Politikai after party

Politikai after party

Minden csoda 3 napig tart, és az egyre szűk látókörűbb rommagyar politikai marketing ezt a három napot igyekezett „felépíteni” és (mosóporként) eladni, de a dolog ettől lényegesen bonyolultabb. Hiszen a politikai kommunikációnak még a mediatizált világban is vannak korlátai, a látvány ugyanis nem minden, mert vannak az állampolgárok közötti kommunikációnak, olyan színterei és közvetlen érintkezési formái (diszkurzív megnyilvánulásai), mely kívül esik a mediatizált téren: a civiltársadalmi, a családi, vagy magán jellegű beszélgetéseket a politikai kommunikáció, a médiapolitizálás fő sodra el sem éri, a politikai marketing pedig, tegyük rögtön hozzá a legnagyobb szerencsénkre, semmilyen formában nem kontrollálja. Magyarán, ha a politikusok és médiabeli szóvívőik egyre gyakrabban válnak saját kommunikációs sémáik áldozatául, azaz maguk is elhiszik amit mondanak, életszerűnek érzik azt, és elfeledkeznek arról, hogy valójában csak jól hangzó politikai szlogeneket és kommunikációs paneleket mondanak fel az általuk képzelt valóságról, mindig van egy „alsónézet”, a választók, a civil társadalom szempontja, mely fölülbírálja a politikusok performanszát. Ezért a túlzott bizalom (és önbizalom), ami a politikai kommunikáció és a médiatér birtoklásával kapcsolatban kialakult indokolatlan: hosszú távon, nem lehet a csődöt sikerként kommunikálni, az úttévesztést és a politikai árulást meg annál kevésbé.  A politikai marketing, hatásában igencsak behatárolt, és egyszeri alkalomra előregyártott „termékeinek” szavatossági ideje záros: lehet szépíteni a dolgokon – olyasmi ez, mint a nagyon rossz hírt „kíméletesen közölni”, és ennyiben enyhíteni brutális hatását, vagy a kíméletes elhallgatás is működik egy darabig – de aztán szembetalálja magát a „nyers-, és/vagy rögvalósággal” és a varázs elpárolog, kiderül a tartalom, amit átkölteni és megmásítani, illetve elhallgatni akartak. (Ezekben az informális terekben a véleménnyílvánítás gyakran politikai passzivitásban jelentkezik, illetve abban a magatartásban, amit a legjobban a kínai mondás illusztrál: a paraszt földig hajol a császári menet láttán, de halkan azért fingik egy jó büdöset!)

A pusztán látványért megtartott, azaz a jól kommunikálható és mindenféle problémát elhallgató politikai megmozdulás tipikus példája lehetne az RMDSz 12. Kongresszusa (melyet a politikai marketing összemosott a szövetgség fennállásának 25. Évfordulójával is – növelve a látványelemek és kellékek arzenálját, és valóságot elfedő potenciálját), mely semmiféle reális kérdéssel, dilemmával, stb., nem nézett szembe. Pusztán megtévesztő manőverek és üresjáratú beszédek erdeje mögé igyekezett rejteni a fákat, a választópolgárokat, a rommagyar közösséget, minden reális gondjával, bajával együtt. Hasonló ez ahhoz, amikor egy hosszabb ideje kocsmában ülő ember felemelt mutatóújjal szóra emelkedik és minden lehető módon felhívja magára a figyelmet, s aztán világra szóló kinyílatkoztatás helyett, leroskad (szerencsés esetben a székére), anélkül, hogy bármi felfoghatót elmondana, marad a fölemelt újj gesztusa, a figyelmeztető jel, nem másra, mint a szóra emelkedő tudatmódosult állapotának, illumináltsági fokának jelzésére.

A kongresszust követően viszont előkerültek az igazi gondok, az újratervezés szükségességét jelző problémák némelyike – elismerés érte Székely Istvánnak, aki egy interjúban kezdett nyilvánosan szólni róluk – és amelyek tipikusan kongresszusi megvitatást, és sok esetben, döntést igényeltek volna. A főtitkár-helyettes (politológus, mintegy húsz éve a szövetség szakértője, tanácsadója), 8 pontban szól azokról a dolgokról, melyekről az éppen lecsengett látványkongresszus tartalmi részének szólnia kellett volna: anyanyelvű oktatás helyzete, regionális különbségek összeegyeztetése, nyelvi jogok problematikája, állami és kulturális intézmények átvilágítása, szakmai üzenetek lebontása és differenciált kommunikációja, a nagyvárosi szórványok helyzete, roma integráció, és fiatalítás. Nincs itt tér az összes általa felvetett kérdés kommentálására, csak jelzem, hogy egyfelől megalapozott diagnózisával a legtöbb téma kapcsán egyetértek, ami a megoldási javaslatokat, a szövetség politikájának tartalmát illeti, több ponton is vitáznék vele.

Elsősorban a regionálisan eltérő körülmények – etnikai arányok és viszonyok között élő – rommagyar közösségek kérdésköre tűnik aktuálisnak és ugyanakkor problematikusnak, a szövetség  jól felfogott érdekének, a szavazatmaximálás vonatkozásában is. A főtitkár-helyettes ki nem mondja ugyan, de mondandójából kiderül: az autonómiázás  a regionális különbségek összeegyeztetése, az egyensúly megteremtése ellenében hat. Túlhangsúlyozásával nem lehet megszólítani a rommagyarság mintegy felét, sőt más régiókban, az érdekek és a reálpolitikai célkitűzések róvására megy. Javaslat is elhangzik arra, hogy az autonómia kérdéskörét a Székelyföldi Önkormányzati Tanácshoz kell „kiszervezni”, annak a zászlajára kell fölírni és ott kell kezelni, tenni érte. Kifejtve az autonómiázás, mint központi tematizálás megbukott, folytathatatlan, viszont mint regionális követelmény és cselekvési program fontos szerepet kaphat a székelyföldi szervezetek keretében, ott mozgosító lehet és alkalomadtán – ha sikerül konkrét tartalommal megtölteni és nem csak a síoktatók különös státusára vonatkoztatni –, akár hatékony is lehet. A szövetség – központi szinten – ebben a kérdéskörben is az egyensúly megteremtéséért kell(ene), hogy föllépjen, az egyeztetés nem könnyű feladat, de alternatívája nincs.

A másik igen lényeges kérdéskör, mely minden más célkitűzéssel kapcsolatos, megjelenik minden témában, de intézményszervezési és fejlesztési, stb., kérdéseket is fölvet, az az új politikusgeneráció helyének, szerepének és intézményi integrálásának, stb., kérdésköre. És itt vissza kell kanyarodnom egyfelől a bevezetőben mondottakhoz, másfelől pedig egy kicsit a szövetség történetéhez is.

Az a politikai ténykedés, mely a kommunikációs képességekre és eszközökre alapozva, csak médiapolitizál és tartalmi/szakmai kérdéseket mellőz, egész generációkat képes félrevezetni. T.i. a politika nem csak marketing tevékenység, hanem minden esetben a gyakorlati, problémamegoldó jelentőség mellett, szimbolikus jelentőséggel is bír, minden politikai cselekedet, érzelmileg köt, és követendő, vagy elvetendő modellként működik (Murray Edelman), vagyis szocializációs tényezőként hat a következő politikusgenerációra.  Az 1996-os első kormányra kerülést követően viszont a szövetség, mintha elfelejtette volna mi a tartalma a kisebbségi politizálásnak, miért, és főként hogy kiért is minden erőfeszítés, és ezzel párhuzamosan sajátos zsákmányszerzési és hatalmi ambíciókkal helyettesítette be az eredeti politikai közösséget, akinek érdekében kilencven után elindult a politizálás. (Csúnyán mondva, egyféle cinikus Pareton átvezetett machiavellizmus lett az ideál), a zsákmánypolitizálás alig rejtett formái váltották fel a közösségi érdekre alapozott értékpolitizálást, ami csupán a politikai kommunikáció szintjén maradt meg: ma egyet mondanak és mást cselekednek a politikusaink, a politikai témák szinte mindegyikét tekintve, és innen a bizalomvesztés irányukban. Ráadásul a kapukat döngeti az az új generáció, aki számára – szocializációs hátteréből következően – a politizálás már csupán ezt a kettős beszédet, annak kommunikálását jelenti. Az egyik központi kérdés, megítélésem szerint, és minden bizonnyal vitára érdemes, hogy a kitűzött célok mindenike a generációváltással (is) kapcsolatos, és a választók fele fordulás, az odafigyelés, sőt horribile dictum az “alázat” (LoL???), a közszolgálatiság, stb., pontosabban az ezekben megmutatkozó deficit, mind ezen a területen keletkezett. A kép legfontosabb eleme, hogy (éppen Székely Istvánnal az élen) jó tíz éve egy cinikus és valóságtól elrugaszkodott politológus különítmény mondja: professzionalizálódni a politikában, cinikus és öncélú, valamint a pórnépet negligáló, stb., zsákmányszerző ténykedést jelenti. Az ezen szocializálódott, most pozícióba kerülő (az altípusai igen ismertek lehetnek az anyaországból, hadd ne említsek neveket, de a nálunk Porsche-n furikázó politikuscsemete nehezen fog szót érteni a generációjával, akinek a napi megélhetés gond, és aki csak az elvándorlásban lát perspektívát, ez ilyen egyszerű) politikus-gárdával ezért, szinte elképzelhetetlen az újratervezés, és főként a kivitelezés sikere.

Nos, ha a szövetség és szakértői részletesen kielemeznék és dokumentumokba foglalnák, esetleg alternatívákat vázolnának a kongresszus után fölmerült (illetve nyilvánosságra került) témákban, aztán előzetes társadalmi vitára bocsájtanák azokat, stb., talán érdemes lenne egy valódi kongresszust tartani, mely tartalmi kérdésekben vitázik és dönt. Addig minden csak afféle politikai after party: esetleg kellemes, de leginkább csak levezető pótcselekvés, miközben minden marad a régiben.