Krízisérzéketlenség

Krízisérzéketlenség

Jared Diamond, híressé vált Összeomlás című kötetének főbb fejezeteiben egy meglehetősen sötét jövőt fest az emberiségnek, elsősorban a környezeti problémák globális kezeletlensége, sárgolyónk erőforrásainak mértéktelen kiaknázása, de persze a rossz társadalmi viszonyrendszerek következményeként, úgyszintén. Ezt aligha képes kiegyensúlyozni – meglehet nem is állt szándékában ilyesmi – néhány gyakorlati útmutatással és példával arra, hogy hogyan lehet(ne) mégiscsak túlélni a közelgő globális ökológiai kollapszust. Nos, nagyon úgy tűnik politikacsinálóink nem olvassák Diamond könyvét sem, sőt egyre inkább semmit sem olvasnak (meglehet funckionális analfabéták?), a hatalom eszelős akarásán kívül, csak a saját és családjuk – esetleg klientúrájuk – gyors meggazdagodása foglalkoztatja; hatalmas bozótvágó késekkel vágnak ki erdőket és nyírják ki, ugyanazzal a lendülettel, társadalmi és kulturális környezetüket, mintha előre törnének utat, nagy gond viszont, hogy szemmel láthatóan, fogalmuk sincs merre van az előre.

Végállomásához érkezett az a 1) kisebbségi modernizációs, és 2) belső demokráciát, 3) intézményi autonómiát, illetve 4) hatékony társadalom, oktatás és kultúraszervezést, valamint 5) a regionális különbségek egyensúlyban tartását ígérő, bátran rendkívülinek nevezhető, átfogó PROJEKT, ami az 1993-as brassói Kongresszussal kezdődő RMDSZ lehetett volna: halottat a sírból visszahozni csak vallásalapítóknak lehet opció, élt tehát 22 évet! (Ha, a legutolsó, Kelemen Hunor nevével fémjelzett  szakaszt is ide számolom – amikor is a projekt már csak önmaga árnyékaként vegetált, majd a végső összeomlás fele fordult  – Mikó Imre, hasonló hosszúságú kisebbségi sorsról írt könyve jut róla az eszembe, úgy néz ki ez a visszatérő periódus szabdalja a rommagyar társadalmat Trianon óta, hiszen az első, a két világháború közötti időszakot követően, nagyjából ennyivel a II. világháborút után került Ceausescu a hatalomra, és megintcsak kis túlzással, ennyit tartott az ő uralma is: 4 áldozati generáció, miért?).

Felsorolni is tereh a sok összejátszó külső és belső, alsó és fölső, valamint szubjektív és többé-kevésbé objektív okot és tényezőt, ami ebben a bukásban szerepet játszott (talán egyszer mégiscsak lesz, ki számbavegye szintenként és területenként, stb. az összeomláshoz vezető útat és tényezőket). Legyen itt elég néhány – a már említett legfőbb összetevők vonatkozásában –  fölemlíteni, hogy miféle perverz hatások keletkeztek a gyakorlatban, azért is, hogy rávilágíthassunk a rendszer bomlástermékeinek, a keletkezett toxikus, sőt sugárzó, anyagok utókezelésének fontosságára.

1)      A rendszerváltás – a piaci kapitalizmusra és liberális demokráciára való gyors áttérés – bukásával, az eredeti célkitűzések elhaltak, de az már a politikai képzelet teljes hiányának tudható be, no meg az ellenérdekeltségnek, hogy a legvadabb és radikálisabb konzervativizmus, klerikalizmus és nyugat-, meg fejlődésellenesség terjedt szét: ma a rommagyar társadalomban a legszélesebb körben és legerőszakosabban terjedő eszmék modernizációellenes retrotópiák, egyáltalán nem függetlenül a magyarországi politikai fejleményektől.

2)      A szervezet egységét és ütőképességét, valamint választási sikereit a belső demokrácia ígérete, annak halovány, kezdeti, de mégiscsak tapasztalható jelei biztosították. Ma mindenki bizalomvesztésről beszél, és a bizalmi tőke visszaszerzéséről, de hát ez belső demokrácia nélkül nem megy, azt pedig szorgosan eltemették, hosszú évtizede. A demokratikus működés másik pillére a sajtószabadság, és rajta keresztül az értelmes kritika, és nyilvános okoskodás/gondolkodás volt, ma a rommagyar sajtó teljesen kiszolgáltatott, és jobbra dőlt. Legutolsó maradványait a napokban gyűrik be – budapesti sugallatra, sőt elvárásra – a politikai establishment segge alá. (A szebb napokat megélt Erdélyi Riport online fog írni az éppen esedékes „pitypangnyílásról”, a maszol.ro meg megrendelésre hallgatni a főnökség korrupciós botrányairól – itt tartunk!).

3)      A Markó-éra egyik központi eleme, a szervezet önállóságának fenntartása, nemcsak Bukarest és Budapest (azaz a kormányok) között, hanem az „egyenlő közelségtartás-elvének” nyomán, a többi politikai pártok vonatkozásában is olajozottan működött. Ma a szövetség vezetői Budapestről várják, már nemcsak az általános útmutatást, hanem onnan érkeznek boritékolva a selyemzsinorok, de még a kinevezendő főnökök listája is: a Fidesz ellen bármikor is fölszólamlóknak azonmód menniük kell! A bukaresti politikával már jószerével elvesztette a kapcsolatát a rommagyar politikai elit, az elnök naponta beismeri, hogy nem tudja mi történik ott, illetve jóslatai rendre kukába dobhatók.

4)      A szövetség elveszítette társadalom-, oktatás, és kultúraszervező erejét, mivel ezt arra használta, hogy rátelepedjen, hogy kisajátítsa a civil társadalmat, az oktatást, és a kultúrát is. Az ízléstelen politikumnak ízlése lett a cenzúrázásra, míg végül összetévesztette a valódi kultúrát a fel-, és újraavatási ceremóniákkal, a múlt relikviáinak leleplezésével, politikai lojalitásért cserébe osztogatott kitüntetések „ünnepélyes” átadásával, üres és olcsó fesztivizmussal. Az erről szóló „hivatalos” beszámolókban több  helyet foglal el a kitüntetők, leleplezők, fölavatók, stb. serege, minden nemű és irányú rangjának fölsorolása, mint a kulturális esemény maga! Az ellenzékben is kormányzó oktatási államtitkár és csapata ma már a rutinfeladatokat sem képes ellátni, és legfőképpen sem szava sem hitele nincs a MOGYE magyar tagozatának kérdésében.

5)      A voksszerzés szempontjából talán a legfontosabb összetevő a regionális érdekkülönbségek közötti egyensúly megteremtésének képessége volt. A székelyföldi „autonómiázás” (és részben a kormányból való önkéntes távozás) ezt számolta-, és számolja fel folyamatosan. Az alternatív parlamentbe jutási küszöb fölvetése pedig világosan jelzi, hogy szándék sincs az egyensúly visszaállítására, sülyed a hajó és egérútat akar nyerni a nyerészkedésre az elit egyrésze: menekül, aki tud!

Mindezen végzetes problémák kezelésére három dologban ügyködik a vezér és szűk csapata: egyfelől, hogy elhallgatassa a kritikai hangokat, hogy a médiát teljesen függővé tegye; aztán hogy megfeleljen a Fidesz elvárásainak, ahonnan nem csak pénzt remél, hanem káderpolitikát is (a kongresszus nagy, és egyedül látványos, „eseménye” lesz, hogy alapszabályzatban engednek szabad elvonulást a korrupciós botrányba keveredett Borbély Lászlónak, megszüntetve a politikai alelnöki funkciót, és hogy elzavarják a Budapestnek kellemetlenné vált főtitkárt, visszaállítva az ügyvezető elnökséget, egy fidesz-kompatibilis főnökkel); és nem utolsó sorban, hogy az elnök megőrizhesse magas megbízatását (most kérdezhetném, hogy miért, de csak cinikus válaszok jutnak az eszembe, úgy mint tovább éltetni, sőt a budapestivel végképp összekapcsolni a „rommagyar polip nyúlványait”, a burjánzó maffiát, meggazdagodni, stb.).

Tonnányi rejtegetni valót nem lehet lábtörlőnyi, amúgy is fölfeslő szőnyeg alá söpörni, kinyerítenek alóla a lólábak, ez viszont esztétikai értelemben is visszataszító, nemhogy szilárd talajt adjon, amire építeni lehetne. Remélhetőleg a rákos betegség végső fázisa gyors lefolyású lesz, fölösleges lélegeztető gépen tartani a lélektelen, kiüresített, szétrohadó haldokló testet: minimál-rítus és gyors temetés, rövid gyász, aztán meg  lendületes újrakezdés javallott!