A futballhuliganizmus, mint politika
A futball-lelátók világa nagyon
nem az én világom, de ami ott történik az – pars
pro toto –, azaz kicsiben, leképezi a politikai társadalom aktuális állapotát
és ezért nagyon is figyelmet érdemel. A közvetített szurkoló-világ
megnyilvánulásai egyféle sürített politikai csataképet idéznek és bizonyos
értelemben nemcsak „bemutatnak”, hanem kreálnak is. Jeleztem
már, hogyha a politikusok maguk futballhuligánként, vezérfanként, nyilvánulnak meg, a politikát követők maguk is úgy
tekintenek a politikai mezőnyre, mint a korrupt-huliganizmus szinterére:
nemcsak a politika válik focihuliganizmussá, hanem megfordítva is, a
focihuliganizmus politikává lesz. Jól tudom, hogy nem kell általánosítani,
illetve, hogy gyakran sztereotípiák vezetik gondolkodásmódunkat, végig nem
gondolt, az észlelést csak egy szűk tapasztalat alapján vezető, esetleg
elhibázott tipizálást hajtunk végre és esetleg „igazságtalanul”, vagy
méltánytalanul járunk el[i].
Akik viszont a Fradi-MTK meccsen egy molinóval az elhunyt náci smasszerre, a
több tizezer ember haláláért felelős háborús bűnösre „emlékeztek”, vagy akik
máskor és máshol, antiszemita, cigányellenes, román, vagy magyarellenes, stb.
jelszavakat és szimbolumokat mutatnak fel, akik ilyen rigmusokat ordítanak a
lelátón és közvetve persze, a tv-nézők millióinak lakásában, no meg a
világhálón, nemcsak focihuligánoknak tűnnek, hanem minden bizonnyal azok. És
innen már egyenes út vezet a politikai színtérhez és a politikai stílushoz,
vagy ha úgy tetszik kultúrához. És nemcsak arra gondolok, hogy a politikusok
mindenhol és mindenben szereplési, kampányolási lehetőséget látnak és
igyekeznek „megjelenni” minden lehetéges nyilvános helyen így a lelátókon is,
jelenlétükkel, sőt szurkolói elkötelezettségükkel legitimálni egy-egy csapat (szurkoló)táborát
– ami a magyar vezető politikusoknak ma a fradi, az nálunkfele a Steaua[ii]
–, hanem az ettől sokkal mélyebb és kevésbé látványos rejtett támogatások, vagy
szemethúnyások és rejtett összefonódásokra, kölcsönös támogatásra[iii],
mely összemossa a lelátóbetyárok és a politikai felvilág színtereit. Mert az,
hogy például mely fan-csoport, milyen
megnyílvánulását, verbális vagy fizikai agresszivitását mutatják meg a
(köz)tévében az szintén politikai döntés kérdése. Mint ahogy alapvetően
politikai elhatározás kérdése, hogy milyen határozottan, hatékonyan és gyorsan
lépnek fel a hatóságok az agressziót elkövető skacokkal, uszító vásottakkal, a csőcselékkel és süvölvényekkel
szemben. Nehéz határozottnak lenni a szurkolói agresszivitás visszaszorításában,
a szélsőséges nézetek és a gyűlöletbeszéd lelátókon való propagálása ellen, ha
közben a szurkolói mag „nehéz fiúira” alapozunk politikai tüntetések és
helyszínek biztosításakor, ha segítségükkel akarunk rendet tartani, illetve politikai
ellenfeleinket megfélemlíteni. A politikai felvilág és a süvöltő alvilág
összefonódása több, mint nyilvánvaló, abban ahogyan az előbbiek az utóbbiak
imidzsével és szimbolumaival, sőt már-már stílusával igyekeznek politikai tőkét
összekovácsolni, nyilvánosságot kapni és népszerűséget kuncsorogni. Nálunk
egyenesen párt és politikai személyiség épült fel egy népszerű futballcsapat „hozadékán”,
igaz az így felépült kiskirály börtönbüntetését tölti, míg odaát a politikai
vezér foci-mániája településeket és városnegyedeket turbóz fel, töm ki pénzzel
és futtat, ezzel is igazolva a focihuliganizmus politikai „hasznát”. A
politikai diskurzus rendje és a futballhuliganizmus forgatókönyve, mindkettő
erőszakos és harsány nyelvezete, alig meglepő és minden bizonnyal nem véletlen
összecsengést mutat egész régiónkban, legfennebb egyik kimondja/megmutatja,
amit a másik – pr meggondolásokból,
és a minimális szalonképesség (pc
discourse) fenntartása érdekében, legalábbis ma még – elhallgatni
kényszerül. A politikai ténykedés éppen olyan meszire jár az igazi „jó
kormányzástól”, mint a mai focidrukker „kemény-mag”, a régebbi szurkolók
világától. Attól, amiről Esterházy, oly meggyőző nagyszerűséggel ír: ”Persze ha
kimegyek egy meccsre, kiabálok, amit kell, anyákról, kecskékről, nádirigókról,
illetve a legszebb bírókáromlást, amit hallottam: Te függőleges ló, te! Egy jó
bíró az ilyent meg se hallja.”[iv]
Elnézem a hol zöld-fehér, hol meg
kék-piros, s persze barnás-feketébe áttűnő lelátói csőcseléket, akik leginkább
valami éppen csak kifagyasztott, kopasztott csirkékre hasonlítanak, alig
szalonnáci tartásba merevedve. Akik éppen világgá kiáltják nyomorúságukat, a
parttalan gyűlöletet, mely nem a sportról, hanem a kifejezőeszköz nélküli
politikai kultúráról, a tudatlanságról és megtévelyedettségről-, a
focihuliganizmus sajátos politikájáról szól – s megrémülök. S, azt érzem, a
leginkább erdélyi magyarnak lenni jó, (legalábbis az adott kontextusban), mi
sem ezekkel sem azokkal nem „kell”, hogy azonosuljunk, el nem kötelezettek
vagyunk, focimeccsre a játékért (győzni akarásból) szoktunk kijárni – már, ha
kijárunk. Hanem hát jön a román-magyar visszavágó, ezúttal közönséggel. Kívánok
sok türelmet magunknak magunkhoz, hogy elviselhessük, ami jön ...
[ii] Bizonyára
sokan emlékeznek még (Zsizsi) Becali és Băsescu összeborulására a lelátón és az
azt követő fröccsök mellett
[iii] Mentességhez
vezet, ha a fradi kemény magot székházmegvédésre, politikai ellenfelek
megfélemlítésére használják, mint a magyar kormánypárt tette nemrég: http://hvg.hu/itthon/20130307_civil_Fidesz_szekhaz_foglal.
Az Orbán-kormány kiemelt támogatása a focinak és a felcsúti stadionépítés, stb.
mind a háttérösszefonódásokat jelzik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése