Bizalmatlansági tőke

Bizalmatlansági tőke

A médiapolitizálás, mely a (késő és/vagy poszt) modern politikai rendszerek sajátja, azt feltételezi, hogy a politikai ténykedés „látható” és látványos oldalának megnő a szerepe – a kulturális nyilvánosság celebjei mellett – a leggyakoribb a politikusok, és a hozzájuk kapcsolódó szakértők, jelenléte a médiák minden formájában. A politikai osztály éppen olyan gyakori vendége a tévéző társadalom nappalijának, vagy éppen olyan gyakran van jelen az internet nyilvánosságában, mint a zenei világ, vagy a film, és más művészetek, illetve a szórakoztató ipar képviselői. Percepciójuk is hasonló (strukturális homológia), vagyis elvárják, hogy ugyanolyan „érdekesen”, röviden és (köz)érthetően, stb. beszéljenek a politikai közélet dolgairól, mint a szórakoztató ipar népszerű szereplői, hogy amikor adásban vannak szórakoztató módon, és nyelven adják elő – lehetőség szerint – azt, amit hallani/látni szeretnének. A politikusok, ebben a vonatkozásban, a színészek kenyerén osztoznak és konkurálnak is velük, szerepeket jelenítenek meg, adnak elő (a politikai performansz ugyanolyan szimbolikus eszközökkel működik, mint a valódi színészek teszik), forgatókönyvek szerint viselkednek, előre megírt szövegeket mondanak föl, stb. Úgyszólván a színpad maga a média, a stúdió, a virtuális háló, a rádióhullám, a tévékép és persze a hálózat másik, befogadó/humán, stb., része, a hallgatók/nézők/olvasók sokasága. Ha nincs média, azaz színpad, akkor a politikai előadás is elmarad, illetve szétesik, (végletesen szegmentálódik) és a politikai üzenetek nem juthatnak el a „közönséghez”, lényegében megszűnik maga a politizálás. Mindig is lesznek politikai titkok, ezek viszont éppen hogy fölkeltik a nyilvánosság és a közönség érdeklődését, és ilyen értelemben csak szimbolikusan titkok, maguk a titkosítók sem hihetik – ha valódi politikusok -, hogy elhallgatott, elrejtett dolgaik föltáratlanok maradnak, a hatalom működése maga kizárja, hogy ez megtörténjék. A médiák színpadán előadott politikai játszmák természetéből fakad, hogy nem maradhat titok még a politikusok magánélete sem: a médiaszereplők és a közönség nem tud titkot tartani, és még hatalmi (lényegében erőszakos) eszközökkel sem lehet ezt kieszközölni. Ha valamit titkosítanak, az még inkább felkelti a nyilvánosság kiváncsiságát, az még inkább reflektorfénybe kerül és előbb, vagy utóbb, de kiderül. Különös tehát, hogy az autokratikus, vezérelvű politikai hatalom minduntalan megkísérel titkos eszközökkel és elhallgatással, elhallgattatással manipulálni, aki így tesz, aki azt hiszi, hogy tehet vagy mondhat olyasmit, ami örök időkig titokban marad, nem ismeri a hatalom természetét, és félreérti a nyilvánosság szerepét. Következésképpen a médiapolitizálás teljes csődje a cenzúra, illetve a dolgok elhallgatása, hiszen amikor a politikai élet elsősorban a médiák, a nyilvánosság terében jelenik meg, illetve az „eszmék piaca”, a társadalmi dialógus minden formája, a médiák logikájának és szerkezetének felel meg, az elhallgatás, vagy elhallgattatás antipolitika.

A régiónkra jellemző, több hullámban és változó formában, de újra és újra fellángoló médiaháborúk – ki uralja a nyilvánosság tartalmát, ki az aki megmondja a tutit, és főként kinek vannak meg az eszközei ahhoz, hogy kisajátítsa a médiák terét, stb. – a demokratikus rend, a jogállamiság alapintézményeit ásták alá, és végső soron, magát a politikai mezőnyt a maga egészében hiteltelenítették. Az a reflexszerű és át nem gondolt gesztus, amellyel minden új politikai establisment, vagy új parlamenti többség és kormány, megpróbálja újraprogramozni a médiákat, nemcsak a szólás és vélemény szabadságát, stb. kezdi ki, hanem az egész politikai osztály bizalmi tőkéjét éli fel. Romániában a jellemző, hogy a médiákat jobb- és baloldalról próbálják meg befolyás alá vonni, és a játszma nemcsak a közmédiára (állami tv és rádió, stb.), sőt nem is elsősorban a közmédiumokra irányul, hanem a hírtévékre, és egyéb magánérdekeltségű médiákra. Magyarországon ma már egyik oldalon belül is törésvonalak rajzolódnak ki, most éppen a jobboldalinak mondott médiák között folyik háború, és újraprogramozási kísérletek szemtanúi lehetünk, ami mellesleg nálunk a rommagyar médiákban is érezteti hatását.

A rommagyar médiastruktúra sajátossága, hogy nemcsak helyi és központi politikai tényezők állandó befolyása alatt áll, hanem ráadásul a kisebbségi lét vélt vagy valós traumáinak, sajátos tabúsító hajlamának, kortárs mítoszoknak, alulértett és elhallgatott rejtett, vagy alig rejtett  etnopolitikai elvárásoknak rendelődik alá. Ez utóbbi jelenség az etnopolitikai programozottságnak való alárendelődés leggyakrabban öncenzúra eredményeként marad fenn, illetve termelődik újra. Társadalmi, gazdasági, demográfiai, kulturális, történelmi, stb., stb., igazságokat kell elhallgatni vagy relativizálni ahhoz, hogy az etnopolitikai játszma fennmaradhasson, holott maga a világnak szűk etnikai szemüvegen való látása/láttatása került válságba: folytathatatlan.

A politika etnicizálódása régiónkban – minden előrelátható „veszélyével” együtt, melyek közül a gazdasági modernizáció, a piacgazdaságra való gyors áttérés akadályoztatására figyeltek a legkevesebbet, viszont ez a jelenség újratermelődésének legfőbb tényezője – mintegy szükségszerűen jelent meg, a rendszerváltás kezdetén. A politikai aktorok racionálisnak gondolták az etnopolitizálást, sőt a világ, a közélet minden területének etnikai alapon való értelmezését, mert így látták megvalósíthatónak az elszakadást a régi rendszertől: a nacionalizmus a kommunizmusellenesség ideológiájának tűnt föl; mert valamilyen értelmezési keretre szükség volt az átmenet bizonytalanságai közepette; mert régiónkban mindenhol jelen voltak a megoldatlan kisebbségi kérdések és a többségi nemzetek bizonytalansága, és legfőbbképpen a kölcsönös bizalmatlanság, stb. (Claus Offe, 1991-ben,  11 pontban foglalta össze az etnopolitikai racionalitás tényezőit). Ez az eljárás és a nacionalista ideológia maga, egyféle „keretet” adott a politikai filozófiáknak, és ez különösen érzékelhető volt a román belpolitikában (nálunk ez a jellemző fokozatosan veszített intenzitásából, egyébként a szlovákiában is, meglepő módon viszont a magyarországi politika etno-nacionalista elszíneződése második hullámban, a jelenleg regnáló pártok vezénylete alatt vált dominánssá!). Aminek vélt vagy reális „ellenszereként”, mintegy válaszreakcióként a rommagyar politikai mezőny úgyszintén etnopolitikai alapállást vett föl, a racionális megoldások helyett a nacionálisakat preferálta, hangoztatta és követte – bár eltérő hangerővel, és más-más hangszerelésben – a teljes politikai osztály. És ez az alapállás maga egyik központi motívumává vált a rendszerváltás bukásának. Az etnopolitika, mely a rommagyar politikai mezőny raison d’etre-jének (lételemének), központi magjának, illetve keretének tűnik föl, ma mindenféle kibontakozás akadálya. A médiák világa pedig egyre nehezebben képes fenntartani, az etnopolitika kialakult, és a hatalom eszközeivel elterjesztett pozitív mítoszát. Ezért elhallgat, toldozgatja foldozgatja a „meztelen király celofán gúnyáját”, a politika pedig reakciós és agresszív, az etno-nacionalizmus legásatagabb és intoleránsabb formáit és retorikáját terjeszti (igaz ehhez anyaországi hátteret is kap bőven), cenzúráz és önceznzúráz: gyanakvással, bizalmatlansággal próbál bizalmi tőkét szerezni!