A helyes kérdés

Erdélyi Riport 2012, 12, március 30.

A helyes kérdés

A szlovákiai előrehozott választások „magyar” eredményei hirtelen időszerűvé tették, és a média homlokterébe hozták egyfelől a magyar etnikai pártok közép- és hosszú távú esélyeinek latolgatását, másfelől pedig a transzetnikus pártok létjogosultságának és sikerének kérdéskörét.

Néhány hónapja egy hosszabb tanulmányban vázoltam a magam álláspontját, érveimet és – a téma virtualitásából adódó – dilemmáimat a témakörrel kapcsolatban (Kellene egy párt: http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/kellene-egy-part.html). Nincs szándékomban összefoglalni az ott elmondottakat, de lényegében az mellett érvelek, hogy egy transzetnikus, szociál-liberális párt „szociológiai” értelemben vett szükségszerűsége Erdélyben is nyilvánvaló. Érveim középpontjába azokat a jelenségeket helyeztem, amelyek a mai román és romániai magyar politikai mezőnyt jellemzik: kiábrándultság, politikai passzivitás, hitelvesztés, a „szélek” megszólítására való képtelenség, a politikai pártok féloldalas (jobbra húzó) pozícionálódása, a regionális érdekek képviseletének hiánya, az etnopolitikai keret problémamegoldó képességének igen alacsony szintje. A felsorolt érvek alapján, az erdélyi politizálásnak az etnopolitikai keretből való kiszabadítása magától adódó, ha úgy tetszik megkerülhetetlen folyománynak tűnik. Ilyen értelemben a Híd-Most relatív sikere és az MKP sikertelensége csupán homológia, hasonló háttér előtt lezajlódott következmény. Nem csodálom tehát, hogy a pusztán (magyar és román) „etnopolitikai vállalkozó” politikusok, akik mindent erre a lapra tettek fel, fanyalognak, nem tetszik nekik az efféle jóslat, mert ezt önbeteljesítő jóslatként értelmezik. Egy ilyen párt, bizonyos értelemben, kenyerüket venné el, de legalábbis helyzetük, politikai krédójuk újragondolására kötelezné őket, ami pedig szemmel láthatóan nagy diszkonforttal járna számukra.

Véleményem nem változott, de mielőtt jelen írás keretei által megengedett terjedelemben az árnyalásába kezdenék, hadd reflektáljak az időközben elhangzott és leírt, szakértőinek szánt ellenérvek közül a leghangsúlyosabbakra. Politológusok azzal érvelnek egy erdélyi transzetnikus párt lehetősége ellen, hogy „Erdélyben alacsonyabb a vegyes házasságok aránya, mint Felvidéken” (Erdélyben nem járható a felvidéki magyarok útja: http://kronika.ro/index.php?action=open&res=61821), miközben a vegyes házasságokban élők abszolút száma nálunk egészen bizonyosan magasabb. Ha hinni lehet a meglévő és nagyon gyéren publikált statisztikai adatoknak, akkor akár kétszázezer ilyen családdal is számolhatunk, és ennek több mint duplája a szavazataik száma (ez önmagában is elég lenne a parlamenti küszöb eléréséhez). Aztán ott van a szórványban, de etnikailag homogén házasságokban élő szavazók tömege (mind magyar, mind a székelyföldi románok vonatkozásában), akiknek opcióit nem ismerjük, hiszen esélyes jelöltjük sem volt az eddigi választásokon. Az etnikumok közötti vélt társadalmi távolság pedig - melyről azt állítják, hogy nagyobb lehet Erdélyben, mint Felvidéken - olyan fikció, melyet mérni és ugyanakkor összehasonlítani nem tudunk, és amelyet a politikai meggondolások és érdekek bármikor fölülír(hat)nak. Árnyalja a képet az is, hogy az etnikai törésvonalon való átszavazásnak már van „hagyománya”, helyenként pedig az átszavazás a szabály. Hadd, utaljak itt csak arra, hogy az RMDSZ a leghosszabb ideje kormányon levő párt, amely minden (kormányképes) román párttal koalícióra lépett és együtt szavazott vele a parlamentben, a megyei, és települési önkormányzatokban. A helyhatósági választásokon igen gyakran tömeges átszavazás történt, csak néhány példa ahol románok szavaztak magyar jelöltre: Szatmárnémeti, Szászrégen, Mócs, Zsombolya, Kolozsvár. Magyarok is gyakran választottak román elöljárót, ott ahol nem volt, vagy a második fordulóra nem maradt saját jelölt, vagy például Marosvásárhelyen is, a polgármester-választás első fordulójában.

Tamás Pál (Szétfejlődés, Erdélyi Riport, 2012, márc. 23.) felvetése is sántít, hiszen nyilván nem a bukaresti értelmiségi elittől várná bárki is, hogy kezdeményezzen egy transzetnikus pártot, vagy kerülne fel listájára. Itt egy erdélyi, azaz regionális szinten szerveződő, a transzilván értékeket és (lokál)”patriotizmust” felvállaló elit által kezdeményezett párt létrejötte valószínűsíthető. Nem vitás, hogy ez a patriotizmus, érzelmi töltetét tekintve a legtöbb erdélyi választó számára jelenleg gyengébb, mint a nemzeti elkötelezettség, de egészen biztosan létezik, hiszen jelenlétét, a létező transzilván identitást, minden szociológiai felvétel jelzi, mind romániai magyar, mind erdélyi román viszonylatban.

Ebből a perspektívából a kérdés nem az, hogy lesz-e erdélyi transzetnikus párt, hanem az, hogy mikor és – szempontunkból – az, hogy velünk (romániai magyarokkal, illetve politikai képviselőinkkel), vagy nélkülünk. Az etnikai pártok sikerének alkonyával ugyanis vagy a létező román politikai pártok magyar „fiókjai”, alrendszerei épülnek ki, és szereznek meg magyar szavazatokat, vagy pedig ez utóbbiak közül a legtöbben a transzetnikus pártra fognak szavazni, még abban az esetben is, ha ebben képviseletünk nem lesz számarányos, vagy kellően reprezentatív. Ez az ára annak, hogy nem sikerült a romániai magyar politikai mezőnyön belül kialakítani egy plurális és demokratikus politikai rendszert, hogy az RMDSZ önkormányzati rendszerként - „állam az államban” modell - való felépítése elbukott.

Ha ugyanis nem készülünk fel, nem építünk „hidakat” Erdély többségi társadalma és polgárai felé, a regionális párt nélkülünk jön létre. Ha azt akarjuk, hogy az újonnan létrejövő pártnak erős, intézményes pillére legyen a romániai magyarság, illetve annak hiteles politikai vezetői, rá kell készülnünk. A struccpolitika, a múltba fordulás, és a „régi szép idők” elsiratása, olyan pótcselekvések, melyek esélyeink elvesztésével járnak: kontraproduktívak.