Folytathatnák a nők?
A társadalmi világnak női és
ennek tükrében férfi (bár erről ritkán beszélünk, mert minden nap férfinap,
ugye) „tagozat”-ként való percipiálása és intézményesült politikai leképezése, nem
új keletű, mint ahogy azok a magyarázat-kísérletek, és főként hatalmi
elrendeződések sem azok, melyekkel tulajdonképpen legitimálni igyekeznek a
férfiuralom akár legelrugaszkodottabb formáit (házasságtörő nők nyilvános
kivégzése, csiklócsonkítás, stb.), vagy legalábbis behatárolni a nők társadalmi
mozgásterét („a nők helye a fazék mellett van a konyhában”), az élet
legkülönfélébb területein. A nemek szerint többlépcsős (hierarchikus és
szegmentált) társadalmak, a patriarhális rendre épülő társadalmi intézmények
megindoklására kialakított maszkulin ideológiák igen szerteágazóak, és a
biologizáló – a nemek közötti egyenlőtlenségeket, a nők alávetettségének
alapjait biológiai/alkati különbségekkel magyarázó – ideológiáktól, az ettől
kifinomultabbnak tűnő, mindenféle émelyitően ál-humánus, és főként fundamentalista
vallási barlangképekre alapozott ideológiákig, széles skálán mozognak. Ezzel
kapcsolatban szögezzük le, hogy a társadalmi nemek (gender) és a köztük levő (különösen
hatalmi) viszonyok alakulásában a biológiai különbségeknek nincs meghatározó
szerepük, ugyanúgy, mint, ahogy a rasszok minimálisan eltérő genetikai
állománya semmiféle megbélyegzést, alávetést, kirekesztést, stb. nem indokolhat; a nők és
mindenféle más „kisebbségek” társadalmi sorsát és pozícióját, nem biológiai
másságuk határozza meg, hanem az a társadalmi és kulturális építmény, mely a
nemek közötti különbségeket hierarchizálja, és úgy tűnteti föl, hogy a patriarhális
rend a világ „rendje”, minden más elrendeződés, a nemek közötti kiegyensúlyozott
és egyenlőségen, stb. alapuló rend pedig, valamilyen értelemben patologikus,
vagy deviáns. Ezért is megdöbbentő – már az erre, és egyáltalán a társadalmi
problémákra érzékeny emberek számára az –, hogy a kisebbségek hátrányos megkülönböztetésére,
elvben és programatikusan oly érzékeny politikai szervezetek, teljességgel
érzéketlenek a nők problémái, kirekesztése, stb. iránt, a maszkulin, és bigott
nacionalizmus hívei, akik női problémákkal „nem foglalkoznak”. Azokat majd a
megfelelő „tagozathoz” utalják, ahol, mint kisovodások másod-harmad rangig
jutott női politikusok eljátszadozhatnak a gondolattal, hogy mi lenne, ha ...
ők is labdába rúghatnának, ... na nem most, majd egyszer, ... talán. Addig is
hol valós, hol meg elképzelt, illetve ál humanitárius vagy karitatív tevékenységekben
„tehetik magukat hasznossá” a férfiuralta politikai establishment számára,
úgymond a „kezük alá dolgozhatnak” a nagyoknak, stb[i].
Értem én, hogy a mizogin gesztusok egyrésze fölvett attitűd, utánzás (rossz
értelemben vett mimikri), hiszen a mai magyar politikai mainstream immár kinyilatkoztatott
alapállása a bigott (ál)kereszt(y)ény és fundamentalista nőellenesség, illetve
a száz éve még maszkulinnak tűnő szimbolikusan is kirekesztő, és nőket alázó gesztusok
fölmelegítése (a miniszterelnök szíves közléséből tudjuk, hogy a magyar
alapjáraton, politikailag
inkorrekt és macsó, afféle félázsiai tahó, olyan „fehérvárihuszáros”,
meg „vak
komondoros” – magyarán persze frusztrált és elmaradott) a menő odaát. Akkor
is ritka, hogy egy viszonylag nagy társadalmi és politikai csoport, mint a
rommagyarság, ne ismerje föl és ne legyen képes fellépni a nők és minden más
kisebbség érdekében, akkor amikor, szemmel láthatóan, éppen olyan típusú
problémák miatt szenved – kisebbségi elnyomatás, kirekesztés, hátrányára kialakított
ethnic order, stb., stb. –, mint más kisebbségi embertársai. Bányavakság ez,
amit vagy kinövünk, vagy afféle egzotikus skanzenvilág leszünk Európa peremén,
hoz ez valami kis perselypénzt, csak ahogy mondani szokták, ez megélhetéshez
kevés, éhenhaláshoz meg éppenséggel sok, persze állandóan rinyálni, azért még
lehet.
A nők egyenjoguságát és
társadalmi elismerését, valamint esélyegyenlőségét és sajátos identitását
elismerő, stb., és kivívását zászlajára tűző mozgalmak és csoportosulások is
számosak (legkevesebb a liberális, a marxista és a radikális feminizmust
érdemes fölemlíteni), na persze nem itt, hanem a fejlett nyugati országokban,
melyek alkonyát frusztrált férfisereg rebesgeti, és bukását reméli, temetné akárcsak
a multikulturalizmust[ii],
ja persze mindezt a kisebbségi jogok rendületlen, és lánglelkű harcosaként. Nincs
is széles e határban harcos feminista mozgalom – igaz tisztelet azoknak, akik
megpróbálják mostoha körülményeink között is megérteni és élesztgetni, ezt a
jobb sorsra érdemes, ideológiát és mozgalmat –, nálunk ez is az ellenreakcióval
kezdődik („úgy kezdődött, hogy a komám visszaütött” című, örök hányászöld nóta
dallamára). Történik ugyanis, hogy egy számottevő szájbercsoport a „férfiakat”
kezdte el keresni, fényes nappal, petróleumlámpa fényénél, a ködös/jeges
csíkország monitorjain. Jól tudom, hogy nincs az a közép afrikai, vagy
távolkeleti szexuális perverzitás, ami mellé, vagy annak érdekében, stb., és
ugyanakkor ellene, ne lehetne kilencvenezer fb lájkot begyűjteni. Mégis
föltűnő, ahogy a „férfiak klubja” tagsága rohamosan bővül, valami eszméletlen
frusztráltság munkálhat itt (és persze téves kódolás), sötét mizogin nyavalya,
amin egyszerű kibeszélés talán már nem is segít. Az alapító mintegy természetesen,
semmit nem akar kibeszélni, férfierényeket keres és vissza akar menni a múltba
ezek fölleléséhez (retrótópia?), de „női oldalról, s dolgokról” még csak nem is
beszél, azok számára tabuk! S, ami még föltűnőbb, hogy egy jól pozicionált internetes
portál riportere egy örökkévalóságig hagyja járni horkolós verklijét, a lopakodó hímsovén szöveget,
mely minden támpontot nyújtó kontextualizálás helyett, toborzót és önreklámot
nyomat, azt dünnyögi: „a férfi értékek képviselete erőteljes hanyatlásban van,
a férfiak visszahúzódóban vannak”, és ezért a nők helyett (sic!) is kérdezi,
hogy „hol vannak a férfiak”? („A fijjuk a bányában dógoznak” – ennyit talán
magától is tudhatna!). S, akkor ő majd demagógiájával előre tőr (hisz „előgondolkodik”
ő – sic!) és megmutatja mit jelent „igazi” férfinak lenni. De ugyancsak
egyfajta maszkulin és hímsovén vélt/vagy valós „társadalmi igény” nevében
ellenez a rommagyar politikai osztály, mindenfajta szexuális kisebbségekkel
kapcsolatos hátrányos megkülönböztetés felszámolására tett kísérletet[iii],
nemcsak idehaza, de Európában
is.
A román társadalom és politikai
osztály ebben (is) jobban teljesít, hiszen ásatag KGBélák és levitézlett
bájgúnárok, (alias Dajcstompikák), no meg kiugrott papok helyett talpraesett és
hatékony női politikusokat küldött az EP-be. Akik nem csak jó képet visznek az
országról, hanem hatékony és gyakorlatias politikusok is, hadd soroljam föl
néhányukat, a teljesség igénye nélkül: Renate Weber, Norica Nicolai, Daciana
Sarbu, Adina Valean, Monica Macovei, és nem utolsó sorban Corina Cretu – aki közben
európai biztos lett. De (a sok rossz példát mutató „nőies” politikus mellett,
akik közül a „szőke ciklon”, a „Bősze szőkéje” a legkiemelkedőbb) van két valóban
üde foltja a belpolitikának is, Alina Gorghiu, pártelnök (vajon hány generáció
múlva vetőtik föl, hogy magyar pártnak nő legyen az elnöke, kishazánkban?) és
Rovana Plumb, aki nemcsak szociális ügyeket visz a kormányban, hanem a
szociáldemokrata párt választmányának elnöke is immár.
A nők emancipációjával mért
elmaradottságunk fényévnyi, védjük meg tehát a férfiakat, kard ki kard ...!
[i] Mielőtt Bíró Rozália vagy Hegedüs Csilla –
akiről tudva tudom, hogy 3 egész 7ig kultuszminiszter volt, che un'eccezione rinfrescante, hogy
úgy mondjam – rám reccsennének, hogy az élet a tagozatban mily nagyszerű, hadd
mondjam, hogy a nő-tagozatosdi (akárcsak a kereszt(y)ény, és minden más női önképző,
és tollfosztó körök) a patriarhális rend
részei: újratermelik a társadalmi távolságot, a hierarchiát, az uralkodó férfinépség,
és az alávetett fehérnépség között! Ha, valaki a nők egyenjoguságának állapotáról,
azok társadalmi státusáról érdeklődik fölösleges a “nőtagozat” kalácssodró és
gyapjúsütő tevékenységét fölhozni, még példának sem jók!
[ii] Nálunkfele (Csík) megmecskent
hebrencseknek mondanák, kik férfiasságuk elmúltán sóvárogva, világfájdalommá, sőt
galaktikus léptékű félelemmé nagyítják (prosztata okozta?)
magánbetegségeiket, a médiák viszont hozzák kesergéseiket, szaporán. Hogy
aszongya, a nyugati világ belefulladt
szekularizmusába, hedonizmusába és rossz (sic!) munkamoráljába, elvesztette
gyűlölködő és agresszív férfiasságát, bezzeg a jó macsó muszlim terroristák,
kik fejeket vesznek tüstént és dalolva, azok csak az igazi férfiak, kezüket nem
köti a pc beszéd és agyukat nem zavarja a multikulti, ugye! Észre sem véve,
hogy a gyűlöletet tekintik férfias vonásnak és a toleranciát férfiatlanságnak!
[iii] Papi és egyéb bigott EP képviselőink a hasonneműek
házasodási jogának, és az LMBT jogok, megtagadása okán, arról is
megfeledkeznek, hogy ugyanazzal az ellenszavazattal a halálbűntetés mellett
foglalnak állást, és az őshonos kisebbségek jogainak elismerése ellen, biztos,
hogy ez is „az istenadta nép akarata”, Winkler és Sógor urak?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése