Póker és csőd

Póker és csőd

Mostanra lett világos, hogy elfogyott a levegő a brexit körül. Nigel Farage – az UKIP, a kilépést évtized óta sürgető és válogatatlan eszközökkel propagáló párt – árulással fölérő lemondásával, a leghangosabb politikai szereplő is kifarolt a felelőtlen és soha végig nem gondolt, légből kapott „projekt” mögül. Tragikus és groteszk mementója ez a felelőtlen – és ennyiben korrupt – hazugságokra és manipulációra épülő, poszt-ideológiai politikának. Dicstelen emlékműve lesz a közéleti cinizmusra épülő politizálásnak. Farage gyáva és irracionális ténykedése ugyanis, tipikus példája a KÖZÉLETI CINIZMUS politikai megjelenítésének, ő az aki évtizedek óta követ egy üres, de  hangzatos, érzelmekre ható politikai jelszavakkal összetákolt mákonyt, egy szimulákrumot. Azután, amikor  minden racionális érv és figyelmeztetés ellenére „győzelemre viszi”, elvetélt ötletét, hiszen  sikerül konjunkturális szövetségeseket találnia meg nem gondolt ötletéhez, a még éppen miniszterelnök Cameron, és főként a hatalmon levő párt úgyszintén visszalépett, szóvívőjében, akkor hirtelen bevallja: a kampányban „nem mondott igazat”, félre-, illetve megvezette a szavazókat; cinizmusának non plus ultra-ja, hogy Farage évtizede – sőt mostani pártvezetői lelépését és a brexitet követően is – az EP képviselője, aki szép havi fizetést  és vissza nem térítendő apanázst vesz föl, a kárhoztatott Brüsszelből.

A közéleti cinizmus, mint politikai magatartás, azzal jellemezhető, hogy képviselői – bár a legelkötelezettebb és lelkesebb, valamely kardinálisnak tűnő ügyért föllépő (a nemzet ügyének, vagy Magyarországon a NER-nek) aktivistáknak, elhivatottaknak tűnnek (lásd. erről Pareto-t) – valójában, magánérdekeiken túl, semmiféle hivatásuk nincs. Semmiben sem hisznek (már a saját hatalmon és a pénzen kívül, ami magán-projektjük alig rejtett végső célja), és végső soron érdektelenek az általuk hirdetett célokkal szemben is. Ők, akik, a többé-kevésbé jól álcázott „minden mindegy” elvét, a politikai zsákmányszerzést mindenek fölé helyezik, parvenűk: életelemük a politikai nihil. Politikai diskurzusaik tekintetében ők a jobb- és baloldali paranoias populisták. Paranoiajuk abban jelentkezik, hogy a nép akaratának tisztaságát (a jobboldaliak a „tradícióra” való sűrű hivatkozással, a baloldaliak az egyenlőség elvének túlhangsúlyozásával, ál antikapitalizmusból), a vox populi csalhatatlanságát hirdetik. Közben persze azt is folyton fölemlegetik, hogy a népakarat jogosan lép föl mindenfajta elittel szemben (a brexit mellett kampányoló Michael Gove igazságügy-miniszter mondta, hogy „elegünk van a szakértőkből”), annak leváltását sürgetik. De, eközben maguk alatt vágják az ágat, hiszen, mint ahogy Nagy-Britanniában történt a „nép”, ha teheti, őket is elzavarja, vagy legalábbis középső újját mutatja föl nekik.

Nos, ha valaki azt gondolná, hogy Nigel Farage, Boris Johnson, és David Cameron (meg a többiek) története csak Nagy-Britannia mostani helyzetére nézve tanulságos (és, hogy következik az esetleg Trump elnökölte USA), akkor minden bizonnyal tévedne. Nem is mondtam volna végig, a már-már hőssé kikiáltott, de jún 23.-án csupán pyrrhosi győzelmet aratók, látszólag távoli, és közismert történetét, ha nem lennék meggyőződve, hogy mint viselkedési modell, vagy politizálási stílus, nem jelenítenének meg máshol és nevezetesen éppen nálunk ténykedő politikusi viselkedési formát. Szerintem nagyon is kézenfekvő, hogy Magyarország egy ideje közel van ahhoz, és sok szempontból 2010 után máris csatlakozott, a jobboldali populizmus dívatos trendjéhez, a közéleti cinizmushoz. (Gondoljunk csak arra, hogy Orbán Viktor azzal kezdte az EU Tanácsának féléves elnökségét, hogy egy az EU közös GDP-jének, mintegy 0,7%-át adó, lakosságának mintegy 2%-át kitevő tagország vezetőjeként „kokikat és sallereket” osztogatott Brüsszelnek, a többi európai kormány- és államfőnek, meg EU-s bürokratának. És, ha ma Nagy-Britannia, még a brexit kezdeményezői szerint is válságba került a felelőtlen referendum nyomán, akkor elgondolni is nehéz mi történne, a sokkal kisebb és sebezhetőbb Magyarországgal egy hasonló felelőtlen döntést követően).

De még közelebb hozzánk, Nagy-Britannia jelenlegi helyzete – persze megőrizve az arányokat, mutatis mutandis – ahhoz hasonlít, mintha a mi folyton autonómiázó szájhőseink, kiskirályaink, hirtelen (csak úgy ukkmukkfuck) kierőszakolnák a Székelyföldi autonómiát. Szinte bizonyos, hogy gyors rezignálás jönne, valamilyen mondvacsinált ürüggyel (Nigel Farage, családi életet élni akar, hirtelen) ott hagynák a régiót, hadd boldoguljon, a „világra szóló győzelem” következményeivel, ahogy tud.

Az dobja rám az első követ, aki bölcsebbnek, és jobb, valamint pragmatikusabb politikusnak látja Izsák Balázst, a Farage-né fiánál. Vagy a nagyotmondó székelyföldi kiskirályokat (úgymint, Borboly Csaba, Ráduly „dezintegrálódott” Róbert, Tamás Sándor, Antal Árpád, stb., stb.) a brit tory-párt vezéreinél, vagy akár Kelemen Hunort, David Cameronnál.

Az IGAZI POLITIKA sokkal inkább SAKK, azaz stratégiai játszma – ahogy Arisztotelész leírja „az ítélőképesség iskolája, de nem helyettesítője” – és nem póker, nem hazárdjáték.

Nekünk, sajátos helyzetünknél fogva különösképpen, felelős politikusokra és politizálásra van szükségünk sürgősen, és nem kevesebb, hanem több Európára. Egyébként esélyünk sincs a kibontkozásra, a progresszióra, sőt a megmaradásra sincs.