Rien ne va plus

Rien ne va plus

Meglehet naivságnak tűnik éthoszt, azaz erkölcsi tartást társítani a politikai cselekvéshez, márpedig az mégiscsak kéznéllevő, hogy morális tartás nélkül nincs hiteles és tisztességes politika – legalábbis egy adott, körülhatárolt társadalmi csoport vonatkozásában nincs. Amire gondolok, az a Clifford Geertz értelmében vett közösségi éthosz: „egy közösség ... életének alapárnyalata, jellege minősége; morális és esztétikai stílusa, atmoszférája; azaz alapvető viszonyulás saját maguk és az élet által visszatükrözött világ fele”. Minden politikai kommunikációs és pr csűrés-csavarás ellenére, különösen nincs hiteles politizálás (sőt hiteles politikus sincs) kisebbségi-, azaz a rommagyar társadalom helyzetében, ahol a közösségi vállalást, és nevezzük nevén a dolgot, mindenekelőtt a tisztességes nyelvpolitikai föllépést minden területen alapkövetleménynek tekinti a közösség. Azért is fontosabb a kisebbségi éthosz fölvállalása, mert a politikusaink (vajon immár csak egyszerű etnopolitikai vállalkozók???!) minden adódó gond, probléma, sikertelenség, de persze hozzá nem értés, magánérdek és elbaltázott politikai cselekvés, stb., okán a kisebbségi közösséghez fordulnak, etnopolitikát folytatnak, és minden vonatkozásban ezt az elköteleződést hangsúlyozzák, erre építenek (legalábbis verbálisan). A politikai képviselet értelmében, („etnopolitikai vállalkozás” – Fredrik Barth) a kisebbségi politizálás egy alapvetően erkölcsi vállalást jelent, mindenekelőtt fölvállalni azt a politikai kompetíció szempontjából gyakran relatív hátrányt jelentő éthoszt, amit a kisebbségi közösség „morális és esztétikai stílusa” megkövetel, és persze azt is, hogy ez soha nem fog többségi elvvé, vagy „morális és esztétikai stílus”-sá válni. A kisebbségi politizálás és politikus sajátja, hogy bizonyos vonatkozásban, és többé-kevésbé mindig marginális, azaz sajátosságon, másságon alapuló minoritás marad, és nem lesz többséggé, különösen nem egy etnikai/nemzeti kisebbség esetében, mely ezt a helyzetet, pontosabban saját másságát a legádázabb versengés közepette is meg akarja őrizni, nem akar asszimilálódni. Ezért politikai vezetőink a pusztán pragmatikus (realpolitik) szenvtelen, vagy már-már cinikus és merkantilista, stb., politizálástól eltérően – mely a „jó”-nak mondott cél érdekében egyébiránt erkölcstelen, vagy csalárd, stb., eszközöket is szentesít – morális alapra kell, hogy építsenek. A kisebbségi politizálás – ha nem puszta etnopolitikai vállalkozás – állandóan identitáspolitika is, ezért kicsit vagy cseppet sem lehet imorális (pláné nem lehet amorális), mert ezzel a teljes hitelét kockáztatja. Nem csak saját alapjait éli föl, hanem rombolja azok pozitív énképét akiket képvisel és általános politikai célkitűzésének, az „elismerés politikájának” (Charles Taylor) mond ellent. A kisebbségi lét, a hatalmi asszimetria okán, mindenkor – persze nagyon eltérő mértékben, de mégiscsak – plusz tehertétel a közösség, és annak politikai képviselete számára is, és ez a plusz tehertétel sűrítődik az erkölcsi vállalásba. Szép emlékű Gáll Ernő, de más rommagyar értelmiségiek is, nemrég a „kisebbségi lét sajátos méltóságának” nevezték ezt a problémát és sajátos, de elvárható etikai „vállalásnak” ennek a méltóságnak a védelmét, fenntartását, stb. Nem osztottam merev és bizonyos értelemben a szükségből, a hátrányból és mondjuk ki, egyféle megalkuvásból is táplálkozó nézetei(ke)t, viszont amikor a mindenféle „szolgálat"-, és hivatástudat, vagy erkölcsi tartás és felelősségvállalás hiányát, mindközönségesen a politikai/közéleti korrupció példáit tapasztalom, sok mindenben elfogadhatónak tartom akkori – persze a mai viszonyokra módosítva, adekválva, másképpen kommunikálva – értelmiségi habitussal kapcsolatos nézeteit(iket). És magam is hiszem, hogy nem lehet a kisebbség „nevében” politizálni, hitelesen föllépni egyfajta morális habitus és fedhetetlenség nélkül képviselni, stb., még akkor sem, ha a többségi politikai mezőny sokszor lehetőséget teremt a cinikus, és elrelativizált magatartásformákra. A populizmus korában a politikusok mindenkihez szólni próbálnak, és amit kommunikálnak, az végül „megtalál valakiket”, illetve az ideológiai alapon szerveződő választói közösségek határai elmosódottak (blurred bondaries) és így lehetőség van a morális relativizálásra. Egy kisebbségi politikusnak viszont morális értelemben fedhetetlennek kell lennie, mert olyan csoportot képvisel, amely egyértelműen behatárolható, látható (salient minority), és – mindenekelőtt nyelvi/kulturális mássága okán – világosan körülhatárolható. Identitását egy sajátos konstrukció, a „határépítés” jellemzi, a határátlépés, egy másik közegben való reprezentáció pedig kollektív képzeteket, sőt sztereotípiákat mozgosít. Ismétlem, politikusaink bármilyen kontextusban, elsősorban identitáspolitikát (vagy népszerűbb kifejezéssel kisebbségi politizálást) folytatnak, ezért Bukarestben vagy Budapesten, (és szinte bárhol)  való megjelenésük, a rommagyarság nevében való föllépésük egyben egy jól körülhatárolható közösség megítélését közvetíti. 

Az ma a kérdés, hogy lehet-e hiteles rommagyar politikus, bízhatnak-e benne a választók (követők), aki róvott múltú, akit alapos gyanú mellett perbe fogtak, akit alapfokon vagy véglegesen elítéltek? Van-e ma, az egyébként nem erkölcsi fedhetetlenségéről híres román parlamentben, a rommagyar frakción kívül, egyetlen frakció is akinek vezetője egy elítélt személy és ezért zsarolható? (A priusz szempontjából lényegtelen, hogy szabadságvesztésre, vagy fölfüggesztett szabadságvesztésre ítélték az illetőt – ezzel kapcsolatban Eckstein-Kovács Péter jogász-politikus fejtett ki egyértelmű álláspontot és sikerült elfogadtatnia követésre érdemes szabályt a Kolozs megyei eremdéesz szintjén.) Elfogadható-e az a kettős beszéd és manipulált kommunikáció, amely szerint a gyanúsított, megvádolt, sőt elítélt rommagyar politikusok erkölcsi értelemben nem felelősek tetteikért, hiszen minden vádhatósági föllépés és bírói végzés ugyanúgy és vátozatlanul „magyarellenes”? (Ebben az álságos és eltúlzott értelemben használják az ártatlanság vélelmének jogi fogalmát is, kiterjesztve azt, akár véglegesen elítéltekre is, föltéve, ha azok rommagyar politikusok!) Nem éppen ez az összemosás-technika, a különféle ügyek és személyek pusztán „etnopolitikai” megítélése, a bizalomvesztés, és a menthetetlenül ezzel járó szavazatvesztés, legfőbb motívuma? És végül, miért nincs valódi erkölcsi fórum (pl. belső, de működő etikai bizottág), és valódi nyilvánosság, amely tisztán és közérthetően pálcát törne a különféle korrupciós gyanúk, vádak és ítéletek fölött, melyek a rommagyar politikai vezetőket érintik? (Vajon nem ez miatt állt elő a „DNA-rulez”, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség a hatalom birtokosa, szindróma?)

Semmiféle megújulás (neo-lyánykori nevén „újratervezés”) el nem gondolható az erkölcsi felellősségek fölvállalása nélkül, anélkül, hogy a rommagyar kisebbségpolitikai vezetők átvilágítása és pellengérre állítása meg ne történne. Minden olyan kísérlet, mely ezt a követelményt elrejti, elodázza, vagy tudomást sem vesz róla, stb., nemcsak struccpolitika, hanem morális értelemben lejárt szavatosságú, hiteltelen, sőt mi több esélytelen politika, valójában szemfényvesztés, afféle parasztvakítás. A szövetség és vezetői vagy megújulnak, levonják a morális erodálódásból és „politikai bűnbeesésből” keletkezett kéznél lévő következtetéseket, és alapszabályba foglalják a fedhetetlenséget, a büntetettek, sőt az alapos gyanúval és vádakkal csupán eljárás alatt levő, viszont morálisan elítélendő, vezetők „kitisztogatását” a szövetségből, vagy ez lesz az utolsó mandátum: rien ne va plus!