A korrupciós játszmák csele

A korrupciós játszmák csele

Évek óta mondom, hogy a közéleti korrupció egyre mélyülő spirálja – mit spirálja, örvénye – országos és nem többségi vagy kisebbségi jelenség: átitatja minden szinten és minden formában közéletünket. Idöről időre a média felkapja a korrupciót, illetve vélt vagy valós leleplezésének némely mozzanatát és akkor ideig óráig szalagcímre kerül a téma, aztán – általában – minden megy a maga útján, azaz nem történik érdemi előrelépés a felszámolásában. Attól tartok, hogy a politikai osztály, mely szinte minden kampányban a korrupció felszámolását, vagy legalábbis leleplezését és mérséklését ígéri, valójában annak elrejtésében, az „antikorrupció” ellenes harcban érdekelt. A ki nem mondott, de mindenki által sejthető elv, miszerint a politikai osztály működik e téren az, hogy az „ők” – a politikai ellenfelek – korruptjai, klientúrája a „rosszak”, a „mi” klientúránk pedig a „jó”, sőt a „mi” térfelünkön nincs is korrupció. Bonyolítja a képletet, amikor etnikai, vagy többségi-kisebbségi törésvonalak is szabdalják a közélet színpadát, mert akkor ráadásul a mutogatás az etnikai határokon átível, „azért zaklatják rommagyar előljáróinkat, mert magyarok”, sőt némelyek azt mondják-sugallják, hogy a „mi” vélt vagy bizonyított korruptjaink, „magyarságukért fizetnek”, csupán azért lettek meggyanúsítva, vagy megvádolva, esetleg elítélve (N:B: még egyetlen meggyanúsított rommagyar politikusról sem tudom, hogy végleges bírósági ítélet mondta volna ki, korrupciós perben, bűnösségét).

A tegnaptól hirtelen elsőszámú közbeszédtéma lett ismét a rommagyar politikusok lehetséges korrupciója, vagy legalábbis annak megszellőztetése a médiákban, hiszen egy napon két előljáró ügyében is felvetődött a korrupció gyanúja (a múltban mások is voltak már a figyelem középpontjában vélt vagy valós korrupciós ügyletek kapcsán: Nagy Zsolt után Borbély László és Markó Attila a legismertebbek közülük), mert Olosz szenátor lemondásának hátterében minden bizonnyal szintén a korrupciós vádak és eljárások állnak, és meglepetésre előzetesbe vették a Hargita megyei tanácselnököt. Érdekes lenne a két politikus kapcsolódó politikai kommunikációját és „védekező” stratégiáját kielemezni. Olosz a román politikában már bejáratott kliséket és stratégiát követi – lemondott (lásd Dan Voiculescu hasonló lépését), hogy perét áthelyeztesse és időt nyerjen, a nyilvánosságba pedig egy másik ügyet „dobott be”, miközben szervezetét védő hősként állította be magát; Borboly egy nagyon könnyen ellenkező irányba elsülő „családi”, illetve érzelmes kommunikációs trükkel igyekszik élni, nemcsak felesége, hanem a vele szolidarítást nyilvánító szervezet nyilatkozata révén is. Tekintve viszont, hogy folyamatban levő ügyekről van szó, melyekben még sok előrelátható és meglepetésszerű fordulatra számíthatunk, én inkább egy általánosabb irányba vinném e rövid elemzést.

Ami biztosan látható, az hogy a józan ész képtelen rendet vágni a mediatizált, de a sajtó által nemcsak közvetített, hanem részben vagy egészben kreált, minden közintézményre kiterjedő, generalizált korrupciós ügyletek rengetegében. Miért? Az általánossá vált közéleti korrupció lényege ugyanis, hogy minden intézményt megszállás alatt tart, nincsenek támpontok, igazi és hiteles mérceként tekinthető intézmények. Ha az ügyészségről, bíróságról, médiáról, politikai pártokról, személyiségekről, rendőrségről, stb. úgy tudjuk, vagy úgy sejtjük, hogy mind-mind korruptak – és ezt a közbizalmatlanságot mérik a közvélemény-kutatások -, akkor képtelenség véleményt formálni egy-egy adott esetben, egy-egy konkrétan felmerülő korrupció-gyanús ügyletben. A nem kezelt (bad governance) korrupció „csele” ugyanis, hogy fölülírja az intézményi szabályozást és törvényes működést, maga a korrupciós szabályrendszer a klientúra érdekei és működési módozatai, stb. válnak „szabállyá”, amihez a rendszerbe belépőknek alkalmazkodniuk kell; az is jellemző, hogy a korrupciós hálózatok addig terjednek, amíg minden közintézményt elérnek, besározzák a legkülönfélébb intézményi cselekvéseket, mígnem, végső soron, magát a korrupcióellenes fellépést is elhiteltelenítik. A legszélsőségesebb esetben pedig a „politikai felvilág” és a bűnöző alvilág összenő, az állam maga válik a korrupciós láncolatok foglyává (state capture). Kire, mire támaszkodhat a józan ész egy ilyen helyzetben? Ez itt a sarkalatos kérdés, megválaszolni pedig korántsem egyszerű.

Minden esetre a kályha sarka csak az lehet, ha hiteles személyek kommunikálnak korrupciós ügyekben - mondjuk hiteles politikai vezetők, de még inkább értelmiségiek, témák és területek elismert szakértői -, mert mit ér, ha olyanok szólalnak meg és vádolják, mondjuk az általuk elfogultnak és politikai megrendelésre, stb., működőnek bélyegzett ügyészséget, akik maguk is gyanúsítottak? De, ha családtagok, alárendelt munka- és párttársak, és egyéb érintettek beszélnek nyilvánosan pro domo a megvádoltak mellett, az nem erősíti a közbizalmat, nem igazít el a korrupciós dzsungelben, sőt adott esetben további gyanút kelt.

Ceterum censeo: a pártok és a pártfinanszírozás szigorú szabályozása, és még inkább a drasztikus átvilágítás és ha kell,  a kemény büntetés, elodázhatatlan!