Emlékezetpolitika és a köztér benépesítése

Emlékezetpolitika és a köztér benépesítése

A sepsiszentgyörgyi szobormizéria jellemzője, hogy egyfelől közpénzek elköltéséről van/lett volna szó, ezért az mindenestől közügyi kérdés, amibe az adófizetőknek beleszólása kell(ene) legyen. Másfelől természetesen politikai – ha nem más emlékezetpolitikai –, de a városi tér kisajátításának/benépesítésének politikai kérdését az aktuális politikai kommunikáció is keretezi. És nem utolsó sorban ízléskérdés, de ahogy a latin mondás tartja: De gustibus non est disputandum, ezért ezt a szűkebben vett vonatkozást kevésbé érintem. Egyetlen megjegyzés a közízlésről, az fb kommentek kifejeznek egyfajta elégedetlenséget – meglátásom szerint, nemcsak ízlésről, hanem a politikai establishment attitűdjéről úgyszintén – viszont egyáltalán nem tekinthetők a közízlést reprezentatív módon kifejező vélekedéseknek. Ahhoz, hogy ez utóbbit megismerjük, a probléma szociológiai mérésére lenne szükség, sőt ha igazi képet/tudást szeretnénk a kérdésről kutatások egész sorozatát kellene elvégezni. De figyelembe lehetne/kellene venni azt is, hogy a már meglévő köztéri szobroknak, emlékműveknek, utcabútoroknak, tereknek és épületeknek milyen az utólagos fogadtatása, melyek népszerűek és melyek nem. Mérni kellene a közvélekedést, sok egyéb kérdésben is, reprezentatív mintákon és big data eszközökkel egyaránt, hogy valóban ne csak a hangosabban és grobiánusabban megnyilvánuló social mediabeli kommentariátus hangja hallatszódjon egy-egy közérdekű kérdésben.

Ezek nélkül csak egy szűk réteg (a „borzasztó kommentariátus” szemben a még „borzasztóbb politikai döntéhozókkal”) véleményét, ízlését, stb., láthatjuk a magánbeszélgetésekben és a social media-ban, annak is egynémely buborékában. A (legalábbis látható) patthelyzet éppen ezért nem esztétikai/ízlésbeli különbségekről szól, hanem mindenestől politikai természetű: a helyi vezetők és a tudatosodó (igen egyféle, egyelőre, mini-woke culture megnyilvánulása), a közönyből fölébredő helyi közösség, közötti konfliktus (nem is egyedi, hiszen a Bodok-szálló sorsa körüli elégedetlenségi hullám is beindult, ráadásul abban a város román hangadói és lakossága is be fog kapcsolódni) sűrűsödik bele a szobormizériába.

Politikai giccs és közízlés

Köztéri szobor-tervre írt ki pályázatot a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal viszont a kiírásban beszámítolt közízlés és vélekedés legjobb eszköze a participatív, résztvevő költségvetés technikája lett volna. Alapelv, hogy kérjük ki előzetesen a közösség/közönség véleményét, mit és milyent szeretne és aztán fogalmazzuk meg a pályázati elvárásokat, a kritériumokat és vonjuk be a közönséget a pályamű és a köztéri alkotás kiválasztásába is. Ezt az eljárást, melyet minden kortárs városvezetés alkalmaz, egyébiránt a legtöbb városképpel és az urbánus tér használatának, tervezésének stb., kérdésében érdemes megszervezni, nemcsak „szobor-ügyben”. Mert ez nemcsak – amint a fentről, lekezelő módban nyilatkozó – „kiskirályok” hatalmát, „magabiztos végső szavát” relativizálja és hozza közelebb a döntéseket a köznéphez, hanem a közös felelősség erősítését is szolgálja. A döntések egyre fokozottabb társadalmasítása, minden demokratikus rendszer célkitűzése, éppen az a követelmény, melyet oly sokszor zászlajukra tűztek az „autonomiázók”, míg végül lekerült napirendről. Úgy tűnik, ma már senki nem követel szubszidiaritást, senki nem érdekelt a helyi demokratikus folyamatok bővítésében, minden tekintet Budapestre vetül, a hatalom elfordult a köznéptől, önkényesen dönt és cselekszik.

De kétségtelen, hogy sokkal mélyebb és árnyaltabb ismerete a közembereknek (horribile dictu: szavazóknak), akár ízlésük szempontjából is jót tenne a település, vagy egyenesen a régió vezetőinek. Ahol viszont évtizedek óta egypárt-rendszer van, ott nem érzik szükségét a „köznép” elvárásait megismerni: a politikusok mindent (is) jobban tudnak. Nem is közvetlenül a közösség, hanem a számukra – lojalitásuk, meg- és lekötelezettségük, családi/baráti összefonódásaik stb. – a kiszolgáló művész-, illetve értelmiségi milliő (de leginkább klientúra) ad/javasol feedbacket, véleményük politikai lojalitásuk és nem szakmai kritériumok alapján lesz mérvadó.

Azt állítom, hogy a köztereinket – elsősorban a székelyföldiekre gondolok – elborító giccs- illetve giccses köztéri alkotások nem a köznép ízléstelenségét tükrözik, hanem a politikai giccs leképeződései, a pluralizmus, a közös gondolkodás és a közvita hiánya miatt lettek olyanok, amilyenek.

A közízlés keretei és a konfliktus háttere

Mielőtt politikusok vagy propagandisták kioktatnának, hogy a köznép ízlése leginkább a giccs, az előljárók csak azt „nyújtják, önfeláldozóan”, amit a nép megkíván, hadd mondjam ki: az ízlés – amint azt legvilágosabban Pierre Bourdieu fogalmazza meg – elsősorban társadalmi, illetve osztályhezet kérdése, a megkülönboztetések szimbolikus hozadéka, illetve a felhalmozott kulturális tőke függvénye. Ott, ahol az országos statisztikák szerint a legalacsonyabbak a jövedelmek, ahol legalacsonyabbak az iskolázottsági mutatók, ahol a prekariátus, a szegények a legszélesebb társadalmi csoport, ott ennek a kulturális tőkében is nyoma van, amire ráadásul a populista vezérek (a politikai giccs „természetes” hordozói, propagálói) rájátszanak, nehéz lenne kifinomult közízlést föltételezni is. Szegényes a kulturális tőke, mert szegényes a gazdasági tőke is! A közízlést pusztán az oktatási rendszeren keresztül fölemelni lehetetlen, ha nincs gazdasági tőke, mindközönségesen társadalmi gazdagság, mely kulturális tőkét termelhetne, mely fizetőképes fogyasztáshoz vezetne a művészetek piacán. Márpedig a Székelyföldön elakadt, illetve alig is indult be polgárosodás a rendszerváltást követően, nincs keletje – mert a gazdasági kilátástalanság, a szegénység okán – nem is lehet a kultúrának (sem). De ami a legrosszabb, még addig sem jutott a régió, hogy igénye lenne ilyesmire. Modellként csak a „vissza a múltba”, az a jó, ami azelőtt volt, értsd jó esetben is a múlt század harmincas évei, ha nem egyenesen a „Trianon előtti világ” a mérce és a követendő példa. (Nem hiszem, hogy van még többségében magyar régió, ahol az operettnek és az operett-huszároknak akkora keletje lenne, mint errefele. A szobor-ügy sem igazi dráma, csak afféle dramolette, nem is veszik komolyan az elöljárók, elhallgatni való dolog, mint annyi egyéb e tájon. Ennek az ultraretro általános politikának a része az az emlékezetpolitika, ami nagyon jól kifejeződik a köztéri (retro) giccsek esztétikájában. A műveltség luxus ott, ahol a szakiskolákat erőlteti a hatalom, ahol a sportra (mint ideológiát közvetítő jelenségre) többet költenek, mint bármi egyébre, ott a tudatlanságot jutalmazza a politikai elit, hiszen a tudatlan (najó, félművelt) „alávetettek” könnyen manipulálhatók és kontrollálhatók a hatalom által, nem kérdeznek és nem szólnak bele „a nagyok dolgába”.

Ezért álérv, hogy a „köznép” a giccsre hajlik arra, ami könnyed és egyáltalán nem formabontó/újító, viszont kellően szentimentális, jó réginek tűnik, amolyan „békebelinek”. Ezért a magasságokból néhanapján leereszkedő autoritás kell „megtanítsa őket”, patetikus és lekezelő kinyilatkoztatásokkal.

Valójában a köznép giccsrehajló ízlése nem kellene probléma legyen, mert az alkotó – a köztéri, közpénzből készülő művek esetében – a jó kiírás kritériumai nyomán – összeegyezteti a köztéri látvány elemeit, a művészi tehetségből és szabadságból származó kreativitást, a jobb megnevezés híjján, széles közönségi, igényekkel. Ez számára lesz majd kihívás, illetve a szakmai zsűri számára, aki értékel és javaslatot fogalmaz meg a szoborállítók fele. Egyébként akár egyetlen tervet sem muszáj elfogadni, eredménytelennek is lehet nyilvánítani minden verseny-tervet és új pályázatot kiírni, vagy akár megérvelt módosítás(ok)t kérni az alkotóktól. Ezzel szemben a zsűri megszólaló tagja, a szentgyörgyi esetben (is) eljátssza az abszolút ízlés őrének álságos szerepét, miközben esztétikai értéknek nevezi a „sekélyességet”, és úgy tesz, mintha teljesen kívülálló, minden érdektől mentesen ítélkezne, pedig ő maga egyáltalán nem független.

Egyelőre nem látszik a helyzet feloldása, és azon sem lepődnék meg, hogyha az elhallgatás a téma tabusítása lenne a politikum válasza a kihívásra (könnyen lehet, ahogy már a polgármester jelezte, nem is lesz Petőfi-szobor Sepsiszentgyörgyön). Mindenesetre hosszú évtizede az első olyan közéleti dolog és konfliktus alakult ki, ami a szentgyörgyiek – ismételem nem esztétikai, hanem azon keresztül politikai – engedetlenségét, ébredésüket jelzi, a magabiztos egypárt és a helyi kiskirályok basáskodása ellen, és ez sem kevés.