Két választás

Két választás, kívülről nézve

Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy rejtett összefüggést, valamiféle konspirációt sejtetnék a BBTE-n lezajlott rektor-, és prorektor választások és a szlovákiai előrehozott választások között, sietek leszögezni, hogy a részleges időbeni egybeesésen kívül, összefüggést nem látok. Vagy a végén mégis?

1. 


Lassan öt éve, hogy az elnöki hivatal az oktatás reformjára dolgoztatott ki elképzelést, egy „szakértői” csapattal, melyben egyetlen rommagyar sem kapott meghívást. Nem is igényelték, és nem is tették szóvá elöljáróink. Azt kérdeztem akkor, hogy mi már nem számítunk, ezen a területen sem? S, mint a fejlemények mutatják, nem. Politikai establishement-ünk csak a kisebbségi homokozó, a szigorúan etnikai céloknak és érdekeknek tűnő horizontig enged beleszólni az oktatási reform kérdéskörébe is. A többi „a románok” dolga, dől hátra kényelmes bőrfoteljében a rommagyar politikus, mi megvagyunk a földrajz-történelem (esetleges) magyar nyelven való oktatásával, mit törjük magunkat az oktatási rendszer egészének átformázásán?

A BBTE-n éppen lezajlott választások újfent megmutatták, hogy az akadémiai elit, sőt immár az egyetem intézménye sem tudja kivonni magát a politikai szféra közvetlen befolyása alól. A választások logikája, a kampányok és az egész folyamat a politikai kommunikáció színterévé tette az egyetemet. Csak megismételném: az egyetemi autonómia beszűkítése és az oktatási törvény szerinti újragondolása, átépítése, az akadémiai disputáknak a politikai szcéna elvárásai szerinti átalakításához vezetett, ami aztán egyrészt kitágította és eltérítette az akadémiai mezőnyt eredeti hivatásától, másrészt viszont a politikai kommunikáció trópusainak megfelelően, éppen hogy beszűkítette ezt. És amennyiben a politikai mezőnyt egyre inkább szimulákrumként jellemezhetjük, a szimulált jelleg még inkább beköltözött az egyetemi választások kulisszái mögé, besűrítve hozta a politikai helyezkedések és háborúk országosan jellemző stílusát és sajátosságait.

Ami érdekes viszont, hogy az öt (valójában csak négy „komolyan vehető”) jelölt közül csak kettő látta át, illetve érzékelte pontosan azt, hogy itt egy politikai megmérettetésről van szó, és viselkedett a politikai választások kampány-„szabályainak” megfelelően. Másik két jelölt viszont vagy eleve rosszul diagnosztizálta a helyzetet, vagy pedig más, részben rejtett szcénáriót követett, mely nem a szavazatmaximálást és a hatalmi pozíció elnyerését célozta, hanem ettől részben független (propagandisztikus?) célokat. Azt valószínűsítem, hogy bizonyos diskurzusok „működőképességének” a letesztelésére vállalkoztak, mely diskurzusok – úgy is, mint rektori, illetve választási programok - egyes részleteiben közelebb álltak az akadémiai elit sajátos igényeihez, elvárásaihoz, az intézmény specifikus feladataihoz, de ez az adott mezőnyben nem számított. A „tetszetősebb” programok nem hoztak szavazatokat, a hatalmi játszmák ismét felülírták a „józan észt”, a politikai kommunikáció (érdekes módon az egyik jelölt helyett tulajdonképpen maga az ex-rektor kommunikált) eleve legyűrte a reális, dialógikus kommunikációt és vetélkedést.

A második fordulóba jutó két jelölt viszont „hamis realizmusa” (programjaik lényegében semmi újat nem ígérnek, csak megalapozottnak „látszottak”), illetve politikai background-ja okán került ebbe a pozícióba és végül az új rektor ennek logikája mentén lett megválasztva. Az egyik jelölt végig a Marga-örökség folytatójának bélyege ellen küzdött, azt próbálta – a kampány második felében, és meglehetősen balgán – rejteni, felülkommunikálni, a másik pedig a Verespatakkal kapcsolatos álláspontját próbálta revideálni, több-kevesebb határozottsággal. A két forduló között tisztázódott és előrelátható volt, hogy az „ellenzék” fog győzni, hiszen Marga jelöltje az első fordulóban minden, lojális, azaz „nem-proteszt” szavazatot összegyűjtött, tovább nőnie nem volt amiből. Ezzel szemben a két outsider proteszt szavazatai az „ellenzéki” jelölthöz mentek, és ő nyert.

Ami az egyetem magyar közösségét illeti, ismételten bebizonyosodott, hogy képesek vagyunk (csak erre vagyunk képesek?) az etnikai homokozó kereteiben lejátszani „kisded játékainkat”. Bele sem szóltunk, szavunk sem volt azzal kapcsolatban, hogy ki legyen a rektor, hogy milyen programot képviseljen, stb. (hacsak a magyar rektor-jelölt leárulózása, magyarságának firtatása nem számít részvételnek, akkor csak néhány, a „magyar vonal szempontjából marginális” szereplő, nyilatkozott meg a kialakult vitákban). Kiválasztottuk a két rektor-helyettes jelölt közül mindkettőt, és azzal az álbölcs kívülállót játszva, közel sem mentünk a „nagyok” csatájához, végiggondolni is restek voltunk azt, hogy számunkra mi lenne jó, vagy milyen jövőt is szeretnénk a BBTE egészének, stb.

Tartom régebbi álláspontomat: „Az egyetem-ügy, kisebbségi vonatkozásban, etno-politikai kihívás, ezért aki politikusként elmenekül előle, vagy áttolja az „egyetemi közösség" térfelére, manipulál, félrevezet. Félreértés ne essék, a politikai megoldásoknak a szakmai megalapozás és a „belülről jövő" megoldásjavaslatok szerves részei kell legyenek, sőt ezekre kell alapozni. „Politizálni" az egyetemen belül is muszáj, egyetemi vezetőnek lenni nemcsak adminisztrálást, hanem oktatáspolitikai aktivitást is jelent, minden társadalomban.” (http://www.ahet.ro/content/view/2321/101/) Ál-apolitikusságunknak, önként vállalt kicsinység-tudatunknak még nagy ára lehet!

2.

Nem csodálkozom azon, hogy az új rommagyar párt vezetői, élükön Tőkéssel és Tóróval nem küldtek dísz-táviratot Bugár Bélának a sikeres szlovákiai választási eredményeket üdvözölve, de azt annál inkább csodálnám, ha az RMDSZ-vezérek kézjegye máris nem állna ott, egy ilyen táviraton. Hogy az EMNP (és bizonyára MPP) főnökök nem szívesen látják, hogy Szlovákiában nem elég magukat magyarnak, illetve magyarabbnak mondani ahhoz, hogy az ottani magyarság szavazatait simán besöpörhesse egyetlen párt, nem csoda. Akik, itt sem tudnak mást és többet mondani az MKP-nél most csak fanyaloghatnak, lamentálhatnak, hogy ízé, Bugár és párttársai csak „fél-magyarok”, vagy tán annyira sem, szemben a parlamenten kívüli, hatalommal egyáltalán nem rendelkező „felvidéki-mély-magyarok” gárdájával.

De, hogy az RMDSZ mitől menekül és ellenségeskedik a Híd-Most párttól és annak vezetőjétől, hát ezt nehéz megfejteni. Könnyű lenne előhívni egy nem is olyan régi fényképet arról, ahogy Bugár és Markó barátságosan lekezelnek, ölelgetik és lapogatják egymás vállát, aztán a romániai – nagyobb(acska) testvér – „néma árulózással” megtagadja a kisebbet, úgy tesz, mintha nem is lenne. A Kárpát-medencei magyarok és szervezeteik „összefogását”, együttműködését, „baráti és testvéri” egységét hirdeti mindahány rommagyar formáció, de főként az RMDSZ. Mi lehet itt a baj, hiszen az egység blablán kívül az is közelíthetné a két formációt, hogy a magyar kormánypártok egyforma távolságtartással kezelik mind a Most-Híd-at mind az RMDSZ-t, s ez – „normális körülmények” között – szolidárissá kellene, hogy tegye őket. Vagy a körülmények nem lennének „normálisak”?

Ismét olyan paradox helyzetet teremtett a rommagyar politikai mezőny jobbra billenése, és az egymással versengő nacionalista pártok üres járata, mely pontosan megmutatja az etnonacionalista paradigmában elképzelt kisebbségi politizálás csődjét. Vajon nem a nagyon is lehetséges jövő, mármint a transzetnikus pártok megjelenése, sőt horribile dictu, azok potenciális népszerűsége aggasztja a mainstreamet? Nem a szellemi restség nyilvánul meg a Híd elszigetelésében és kiközösítésében, a csődből kivezető út végiggondolásának restsége és tehetetlensége?

A szlovákiai „vegyes” párt másodszorra is bizonyította, hogy a felvidéki magyarok nem birkák, kiknek egy mindenfele belengetett zászló elég a szavazataik megszerzéséhez, hogy sokan felismerték, a felmerülő és a politikum által orvosolható problémák nagy része kezelhetetlen a „hagyományos” etnikai keretben. A transzetnikus párt és annak vezetői pedig átlépték a monokulturális és pusztán szimbolikus sémákra alapozott politizálást, és a probléma-megoldó politizálást választották, mely átnyúlik (egyelőre a belső) etnikai-nemzeti határokon.

Vajon attól tart a rommagyar politikai elit, hogy a mi befülledt és becsődölt, halálos csapdában vergődő, rommagyar politikai mezőnyünket is újra kell majd gondolni; hogy az „elért eredmények” mégsem „etnikai politizálással”, a nem létező egységre való szüntelen, és pusztán formális hivatkozással „védhetők meg”? Magyarán kudarcot és frusztráltságot eredményezne beismerniük: Bugár jól döntött a transzetnikus párt létrehozásakor, és jól, eredményesen is taktikázik.

Nemrég írtam arról, hogy egy regionális, transzetnikus és szociál-liberális párt Erdélyben való megalakítása, szinte korparancs (http://systemcritic.blogspot.com/2011/12/kellene-egy-part.html), az RMDSZ vezérnek azon szarozni, hogy elhatárolódik még azoktól is, akik Bugárékkal találkozni merészelnek (lásd. http://ujszo.com/online/kozelet/2012/03/05/kelemen-hunor-mandatum-nelkul-targyalt-az-rmdsz-platform-elnoke-pozsonyban, illetve http://itthon.transindex.ro/?hir=28510), a múlt zenéje. Abban versengeni, hogy ki mond mély-magyarabbat nemcsak idejétmúlt, hanem elvonja az energiákat a jövőn való elmélkedés elől, s semmivel sem viszi előbbre a régió közös ügyeit, nem képes még részleges válaszokat sem produkálni a felmerülő kihívásokra. A kihívások nem nacionális (ha így lenne, propagandistái már megtalálták volna az ilyen válaszokat, és érvényesítésük módjait az elmúlt két évtizedben), hanem racionális megoldásokat követelnek, sőt a kísérletezés sem megspórolható. Márpedig az eltunyult és betokosodott politikai, és az őt éppen kiszolgáló értelmiségi elit képtelen kísérletezni, képtelen újítani és képtelen megújulni. Ez lenne a vesztük?

S, ha mégis van valamilyen világosan beazonosítható hasonlóság a két választás között, hát a gondolkodás és a részvétel hiánya, a rommagyar értelmiségi (akadémiai) és politikai elit sóbálvánnyá merevedése, rezignált „kivonulása” és önmagába zárkózása az.