100 napos elnöki magány

100 napos elnöki magány

A politikai, illetve közéleti káosz teremtése és fenntartása, annak kifizetődő, aki végül fölülkerekedik rajta, és „új rendet” teremt a régi romjain. Az igazodási pontok fölfüggesztése, vagy legalábbis sűrű köddel való elárasztása egyébiránt, a társadalom számára roppant veszélyes játszma, hiszen erodálja a közerkölcsöket, rombolja a morális tradíciót, ami egy-egy társadalom számára önazonosság kérdése, emellett pedig a demokrácia intézményeinek kiürítését jelenti, már ha, társadalmunkban, valaha is volt igazi tartalma azoknak. Ami ma a romániai közélet színpadán történik az lényegében – mert természetesen régebbről való elemei is vannak a dolognak – a Basescu-féle maffiaállam bomlásterméke, és mint ilyen, megmutatja az intézmények végletes kiszolgáltatottságát, a „vezérnek” való alárendelését, és a strukturális korrupció (state capture formában való) egyeduralmát, a zsákmányszerző, mindent lerabló és kifosztó hatalmi játszma mélységét és határtalanságát. Az általános diagnózis bonyolultságát valamelyest sűrítve, a korrupció kialakult betegségét rákos daganathoz és annak áttételeihez hasonlíthatjuk. Nincs ma a politikának olyan központi vagy helyi színtere, beleértve az ágazati vagy közpolitikákat is, melyen ne az illető területen működő korrupció és maffiahálózatok határoznák meg az ügymenetet.  És az etnopolitikai értelmezések csak tévútra vezetnek, ha azt gondoljuk/mondjuk, hogy minket a rommagyar kis társadalmat ez nem érint, nem csak magunkat áltatjuk, hanem alaposan tévedünk is. A rendszerré tett korrupció eredménye, hogy még felvetni is fölöslegesnek tűnik egy-egy ágazat reformját, hatékonyság növelő átalakítását, hiszen minden intézkedés, és új szabályozás kisíklik – ha nem egyenesen ellenkező hatást (pervers effect) vált ki –, belefullad a korrupció mocsarába. Akár közigazgatásra gondolunk, akár gazdasági, szociális, oktatási, egészségügyi, stb. ágazati politikákat tekintünk („szakpolitikának” nem mondhatom – mert ide hallszik a rendszer embereinek harsány nyerítése, még a szó hallatán is!), legfontosabb összetevője és szinte egyetlen raison d’etre-je, létének értelme, az illető területen megvalósítható zsákmányszerző tevékenység hatékonysága: a csúszó-, kenő, be-, és lelépő díjak, le-, és kifizetések, titkos vámok, és piszkos pénzek, sőt már az egyenes rablás területei mindezek; föl sem merül a polgárközpontú ügyintézés, a gyerekközpontú oktatás, a beteg érdekét szem előtt tartó gyógyítás – a rendszer résztvevői azt hiszem jókat röhögnek markukba, ilyesminek a hallatán is – kizárólag a lefölözhető haszon lebeg a rendszer minden (tisztelet a nagyon kevés baleknek, aki még eredeti rendeltetésének megfelelően működteti, vagy legalábbis képzeli el a közintézményeket és felelősséget érez az ilyen célok iránt) irányítójának szeme előtt. Ma az uralkodó elit szinte egyetlen működési módozata a korrupt hálózatok kiépítése és fenntartása,  minden eszközzel (olyasmi ez, mint amiről C. W. Mills ír, mondván, hogy az AEÁ történetében, az 1866 és 1929 közötti időszak „az őszinte korrupció korszaka” volt, ami az általános válságba torkollt, és amiből Roosewelt és „New Deal” politikája vezetett ki), és minden számbavehető területen. A minél nagyobb zsákmány – a hatalom hozadékaként fölfogott „jogos profit” –  a politikai válallkozás célja, a választások, nem a megválasztott képviselők közérdekű ténykedését célozzák, azt, hogy a legjobbak kerüljenek pozícióba, hanem a közvagyon szétrablásának szereplőit, a kiváltságosakat és – egyelőre legalábbis – az „érinthetetlenek” körét jelöli ki csupán. És ha a megválasztott előljárók hivatalukat profitmaximalizálásra használják, a közérdek ellenében ténykednek, akkor mit mondhatunk a kinevezett, a közigazgatási intézmények élén ténykedő „mandarinokról”, hivatalukat „profittermelő eszközként” felfogó hivatalnokokról? Egyre nyilvánvalóbb, hogy a kinevezett hivatalnokok több irányban is elköteleződtek a zsákmányszerzésben: egyszerre volt kötelességük, korrupt pénz, pontosabban, (legnagyobb úr a „comision”) a kinevezőnek/pártfogónak/patrónusnak való jutalékszerzés, a pártkassza feltöltése, és végül, de nem utolsó sorban a családi büdzsé gyarapítása a „szent kötelesség”, de hagyni kellett ellopnivaló pénzt a személyes klientúra ellátására, megkenésére is, hiszen végül ők működtetik/ték a rendszert, és juttatni kell/ett a médiáknak is, hiszen ők biztosították/ják a ködöt, a paravánt, aminek fedezékében a rendszer élt/él és virágzott/ik. A kettős könyvelés – egyfelől a látható, „hivatalos”, kozmetikázott és/vagy elkent költségvetések mellett, a korrupciós hálózat fenntartására fordított „láthatatlan” alapok képzésének és elköltésének kiterjedt rendszere méretét tekintve nem lehet/ett kevesebb az elsőnél! – országos rendszerének teljes regionális és szubregionális, egészen település-szintre leágazó rendszere alakult ki, beleértve a hatalommegosztás elvéből következő intézmények, a médiák és mindenek előtt az (i)gazságszolgáltatás rendszerét is!

Fogalmam sincs, hogy az elnök és/vagy tanácsadói átlátják-e a helyzet bonyolultságát, a szűkszavúság ebben az értelemben nem segíti az elemzőt, hogy ami történik Johannis megválasztása óta az egy átfogó politikai stratégia része-e vagy, ha úgy tetszik, spontán maffiaháború? Minden esetre a korrupcióellenes fellépés – legalábbis külsőre és egyelőre – a leginkább az önfelszámoló totális maffiaháborúra emlékeztet. Szerencsére a szereplők nem lelövik, hanem följelentik („felnyomják”) egymást az ügyészségen, a rendőrség, illetve (i)gazságszolgáltatás, pedig szándékosan vagy sem, késve érkezik a helyszínre, kivár és könyveli a veszteségeket, mint az másodosztályú hollywoodi gengszterfilmekben szokás. Olyanszerű helyzet van kialakulóban, mint mikor elszabadul és teljes sebességgel rohan a végállomás fele egy metrószerelvény, rajta a teljes politikai és közéleti elittel. Ha valakinek az utolsó másodpercben sikerül lefékezni a vonatot, akkor a fejüket vesztett, bepánikolt utasok talán még mentálisan újraprogramozhatók: maga a rendszer újraprogramozható (reset), és esetleg radikális reform következhet. Ha falba szalad a szerelvény, akkor újra kell majd kezdeni. Van elmélet, ami szerint az igazi reform csak a régi intézmények teljes elpusztításával, csak a működésüknek födelet adó épületek lerombolásával lehetséges.

Száz napos az új elnök és az általános és sokirányú morális pánik közepette, mely a maffia hörgéséből származik, és amelyet a médiák csak fölerősítenek, kitart a korrupcióellenes föllépés mellett. De még – megérzésem szerint – semmi nem dőlt el, egy politikus (akiről általában tudjuk, hogy mindig magányos) legnagyobb erénye a ritmusérzék, hogy jól időzít, Johannis még nem bizonyította animal politicus-i képességét. Létfontosságú, hogy helyesen mérje fel a helyzetet, és jókor állítsa meg a maffiaháború-szerű „korrupcióellenes harcot”, hogy határt szabjon a káoszban. A határt „lefele” kell szabni, és fölfele eljutni a korrupció csúcsáig. Az első száz napban még nem dölt el, hogy Johannisból Roosewelt lesz-e, aki újítással, új társadalmi léptékű szövetséget, és új politikai kurzust indít, vagy Putyinként fog viselkedni, és élére áll a maffiának? Ma, az elnök messze a legnépszerűbb politikus (bizonyos értelemeben akár európai léptékkel is, hiszen a legtöbb, mintegy másfél millió fb követője van!), a nemzetközi konjunktúra is kedvez neki (Románia, szemben Magyarországgal, külpolitikai téren jól pozicionált), hogy mire használja bizalmi tőkéjét az rajtunk is múlik.