Rosszkedvünk nyarának Tusványosa

Rosszkedvünk nyarának Tusványosa

Lezajlott az immár sem nem szakmai előadásokra, sem román-magyar párbeszédre (a beszámolók szerint még egyetlen „neves” díszrománra sem futotta) nem fókuszáló, de még a gyorstalpaló pártpolitikai továbbképzők silány színvonalára sem emlékeztető tusnádi dzsembori. A magyar fölségjelzésű limuzinok elhúztak, a (félig-meddig felújított, aztán abbahagyott) tábor üres, és maradtunk mi rommagyarok, annak szemetes közepében. Ráadásul nem kétséges, hogy a lejtő nem itt ér véget, az elposványosodásnak keretet adó „illiberális állam” fele vezető út, melyet Orbán 2 éve hírdetett meg, éppen itt Tusnádon, olyan t.k. üres  politikai projekt, mely még mindig kitöltetlen. Ahogy akkor fogalmazott, olyan időszak következik, amikor a politikában „bármi megtörténhet” és sok dolog, minden további ráció, vagy legalább elfogadható magyarázat nélkül, azért történik meg a politikában, mert megeshet, mert ... CSAK A meghirdetett inkonzisztens politikai program határai elmosódottak, és eszköztára nagyon is változékony, akárcsak a cselekvések ritmusa, a napirendek egymásra következése, stb. viszont, ha sorba rendezzük az elmút 3 év tusványoson bejelentett politikai szándéknyilatkozatait (lásd itt, itt, és itt), még mindig nincs egy világos vonalvezetés, de azért legalább egy orbáni krédó kirajzolódik. Ez pedig, elméleti hátterét tekintve és lényegében körülírja azt, amit a múlt század elején „konzervatív forradalomnak” neveztek (lásd. többek között, itt), és amit ma „neokonzervatív forradalomként” határozhatnánk meg. A keret bár elméleti nem vonatkoztat el a brexit, illetve a törökországi változások, a menekültkérdés (különösen annak magyarországi értelmezésétől, és a készülődő népszavazási kampánytól) kezelésétől, de még az egyre gyakoribb európai helyszíneken elkövetett terrorcselekményektől, vagy az amerikai belpolitika éppen zajló gyökeres átalakulásától sem: a világ- és regionális politikai rend(etlenség)től.

A múlt heti tusnádi előadásokon rengeteg témában, nagyon sok minden elhangzott, nem célom (nem is lehente, ebben a keretben), mégcsak a főbb üzeneteket sem dekódolni, értelmezni/elemezni, viszont megpróbálok – a legkisebb közös nevezőkből kirajzolódó – általánosabb, a szerteágazó kijelentéseket (vita, vagy dialógus nem igazán volt ott jelen) laza keretbe foglaló (nemcsak magán) „háttérelméletet” vázolni. Ez az elmélet a neokonzervatív forradalom, melynek a politikai kommunikációban megjelenő – működő, megfigyelhető és elemezhető – formája az ÚJ REAKCIÓS, ÉS PARANOIAS POPULIZMUS, ami nagyban különbözik a régi formáitól. A régiívású konzervativizmus és a neki megfelelő populizmus, komolyan, programatikusan törekedett arra, hogy felhatalmazást szerezzen a liberális demokráciákban létező társadalmi intézmények, jogok és szokásrendek, stb. felszámolására. És az olyan konzervatív intézmények újboli bevezetésére, mint a nők alávetettsége, abortusztilalom, etnikai/vallási/rasszbéli/szexuális kisebbségek marginalizációja, a nemzeti arisztokrácia kiváltságainak megerősítése, paternalisztikus, sőt autokratikus államműködtetési rend bevezetése, stb. Valamint a modernizációval, szekularizációval, jogegyenlőséggel , stb., járó intézmények eltörlésére, a visszarendeződésre, szóval minderre komolyan törekedett. Az Erdogan-féle muszlim fundamentalista és ultrakonzervatív fordulat (gyanús puccsot követő ellenpuccs), ennyiben nagyon is véres, és komoly politikai cselekedet. Ezzel szemben a neokonzervatív forradalom populista és demagóg szónokai, de még szektáns hívei – a brexitet hírdető Farage & Johnson hazugságkampányát, sem Trump demagóg, szövegléseit, sem Le Pen nacionalista/xenofób kijelentéseit, sem pedig Orbán európaellenes támadásait – sem gondolhat/ták/ják komolyan, amit hírdetnek. Félreértés ne essék, amiért ők maguk is felelőtlenségnek (ezt Farage, de lemondásával Johnson is, a brexit kampányt követően rögtön be is ismerte, illetve politikai álorgazmusra játszanak) tekintik, és üres szólamoknak, amit mondanak, azért az ilyen manipulatív szövegelésnek van mozgosító ereje, sokakhoz eljut és sokan, és sokféle alapon elhiszik. És nemcsak elhiszik, hanem, mivel az újkonzervatív forradalom nem egy egységes ideológia, mely legalább bírálható, hanem sokkal inkább egy új vallási szektaként jön létre és működik, jó szektáns hittérítő módjára mindenáron terjesztik is. Minden központi utasítás nélkül igyekeznek rávenni másokat a föltétlen és kritikátlan áttérésre, illetve agresszíven lépnek föl a másként vélekedőkkel szemben. A megszállottak minden lehető eszközzel és minden lehető médiafelületen terjesztik, propagálják és megvédik demagóg tanaikat.

Nos, én az idei tusnádi dzsembori szerteágazó politikai fölszólamlásait egy ilyen neokonzervatív forradalom politikai berendezésére, kifejtésére tett kísérletként értelmezem, mely egyfelől megengedő mindenféle illeszthető demagógiával, üres szövegeléssel, és diskurzusokkal szemben, másfelől pedig kirekesző mindenféle ellenvéleménnyel, sőt már-már mindenféle logikus érveléssel szemben: politikai szektarianizmus.

Ezért történhet meg, hogy megtapsolják nemcsak Orbán üres szövegét az európai politikai elit, az általa brüsszelitáknak nevezett fiktív ellenség – hiszen az EU-t közös döntésekkel, közösen választott és delegált képviselők, bürokraták és végső soron a tagállamok elnökei, illetve miniszterelnökei közösen, konszenzusos döntések alapján vezetik (Európai Tanács) –  bukásáról, hanem mindenféle más apró demagóg fölvetését, zavaros és védhetetlen dumáját, úgyszintén. És az sem szempont a megszállott hallgatóságnak és aztán a teljes politikai mezőny hallgat sőt elfogadja, hogy a rommagyarság számára az Európa-ellenesség politikai öngyilkossággal ér fel, ugyan ez is, kit érdekel már? A hallgatóság észre sem veszi, hogy Orbán saját bukását hirdeti, hogy Tőkés, amikor megismétli a „védhatalmi státuszt” kérő, sőt követelő korábbi botrányt kavaró kijelentését, akkor éppen magának mond ellent. Ugyanis, amikor állami kitüntetésének visszavonása volt napirenden, azzal érvelt, hogy nem is ezt mondta, illetve gondolta, csak félrefordították és szövegéből kiemelték a kifejezést, megismétlésével pedig éppen hogy az ú.n. félrefordítókat erősíti meg, hiszen a fogalom mindenestől kétértelmű, és pontatlan. A neokonzervatív forradalom alig behatárolt és üres keretébe belefér a nők helyének férfiak általi kijelölése, a macsóizmus, mizoginizmus, a férfiuralom nyílt követelése. De jöhet ide minden vita, illetve kritika, a másik fél megkérdezése nélkül is, a szexuális kisebbségeket betegeknek nyilvánító demagóg kispap hagymázas dumája. Éppen úgy, mint Ráduly (dezintegrálódott) Róbert demagóg fenyegetőzése a lemondásáról (apropó még beiktatva sem lett!), amikor jól tudja, ha elhagyja pártját, megfosztják mandátumától, és új választásokat írnak ki. Nem is beszélve arról, hogy miközben egyre erősebb és integráltabb, no meg etnonacionalistább és agresszívebb, stb., szövetséget akar, azt követeli, hogy a legerősebb mandátumról – a kormánypozícióról – egyszer, s mindenkorra mondjon le a szövetség.

Az a kérdés mostmár, hogy van-e a lejtőn, a romlásba vívő úton megállás, vagy valamiféle kapaszkodó, legalább a határontúli kisebbségek és nevesen a rommagyarság számára, ebben a milliőben, és a válasz – azt hiszem – nehezen, vagy egyáltalán nem lehet optimista.