Jövőt kellene nyerni

Jövőt kellene nyerni

Csatát veszített, de – legalábbis látszólag – a választásokat követő alkudozások, kompromisszumok és keresztzsarolások, stb., következtében, olyan helyeket nyert el az RMDSz a szórványnak mondott vidékek (valójában maradvány, reziduális közösségek) önkormányzataiban, melyekről aligha mert álmodni a választási eredmények láttán. Azt hiszem viszont, hogy ezek a győzelmek nagyon is időszakosak és bizonytalanok, nem jól átgondolt és legalább középtávra megtervezett – hosszú távra, az egész román politikai mezőny helyzetét tekintve, nincs is kilátás – és az egész rommagyarság érdekeit szem előtt tartó szövetségek és helyi politikai elrendeződések jöttek létre, hanem nagyon is ingatag és rövid távú, presztízs és nem valós politikai haszon keletkezett. Nem kétlem, hogy jó döntés volt (nem is volt alternatíva) a helyiekre bízni a pártszövetségeket és szabad kezet adni abban is, hogy melyik oldallal köthetnek helyi egyezségeket, a szervezet regionális egységei, hiszen ők ismerik jobban a helyi viszonyokat, melyek igen sokfélék és sokban különböznek a központi, vagy az országos politikai mezőny struktúrájától. Az egész politikai szcéna instabilitása és a helyi politikai személyiségek, befolyásos mogulok, háttéremberek, gazdasági érdekeltségek, klientúrák, stb., hálózatainak ismerete, jó pillanatnyi esélyeket adott a szervezeteknek, előnyös alkuk megkötésére. Nem utolsó sorban, a személyes jó vagy rossz viszonyok, torzsalkodások, vetélkedések, jó kiskapukat biztosítottak a tárgyalások látványos sikerének.

Figyelemre méltó és hosszú távon fontos következményekkel járhat viszont az, hogy, miközben a Székelyföldön kívüli térségekben és településeken, a rommagyarság fontos változásokat ért el, illetve pozíciókat szerzett meg, és előnyös szövetségeket hozott létre, a Székelyföld megmaradt a maga változatlanságában – kevés, igaz negatív változástól eltekintve –, gyakorlatilag semmi nem változott. A helyi kiskirályoknak sikerült bebetonozni pozícióikat, annak ellenére, hogy jelentős volt a szavazók távolmaradása, sok szavazatot veszítettek, megőrizték bársonyszékeiket, kinevezték klienseiket, stb. – kivételt Székelyudvarhely jelent, ahol az RMDSz elveszítette eddigi pozícióit. De faramuci a helyzet Csíkszeredában is, ahol – minden elnöki dícséret és öröm kifejezése ellenére – a nem kampányoló, nagyarcú polgármester, még be sem lett iktatva, egyelőre a helyzet ingatag, ideiglenesen alpolgármester vezeti a várost továbbra is. A helyhatóságok szintjén ismét a székelyföldi be- és elzárkózás rajzolódik ki, ahol jellemző módon a szentgyörgyi polgármester elvből utasítja el román nemzetiségű alpolgármester kinevezését (román lakosok aránya 21%) ez közben Brassó (magyarok aránya 6.5%), Arad (magyarok aránya 9.8%), vagy Segesvár (magyar lakosok aránya 16.5%) magyar alpolgármestert kapott. Miközben új arcok és újfajta pozíciók, valamint politikai nyitások és átszerveződések jellemzik a tömbmagyarságon kívül élő rommagyar közösségek életét, a Székelyföld mozdulatlan, magába fordul és egyre inkább elveszti mindenféle dinamizmusát. Nem kétlem, hogy azért is, mert semmiféle közös projekt nem él, mégcsak kistérségi szinten sem. Az autonómiázó tanácsi határozatokat éppen elmeszelte a bíróság, a zászló-ügy stagnál, magát az autonómiázást vonta visszább a magyarországi kormányzat, ezért ki-, be-, és fölvonulások sem látszanak a láthatáron, stb. Ezzel aztán a székely autonómiázás ki is fulladt, háttérbe szorult, minden reális alapot nélkülöző, tartalmatlan és elvont projektként vegetál. (Nem kis meglepetésre olvasom az autonómia-projekt legfontosabb ideológusától, Bakk Miklóstól, aki vállalt hivatása szerint annak tervezetén dolgozik, állítólag, két évtizede, hogy a fogalom, a terv kidolgozatlansága, üressége, /”üres jelölő” volta/, egy rejtett politikai szándék. Etnikai/regionális mobilizációra képzelték/ik használni, és ennyiben ugye milyen hasonlatos a brexit nem létező tervéhez? Tisztességes pókernyelven az ilyesmit viszont blöffnek szokás nevezni, politikai értelemben a választók félre- és megvezetésének, közönséges hazudozásnak, mely aztán eltorzítja, és eltéríti a közérdekű kérdések iránti párbeszéd terét, manipulál, és álvitákat, meg persze gyülölködéseket szül. Ennek a blöffnek a hullámára ült föl az RMDSz, székelyföldi kiskirályainak sikeres zsarolására, és kezdett autonómiázásba, egy inkonzisztens, sőt némely helyen egyenesen nevetséges, borzas és átgondolatlan törvény-tervezet propagálásával, mely úgymond a tiroli alkotmányt utánozta volna le. Másik példa erre, hogy, amikor az autonómiát megalapozó gazdasági, szervezési, szociális, stb., kérdéseket kezdték vizsgálni, akkor /különösen Borboly félig-meddig titkos „tanácsadó csapata”/, a költségvetéstől, vagy a szociális kérdésektől kezdve, az oktatási problémákig, torz, mondvacsinált, a szakszerűség minimumát is nélkülöző álstatisztikákhoz fordultak, a megye reális/an siralmas/ helyzetének vázolása helyett, ábrándokat foglaltak táblázatokba, csúsztattak és hazudoztak, illetve teszik továbbra is).

Nem volt semmiféle következetesség és stratégiai tervezés, a helyi egyezségek meg nem vétózásán túl, a pártközpontban sem, hiszen Kelemen Hunor kiszólása, hogy a PNL mellett, ők is tovább támogatnának egy Dacian Cioloș vezette értelemszerűen PNL-s kormányt (az sem világos, hogy erről egyeztetett-e magával a kormányfővel, az elnökkel, vagy a PNL-vel), máris lenullázza a nyitottságból származó relatív előnyt és nemcsak ellenségeskedést szül, hanem szűkíti a szövetség mozgásterét a közelgő kampányban (melyet, ha a magyarországi elhibázott referendumon való rézvételért való kampányolás fog bevezetni, a dolog eldöntetett, kimarad a rommagyarság a parlamentből, de erről majd egy következő jegyzetben), lehorgonyozza a, minden valószínűség szerint, vesztes párt mellett.

Az országos választások közelsége viszont – és tartok tőle, hogy az „uborkaszezonban”, az őszig, az újonnan pozíciót szerzett közigazgatási vezetők alig lesznek képesek bármiféle pozitív és gyakorlati, a kampányban fölmutatható eredményt produkálni –, nagyon könnyen hátránnyá változtathatja azt, ami ma a rommagyarság pillanatnyilag „szerencsésebb felének”, előnyként tűnik föl.  Legkevesebb 2 okot látok erre, az egyik, hogy a most kötött szerződések könnyen elenyészhetnek és az elért pozíciók is megszűnhetnek, ha a késő őszi választások nyomán új központi és azután regionális, valamint helyi koalíciók, szerződések, együttműködési rendszerek alakulnak ki. A politikai paletta a vidéki egyezkedések következtében nagymértékben elbillent a PSD – t.i. a PNL az alig tíz százalékos lemaradása után alig jutott pozíciókhoz, csak a megyei tanácselnökök 15%-át szerezte meg, sem alelnökök, sem alpolgármesterek tekintetében nem közelítette meg a választáson elért mintegy 30%-os arányát –, és az RMDSz javára, az inga viszont visszalendülhet.

Azután a Székelyföld kiugróan rossz választási teljesítménye, meg a máris létező helyi ellentétek, villongások, azt vetítik előre, hogy a szövetség nem éri el az 5%-os parlamenti küszöböt. Bejut ugyan vigaszágon a parlamentbe, viszont ennek a nem székelyföldi megyék lesznek a legnagyobb kárvallotjai, akik – gyakorlatilag – parlamenti képviselet nélkül maradnak. Ezáltal a helyi érdekérvényesítő képességük (zsarolási potenciáljuk) is nagyot esik. Azután meg éppen a legvulnerábilisabb rommagyar közösségek veszítenek politikai reprezentációjukból, erejükből. És ez független, nem csak attól, hogy most milyen eredményeket sikerült kicsikarni a román pártoktól, de a végeredményt nem tudják befolyásolni a jó, vagy esetleg kiugróan jó helyi részvétellel és eredményekkel sem, a Székelyföld lehúzhatja/lenullázhatja eredményeiket.

Ha valamikor, akkor most lenne szükség átfogó és integrált tervre és racionális politizálásra, ésszerű kampányra és korrekt, mobilizáló üzenetekre, az idő viszont kritikusan rövid, az előjelek meg nem túl bíztatóak: az olimposziak legyenek velünk.