A tisztességes demokrácia, mint alternatíva

A tisztességes demokrácia, mint alternatíva

"Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, 
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
  és vidul, ha toroz.”

J.A.

Az alternatív tények (ezeket Norman Mailer már negyvenöt éve faktoidoknak nevezte és úgy írta le, mint “olyan tény, ami csak akkortól létezik, amióta az újságokba bekerült”), és a posztigazságok, valamint a csapból is folyó ál- és rémhírek kommunikációs terében nemcsak maguk a tények, hanem a lehetséges alternatívák ugyanúgy elhalványulnak, árnyékba kerülnek, mint az előbbiek. Miközben fantazmagórikus elképzelések – csak figyeljük meg, hogy akik azt mondják “a békéért harcolni abszurdum”, azt is sugallják, hogy az elfogult, harcos nacionalizmus elhozza a kontinens “kívánatos békéjét” –, mint reálisak kerülnek “eladásra”, illetve sulykolásra, a valós lehetőségek zárójelbe kerülnek. Gyakran éppen azok, akik a leginkább ilyen útmutatás-, illetve univerzális recept-szerű, megváltó alternatívákat követelnek, a legtudatlanabbak és megvezetettebbek. Nem csoda, hiszen egész gépezetek dolgoznak a beetetésükön, a manipulálásukon, annak bizonyításán, hogy márpedig egyetlen alternatíva sem életképes, csak az, amit, mosóporszerűen, a politikusok árulnak. A megvezetettek aztán még akkor is kitartanak idolumuk mellett, ha maguk is belátják, toxikus vezérről van szó, de hát ugye “nincs alternatíva”. A manipuláció, a “rábeszélőgép” nemcsak alternatív tényeket, hanem kitalált összefüggéseket is terjeszt, a manipulált összefüggéseket azután valósnak tekinti a jóhiszemű (vagy még inkább a rosszhiszemű) közönség, holott az összefüggések és alternatívák is kitaláltak, az “összefüggés-csinálók”, azaz a politikai “tanácsadók” és spin doktorok árucikkei. De mivel a közösségi médiák mindenki számára lehetővé teszik, a megvezetettek maguk is tovább szórják, megosztják az ál- és rémhíreket, bajnokai a fake news-ok terjesztésének. (Pratkanis és Aronson A rábeszélőgép címen többszöri magyar kiadást is megélt kötetét közéspiskolai tantárgy részévé illene tenni. Olvasmányossága és tudományos értéke, valamint hasznossága a manipulációval, a megvezetéssel szemben, az “egészséges immunitás” kialakításában, vagy a hiszékenység ellen, mindenképpen indokoltá tenné).

Magyarországon az alávetettek intenzív „beetetése”, egyrészt arra, hogy a tények, azok nem tények, hogy csak a faktoidokra, az alternatív tényekre kell figyelni (nem amit mond, hanem amit tesz a főnök, illetve, amiről azt mondja, hogy teszi, amit megtehetne, stb.), másrészt arra, hogy nincs alternatíva, hogy a fennálló rend örökké való és leválthatatlan, szűk évtizede folyik. Amint látszik, ez az idő elég volt arra, hogy a szavazók usque egyharmadát teljesen folglyul ejtse (ebből aztán, a kiegyensúlyozatlan választási rendszer következtében, toxikus kétharmad lesz az urnáknál) és kiszolgáltassa, ők nem látnak alternatívát, sőt nem is szeretnének semmiféle változást, minden úgy jó, ahogy a vezérnek tetszik, punktum. Ők a vevők a „migráncsozásra” - és nem is kell hozzá menekült/bevánorló, ők a gyülöletbeszéd fogyasztói és aktív terjesztői –, vagy Magyarországon nem lesz multikulti, mondja a vezér és alávetett/kiszolgáltatott közönsége még rátesz egy lapát cigányellenességgel, alig burkolt antiszemitizmussal, muszlimgyűlölettel.

A rommagyarság beetetése viszont szinte három évtízede folyik, hogy t.i. az egyetlen politikai pártnak nincs alternatívája, (először még az az ártaltannak tűnő szlogen járta, hogy „Egységben az erő”!, azután már csak úgy, magától jött, hogy „ez van ezt kell szeretni”, „hol az alternatíva?” kérdik a kritikátlan követők), hogy ha kimaradunk a parlamentből (az EP-ből vagy a bukarestiből, az mindegy is), akkor végünk. Az a paradox a behódolás mechanizmusában, hogy a Fidesz-fiókpárt szavazóinak derékhada, miután rá szavaz, szinte folyamatosan kritizál, elégedetlen, böstörög és cinizál, stb. Ez már egyfajta politikai rituálé, és valójában az ignorancia, az alternatíva fölfedezésének képtelensége, az önalávetés, vagy legalábbis a beletörődés egy sajátos fajtája, mely szinte általánosan jellemzi a rommagyar választóközönséget. Ráadásul ezt a „ráérünk arra még”, illetve ilyen a világ, ezt kell elfogadni, a legitimáló mítoszokban nagyon is „magyar”-ként jelenik meg: miközben „szabadságharcos” nemzetnek mondják a magyart, a szóbeli hősködés mellett az alávetettség tolerálása, a jobbágyszellem, a meghunyászkodás is mindig jelen van, a szimbolikus nemzetkarakterológiában. Nálunk, magyaroknál (nem kevésbé, s nehogy kifelejtsem, székelyeknél) biza, a „nép egyszerű fia” is „bonyolult teremtés”, csak az (ön)kritikai szellemhez nincs affinitása, azt sehogyan sem vállalja be: inkább szolgál és pusmog, csendben, „befele” háborog, mint nyiltan és határozottan föllépne az elnyomás ellen, legalábbis a hétköznapokban nem teszi meg. Történeti perspektívában, néha megtette, de mivel elbukta a forradalmakat, ez a tudat tovább erősítette a sunyító együttélést a gonosszal, a zsarnok kiszolgálásának mentalitását.

Számtalan példa van arra, amit a szociálpszichológusok kísérleti alapon rég tudnak, a hatalmasok elnyomó gépezete, a vezérek (az elitek elitje, aki ráadásul ma elitellenesen pozicionál) dominanciája, az alávetettekkel/kiszolgáltatottakkal való együttműködés eredménye, az elnyomottak nem egymással, hanem az elnyomókkal működnek együtt és termelik újra elnyomatásukat. A legitimáló ideológiák és mítoszok, magyarán az etnonacionalista szólamok – egyéb önigazoló és hatalmat fönntartó, elnyomást eltakaró diskurzusokkal, mint amilyen a rommagyar közösség esetében a románellenesség és az „autonómiázás” – meggyőzőbbek, mint a valós tények.

Aktuális, bár gondolom sok magyar, illetve rommagyar alternatíva hiányról sopánkodót meglep, ha így kicsivel március idusa után mondom, hogy a cenzúrával szembeni alternatíva, annak eltörlése, a vele szembeni tiltakozás minden lehető fórumon, az eltörlésének a követelése, és egyáltalán nem a sunyítás, a belenyugvás, a csendben maradás, majd mások fogják kikaparni a jogot, visszaállítani a sajtószabadságot, nemde? Érdekes, hogy eleink százhatvanegyéve ezt még tudták, gátlástalan és minden hájjal megkent PR-es nélkül is, nemcsak tudták, tették is.

Másik példa, hogy azt üzenik a rommagyar hatalmasok, hogy nincs mese “le kell menni kutyába”, a készülő kampányt a faluvégi kocsmabetyárok, (már elnézést, ha eltaláltam), “a János-nénik és Maris-bácsik” szintjéhez, ízlés(telenség)éhez kell igazítani. És lehetőleg gyülöletkampányt folytatni, aki mást akar annak kuss, csak ez van, ezt mondja a “szakma” és ez a vezérek érdeke, punktum. És ezt rommagyarok többsége szemmel láthatóan elfogadja, nem fölvállalt szavakban, nem nyilvános beszédben, hanem magánbeszélgetésekben – ott sok a szájhős, a höbörgő –, aztán meg ténylegesen is, az urnák magányában, amikor azokra szavaznak, akik így kampányolnak. Ja, és azután nattyon magyharosch, ha csupa rosszat mondunk a megválasztottakról, a kocsmaasztal mellett, magánbeszélgetésekben, vagy otthon behúzott függönyök mögött. Hirtelen nincs is fontosabb, mint az EP képviselet, még akkor is, ha azt holnaptól, valamely vezér sugallatára, szidni kezdünk, nem is ismerjük, működését, nem szeretjük, mert „gyarmatosít” (sic!), mert … Orbán Viktor azt üzente, ennyi.

Most két/három olyan jelöltet ajánl a rábeszélőgép a rommagyarság számára a közelgő EP-választásokon megszavazni, akiknek ismertsége föltűnően alacsony saját székelyföldi méréseim szerint, (mert a román vagy magyar közpénzen készült méréseket titkosként kezeli a Fidesz itteni fő fiókpártja), Winkler Gyula még elér úgy 40%-os ismertséget, miközben Wincze Lóránt csak húsz, Hegedüs Csilla nagyjából 10%-os ismertséggel bír. Nevezzenek javíthatatlanul naivnak, de ráadásul meggyőződésem, hogy ők maguk is csak fenntartásokkal fogadják el az underdog szerepet, a negatív-, illetve gyűlöletkampányt, amit pártjuk rájuk erőltet. És bár nincs garancia arra, hogy meglesz az EP-be való bejutáshoz szükséges 5%-os szavazatarány, sokan szavazni fognak, ismeretlenben, mert „a párt számít”, melyről szintén rossz a véleményük, de magukkal sem értenek egyet, mert … „nincs alternatíva”. Ilyenkor, amíg Orbánra nem kerül a szó, a párt a fontos, ugye értjük, aztán majd a személy lesz a meghatározó, így menyen ez, következetesen, magyarul. Pedig hogyne lenne akire szavazni, vannak számosan régi, és főként új pártok, hiteles személyiségek, akik meggyőzőbbek, hitelesebbek lehetnek, akik esélyt kapva hatékonyabbak is lehetnének, stb., Ja, „azok románok”, és ott vagyunk a legitimáló mítosz hatékonyságánál, „ezek magyarok”, és az örökös szembenállás logikátlan logikája ezzel el is dönti a szavazást.

Alternatíva a tisztességes demokrácia lenne, a piszkosból, a látszólagosból, a szimulákrumból már kaptunk eleget. És végül hadd mondjak valami biztatót is, először, hogy a „rábeszélőgép” a Finkelstein-Habonyok diskurzusainak, illetve a piszkos propagandának van ellenszere, mégpedig olyan mely tanulható, a kritikai gondolkodás így hat, és ez tapasztalati tény, az egészséges szkepszis jó fegyver a manipulációval szemben. A fake news-okat és összeesküvés-elméleteket, a dezinformációt többféle módon is le lehet leplezni, nemcsak hatástalanítani lehet, hanem preventív módon megelőzni is elterjedését, elfogadását (itt egy site, ami összefoglalja, hogy milyen lehetőségeink vannak: How to spot the fake news?: http//www.ifla.org/publications/node/11174), a valós kritikai szellem, és szakmailag is helyes tudás képes győzni a szimulákrum fölött. Az úgynevezett „egyszerű nép” nem kutyába akar lemenni, hanem vevő lenne a bizonyítható igazságra, a tisztességes közéletre és demokráciára, vagy hogy ismét Attilát parafrazeáljam, a köznép „ugrana egy jó szóra”, ha lenne ilyen a politikai prérin.

Elitellenes elitek

Elitellenes elitek

Bonyolult képlet lett mára Európa, nagyon is bonyolult, és minden jel szerint a közelgő tényleges brexit és az EP-választások egyáltalán nem fogják egyszerűsíteni a mátrixot, ami szerint nem a föderalizálódás, hanem a szétesés irányába halad a kontinens. Az EU elvesztette dinamikáját, elvesztette polgárai “hitét”, bizalmát és elkötelezettségét a közösnek vélt/mondott értékek mellett, az egységes Európa-gondolat és a békés integrálódás távlatát. Akárhogyan ítéljük meg a dolgot, akárhány irányban és akárhány nézőpontból keressük a “bűnösöket” a negatív forgatókönyv szerzőit, a sokszintű krízis okait, oda fogunk jutni, hogy az újra megerősödő TÖRZSI MORÁL nagyon is történelemalakító tényező, és az fogja a bukást okozni.

A sokféle válság központi szereplőjének a populista politikusok tűnnek, viszont a másféle – gazdasági, kulturális, tudományos-szakmai, stb. – elitek szerepe egyáltalán nem elhanyagolható a krízis kialakulásában. Mert az európai gazdasági, kulturális/tudományos, vagy szakértői elitek, nem voltak képesek egy pozitív és távlatos kezdeményezést, amilyen az egységes és békés, valamint jóléti EU volt, fenntartani, elfogadtatni. Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne egy “közös európai kultúrát” kialakítani, a szónak az antropológiában használatos értelmében, valami olyant létrehozni, ami képes nemzetek/etnikumok fölötti szolidarítást, és először gazdasági, majd politikai/intézményes, azután pedig társadalmi kohéziót és integrálódást, közös alapon fönntartani. Az európéer elit csupán a bővítés dinamikájára, egy pozitív utópia, de mégiscsak utópia – az Egyesült Európai Államok – jövőbe vetített, föltételezetten, önmagában megálló képzetére akarta bízni az integrációt, és ez illúziónak bizonyult. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki – sőt, a többség egyáltalán nem – nyitott arra a projektre és projekcióra, melyet az egységes EU-imidzsét fölmutatva, mintegy önmagát beteljesítő víziót véltek, magától előállni, az elitek. Úgyhogy a mai Európa nemcsak populista politikusok játékszere, a brexiteseké, a putyinista Orbáné, az autokrata Kaczynskié, vagy a demagóg Salvinié, és társaik hosszan sorolhatók, hanem a bukott “elitek temetője” is. Igen, Európa története ismét a bukott elitek története, az elitek elbukták azt a kihívást, melyet az integrálódás jelentett, és ezért nem csak a populista (bal vagy jobboldali) politikai eliteket, hanem a tehetetlen értelmiségieket is történelmi felelősség terheli. Ők ugyanis nem tették meg azt, amit a kontinens társadalmai, mintegy magától értetődően elvártak tőlük, az EURÓPAI SZELLEM elterjesztését és elfogadtatását. Nem voltak képesek (esetleg föl sem vállalták) bizalmat kiépíteni az új intézményes struktúrák, a közösen építgetett épület körül, legitimálni az EU-s integrációt.

Nagyon leegyszerűsítve, és zárójelbe téve azokat a lényegi vitákat, melyek az értelmiségi elittel kapcsolatosak, szempontomból legyen itt elég megjegyezni: az értelmiségi elitnek (az “írástudóknak”, hogy egy a viták során használt fogalmat fölemlegessek) a feladata, az ÁLTALÁNOS MORÁL, az egyetemes értékek nevében való föllépés, a partikuláris értékekből fölépülő, az emberiség szempontjait követő általános éthosz, divatos kifejezéssel promója. Az a krízis, amely mára már az EU egységét, magyarán létét, fenyegeti nemcsak a demagóg politikusok, hanem az elitek (vagy K-K-Európában a “féltudású elit”? - ahogy Orbán Krisztián a fogalmat használja) tehetetlenségének a következménye is. Hiszen nyilvánvalóan arra a bizonytalanságra és “bábeli zűrzavarra” játszanak rá az új populista, etno/nacionalista, és szélsőjobboldali, stb., mozgalmak, melyet az értelmiségi elit fönntartott. Arra a képtelenségre, hogy az elit nem tudta közérthetően megnevezni a közös értékeket - mindenekelőtt az EURÓPAI BÉKÉT, melyet az integráció lehetővé tesz és megvéd. És ha mégis közös értékekről beszélt, mint liberális demokrácia, emberi jogok, illetve jogállamiság, stb., képtelen volt lefordítani, érthetővé tenni a köznép számára, és végül elfogadtatni azt. Nem elég törvénykezni, a törvények általános szellemét általános éthosszal kell megerősíteni. És ez az értelmiségiek, az alkotók, a véleményformálók és influencerek, legfontosabb feladata: legitimálni a jogi-intézményes rendszert, megtámogatni/elfogadtatni/megszerettetni a közös építményt. Ennek elmúlasztása mellett a törzsi morál megerősödése, reneszánsza, várható volt. Más kérdés, hogy szószólói maguk is együtt fognak bukni az EU-val, az elitek történelmi sírja közös, és talán az sem lesz ki virágot szórna a közös sírra.

Egyáltalán nem azt akarom mondani a fentiekben, hogy a felelősség az EU-krízisért egyenlően oszlana meg, a populista politikai- és a tehetetlen értelmiségi elitek között: az egyik a fő előidézője a válságnak, a másik csak passzív aktorkodás. Mulasztása, hogy “nem orvosolta” azokat a bajokat, melyek nem ma kezdődtek, de amelyek kihasználásával a populista politikusok hatalomhoz jutottak. És ebben előljárók az EU-ban a putyinista Orbán és tsai. Miközben arról folyik most – Manfred Weber, minden bizonnyal következő EB-elnök, főszereplésével – álvita, hogy rúgja-e ki a Fideszt az EPP, a rossz már rég elkövettetett. És megjavíthatatlan az a mulasztás, amit a konzervatív pártcsalád elkövetett. Lassan oda jut az EPP, hogy itt nem Orbán menesztése a tét, hanem az, hogy egyáltalán, megmarad-e még a frakció, és lesz-e a legnagyobb pártcsalád az EP-ben?

Hogyan értelmezhető az, hogy nem az elkövető kell védekezzen/magyarázkodjon az ellene fölhozott vádak miatt, hanem a “vádló” kér kihallgatást a vádlott otthonában (házhoz megy a pofonért), Weber nem erélyesen lép föl és fenyegeti Orbánt, hanem könyörög neki, engedményeket kér (és bizonyára még előnyökkel is kecsegtet), hogy ne hagyja el a frakciót, melyet megosztott, megalázott, mely ellen gyülölet-kampányolt, stb. Orbán majdnem meggyőzte a teljes európai politikai “felvilágot”, hogy Juncker megalkuvó (már a karaktergyilkosság személyes vonatkozását ne is írjam ide), és nem elég határozott, viszont Weber vizet sem vihet neki, amikor nagyon a populisták szájíze szerint játszik. Juncker EB-elnöksége utolsó órájában – amennyiben sikerül kompromisszumos megoldást találni a brexitre, és erre most éppen van remény – egyféle hősként fog távozni, más kérdés, hogy csak a mellékes áldozatok csökkentésében jeleskedett. Weber, nem elég, hogy szélsőjobbra nyit, de orbáni ihletésre, és lényegében Putyin elvárásának és taktikájának megfelelően, választások előtt, minden valószínűség szerint, szétveri saját frakcióját. És nemcsak a “német ipari érdek” (tehát egy törzsi morál alapján konstruált imaginárius közösség értékrendje) a ludas Orbán EPP-ben való megtartásában (ami szemlátomást körvonalazódik), hanem egy újabb árulás, immár az EU közös értékrendje mellett, a konzervatív-keresztény-demokrata pártok értékrendjének a beáldozása is megtörténik.

De ne feledkezzünk meg az S&P frakcióról és Frans Timmermans hasonlóan engedékeny magatartásáról Dragnea és tsaival szemben, ami viszont a szocialista frakciót fenyegeti, és ugyanez a krízis örli a Guy Verhofstad vezette európai ALDE-t a román „partnerével”, Tăriceanuval kapcsolatban, aki szintén orbáni-putyini fordulatot vett. Nem állítom, hogy az itteni euroszkeptikus (lényegében orbánista-putyinista), populista politikusok hasonlóan tehetségesen dolgoznának az EU szétverésén, mint a budapesti romboló kiskirály, és hatalmuk sem akkora, mint Orbánnak, de kétségtelenül átálltak és követik az irányt, „ahogy lehet”, lépésről-lépésre. És ehhez csatlakoztak a Fidesz itteni fiókpártjai, az EU-ellenes hang képviselői, a rommagyar közösség irányában.

Számomra úgy tűnik, ha Manfred Webert választják meg következő EB-elnöknek, az könnyen az utolsó mandátum lehet ezen a poszton, az EU-nak nem marad már következő öt éve. És hadd jegyezzem meg végül, hogy Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fiókpártjának vezére, Josephe Daulhoz – az EPP elnökéhez – „levelét megírta”, amiben nem nagy meglepetésre arról beszél, hogy ellenzi a Fidesz kizárását, mert :”... elmondtam, hogy Orbán Viktor, a Fidesz nem hajította a szemétbe (sic! - miért megtehette volna?) az EPP, az unió, az alapító atyák értékeit, nem EU-ellenes (holott vállaltan az – félős, hogy ezzel még megsérti Orbánt!), éppen ezért semmi nem indokolja a kizárását”. Lényegében – egyfajta poszt-modern jobbágy pozícióból, az underdog-helyzetéből, ő már „lement kutyába”, ahogy ex-spin doktora ajánlotta, és valószínű ott is fog maradni – azt üzeni Kelemen, hogy a rommagyarság érdeke az EU szétverése, és ez nem több és nem kevesebb, mint a „kisebbségi-ügy” elárulása, illetve egy populista-alt-right oltáron való föláldozása. Hát ezt támogatja az a rommagyar elit, mely ezt „képviseli”, vagy csak sunyít és érdekből/félszből, gyávaságból asszisztál. Így aztán egy elitellenes elit vezet nemcsak Magyarországon, vagy félig-meddig Bukarestben, hanem beállt a sorba a rommagyar elit is, és büszkén menetel a zsákutcában. Csakhogy mi – kisebbségi helyzetünknél fogva – hamarabb beleütközünk a falba, mint akiket utánozni próbál az elitellenes politikai elit, koppanásunk is fájdalmasabb lesz, mint vezéreink idólumainak, visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ma a kisebbik rossz talán, ha a Fidesz-fiókpárt nem éri el az 5%-os küszöböt a közelgő EP választásokon. Mert egy valamely szélsőséges, EU ellenes alt right frakcióban ülő, és Orbánnak bólogató képviselet a rosszabb:egy jogokat követelő, szavakban kisebbségi jogérvényesítést követő formáció számára, egyenesen megalázó (már, ha valaki nem vágyakozik programatikusan az underdog szerepre). És persze térdre kényszerít egy jobb sorsra érdemes kisebbségi társadalmat.

Kampányetika: lejtmenetben

Kampányetika: lejtmenetben

A manipulációnak, a hazudozásnak, leginkább pedig a “black PR”, a negatív és gyülöletkampánynak, a gátlástalan kampány(hecc)mesterek cinikus kajánkodásán és az esetleges szavazatokon, melyet végül mégiscsak hoznak, rengeteg elfogadhatatlan és hátrányos következménye van. Ráadásul, az okozott károk nehezen visszafordíthatóak, mert mentalitásban, az éthosz feladásának mértékében, csupa negatív jelenségben mérhető, hosszú távon működő jelenség, a közélet lezüllesztése, a gonosz erősítése demoralizál, és demotivál. A kettős beszéd – aljasságokat, a megengedhetetlent, amint egy konzervatív akadémikus mondja is nem “az értelmiségieknek üzenik”, ők nyugodtan forduljanak félre, majd a “pórnép” benyeli és azokra szavaz, akik ezt terjesztik – társadalomromboló: ellentéteket mélyít el, egymás ellen fordít társadalmi rétegeket, csoportokat, közösségeket.

Azután, a valós életben nincs olyan, hogy “kampányüzemmód”, ez csupán a politikai mezőnyt jellemzi, mely attól a paradoxontól sem bír megszabadulni, hogy egyfelől azt üzeni, hogy kampányban többet megengedhetnek maguknak a versengő pártok, vagy a nyomdafesték vastagabb, többet kibír kampányban, hiszen rendkívüli helyzet van – a politika, ilyenkor, mint a kampány kifejezés is jelzi, úgymond háborús állapotban van – és másfelől, és egyre inkább elhangzik az a szlogen is, hogy tulajdonképpen állandó kampány folyik. Ez persze nemcsak a politikai hatalmasoknak, hanem azoknak a PR-szakértőknek is kedvez, akik így állandó munkához jutnak, és persze a szenzációhajhász médiának. A politikai hisztéria és tömeges morális pánik keltői, professzionálisan – hejj, de büszkén is mondják ezt a tartalmatlan szót, olyanok, akiknek gőzük sincs tetteik társadalmi következményeiről, gátlástalan és etikátlan PR-esek, akik gyűlöletbeszédre “edzik” a hozzájuk hasonló politikusokat – termelik a gyűlöletet, hatalmi érdekből, torzítják hazudozássá a politikai kommunikációt. A folyamatot, a gyűlöletkeltést, az ellenség kijelölését, megbélyegzést, kirekesztést csak elindítani kell, azután – “a gonosz banális természetének megfelelően” – magától is terjed, a szélsőséges beszéd eszkalálódik, minden mást eltompít, olyan mint a drog, függőséget alakít ki.

Az általános erkölcs, és az abból származó közösségi éthoszok egy ponton túl nem képesek ellensúlt képezni a megosztó, állandó harcot mímelő politikai mezőny elhajlásához, lezüllésével, stb., és a “kéve megoldódik”, egy-egy közösség elveszítheti azt amit a közösségi éthosz lényegeként határozhatunk meg, ami számára természetes, és ami világképének, világban való létezésének, az autentikus kifejeződése, a kohéziót, szolidarítást, az együttérzést, és közösségi élményt. És itt tudatosan a Finkelstein-formula (magyar változatban Habony) következményeinek, a dark PR, a gyűlöletkampányok társadalmi következményeinek csak egy kis részét írtam le, a hosszútávú rombolás ennél is szomorúbb képet fest közös jövőnk horizontjára. (Nem véletlen, hogy a módszer – nem kitalálója, hiszen az évezredek óta rombol – megújítója és sikerre vivője, ha igaz, memento mori-jába foglalta: “Azt akartam, hogy megváltoztassam a világot, és ezt meg is csináltam. Rosszabbá tettem.” Ha igaz, minden bizonnyal a szuper spin doctor is meghasonult, belátta, hogy rosszat tett a módszer felújításával, elterjesztésével, a rombolással, ami vele jár, csak tartok tőle legjobb tanítványai nem olvasták ezt a végső szót, illetve nem képesek fölfogni értelmét).

Valamely közösség éthoszának, össze- és megtartó morális világának lényege, hogy a közösség hosszú távon működő értékrendszerre épül, mely (hogy ismételten Clifford Geertz vonatkozó kifejtéséből idézzek)”a világkép által leírt, és a dolgok természetes állapotából következő életmódot reprezentálja”; másképpen, nem egyszerűen az intézmények (pláné nem a pártok), hanem a mögöttük meghúzódó közösségi éthosz biztosítja a társadalmi kohéziót és az egyének autentikus, biztonságos „jó létét”, vagy ahogy Kant fogalmaz az univerzális elköteleződés az emberiség mellett és a közösségi morál a szívünkben kell vezessen egyszerre („ A csillagos ég fölöttem, és a morális törvény bennem”). Messzinek és elvontnak tűnnek ezek a fejtegetések, viszont ha valaki hajlandó belegondolni, hát éppen a közösségi éthoszt rombolja a jelenlegi nihil, a kibontakozó magyar és azt utánzó rommagyar gyűlölet-, illetve negatív kampány, mellyel mozgosítani akarnak, mire is? Hát, amit az amorális kampány céloz, a fekete PR, az nem több és nem kevesebb, mint hatalomra szavazni egy olyan politikai elitet, mely semmit nem ígér, melynek semmilyen perspektívája, hogy filozófiát-jövőképet már ne is mondjak, nincs, csak az, hogy ő a hatalmat akarja (ez már az alt rightra hangolt tiszta Nietzsche, a színtiszta Finkelstein-Habonyista formula, nemde?). Egyszóval, (és ezt már láttuk Magyarországon, amikor a jelenlegi hatalom kampányban még csak nem is ígért semmit, csupán támadott, ismételgette gyülöletes diskurzusait. Egyébként a módszert Csíkszereda polgármestere is kipróbálta – és működött –, hogy valójában nem is kampányolt, semmiféle pozitív programot ki nem fejtett, eljátszodta a sértődött mártírt, s megválasztották!), fehér csekket akar a politikai elit. Amit azután hatalmával visszaélve bármire fordíthat, a szél és a hatalmi viszonyok, egyéni érdekek és a hatalom bebetonozása érdekében tesz mindent, nem is képvisel már, csak „a médiatikus térben reprezentál”, színházat játszik, vagy még inkább footballt, mégha mégoly silányat is. Vannak cinikus drukkerei (a politika ma már football, vagy megengedem esetenként és vidékenként, különösképpen „a nagyfőnök” szülőfalujában, jégkorong) a választók meg fanok, rajongók, kik szotyizás közben üvöltöznek lelátókról, nem részei a játéknak. A belső kör a huligánoké, a többiek meg mezei drukkerek, megvezethetőnek vélt szurkolók, akik a pályán kívül vannak és esélyük sincs „labdába rúgni”, a politikai szimulákrum biodíszletei.

Mindig is berzenkedtem a jó régi erdélyi önigazoló és avittas, patetikus és intellektüel pózokat legitimáló „világképek” ellen. Azt gondoltam, és gondolom, hogy azok – hívják akár „népszolgálatnak”, akár „a kisebbség lét méltóságának”, akár sajátos lelkületnek és éthosznak „magyar transzilvanizmusnak” – megújításra, módosításra, az „időkhöz való hozzáigazításra” szorulnak, illetve várnak. Viszont el kell ismerni, hogy azok a formulák, merő ellentétben a Finkelstein-Habony-formulával, mégiscsak tartalmaztak egyféle közösségi éthoszt (lehet premodernnek tekinteni őket, és mégis), és volt valamelyes mozgosító és társadalmi kohéziót termelő erejük, még a diktatúrák legsötétebb évtizedeiben is. Nos, most ezt a mégoly halovány éthoszt rombolja, ki fölül a Finkelstein-Habony vonatra és gyűlölködésben tobzodik, elfogadja és terjeszti, helyesli (akárcsak szó nélkül hagyja), a gyűlöletkampányt, amit semmi kétségem, továbbiak fognak követni. 

Valahogy azt gondolta a rommagyar értelmiségi kilencven után, hogy soha nem teszik majd kérdőjelessé és nem is relativizálják el a transzilvanizmusnak-népszolgálatnak azt a kitételét, miszerint ez programatikusan arra épül, hogy az értelmiség, és a politikai elit a (mégoly relatív, éppen hogy létező) hatalmát a „polgárok lelkének nemesítésére” használják. (Örömörmre szolgál szép emlékű Gáll Ernő ezzel kapcsolatos, negyven évvel ezelőtt leírt, patetikus és mégis mérvadó, véleményét ideidézni: ”A népszolgálat gyűjtőfogalma mind a gazdasági, mind a kulturális felemelkedést elősegítő, a jobbító tevékenységet jelöli. Lényegénél fogva felvilágosító jellegű, morális szempontból pedig — a már említett hivatástudaton és elkötelezettségen kívül — hűség és felelősség jellemzi. /.../ A népszolgálattól elválaszthatatlan felelősség nem engedi meg a tőle való menekülést, az által a diktált hűség viszont személyiségünk kiteljesedését, azonosságunk megőrzését szavatolja.”). 

Bizonyára tévedett a kilencvenes generáció, bizonyára naiv volt és túlságosan is optimista, de kérdés, hogy mi mást tehetett volna? És ezt kellene megvitatni, azt, hogy milyen pozitív jövőkép alakítható ki a jelenben, mely nem visszafordulás, nem felvilágosodás ellenes, és ugyanakkor hatékony? Nos, ezt a transzilván- népszolgálatos szellemet, a rommagyar társadalom etikai talapzatát támadják, akik ma azt mondják, hangos szóval és kioktatólag, hatalmuk és felelősségük, vagy nem is, felelőtlenségük, teljes tudatában, hogy „Le kell menni kutyába, légy a kutyák királya, nem királyok kutyája”. A nihilt növeli és sok, nagyon is sok követője akad, az aki azt mondja „Azt kell mondani a népnek, amit az hallani akar”, le kell mondani az elit „lelkeket jobbító” szándékáról, csak a hatalom, a bianco-ban adott felhatalmazás kell, aztán kuss, sőt már azelőtt is kuss, mindenkinek. Még azt is készséggel elhiszem, hogy vannak helyzetek, amikor a populista/demagóg szövegelés, a politikai kommunikáció terjedő formái, zárójelbe téve a valóságot, post-truth és alternatív tényekre alapozott, de tetszetős „ígéretfelhőt” zúdítanak a népre, hatékony lehet, csak morális nem. A nihil, az amorális diskurzusok, a hazudozás, sok mindenre jó lehet, jövőkép kialakítására egyáltalán nem, ellenőrizhetetlen, autokratikus, diktatórikus rendszer kiépítésére igen: biztos, hogy ezt kívánja a rommagyarság?

Mindez a most zajló gyülöletkeltő plakát-kampány okán került a közbeszéd (már amennyire még létezik itt-ott, virtuális közegbe kiszorítva) homlokterébe. És nemcsak önmagában a plakát hamis és nehezen értelmezhető (mondjuk, ha a három ott stigmatizált letűnt politikus szájából kilógó kis felhőcskébe írták volna, hogy „Együtt a magyarok ellen”, hamis, de legalább érthető lenne az üzenet. így azt fejezi ki, amit mond, gyerünk fogjunk össze a magyarok ellen, és ki mondja ezt? Hát valami rommagyar, rejtőzködő spin-doctor, akit aztán fölerősítenek „kedves politikusaink”), hanem abban is manipulálni próbálnak ködbe burkolózó kiagyalói, hogy kit céloz. Nem, a plakát nem a „pórnépnek szól” (az aligha akarja érteni, nem is figyelne rá), hanem a propagandisták eszközeként fungál (ha jól láttam – böcsületére legyen mondva – Winkler Gyula nem osztotta, a többi EP-jelölt jelölt igen), akik majd értelmezik és sullykolják orrvérzésig.

Van még egy hírem azoknak, akik szerecsenmosdatásba kezdtek, vagy sunyítva helyeslik, cinikusan kommentelgetnek, örvendeznek, a Finkelstein-Habony doktrína eme szép megnyílvánulásának. Létezik kampányetika, és léteznek etikai kódexek arra nézve, hogy az influencereknek, a politikusoknak és a médiának mit szabad és mi meg nem engedtetik, kampányidőszakban. Ennek egyik alappilére, hogy nem mondunk ki olyan dolgokat, melyekről biztosan tudjuk, hogy “hallani szeretnék” a választók, de morálisan – és hosszú távon az egész közösség számára – elfogadhatatlanok. Nem erősítünk előítéletekre, sztereotípiákra, gyűlöletre, uszító attitűdöket, akkor sem, ha “ezt sokan hallani akarnák”. A Magyarországi PR Társaság etikai kódexe, tilt minden dark PR-t és a szakma deontológiája szerint, tilosnak tekinti a Finkelstein-Habony-formula magját adó pajzán kis öteleteket.

A gonosz itt van közöttünk, csak föl kell ismernünk arcát, hogy tehessünk ellene. Az sem vigasztalhat, ha a piszkos plakátokat nálunk folyó hó 14-én veszik le, mert Szijjártó Péter őfőméltóság tiszteletére Vásárhelyen, előrehozzák március 15-ét. És, hogy kicsit azért vigadjunk is, gondolom Petőfit is meg akarják győzni arról, hogy mondja el hírös beszédét, már 14-én, ezért, ezért is, keresik Fehéregyházán hamvait, illetve, szobrot is fognak avatni a szolgalelkűségnek, amit stílusosan éppen Petőfinek fognak dedikálni.

Két toxikus vezető árnyékában, a rejtőzködő harmadik

Két toxikus vezető árnyékában, a rejtőzködő harmadik

Bizonyára nem vagyok egyedül, aki még emlékszik a Fidesz itteni fiókpártjának 12. dzsemborijára és arra, hogy megújulást/újratervezést hírdettek. Ha van aki még emlékszik, az azt is észrevehette, hogy mára már nyoma sincs semmiféle újratervezésnek, ma “pragmatikus transzilvanizmus” (whatever this mean) van vasárnapi ebédre – már akinek jut valami is az asztalára – és aztán ott van a politikai-show, mint valami egzotikus musical, afféle utó- vagy elő Untold fesztivál. Hangos és tartalmatlan – szinte tökéletes tartalom nélküli forma – látványos, csak éppen kiviláglik öncélú és szimulákrum jellege, mert közben sem vita, sem tartalmas kommunikáció, sem kritika, sem önkritika, sem alternatíva, sem semmiféle szembenézés meg nem zavarja. Drámai pillanatokat, csak a videókivetítő pillanatnyi zavarai hoznak, a cirkusz technikailag kifogástalan, és teljesen steril és tartalmatlan. Magát szórakoztatja a szinpadi sereg, afféle előszilveszteri mulatság, kabaré a javából, persze mindenféle humor nélkül, ja, viszont Hunorral. Mintha szelfizni, jópofizni gyűltek volna össze unatkozó tinédzserek, úgy mulatták az időt a vezérek és klienseik, a szimulákrum, a reality show szabályai szerint: PR, és a fitogtatva fölmutatott technikai felszerelés, és tényleg a média, a performansz az üzenet, és semmi más. Vezéreink magukat ünneplik és ünnepeltetik, egyáltalán nem szerényen, hiszen egyáltalán nincs amire szerények lehetnének, már eredményeket sem hazudnak, a performansz önmagáért van. Legfennebb médiaesemény – mint kiderült az újságírói akreditációhoz viszont még azt is meg kellett jelőlni, hogy kivel készítenének interjút és mikor (sic!), s hogyan, és milyen témában – szemfényvesztés, magas fokon, de leginkább önmagukat csapták be a jelenlevők, úgy tettek mintha bármit is tennének.

A pártnak sem értelmes, és főként számonkérhető, programja, sem átható, fölfogható és követhető üzenete nincs – hacsak az nem, hogy néhány lejárt szavatosságú politikus, akikkel egyébként a párt koalícióban, vagy külső támogatóként, együtt kormányzott: részeges, akasztós és szekus, így ebben a sorrendben, és minden további magyarázat, érv, vagy bizonyíték nélkül. Ez ugye, már Finkelstein-Habony-falva, illetve Biharbasznád-alsó végállomás, bár én optimista vagyok lesz még lennebb is, lesz még így sem és a show akkor is folytatódik majd. Kereskényi “dobja be”, mintegy mellékesen az euroszkeptikus mantrát – érdemes fölfigyelni, hogy akárhányszor előjön a téma, soha nincs semmiféle tartalmi utalás, érvelés, arról már rég leszoktak vezéreink. Ja, Juncker soha nem bizonyított részegeskedéseit képes egy más Európa mellett érvként fölmondani Finkelstein-Habonyból az előljárónak: hiába na, mémekből tanul a rommagyar-vezér – hogy aszongya “Európa rossz irányba halad”, mert migráció, mert “szivárványos zászló” (ugye értik mire céloz homofób emberünk?), és aztán valahogy kifelejti a végszót, “mert Soros”.

Van ugyan egy szöveg, melyet címe vitaindítónak mond, de persze senki sem vitatja, van, hogy legyen ilyen is, és lényegében minden olyant elmondjanak, aminek a napi politikában éppen az ellenkezőjét teszik. Bedobják az “erdélyi magyar társadalom megteremtését” (sic!), mint nyilvánvaló vágyálmot, csakhogy nem tudjuk meg, miről is beszélnek? Töltelék szövegek, tartalmatlanok, lényegtelenek, érvtelenek, közepesnél is gyengébb motivációs szövegelések. Talán két fél mondatnak volt érdemes elhangzani: “a kisebbségi kérdés megoldását nem szabad a populizmus oltárán feláldozni”, és hogy “párbeszédre van szükség azokkal is, akik kritizálják” a pártot, mondta – böcsületére váljék, Csoma Botond képviselő –, csakhogy úgy tett mindenki, mintha nem értené (persze, persze sokan valóban nem értették, meg oda sem figyeltek), illetve elengedték a fülük mellett (azért még megdorgálás jöhet, ha észhez térnek, önmaguk nagyszerűségétől megrészegült vezérek).

Én viszont most nem is a tartalmatlanságra és a valós viselkedésnek, politikai ténykedésnek teljesen ellentmondó szövegeléseknek szentelnék teret, hanem annak, amit a politikai-show eltakart (még azt sem állíthatom, hogy tudatosan, mert ahogy láttam, önámításból volt több, őszinteségből kevesebb), a POPULISTA és TOXIKUS VEZÉREK mandátumának meghosszabbítását, a számonkérhetőség mindenféle esélye nélkül. És hát erről van szó, ezért a sok elterelő hadművelet, ezért a tartalmatlan szövegelés, és ezért volt a video-hip-hop, olyan mandátumot adni, ami “bármit lehetővé tesz”, ami nem kötelez, ami elrejti, hogy hol a Fidesz-vezér, hol a bukaresti vezér kénye-kedve szerint, de minden esetre, símán menjen a játszma: ahogy ők muzsikálnak a mi toxikus (kis)vezéreink, úgy táncolhassanak.

A rommagyar politikai felvilág KÉT TOXIKUS VEZÉR ÁRNYÉKÁBAN, klienshelyzetben, kiszolgáltatva bohóckodik, úgy tesz mintha hatalma lenne, mintha akarata lenne, mintha tudná mit akar, mintha eszközei lennének, mintha önálló lenne, (tökéletes szimulákrum ez). A kongresszus hozama, hogy ismét fölhatalmazták a szimulákrum folytatására ugyanazokat, akik eddig juttatták a politikai osztályt, a Truman-show nyilván folytatódni fog, manipulációval, megvezetéssel, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, összeesküvés-elméletekre és populista diskurzusokra való utalással. Toxikus vagy destruktív vezetőnek azokat tartjuk, akik “egyéni érdekeiket a közjó fölé rendelik, nem haboznak törvénytelen eszközöket igénybe venni, és tevékenységük katasztrofális következményekkel jár egyének egy csoportja, egy adott intézmény, közösség, vagy végső soron az egész társadalom számára” (foglalja össze Lipman-Blumen alapján, Dessewffy Tibor, a lényeget). Ez a leírás minden bizonnyal eltalálja a Fidesz-, illetve a PSD vezért, mégpedig azzal a megjegyzéssel, hogy a toxikus vezér ideáltípusát adtuk itt meg, ami természetesen azt is jelenti, hogy az ilyen vezető nem minden tettével okoz kárt, vagy nem egészen gonosz, elvetemült, stb., a kárt okozás viszont egész tevékenységük végső kimenetelére vonatkozik. És persze, igencsak nagy eltérések vannak a toxikus vezetők által okozott károk mértékét illetően is. Egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán és Dragnea óriási károkat okoznak, nemcsak egyes csoportoknak, hanem az egész magyar és román társadalomnak (igen, még azoknak is, akik haszonélvezői ténykedésüknek), sőt egyre inkább az egységes Európa intézményes progressziójának is. De uralkodásuk, hatalmi ténykedésük, rombolásuk, ami a jogállamiságot, demokráciát, a fékek és ellensúlyok rendszerét, az igazságszolgáltatást, a médiákat, a gazdaságot, az adminisztrációt, a tudományos és művészeti, egyszóval kulturális életet, a gyülőletkampányok szociálpszichológiai rombolását, stb., illeti – remélhetőleg – mégsem jut el a nyílt erőszakig. Putyin követői/utánzói, szerencsére, Putyin hatalma nélkül.

Ami sajátos az esetünkben, hogy a mi “kis toxikus vezetőnk” (“kis pénz kis foci” - ugye?), a most egyedüli jelöltként újraválasztott elnök, egyáltalán nem rendelkezik azokkal a személyes tulajdonságokkal, amelyek a toxikus vagy destruktív vezető pszichológiai profilját, modális személyiségét jellemzik. Sem a hatalmas ego, sem az arrogancia (na, az talán valamennyire), az amoralitás, a kapzsiság, stb, nem jellemzi a rommagyar pártvezetőt: Kelemen Hunor – megfigyelésem szerint –, ideális követő, a szinte tökéletesen alárendelődő, tragikus figura. Már első megválasztásának körülményei – ahogy Markó Béla “ki- és megválasztatta” – jól mutatták, hogy leginkább konformista, bátortalan és határozatlan, mondjuk ki, politikai értelemben gyáva és tétova. Képtelen volt ellenálni, először a budapesti, azután a bukaresti nyomásnak/befolyásnak, saját víziója pedig nincs, vagy ha van, azt képtelen kommunikálni. Egyre inkább azokat a panelleket közvetíti, melyeket budapesti “tartótisztjei” diktálnak, nemcsak ő de tanácsadói is, képtelenek még arra is, hogy a rommagyar közösség szintjén újraértelmezzék az orbáni üzeneteket. Makacssága vazallusi nyakasság, ami – általános szerencsétlenségre – legfennebb abban mutatkozik meg, hogy téves döntései, a szervezet és általa a közösség kiszolgáltatása mellett kitart, FALAZ ORBÁNNAK és DRAGNEÁNAK, eljátsza az általuk kijelölt (sokszor biza hasznos idióta) szerepet. Kelemen Hunor, Orbán román hangja Bukarestben és Dragnea magyar hangja Budapesten, afféle “komp-ember” (hogy Ady vízióját ilyen kifacsarva parafrazeáljam), hol itt hol ott köt ki, de leginkább úton van, sodronypályán rángatózik.

Kelemen Hunor nem diktátor alkat, sőt, autoritása teljességgel konjunkturális, meglátásom szerint a politikusi paranoia sem érte még utol, hatalomvágya, karizmája, nárcizmusának mértéke még a demokratikus vezetők körében tartja. És nemcsak a budapesti és bukaresti, valóban destruktív vezérek, hanem a székelyföldi kiskirályok is dominálják, fölébe kerekednek, képesek és hajlandók megzsarolni, kontrollálni ténykedéseit, döntéseit, és mindezt a háttérből is tenni tudják. Attól tartok, hogy Kelemen Hunor valóban a kisebbik rossz (mégha egyetlen jelölt is volt), mert a romániai magyar társadalom, jelen állapota szerint (amit, majd megteremtenek ugye?) elsőrendű TOXIKUS VEZETŐT TÁMOGATÓ KÖRNYEZET. Megvan benne minden kellék, sőt tulsúlyban van, mind az instabilitás, mind a fenyegetettség érzése, a patriarchális vezérelvűség, az önállóság hiánya és az a tehetetlenség, ami saját, legalább részben, önálló intézmények híjján, kollektív frusztrációt okoz. De akár a politikai kultúra irányultságát, az autokratikus formák elfogadottságát, akár a demográfiai folyamatok okozta stresszre, vagy a médiák kiszolgáltatottságára, stb., gondolunk, a romániai magyar társadalom erősen vulnerábilis, és ez kiszolgáltatottá teszi egy erős és valóban toxikus vezér föllépésével szemben. Reziduális társadalomban élünk, premigrációs és migrációs hálózatokhoz kapcsolódnak az életútak jórésze (miközben persze dívat itt is a “migráncsozás”), meglazultak a gyökerek, “megoldódott a kéve”, és nemcsak a téves politikai döntések okán. A rommagyarok jórésze – mondjuk ezt is ki – “agyban” Magyarországon vagy attól is nyugatabbra él. Vagy legalábbis, a médiabefolyás következtében (és itteni magyar média, mindent egybevetve nincs is), és az elvándorlási tervek, egy egész migrációs szubkultúra okán, a közönség testileg még itt van, mentálisan már máshol. Egy magát providenciálisnak mondó, megváltót játszó, rommagyar vezér – amilyennek, itt és most, Orbán Viktort képzeli a többség – megjelenése imminens, a támogató közeg nap, mint nap épül és erősödik. Meglátásom szerint, már ismerjük a nevét és arcát, csak még nem látja eljöttnek az időt, hogy előlépjen és letaszítsa Kelemen Hunort ingatag faháncs-trónjáról.

Köztes vagy fél-Európa?

Köztes vagy fél-Európa?

Hat hete nem történik semmi figyelemre méltó a román ET-elnökség alatt, hacsak nem az, ami várható volt, vagyis a belpolitikai csaták Európa-szintű kiterjesztése, magyarán a botrányok sorozata. És amennyiben a hatalmon levőknek köszönhetően a belpolitika napirendje egyre inkább az orosz-magyar modellre hajazó, illiberális berendezkedés meghonosítása, az (i)gazságszolgáltatás alárendelési kísérletének fordulatokban gazdag forgatókönyve, ez immár az EU-s kirakatban zajlik. S, mint lenni szokott az EU ismétcsak béna kacsa, tehetetlen, hiszen egyfelől ott vannak a közelgő EP választások, másfelől meg a Brexit-végjátéka. Mindkét folyamat sötét fellegek alatt és baljós előjelek mellett zajlik. A brexit-folyamatról itt és most csak annyit, hogy stagnál, nem látszik a vége, a labda látszólag britt térfélen pattog, de ez sok szempontból csak eltakarja az EU tehetetlenségét és azokat a veszteségeket, melyeket kénytelen lesz elkönyvelni a folyamat végén.

Az EP választások tétje az euroszkeptikus, szuverenista, populista és alt right politikai formációk előretörésének, és a hagyományos politikai pártok térvesztésének a MÉRTÉKe, hiszen ma a leginkább e két fél – és már messze nem a hagyományos pártcsaládok egymás közötti versengése – a meghatározó az európai politikai mezőnyben (is). Két körülmény bonyolítja a dolgokat és ez egyrészt az, hogy a hagyományos pártcsaládok, ha nem akarnak bizonyos mértékű veszteségeket elkönyvelni, a magyarországi és a romániai hatalmon levő és a közvélemény-kutatások szerint, országaikban, májusban is többséget szerző pártok kirúgása miatt, hát lényegében foglyai ezen pártoknak, kénytelenek elviselni azok pártcsaládjuktól eltérő – magyarán illiberális és populista – álláspontjait, kilengéseit. Ez komoly dilemmát okoz, mind az EPP-nek, mind az S&D-nek, mind az ALDE-nak. Ha most zárják ki a putyini-orbáni modell szerint működő K-Európai populista és euroszkeptikus pártokat, akkor majd a frakciójuk lesz kisebb, hiszen ezen pártok (a Fidesz, a PSD és a Tăriceanu-féle ALDE), a szélsőségesek közé fognak besorolni. Radikalizálódnak, rágalomhadjáratot indítanak volt pártcsaládjuk ellen, gyengítve azok pozícióját, éppen a kampány idején. Ha eltűrik azok „garázdálkodását”, akkor viszont – és itt csak a választási logikára utalok – komoly presztízs-veszteségeket könyvelhetnek el, és esetleges szavazatvesztést azokban az országokban, ahol tagpártjaik és szavazóik határozottan ellenzik a frígyet. És persze 22-es csapdája működik, amennyiben a választásokat követően mégicsak kénytelenek lesznek kizárni, illetve maguktól távoznak a jelzett populista pártok. Az EPP esetében a veszteség – az előrejelzések szerint – 13 Fideszes képviselőt, és amennyiben a határon túli csatolt részei egyáltalán bejutnak az EP-be (és ez meglátásom, és a közvélemény-kutatások szerint ma nem valószínű, illetve kétséges), és szinte biztosan követik majd vezérüket, még 3 mandátum veszteséget jelent(het). Az S&D, a román kormányt adó PSD tíz mandátumát veszít(het)i el, míg a liberálisok az előrejelzés szerint elveszít(het)ik ugyan a Tăriceanu-féle ALDE 3 mandátumát, viszont elnyerhetik az új formációk, az USR és a PLUS, 5 mandátumát. Ez a fejlemény egyébként Európa-szinten (amennyiben a Macron-pártja is az ALDE-be ül be) jellemző, vagyis a liberális párt-frakció megnövekedésével kell számolni az új EP-ben. Úgyhogy a választási kalkulus önmagában nem magyarázza a pártcsaládok hezitálását, hiszen a jelzett pártok elvben már átsoroltak az EU-ellenes csoportokba, csak idő kérdése, hogy mikor következik be a formális átülés. Inkább arról van szó, hogy a klasszikus pártok szélsőségeseit szeretnék egyelőre benntartani – politikai meggondolásokból – a pártcsaládokban, attól tartva, hogy időnap előtti eltávolításuk, esetleg további képviselők átülését is elindíthatja, viszont ezek a mozgások MÉG NEM billenthetik a nem reguláris pártok javára a mérleget, az arány várhatóan kétharmad/egyharmad lesz.

A román kormány mindenekelőtt inkompetenciája – a miniszterek EU-s bemutatkozása közröhejbe, nálunkfele oly kedves, Caragiale-féle humoreszkbe, illetve Ionesco-s abszurdba fulladt –, de nem kevésbé, illiberális belpolitikai napirendje okán, rá sem figyel a kontinens dolgaira. Egyféle párhuzamos világban él, ha egyáltalán érti az európai politizálás logikáját, akkor mellébeszél és sehogyan sem cselekszik. Meghirdetett politikai célkitűzéseinek még a körvonalai sem látszódnak, méretes bukta körvonalazódik, de ezt majd csak elfedi a média, amely az EP választás eredményeinek értelmezésével lesz elfoglalva a román soros elnökség végére. (Talán az államelnök által patronált Szebeni informális miniszter- illetve államelnökök közötti találkozó, melyet május 9-re terveznek, hoz majd valami színt és tartalmat a román elnökség alatt, de az is kétséges, hiszen a belpolitikai feszültségek szétnyilatkozás, stb., tompítja a lehetséges egységes üzenetet, elhomályosít(hat)ja a rendezvény jelentőségét.)

Ha van valamiféle mozgás, téma és napirend, ami a román kormányt ma az EU-val kapcsolatosan érdekli az Laura Codruta Kövesi, volt DNA (Korrupcióellenes Ügyészség) vezetőjének megakadályozása abban, hogy az újonnan létrehozandó Európai Ügyészség (EPPO) főügyészének válasszák. Nehéz összefoglalni azt a szerteágazó sokszor megtévesztő hadműveletekre és zsarolásokra épülő, eljárás-sorozatot, melynek eredője, hogy miután szabálytalannak tűnő eljárás során – amely egyelőre a CEDO látókörébe került – a korrupcióellenes főügyészt eltávolították székéből, és ezzel lényegében beszüntették a DNA tevékenységét, föladták az eddigi korrupció-ellenes politikát, sőt. A román hatalom és a Fidesz itteni fiókpártjai korrupció-párti politizálásba kezdtek, mentendő korrupt politikusaikat, illetve ezt az illiberális állam, fékeket és ellensúlyokat lebontó keretébe ágyazták. Az átpolitizált Alkotmánybíróság segítségével, megnyirbálták az államelnök jogköreit, a főügyészek kinevezését és visszahívását illetően, megerősítve az igazságügyi miniszter hatalmát. Először a DNA főnökét sikerült eltávolítani, mondvacsinált ürügyekkel, állítólagos „átvilágítással”, a Bírói és Ügyészi testületek és az államelnök tiltakozása ellenére. Most meg az újonnan, létrehozott, aligha legitím (mind a Velencei Bizottság, mind a GRECO által fölöslegesnek, sőt károsnak tartott) bírákat és ügyészeket vizsgáló szuperügyészég segítségével, melynek élére a hatalom emberét nevezték ki, próbálják Kövesi további karrierútját elvágni. Történt, hogy a tavaly ősszel az EP Romániát elmarasztaló jelentésének megszavazását követően a kormányfő és a hatalmon levő pártok románellenességgel, már-már árulással, az ország lejáratásával vádolták a megszavazó román EP-képviselőket. Most viszont maguk fordulnak egy nagy presztízsű román ügyész európai intézmény élére való kinevezése ellen. Persze semmi meglepő nincs ebben a populista politika szempontjából, annál inkább kelt megrökönyödést akkor, amikor mindenik hagyományos EP pártfrakció a jelöltet támogatja, így a hatalmi pártok (PSD, ALDE) ismétcsak pártcsaládjuk ellenében pozicionálnak.

Most a volt DNA főügyészt az új szuperügynökség vette célba gyanusítottként – mintha ugyan véletlen egybeesésről lenne szó, hangoztatják a „párhuzamos állam” konteóját hírdető hatalmon levő populista pártok – így aztán Kövesit, egy szökésben levő, bizonyítottan korrupt, volt román parlamenti képviselő (egyszer egyébként már elútasított) régebbi följelentése alapján vádolják, horribile dictu, éppen korrupcióval. És nemcsak a DNA volt vezetőjének, hanem a legfőbb Ügyész és a Legfelsőbb Bíróság elnökének leváltása is napirenden van, állandó támaások, mondvacsinált ürügyek és lejáratási kísérletek keresztüzében lehetetllenítik el munkájukat.

Két éve kísérleteznek a korruptakat fölmentő Sürgösségi Kormányrendelet(ek) elfogadásával, illetve amnesztiát és közkegyelmet próbálnak statuálni. Egész politikát építettek a PSD elnök és további korrupt politikusok fölmentésének ügye köré, amit ismételten az (i)gazságszolgálttás politikai kiszolgáltatásának útján próbálnak érvényesíteni. Ez az orbáni illiberális politikai berendezkedés – melynek közvetítője, román hangja a Fiesz itteni fiókpártjai – román változata, nincs kétharmada a kormánypártoknak; az alkotmányt módosítani szinte lehetetlen, és elhúzódó (többek között népszavazást is implikáló) vállalkozás; az államelnök ellensúlyt képez, a halovány ellenzékkel együtt, a hatalmi politizáláshoz, ezért maradt az INTÉZMÉNYEK MEGSZÁLLÁSA, az (i)gazságszolgáltatás politikai alérendelése.

A játszma több fordulós és még nem ért véget, az EP választás viszont döntő lehet, ha a hatalmon levő pártok nem nyerik a választást, a folyamat még mindig visszafordítható, de ára, komoly ára van az elhajlásnak. Ez hitelvesztésben, bizalmatlanságban, a politikától való elfordulásban mérhető első sorban és ez nagyon alacsony részvételt jósol az EP választásokra. Ha a Fidesz itteni fiókpártjai nem veszik az akadályt – és nemcsak a mérések, hanem a belső széthúzást, az acsarkodást erősítő jelölt-verseny és széttartó kampányolás is erősíti azt a gyanút, hogy nem lesz meg a szükséges 5% – akkor komoly változások indulhatnak be a rommagyar társadalomban is.

Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

Brexitek és ki-be lépés a sötétbe

A tömegparanoiának az a típusa, melyet módszeresen és intézményesen igyekeznek kialakítani, ránk erőltetni, a hatalom elszabadult bajnokai, semmi máshoz nem vezethet, mint gyors válsághoz: rövid távon lehet ugyan alternatív tényekre, összeesküvés-elméletekre és poszt-igazságokra építeni “alternatív valóságot”, hosszú távra viszont nem. A politikai kitalált világ mindenkor tartalmaz szimbolikus elemeket, utópiákat, és/vagy légvárakat, délibábos elemeket, de alapjáraton, mégiscsak a valósághoz igazodik, mégha egyidőben különféle értelmezései is léteznek a valóságnak, az érdekeknek, politikai meggyőződéseknek és elkötelezettségeknek, vagy, ha úgy tetszik ízlésnek, stb., megfelelően. Ami a brexitkor és Trump megválasztásával, de még előtte Putyin föllépésével és azután az Orbán őt utánzó politikai manővereivel, egész stílusával, stb., történt azt egyelőre nehéz értelmezni (még megfelelő kifejezést találni a “megnevezésére” is problémás), saját kontextusában. Magyarán előzmény nélküli, hogy országos politikaként megjelent és teret nyert a nyiltan vállalt hazugságokra, féligazságokra, stb., alapuló propaganda keretében. Ami történik az olyan mértékben rendszerellenes – és nemcsak a demokráciáról, vagy annak nyugati válfajáról, hanem a hagyományos autokráciákhoz mérten is az –, hogy vagy csak elévült összehasonlítások keletkeznek, vagy értetlenség övezi a jelenséget.

Paradox módon és éppen a keretezés és a tisztán analitikus fogalmak hiányában meglehet nem a politológia, vagy a politikai szociológia, hanem a filmművészet eszközeivel lehet jobban megérteni, vagy legalábbis megsejteni, hogy például a brexit, hogyan is volt lehetséges. A legújabb erről szóló film, már alcímében fölveti a kérdést, hogyan is lehetséges a polgártalan háború (Uncivil war)? Vagyis, hogyan lehetséges profi, de etikátlan és gátlástalan módszerekkel, fekete PR-el (black PR), azaz lejárató hadjáratokkal, minden ízében kontrollált politikai kommunikációval, összeesküvés-elméletekkel és hazudozással, sok, nagyon sok, érdekből elkövetett hazudozással, milliókat megvezetni. A film érdekessége, hogy nemcsak a felelőtlen és populista-demagóg politikusokat mutatja emberközelből, és valójában nem is az ők paranoiája a film témája, hanem a háttéremberek ténykedése, torz lelki alkata, a spin-doktorok világának etikátlansága, a kampány-gépezet hátterének feltárása. És persze a környezet, a közhangulat, az “ellenfelek” téves húzásai, a megtévesztő gépezet fogaskerekeinek naivsága és hiszékenysége, másfelől pedig a paranoid bizalmatlanság, a poszt-modern politika működésének módozatai, és a populista politizálás többi kellékei is sorra megjelennek. Erénye a filmnek, hogy – bár sematikusan – megmutatja, hogy a politikai mezőnyben a fikcióból, hogyan lesz hihető valóság, hogyan lehet kósza ötlettől elindulva az alternatív valóság fogyaszthatóvá kozmetizált (hogy egy másik filmre utaljak, Truman-show-szerű) kulisszáit létrehozni.

A politikai valóság PR termék, és mint minden piacra dobott áru, megtévesztő tulajdonságokkal rendelkezik, csak így eladható, azzal az illúzióval, hogy a fogyasztó általa egyféle identitást, sőt szabadságot vesz meg. A film jól mutatja, hogy a (brit) szabadság jelképévé bármikor egy éppen gyakorlati/racionális értelemben elhibázott döntés válhat, s ha ez nem ment volna, majd kitalálnak mást, a “tartalom-szolgáltatók” és spinnelő hadsereg. Van a boltban sokféle áru és megannyi kütyű, s persze hálózat, azt elterjeszteni: a politikai bolt legfőképpen illúziót árul és ebből van biza elegendő mindenfele, csomagolás kérdése az egész. A függetlenség és szabadság illúziója, minden bizonnyal még a britek pénztárcájához mérten is igencsak megterhelő lesz, de sebaj, legfennebb majd visszakérenzkednek az unióba, lesz brex-in, ha úgy adódik, vagy más spin-doktorok jönnek divatba, jobb ajánlattal. Az infokalipszis idején, “annak van igaza, akinek a legtöbben hisznek”, és ezt az abszurd kijelentést is rengetegen elhiszik, a kritikai gondolkodás válsága, illetve a racionálisan fölfogható információs zuhatag feldolgozhatatlanságából származó krízisnek a korát éljük.

Paradox módon a Brexit. The Uncivil War, a maga eszközeivel és lehetőségeivel élve, nagyon jól kifejezi azt is, ami valóban a brexit mögött áll, azt, hogy Nagy-Britannia EU-s karrierje kezdettől fogva bizonytalan volt, bukásra volt ítélve. Sőt, ahogy egy meggondolandó cikk fogalmaz: az EU prosperitásához éppen arra van ma szükség, hogy Nagy-Britannia kilépjen. És valóban hosszan lehetne sorolni az örökös kifogásokat, a kerékkötést, amit a szigetország EU-s karrierje során elkövetett, az örökös ellenzékiséget, a szembenállást a kontinentális Európa szinte minden kezdeményezésével, az örökös kivételezettség kikövetelésétől, rengeteg Európából jövő projekt mevétózásáig, stb., stb. Az tűnik igazságnak, hogy a királyság soha nem gondolta hosszú távra a közösködést, soha nem vált identitásának elemévé az egyre inkább integrálódó EU, és ezért, végső soron, a brexit egyfajta “szerves fejlődés” eredménye, amit propagandisták jól becsomagoltak és végül aruként eladtak. (Ahogy a szerző, Eoin Drea, fogalmaz:”Britain never understood that contributing to the EU’s budget is not a commercial transaction, it is about investing in peace, stability and growth right on your doorstep”.)

A populizmus sajátja, hogy miközben elitellenességgel tüntet, a “kitalált nép nevében”, éppen maga termel ki egy autokratikus elitet, mely kénye-kedve szerint manipulál(hat). Jönnek is a megváltó politikusok, a földszintes messiások, akik ugyan nagyon is elkötelezettek valami mellett, de maguk sem tudják – hogy a hatalmon és az abból eredő mámoron kívül – miben is hisznek. Híveket toboroznak, szerveznek, fanatizálnak, ejtenek foglyul nem létező célok, alig körvonalazódó projektek megvalósításához, a kicsit hétköznapi, kicsit horrorszerű, de váltig hangoztatott megváltáshoz, mely egyszercsak minden bizonnyal jön, vagy nem jön (ahogy Orbán Viktor fogalmazott “bármi megtörténhet” politikai krédója megvalósítása nyomán). Tehetik, mert többségben vannak azok, akik hinni szeretnének, az álhírek, konteók és sulykolt hazugságok fogyasztói, akik fogyasztani akarnak, és kéznél van a hálózat, mely szinte rögtön reagál, a kommentariátus, és a troll-sereg, akik ugrásra kész várják a bizarr, groteszk és abszurd ötleteket is, hogy eladják. A fogyasztói kedv állandóan nő és egyre inkább kielégíthetetlen, és a politikai mezőny egyre inkább arupiac, a szórakoztató-ipar része, az információs források pedig infotainement-el, szórakoztató álhírekkel, konteókkal és igazság-utáni tartalmakkal szórakoztatják a nagyérdeműt, egyszóval fake news-t zabálni dívat. És, ahogy mondani szokás, ha egyszer egy üzlet beindul, hát csak a fennvaló ha megállítja, és az álhíreknek egyre kiterjedtebb piaca van.

Korunk jelszava a wisful-thinking lehetne, a racionálisan megalapozott, tényszerűen igazolható alapon hozott döntések helyett, a vágyálmok világa. Az akár bevalottan hamis logikára és kiindulópontokra épülő okoskodás, a bombasztikus-álvalóság, a generalizált Hollywood, vagy még inkább Disneyland, mely immár az elsődleges valóság helyére került. A szimulákrumba, a hiperreálisba, a sokszorosan közvetített és végletesen eltorzított valóságba vetett (vak)hit – ahogy azt Jean Baudrillard mondaná – előbbre való a valós-valóságnál. És a brexit jelenleg is folyó sztorija azt is jól megmutatja – függetlenül az “eredménytől”, azaz a kilépés végső feltételeitől –, hogy nincs visszaút, a kilépés wisful-thinkigre épülő illúziója, ha egyszer valóságként tűnik föl, akként is viselkedik, visszafordíthatatlan folyamatot indít be. Nem élhetünk abban az illúzióban – és egész Európa sem –, hogy semmi sem történt, a brexit és Nagy-Britannia sorsa, annak kezelése, lereagálása az EU szintjén, legkevesebb, modellje lesz annak, ami más tagállamokkal történhet, pozitív vagy negatív értelemben egyaránt. Észleljük vagy sem, az EU és benne minden tagállam, sőt a világrend(etlenség) alakulásának szempontjából is fordulóponton vagyunk (“történelmi időknek” szokták mondani az ilyesmit), és előre kellene menekülnünk. A baj, hogy nem látszik merre van az előre, az viszont igen, hogy egyre többen a múltban vélik fölfedezni a jövőt, és a visszafordulás, a “konzervatív forradalom”, a szélsőségesség nyer teret, képes kihasználni a ”káosz” (itt hoax) adta lehetőségeket.

Most a költségvetésről folyik nálunk egyfajta PR hadjárat, egészen biztos, minden hiteles, és szakmai fórum azt mondja, hogy nem lesz 5.5%-os gazdasági növekedés ebben az évben, de mert Dragnea and Co. érdeke ezt követeli, hát erre épül az idei – nagyon is megkésett – országos büdzsé. És ha a valóságot hajlítják a whisful-thinkig szerint, azaz az illúziók írják a büdzsét egészen biztosan bukás és krízis lesz a vége, de mintha ez nem érdekelné a hatalmon levőket és csatlósaikat, menetelnek a zsákutcában. Nem kétséges, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai támogatják a hoax-ot, a hazug büdzsét, és propagandát. Most ott tartunk, hogy a rommagyar politikai formáció azt mondja, majd jövőre fogja megszavazni az idei költségvetést, hiszen előszőr meg akarja látni, hogy teljesülnek-e a benne foglaltak (sic!). Azt mondja a fiókpárt képviselője ugyanis, hogy “a PSD-től kapott ígéretek teljesítésén múlik, hogy az RMDSz támogatja-e a költségvetést”, értik ugye? Én érteni vélem, hogy hülyének néznek – a PSD-ALDE kormány támogatását rég eldöntötték, részben-egészben, éppen Budapesten – viszont a méret még a nekirugaszkodott hazudozás PR-jében is számít, és még sajtó sincs ki visszakérdezzen, hogy miért?

Szekusozni csak szépen ...

Szekusozni csak szépen ...

Mindenfele divatba jöttek az álhírek és az összeesküvés-elméletek, nem csoda tehát, ha nálunkfele is már-már uralják a mediatikus teret, és amennyiben a politika túlontúl mediatizált jelenség, hát nyilván a politikai közbeszédet is egyre inkább kisajátítják. Egyféle korszellem, valamiféle magától-értetődőség hozza be a közbeszéd fő sodrába azokat a “történeteket”, melyek igazolhatatlanok ugyan, viszont, amelyekhez érzelmileg kötődni, sőt azonosulni lehet, amelyek a legkevésbé sem racionális érveken alapulnak, de “hihető megérzések”. Úgy tűnhet a médiafogyasztók – és számuk a közösségi médiák, a világháló kiterjedésének következtében példa nélkül megnőtt (csak az alig 15 éves facebook 2.7 milliárd “arccal” rendelkezik) – sőt a proaktív médifogyasztók, akik tartalmakat generálnak és nemcsak passzívan befogadnak, mindenre vevők. Válogatás nélkül, mindenféle kritikai meggondolást mellőzve “zabálják” a valódi és az álhíreket, a tényeken alapulókat és az alternatív-tények lila füstvilágába tartozókat, egyaránt. Új közvetítő technológiák, új típusú fogyasztók, hallatlanul megnövekedett terjedési sebesség és kiterjedtség mellett, miért is várnánk, hogy a régi, a jól bevállt újságírói etika és a hagyományos típusú, illetve műfajú, politikai diskurzusok legyenek továbbra is a keresettek? A kérdés inkább az, hogy miért válnak az álhírek és a konteók kedvenc műfajjá? Miért ezek és nem a tudományos ismeretek, vagy a tudományos ismeretterjesztő szövegek vállnak uralkodóvá a neten? És a válasz egyik része mindenképpen azzal kapcsolatos, hogy az alternatív tények és konteók, a rájuk épített diskurzusok a hatalmi erőtérben erősödnek meg, válnak a hatalmi vetélkedés eszközeivé. A hatalmasok rejtett cselekedeteit hivatott leleplezni igen sok konteó, illetve az álhír és összeesküvés-elméletek szolgálnak a hatalom megtartására-kiterjesztésére ott, ahol kormányok kampányolnak ilyenekkel, ijesztgetik a plebset, kitalált, vagy elképzelt, politikai kommunikációs termékként fölépített személyekkel és konteókkal. Az éppen új virágkorát élő populizmus (különösen a szélsőjobbos, az alt-right) a kerete a fake news és konteók terjesztésének, legitimálásának, a populizmus “logikája”, úgy is, mint politikai teológiai eljárás (amikor monoteisztikus vallási fogalmakat szekularizált formában használnak politika- elméleti és gyakorlati érdekből – Schmitt, Arato), a legalkalmasabb talaj a jelzett jelenségek szárba szökkenésére, kivirágzására.

Nincs arra itt tér, hogy elméleti fejtegetésekbe fogjak a jelenségről, csupán egy sajátos témáját és annak vonásait igyekszem felvázolni, a román és a rommagyar politikai kommunikációt és médiákat elözönlő álhír és konteó termésnek. Hadd kezdjem azzal, hogy ezen a területen – azaz a szimbolikus politizálásban és a “politikai teológiában” – is megjelenik az a kétfele tekintés, ami a román és azután a rommagyar médiákat és általános tájékozódást illeti, a rommagyar fake news és konteó-gyár a magyarországit követi, a román meg inkább nyugatiból és persze mindkettő saját forrásból is merít. Van viszont egy – lényegében fölmelegített – közös konteó, amit nemcsak a hatalmon levő PSD-ALDE és a Fidesz itteni fő fiókpártjának koalíciója, és az illiberalizmusban azonos érdekeik indokolnak, hanem régebbi tisztázatlanságok, eltitkolt és ki nem beszélt, meg nem emésztett rommagyar nyavalyák, harmincéves sztorik is táplálnak. Ez pedig a Ceaușescu-féle politikai rendőrségre való sűrű utalás, immár úgy is, hogy egy tollvonással, de még inkább egy lélegzettel, con spirare, egyenlőségjelet tesznek a volt szekuritáté és a jelenlegi titkosszolgálatok közé, és folyamatos összeesküvéssel vádolják meg úgy az előbbit, mint az utóbbit. A “párhuzamos állam” (ami a Trump és spinnerei által kiokumulált “mély állam”-ra hajaz) ennek a konteónak a magja, mely párhuzamos államról csak az tudható, hogy valahogyan létező összeesküvés, mely – politikai térféltől és személyektől függően – a törzsi, azaz megosztott, éthosz alapján, kicsinál vagy fölemel politikusokat, vagy egész politikai formációkat.

A párhuzamos államra való utalás és a szekusozás, olyan konteók, melyek igen sűrűn és változatos felületen előfördulnak a román politikai diskurzusokban, egyfelől tömegpszichológiai hasznot hajtanak (ezt a vonatkozást igényesen fejti ki Krekó Péter, Tömegparanoia című könyvében: a konteók pszichológiai védelmet nyújtanak csoportoknak és benne egyéneknek, magyarázattal szolgálnak atipikus jelenségekre, megváltoztat(hat)ják a hatalmi viszonyokat, megszilárdít(hat)ják a hívők nézeteit, stb.), másfelől pedig a populista politikai hatalom “harci eszközei” (elvben lehetnének az ellenzék fegyverei is, de nálunk nem ez a jellemző).

Mire jó a szekusozás? Természetesen elsődleges funkciója a vélt és/vagy valós ellenfelek lejáratása, akiket előszeretettel ellenséggé maszkíroznak spin doctorok és azután propagandisták, politikusok, és az ők hívői/követői. A mögöttes konteó és a szekusozás viszont a megosztott morál, a törzsi éthosz alapján osztja föl a világot, a mi “jó” szekusaink és a ti “rossz” szekusaira. Az ellenzék a kormányt igyekszik démonizálni, a hatalom pedig “párhuzamos államról” beszél, mely megakadályozza a “jó kormányzásban”, politikusok egymást kölcsönösen leszekusozva igyekeznek lejáratni, stb., a nagyérdemű pedig politikai ízlésének megfelelően egyik vagy másik pártot, illetve vezetőit “véli” szekusnak. A gond az, hogy a fogalom mára teljesen kiürült, éppen ettől a mindenkire, minden bizonyíték nélkül rámondott gyakorlattól, másfelől pedig, mert soha fel nem dolgozta a társadalom a múlt rendszert és benne a politikai rendőrség szerepét, befolyását, megtorló képességét és valós emberellenes föllépéseit. Van ugyan egy nagy nehezen született átvilágító testület (CNSAS), de maga is egyre hiteltelenebb, mert politikai alapon kinevezettek a tagjai, elkötelezettek a vezetői, mert még mindig átláthatatlanok a volt szeku írattárai, nehézkesek az eljárásai, stb. Gyakran éppen volt szekusok és besúgók a leghangosabb szekusozók, illetve ők, akik a párhuzamos állam létét bizonygatják, mint bennfentesek. Különös, de adott esetben a közvélemény inkább hisz egy kiugrott/kirúgott szekus-tisztnek, mint a józan észnek; a média és a rezonátorok és influecerek meg éppen a szekus-diskurzus bajnokaivá válnak. Igaz, hogy a szeku és a jelenlegi – valóban túlméretezett – titkosszolgálatok összefonódását Emil Constantinescu volt államelnök tette divatossá, mondván: „a titkosszolgálatok győztek le”, azaz második mandátumért már nem is indult, hiszen hitelét, elnökségének rossz hírét, lejáratását, azok okozták volna. Annyira kifordult magából, eltorzult és paradoxonná lett a különféle politikai szekértáborok szerint hangoztatott szekus befolyás és kapcsolatok, hogy pl. a rommagyar politikai mainstream símán elmondja, hogy Mihai Răzvan Ungureanu volt az eddigi legjobb miniszterelnök, akinél nem számít, hogy azelőtt a külügyi titkosszolgálat (SIE) vezérigazgatója volt. Felróják, támadják viszont Dacian Cioloș, szintén volt miniszterelnököt, azon halovány, és igazolhatatlan feltételezés alapján, hogy esetleg a SIE ügynöke volt (igaz, volt ő már Soros-gyerekének is mondva, sikertelen lejáratási kísérletben).

Érdemes észrevenni azt is, hogy az újonnan megjelent atipikus politikai pártok különösen alkalmasak arra, hogy szekusozás célpontjaivá váljanak, hiszen éppen a szokatlan föllépés és újszerű megnyilvánulások jellemzik, melyeket nem tudnak hová tenni az egyszerű népek, sőt a mindig magabiztos kommentariátus is bizonytalan megítélésükkel kapcsolatban. Könnyű lejárató hadjáratot indítani, magyarán leszekusozni, olyan pártokat és közszereplőket, akik népi/utcai mozgalmak, sőt már-már a polgári engedetlenség és proteszt eszközeivel léptek föl, sikeresen, ahogyan pl. az USR tette. Vagy olyan alternatív gyüjtőpártként alakul és lesz egyre befolyásosabb, mint a Victor Ponta-féle Pro Romania, és utoljára, de nem utolsó sorban a szintén civil hátterű PLUS, és vezetője Dacian Cioloș. Ezen pártok relatív sikerét képtelen felfogni a politikát kevéssé értő közönség, és erre építenek a hagyományos pártok (köztük a Fidesz itteni fiókpártjai is), amikor konspirációs elméletekkel és leszekusozással igyekeznek lejáratni az újonnan érkező pártokat és politikusokat, akik és amik reális veszélyt jelentenek lefele haladó népszerűségükre.

Van még egy ok, amiért a szekusozás nagy hangerővel és intenzitással folyik, elrejteni, ismételten és esetleg véglegesen szőnyeg alá seperni a volt szekus-tisztek és besúgóhálózatuk leleplezését, a történelmi léptékű feldolgozást és megakadályozni egy tisztább kép kialakulását. Jellemző, hogy a ma szekusozók, hallgattak mindeddig, eszük ágában sem volt tisztázni saját múlt rendszerbeli szerepüket, vagy a valós szekus- és besúgók problémáját. És nemcsak a román többség szabotálja el módszeresen és rendszeresen a kérdés fölvetését, hanem a rommagyar értelmiség és közvélemény is maszatol. Jellemző, hogy egy néhány évvel ezelőtt a témakörben szerkesztett Korunk (havilap) szövegei és kontextusuk arra a következtetésre vezettek, hogy valójában a besúgóknak (különösen, ha azok rommagyarok, ismert értelmiségiek, akik mára felhagytak a nacionál-kommunizmus támogatásával, csak símán nacionalisták) békét kell hagyni, a történelmet mindenféle kutakodás nélkül kell lezárni, mert, … csak. Volt a témáról egy viszonylag szinvonalasabb vita a transindex.ro portálon is, ami szintén „döntetlenre” végződött, és már-már szerecsenmosdatásban zárult. Szóval a ma szekusozók a valós, egyszer volt szekusmúlt elfödésén munkálkodnak – tudnak róla, vagy sem – és azon, hogy ha lehet soha meg ne értsük a volt titkosszolgálat és a jelenlegi titkosszolgálatok közötti vélt vagy valós folytonosságot, a mentalitás továbbélését, stb. Véleményem szerint viszont kár ezt a jobb sorsra érdemes, ezt a társadalmi értelemben és léptékben fontos témát, konteókba, tévhitekbe és manipulatív diskurzusokba zárni, csak lejáratásra használni, fontos lenne a tényszerű, dokumentált és megérvelt kitárgyalása.