Mediatizált korrupció és annak kultúrája
Manapság a román állammal
kapcsolatos diskurzusok – úgy a köznapi beszédben, mind a nyilvánosságban – valójában,
és egyre nagyobb mértékben, az államot fogva tartó közéleti
korrupcióról szólnak. A láthatatlan, illetve rejtett hálózatok szövete fölfeslett, ma
mindenki és mindenhol korrupt működést és bűnös közszereplőket lát. Nincs olyan
terület a legalacsonyabb adminisztratív szinten dolgozó hivatalnoktól, aki
csúszópénzt követel, olyan átláthatatlan (pl. engedélyezési vagy egészségügyi) szolgáltatásokért
és ügyletekért, melyek egyetlen felfogható logikája a pénzkizsarolás; a
középszinten jellemző korrupciós játszmákon át, melyek között a kárpótlással
kapcsolatos ügyletek játszák ma a főszerepet[i],
de amely szinten föltűnőek ugyanakkor a klientelizmus, nepotizmus
legkülönfélébb formái; egészen a legmagasabb szintű korrupt működésig, a
kormány[ii]
és az állami intézmények foglyul ejtéséig, az (i)gazságszolgáltatásban, a
médiában észlelhető korrupción át a törvényhozás hasonlóan rossz működéséig, nincs
szint(ér), ahol a jelenség ne lenne tetten érhető.[iii]
A közhatalom működésének korrupt
eltérítése – a
magánérdeknek a közérdek fölé helyezése –, olyan méreteket öltött, amikor a
látható politikai színpadot, egy rejtett, csak a beavatottak (értsd. a korrupciós
hálózatokhoz kapcsoltak) által tudott második szcéna kezdi uralni, esetünkben a
korrupció torzító (és obszcén) hatásainak figyelmen kívül hagyása félrevezető
lehet. A korrupció dominanciája, a vizsgálatokat a politikai kultúra részeként
felfogott korrupció kultúrájának, mint a közintézmények működési módozatának irányába
kell elmozdítsa ott, ahol mint esetünkben, a jelenség olyannyira elterjedt,
hogy az élet minden területén eluralkodik, és lényegében lebénítja a közéletet[iv].
És hogyha a jelzett szinteken és
területeken az intézmények korrupt működése egyszerre jelenik meg a nyilvánosságban,
ahogy az most történik, egyre világosabb, hogy nincs olyan fórum, olyan autoritás,
vagy minden gyanú fölött álló közintézmény, mely ellenőrizhetné, és hitelesen
kritizálhatná, stb., a többit. Ma a közvélemény az újonnan megválasztott elnök
feddhetetlenségében bízik, no meg a korrupcióellenes ügyészség vezetőjében[v]
és sokkal kevésbé az egymás kölcsönös kontrolljára létrejött (törvényhozó,
végrehajtó és törvényességet felügyelő) intézményekben, és az összes közül a
politikai pártok bizalmi indexe, népszerűsége, a legalacsonyabb. A
korrupcióellenes fellépés népszerű, az emberek szeretik a média
(i)gazságszolgáltatás által televíziókban – egyébként az emberek, szabadsághoz,
és jó imidzshez való jogát, sőt az ártatlanság vélelmét már-már megkérdőjelező
módon – előadott showját, az előljárókkal élőben
folyó bilincses sitcomokat. Kérdés, hogy lehet-e hatékony és tényleges a
korrupcióellenes fellépés ilyen módon? A látványosságon túl, követik-e nemcsak
leleplezések, hanem végleges bírói ítéletek az előzetes tévébíráskodást? És
főként, hogy lesznek-e strukturális/intézményes következményei a
korrupcióellenes fellépésnek, egyfelől a korrupt rendszer leépítése és a jó
kormányzás vonatkozásában, másfelől pedig – és örvendetes módon, ezt már az
elnök is felvetette, legutóbbi
felszólamlásában – sikerül-e tetemes részét visszaszerezni a korrupciós
hálózatokban eltűnt közvagyonnak?
A kérdőjelek erősek és
indokoltak, hiszen a most minduntalan felbukkanó és a médiák terét kitöltő
korrupció-ellenes fellépés csak a nyitánya lehet az állam egy átfogóbb
strukturális átalakításának, az (i)gazságszolgáltatás ugyanis a legjobb szándék
és kompetenciák mellett sem képes, még az elnök személyes védnökségével sem,
megoldani a problémát, a korrupt intézményrendszer átalakításához, határozott
és kitartó civil társadalmi fellépésre és támogatásra, hosszú távon is működő
ellenőrzési mechanizmusok kialakítására van szükség. És nem utolsó sorban a
politikai elit és a politikai kultúra átépítésére, vagy ha úgy tetszik
átprogramozására, a zsákmányszerző üzemmódról a tisztességes és közérdeket
célzó képviseleti demokráciára. Az ilyen irányú politikai akarat kialakításában
és fenntartásában fontos szerepet játszhatnak a médiák (melyek egyrésze sajnos,
a korrupt rendszer által működtetett és ezért is hiteltelen, diverzáns és
manipulatív), de ugyanakkor ha úgy tetszik „kozkázati tényezők” is lehetnek:
lejárathatják az egész folyamatot, szupraszaturációt teremthetnek a téma iránt,
manipulálhatnak, stb. Társadalmunkra nagyon is jellemző, hogy a politikai
kommunikáció – sőt, az egész politikai ténykedés, amely tévéstúdiókban zajlik a
leginkább – médiapolitizálásra állt át. Vagyis a politika működési logikája a „publicisztikai
kultúra” logikáját követi[vi],
és nem kis meglepetésre ma azt látjuk, hogy ezt az útat követi az
(i)gazságszolgáltatás is. A médiapolitizálás sajátossága, hogy ugyanazon a
nyelven beszél, ugyanúgy lép fel, mint az elbulvárosodott, szenzációhajhász
médiák teszik, valódi politikai mezőny és ténykedés helyett az „infotainment”[vii]
logikáját követi. Most pedig azt tapasztaljuk – az álarcos csendőrökkel kísért
bilincses közméltóságok kamerák előtti megsétáltatásával, és nyilvánosságra
hozott vádhatósági dossziék tartalmának beolvasásával, politikusok és
magasrangú celebek a médiákon keresztül üzennek egymásnak, fenyegetőznek,
számon kérnek, ötleteket adnak, stb., stb. –, hogy az (i)gazságszolgáltatás is
ezt a formátumot, a szórakoztató médiák logikáját követi. Ez pedig hallatlanul
kontraproduktív lehet, hiszen egyfelől akadályoz(hat)ja az igazi bűnösök és
tetteik leleplezését, bírósági elítélését (minden valószínűség szerint ez
sokaknak érdeke, és háttérből támogatják is), másfelől pedig a jelzett korrupció
ellenes politikai akarat és civil társadalmi fellépést is hiteltelenít(het)i,
lejárat(hat)ja.
A korrupcióellenes fellépés
rommagyar kisebbségi társadalmunk, és főként politikai osztályunk fölöttébb
kétes és hiteltelen működési módozatait hozta máris nyilvánosságra („párhuzamos
különidejűség”). Nincs ugyanis olyan román párt, politikai formáció, sőt
közéleti személyiség sincs, aki a korrupció meglétét és elterjedtségét (mégha
másokra mutogatva is) el ne ismerné, kivétel persze a rommagyar intézmények és
egyéni politikai szereplők (RMDSz[viii],
EMNx-ek, MPP, médiák, (ál)civil szervezetek, stb.), akik ma még minden olyan korrupciógyanús
ügyletben, melyben rommagyarok érintettek, finoman fogalmazva „etnopolitikai
álláspontot fogalmaznak meg”, vagyis magyarellenes gesztusként értelmezik a
vádakat és bírósági ítélteteket. Egyik rommagyar politikai szervezet sem
határolódott el egyetlen korrupcióval megvádolt, vagy elítélt, rommagyar
közéleti szereplőtől sem. Az eljárás hatékonyságát, bizalomerősítő voltát több,
mint kétségesnek vélem – a mindent tagadó politikai kommunikációs fogást, és a korrupciós
nyomásra elkövetett kormányból való önkéntes távozás hitelét, a közeljövő
választási eredményei fogják visszaigazolni vagy sem –, viszont morális
szempontból is kifogásolható a magatartás, összességében tehát mindenestől
hiteltelen. A rommagyar politikai kommunikáció teljességgel szétvált a
választópolgárok napirendjétől, és elvárásaitól, szembemegy a korrupcióellenes
fellépést sürgető közvéleménnyel (nem mellesleg a Johannisra adott elsöprő
többségű rommagyar szavazat éppen a korrupcióellenes fellépésnek szólt), hogyan
lesz, hogyan lehetne ebből bizalomvisszaszerzés?
[i] A korrupt visszaszolgáltatások,
melyeket ma naponta mediatizálnak iskolapéldái az intézményesült, illetve
intézményeket kisajátító korrupcióra, aminek következtében, az illető bizottság
(ANRP) teljes vezérkara lemondott, beismerve tehetetlenségét a kialakult
csapdahelyzet megoldásában.
[ii] Gondoljuk végig, hogy az a közszájon forgó
tíz százalék, amit állítólag (és egyre inkább igazolható módon) vissza kellett
juttatni az Udrea-féle fejlesztési minisztériumnak, minden egyes szerződés és
utalást követően, valójában, milyen sokba is került mindannyiunknak. Ugyanis,
ahhoz, hogy a titkos százalékok visszaszármazzanak a „központba”, egész sorozat
korrupt lépést kellett megtenni, ami korrupciós hálózatok sokaságát
feltételezte minden adminisztratív egység szintjén. Csalást kellett
végrehajtani a közbeszerzésekkor, hogy „megbízható”
kliensekhez kerüljenek a szerződéses pénzek, akik aztán pénzmosást is
végrehajtottak, miközben alacsonyabb szinten vagy minőségben nyújtottak
szolgáltatást végeztek el munkálatokat, mint a szerződésekben ígérték, stb. És
akkor meg ne feledkezzünk – hallgatásért, szemethúnyásért járó kifizetések
mellett –, a párt- és magánzsebekbe vándorló összegekről. Mindent egybevetve a „központból”
elindított korrupciós ügyletek végső soron az egyes projektekre szánt – és azzal
is számolni kell, hogy sok ilyen projekt (sípályáktól, játszóterekig,
stadionoktól, útfelújításokig, infrastrukturális fejlesztésektől, reklámhadjáratokig,
stb., stb.) csak azért indult, az volt az egyetlen logikája, hogy pénzeket
lehessen korrupt módon lehívni és eltéríteni – összegek húsz-huszonöt százaléka
is korrupciós hálózatokban tűn(hetet)t el! Összességében több milliárt eurónyi
pénzről beszélünk, mely milliárdok az egészségügyből, tanügyből, autópályákból,
stb. hiányoznak!
[iii] Lásd.Rasma Karklins, Typology of
Post-Communist Corruption, in Problems of
Post-Communism, vol 49, no 4., July/Aug. 2002, p 22-32.
[iv] Sok köznapi ember, médiafogyasztó,
számára az állammal, annak bürokratikus intézményeivel való találkozás egyben a korrupcióval való érintkezést jelenti, az állam
percepciója a korrupt rendszer percepciója és az alsó szinteken nemcsak az
állam, hanem a civil társadalom (a pártok, ilyen kezdeményezések!) közötti
határok is összemosódnak, és végül mind az állam felfogásához kapcsolódnak. Lásd.
Akhil Gupta, Blurred boundaries: the discourse of corruption, the culture of
politics, and the imagined state, in American
Ethnologist 22(2), 1995, p. 374-402.
[v] Érdekes, hogy a legutóbbi
közvéleménykutatások tanúsága szerint Klaus
Johannist, Raed Arafat és Codruta Kövesi követi a bizalmi indexek alapján (mindhárom
személy „alogén”, egyikük sem „escu”) és mindhárman a korrupció-ellenes
fellépés ikonikus alakjai. A további lista is érdekes, hiszen Daniel ortodox
pátriárka a negyedik a ranglistán, és a kormány legnépszerűbb minisztere (Gyöngyössi
Zsoltné) Szabó Gabriella.
[vi] A
média formátum, a politikai kommunikáció végtelen leegyszerűsítéséhez vezet, a
ki nem fejtett érvek és a csupán tetszetős megfogalmazások, egyfajta urban legend-hez
igazított nyelvezethez, és tartalmatlan retorikához vezetnek, ahogy azt David L. Altheide kifejti. Lásd. David L. Altheide,
Media Logic and Political Communication, in Political
Communication, 2004, 21: 293-296
[vii] Az
“infotainment” kommunikációs
módozat, arra vonatkozik, hogy alig néhány perc alatt, szórakoztató formában
fejtik ki egy-egy jelenség, esemény, folyamat egészét, mégpedig egy kis
bevezetővel, kifejtéssel és végkifejlettel, ahelyett, hogy azok reálisan
sokarcú és árnyalt képét egyáltalán felvetnék.
[viii]
Ettől egyáltalán nem függetlenül, ma
az RMDSz a legreakciósabb, minden korrupció-ellenes intézkedést megtorpedózó
politikai formáció, ellenez minden újabb összeférhetetlenséget,
mandátum-maximálást, kitart a parlamenti képviselők immunitásának torz szabályozása
és értelmezése mellett, stb., stb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése