos) verdáikat, s lóra váltanak, csákó vagy parasztkalap, sujtásos mente, könnyű csizma és lovászlegény, ki a kantárt fogja. Kokárdák, zászlók és csontot fagyasztó szélben elmondott, rég elkoptatott speechek: hősök lennének, szabadságharcosok, csak a helyzet nem hagyja, semmerre nincs ellenség kivel összecsapni lehetne, marad tehát a karnevál. Biztosan megfigyelték már, hogy ünnepeink főszereplője egyre inkább a (huszár)ló, s hátán a szinte bóbiskoló, laposakat pislogó „hagyományőrzően” sujtásosak. Operetthuszárok mindenfele, amolyan „hagyományörzők”, legnagyobb hőstettük, minden bizonnyal, a kötelező katonai szolgálat elsunnyogása volt, orvosi felmentésre, vagy kivárással, most díszes parádéposztóban feszítenek a szélben. Középszerű, középkorú alkeszok ők, mellükön fényes kitüntetések sora – ugyan mely csatában hősködtek, miféle győzelmek hordozói? Hát kicsit megkéstek, de azért megy a nóta, hogy aszongya: „....megjöttek a háromszéki (stb.-beli) huszárok”. Ja, jó százötvenet késtek, hiába na, ez az örökös hófúvás. Rég be vagyunk ám havazva, de azért „kard ki, (fa)kard”. (A lóháton bevonuló semjénes-helyi-vezéres különítmény huszáros sarzsijával másodszórra is bevette Kézdivásárhelyt, előszőr a gaz empépésektől szerezte vissza a szövetség, most meg...., nem is tudni ki és kitől hódította vissza a céhes városkát).

Akármennyire is igyekszünk elhessegetni a gondolatot, nem szabadulunk a benyomástól, hogy anakronisztikus, egy régen letűnt kor kellékeiben diszelgő, afféle operettkulisszák képeit és szövegeit hozzák létre a vonulások, az ünnepi forgatókönyvek szerzői és ezt adják elő több-kevesebb pátosszal a hivatásos és önkéntes szereplők. Azt hiszem a márciusi politikai megmozdulásaink, a vonulások összképe, a performansz, amit a szereplők előre kitervelten és ugyanakkor „spontán módon” előadtak, a groteszk határát súroló szentimentális politikai giccs kategóriájába sorolható. Csakhogy nota bene, a képi giccs hamissága, a politikai szövegek hatásvadász túlzásai, nem szolgálják, hanem kiszolgáltatják a segítségükkel megjelenített, eljátszott vagy kommunikált üzenetet; hiteltelenné teszik azokat az ügyeket, amelyek mellett a tüntetők felszólamlanak, illetve kiállnak és ennyiben nemcsak szemet szúrnak, hanem kontraproduktívak is. Vitte-e elébb az autonómia, a székelyzászló, vagy a (régen elbukott) ’48-as szabadságharc ügyét a giccses kulisszák közötti, cseppet sem felszabadult ünneplés, a nagyotmondó szövegelés?

Hideg szél fújja a falhoz támasztott székelyzászló-hadat, de meleg a kocsma, mert ahogy a költő - aktuális átköltésben - mondaná: „Élni a hó alatt is lehet jó, de”... fütőtt kocsmában élvezetesebb. Szomorúan hallgatnak fáradt pacik a szélben, nyerít helyettük is a kocsma, közönséges közönsége. Alkoholbűzös mézeskalács huszárok (óh, nemzetem)...