Egy saját gyártmányú puccs-kísérlet kérdőjelei

Egy saját gyártmányú puccs-kísérlet kérdőjelei

Ahol és amikor puccs van, ott és akkor puccs van, és a legtöbbszőr vele jár az erőszak, és a gyilkosságok, aztán gyorsan megtörténik a hatalomátvétel, az „új rend” többé-kevésbé erőszakos bevezetése. És persze ott vannak az egyenruhások, akik ugye civileket üldöznek el a hatalomból és rendkívüli állapotot hírdetnek, mely különös felhatalmazással, a soron-, sőt akár törvényen, kívüli tiltások egész arzenáljával ruházza fel őket, stb. A puccsisták előjönnek rejtekhelyeikről és megjelennek a „nép”, a nyilvánosság előtt, és bejelentik szándékaikat, többek között azt is, hogy miért a puccs, ki, illetve milyen politika ellen vannak, stb. A rendkívüli állapot, amit az államcsíny előidéz, a politika nullpontja, káosz, melyből a hatalom – megmutatva erőszakos természetét – „új rendet” teremt, erőszakosat, szigorút, illetve katonásan határozottat, amelyben (legalábbis egy ideig) ismét élesen megkülönböztethető a politikai barát az ellenségtől (Carl Schmitt), és jaj az alúlmaradóknak, akiket ellenségként lehet föltűntetni. Az is ritka, hogy puccsal demokráciát akarnának meghírdetni, illetve visszaállítani, hiszen az eljárás, katonai vagy félkatonai rezsimeket bevezető politikai aktus, (mint az előző török puccsok is voltak) amelynek során a regnáló – rendszerint legalábbis formálisan demokratikus módon megválasztott – hatalom ellen lép föl, nem-demokratikus módon és erőszakosan. És persze az államcsínyek igencsak kockázatos vállalkozások, ha buknak, akkor csúnya véget érnek, a puccsisták életükkel játszanak. És mindig maradnak ellenállási gócpontok, a revans és visszatérés lehetősége hosszú ideig benne marad a levegőben, a puccsok, még a sikertelenek is, lezáratlan történetek, sok-sok potenciális felvonással. Nos, a péntek éjszakai törökországi puccs-kísérlet szinte egyetlen tulajdonsággal sem rendelkezett a fölsoroltak közül: rendkívüli és gyanúsan erőtlen puccs-kísérlet volt, nem mintha az államcsínyek nem lennének mindenkor meglepetésszerűek és rendkívüliek, de erőtlenek a legkevésbé sem szoktak lenni. Lehet, hogy tévedek, de nekem a török puccskísérletet magyarázni, hátterét értelmezni, szereplőit és mozgatórugóit föltárni szándékozó forgatókönyvek és esetleges konteók közül a leginkább, az Erdogan elnöknek, sajátmaga ellen megszervezett akciója tűnik leghitelesebbnek. Hiszen minden ilyen helyzetben, minden rejtett összefüggés feltárásában, vagy nyomozás esetében, a legelső föltehető és fölteendő kérdés a cui prodest? A kinek használ? – klasszikus detektív-kérdése. (Sokan a Reichstag 1937-es felgyújtásához, majd példás megtorlásához és Hitler teljhatalmának kiteljesítéséhez hasonlították máris, a török puccskísérletet, nem minden alap nélkül. De vannak közelebbi példák is a hatalom látszólag önmaga ellen előkészített puccs-kísérleteire. Ezzel az obskurus eljárással Putyin is élt már – többek között a Majdan-t, az ukrán narancsos forradalmat nevezte annak – megpróbálva ezzel legitimálni az orosz beavatkozást. Puccsot vagy annak kísérletét kiáltani autokrata vezetők nem ritka eljárása, politikai kommunikációs panelje). Márpedig alig lehet valamit is tudni a puccsisták kilétéről és szándékaikról, viszont az már biztos, hogy a regnáló – a konfliktusból győztesen kikerülő – elnök hatalma kiterjesztésére, vélt vagy valós ellenségeivel való leszámolásra, politikai tisztogatásra, használja győzelmét, és az sem világos, hol fog megállni. Ugyanakkor, meglátásom szerint, a sikertelen (vagy elhamarkodott) puccs-kísérlet konkrét – bár erőszakos és véresen hátborzongató – következményeinél is fontosabbak a tágabb, az egész török, kurd és közel-keleti társadalmakat, sőt Európát és a világrend(etlenség)et érintő, azokkal kapcsolatos és nehezen megválaszolható kérdések. Hadd soroljak föl néhányat, mégha válaszolni rájuk nem is tisztem, viszont amikor nincsenek előregyártott és jó válaszaink, akkor finomítanunk kell kérdéseinket, innovációra van szükség, távolabb lépni a zajló eseményektől és higgadtan újrafogalmazni az alapvető problémákat, a jól föltett kérdések előreviszik a válaszok kikiristályosodását: Erdogan-féle szultanátus, vagy inkább katonai illiberál legyen Törökországban? Melyiket illene, illetve lenne hasznos, a „nyugatnak” támogatni, és melyiket eltiporni? És ismételten fölmerül a kérdés, hogy a nyugat vajon a török, és a kurd(!) nép szabadságát és az egyetemes emberi jogokat (nemcsak katonákat, hanem ügyészek és bírák egész seregét vetette őrizetbe, és a halálbüntetés bevezetését fontolgatja Erdogan) is hajlandó beáldozni, egy amúgy is nagyon ingatag stabilitás nevében, mint ahogy Erdogan támogatásával, vagy legalábbis fölmentésével, máris teszi, vagy merre tovább? (Miért van az, hogy nyugaton és keleten is egyre inkább csak a rossz és a még rosszabb alternatívái mutatkoznak, mégpedig egyre gyakrabban és egyre nyomasztóbban, a megválaszolás reményének elhalványulása mellett?) Mérhető-e minden társadalom és politikai rendszer nyugati mércével, vagy relativizálni kell a nagyon szilárdnak vélt elveket és a mögöttük lévő értékeket is? (És ha már lenne keleti, meg nyugati mérce, akkor miért ne lehetne déli, és északi, nyári meg téli, fekete és fehér, és szürke, annak minden árnyalatával?) Patikamérlegen kiporciózva, hogy milyen távol, vagy milyen közel van, a sokszor nyugaton is csak illuzórikus, liberális demokrácia ideáljához? És, ha nem, mi teendő az új vilárend(etlenség)ben? Elképzelhető-e még az európai Törökország, vagy az az ideál, és projekt végképp elenyészett? Törökország konszolidálódik és megmarad a nyugati orientáció mellett, minden kisíklás és autokratikus föllépés ellenére, vagy pedig „elukrajnásodik”, hosszú és reménytelen lejtmenetbe kezd? Ilyesmit vetít előre, legalábbis a kurd kérdés kezelhetetlensége, másfelől pedig, az EU-hoz való viszonyulás kérdésessége, közeledés vagy ellenkezőleg a de-civilizáció útján való távolodás jön, vajon? De és egyáltalán, (jól) értjük-e Törökország keletiségét (orientalizmusát), vagy amint Edward Said mondja, ez a kelet csupán egy elképzelt – mégpedig eredetileg a britek és franciák által, India és a Palesztina valamelyes megtapasztalására és főként dominanciájára alapozott, majd az USA által alakított, sarkított valóságból származó – imaginárius és szimbolikus konstrukció, melyet a régi Európa talált ki. Mi lehet a sorsa az europacentrikus reflexiók és hatalmi ambíciók, az elképzelt orientalizmus, és az iszlám fundamentalizmus közé beékelődött Törökországnak, Atatürk szekularizmusa nélkül?

A puccs-kísérlet, afféle „harmadik csapásként”, ráirányította a figyelmet – ha eddig nem vettük volna észre – azon világrend(etlenség) és nemzetközi intézményes keretek sebezhetőségére, melyeket igencsak stabilnak és történelmi léptékben is időtállónak képzeltünk. (Mintha „a történelem” sokadjára azt üzenné Fukuyamanak, hogy figyelj, nem hogy nem értem véget, valójában csak most kezdődöm, és a történelem valóban elkezdődött, forgatókönyveket ír fölül és terrorizmust teremt, demokráciát és jólétet számol föl, populista és fundamentalista mozgalmakat kezdeményez és erőszakot hoz, fenyeget és rettegésben tart, olyan, ha nem olyanabb, mint amilyennek mindig is tudtuk: veszélyes és csak utóbb értelmezhető, rohan a vesztébe/vesztünkbe ...) A görög és főként ukrán válság, azután a menekülthullám és a brexit Európa egységét, sőt békéjét fenyegeti, felforgatja az EU langyos vizeit, olyan kihívásokat jelent, melyeknek – szemmel láthatóan – nem képes megfelelni az egyre gyengülő unió. A török válság már nemcsak az európai integrációt, a bővítés forgatókönyvét, hanem a NATO egységét és ütőképességét is próbára teszi. Még nem dölt el, hogy beomlik, vagy, nem kis meglepetésre megrázza magát és erélyes, de racionális föllépéssel, megoldja problémáit az EU és a NATO, de minden esetre, ez az optimista forgatókönyv lenne hovatovább, a meglepőbb.