Bevallot mély válság
Azt üzeni az egyik székelyföldi politikai vezető (viselt
dolgait tekintve nevezzük nyugodtan helyi “kiskirálynak”), hogy “aki nem érzékeli, hogy az erdélyi
magyar politikai rendszer az összeomlás szélén áll, … az semmit nem ért a
politikából.” És valóban, ha ezt nem
érzékelnénk semmit nem értenénk a politikából, csakhát nem kevesen vagyunk,
akik nagyon
is érzékelj(t)ük e mély
válságot, melyre Borboly Csaba
csak most, megvádoltságában, a látványkongresszust
követően hívja fel szíves figyelmünket. Megoldást is sugall két indokolatlanul hosszú cikkben, mégpedig azt, hogy a szövetség
meneküljön felelőssége elől, és adja át a társadalomszervezési, közösségépítési terepet
az egyházaknak. Érvek helyett pedig azt a kijelentést teszi, hogy azért kell
meghatározó szerephez jussanak az egyházak, mert: ”Be kell látni, hogy e feladatban meghatározó szereppel nekik kell rendelkezniük
a jövőben is, ahogy történt ez a múltban, évszázadokra visszamenően.“ Az elöljáró vagy
nem érzékeli, vagy manipulatív módon elhallgatja, hogy egy ilyenfajta “kivonulás
a társadalomszervezési piacról”, néhány századdal vetné vissza a modernizációs,
szekularizációs, racionalizációs folyamatokat, mindazt, amit Európa és a fejlett
Nyugat az elmúlt félezer évben haladásként szokott tekinteni. A teokratikus
berendezkedés (melynek legkisebb látható jeleit észlelve kórusban tiltakoznak
elöljáróink, ja, ha az orthodox egyház és az állam összejátszását, az egyház
politikai szerepvállalását észlelik) márpedig hallatlan politikai regresszió,
olyan korszakok visszaidézése, melyeknek esélyük sincs a XXI. század
kihívásainak megfelelni. Az “ezeréves igazgatási tapasztalattal rendelkező történelmi egyházaink” (fő a feje
a pápának is az intézmény modernizációjának feladatától) politikai
szerepvállalását nem is azért említi az elöljáró, mert komolyan gondolja, csak
mert menekülni próbál a politikai felelősség elől. Ha komolyan gondolná, akkor arra
a kérdésre is válaszolnia kellene, hogy mi maradna a szövetségből, mire való
lenne, ha társadalom és kultúraszervező feladatain túladna. És ez az a kérdés,
amit kerül, mégpedig önmentésből és a politikai
felelősség elől való menekülés alig rejtett szándékával. Azt üzeni, nem az
elhibázott döntések, a pártpolitikai és klienteláris rendszernek való
megfelelésből származó velejéig korrupt politikai osztály rossz működésének (bad governance) következménye a csőd,
hanem annak, hogy a politikus urak túlvállalták magukat, tessék hát másokra
hárítani a feladatot, és minden rendben lesz. Csakhogy a “pasztorális”[i],
vagy tradicionális[ii]
hatalomgyakorlás bevezetése, a teokrácia szerepének növelése nemhogy megoldaná
a csődbe jutott szervezet gondjait, hanem fölöslegessé tenné azt. Azt sugallja
az elöljáró (félrevezető diskurzus köntösébe öltöztetve), hogy ha a politikai
osztály csak saját meggazdagodásával lenne elfoglalva (tisztán etnopolitikai
vállalkozókká alakulnának át), mennyivel jobban is élne, mennyivel jobban is
érezné magát a politikai klientúra, ha nem zavarnánk meg társadalomszervezési, politikai
kijáró, vagy intézkedő felelősséggel. Akkor viszont mire a párt, mire az
infrastruktúra, az anyagi támogatás? És hadd jegyezzük meg, hogy olyan
szövetségről beszélünk, mely támogatásainak dandárját társadalmi és kulturális
feladatok ellátására kapja (mégha – mint köztudott – merőben formálisan is).
Miért kellene egy a társadalomszervező, és kulturális feladatok mögül kihátráló
szervezetet eltartania a rommagyarságnak?
Tartok tőle, hogy Borboly szava a fába szorult féreg hangja, aki egyfelől háttér támogatókat
keres szorongatott helyzetében, másfelől pedig (unalmában?) felelőtlenül a nagy
nyilvánosság előtt ötletel, mindnyájunk, a rommagyar közvélekedés
ignoranciájára való tekintettel (és valóban kevesen vesszük észre csúsztatásai
értelmét!) összevissza kommunikál. Talán a szövetség irányvonalától is eltérve,
attól a szövetségi filozófiától, mely éppen a nemrég lezajlott (látvány)kongresszuson
elfogadott programjában ígéri a társadalom, sőt a demokrácia és jogállamiság
kiépítésében való vezető szerepének fenntartását, megerősítését. A Tusnádon
elkövetett látványos “fidesz
karjaiba ájulás”, melyet a kiskirály további vezérekkel együtt követett el,
visszaigazolja azt a válságot, melynek Borboly
hangot ad. Nem gondolom ugyanis, hogy a vezérkar (legalábbis annak “tapasztaltabb”
fele[iii]),
a mainstream, ne tudná, a Fidesznél bosszúállóbb
és csalárdabb politikai párt nincs is a palettán, a huzamos odadörgölőzés, a
hitegetésen és az alig leplezett megvetésen kívül semmit nem hoz a konyhára,
megérné bátornak és szókimondónak lenni, az apró “fejedelem” – ezt akárhányszor
ki is fejtette – csak az erőből ért: jaj a behódoltaknak, legyőzötteknek nézik
őket!
A szövetség mindkét alapvető “belső” politikai feladatát
elbukta: nem volt képes a politikai pluralizmus biztosítására – egyfajta elképzelt/megtervezett,
de torzóban maradt, majd tudatosan leépített belső liberális demokrácia
elveinek megfelelően – és ezen keresztül a rommagyarság politikai
konszezunsának megvalósítására (lásd belső választások elszabotálása,
platformok kiszervezése és leépítése[iv]);
de ma már nem képes a regionális érdekkülönbségek, a tömb-, illetve szórvány
programok összeegyeztetésére sem (a székelyföldi politikai elit rejtett
ágendája uralja a politikai mezőnyt[v]).
Ehhez adódik a más pártokkal való – két évtizeden át sikeresen gyakorolt –
politikai álláspontjának a feladása. Az “egyenlő távolság, illetve közelség
elvének” felmondása különösen a magyarországi pártok vonatkozásában szembeötlő,
a jelenlegi kormánypárt megoszt és bedarál, hitegeti előszobáztatja és mellőzi,
és végső soron térdre kényszeríti a szövetséget[vi].
[i] A megnevezést a foucaulti értelemben
használom, vagyis a középkorban domináns „nyáját terelgető, megvédő és álmát
megóvó” jóságos pásztor értelmében, a teokratikus hatalomtechnika alanyai a
személyesen is kiszolgáltatott, védelemre szoruló egyének nyájszerű
összeverődése, mely fölött a pásztor hatalmát diszkrecionálisan gyakorolja,
lásd. Foucault, 1979, Omnes et Singulatim: Toward a Criticism of „Political
Reason”, Stanford lesson.
[ii]
Max Weber a
tradicionális uralom gyakorlásától élesen megkülönbözteti a modern, racionális
uralmat (ezt fejezi ki – másképpen – Foucault is). Ha a tradicionális
hatalomgyakorlás lényege az alattvalói szerep elfogadása a vezetettek oldalán,
más szavakkal a személyes
függőségen alapuló engedelmesség, addig a racionális uralmat a szabályoknak
való engedelmesség jellemzi. Érdekes (vagy nem meglepő?) módon a modern
hatalomgyakorlási formát tagadja a hargitai elöljáró, mondván: „Nem lehet úgy autonómiában
gondolkodni, hogy amit az egyik magyar ember csinál, azt a másik lerombolja, és
a közös jó (sic!) keresését nem tartjuk a
törvényeknél is erősebb szabálynak.”/kiemelés tőlem – MNL/. Premodern
hatalomfelfogása szembe megy saját szervezetének meghirdetett elveivel is,
mégsem érkezett egyetlen kommentár vagy bírálat sem a szövetség vezérkara
részéről, lassan elfogadott állásponttá lesz a premodern elhajlás? (Lásd. Max
Weber, 1989, A politika mint hivatás)
[iii] Nem tartom kizártnak, hogy Markó Béla
visszavonulása (na jó, kvázi-visszavonulása) mögött is az a stratégiai számítás
áll, hogy úgysem lett volna képes elnyerni a jelenlegi magyar kormánypátok
kegyeit! Az „új fiút”, a „generáció-társat” küldték megalázkoni a Fideszhez,
szemmel láthatóan kevés sikerrel, ami a kézzelfogható támogatásokat illeti.
[iv] A rendszerváltást követően, egészen
1996-ig volt egy történelmi „ablak”, melyet a rommagyar politikai és
értelmiségi elitek arra használhattak volna, hogy a demokratikusan felépített „állam
az államban” modellt megvalósítsák, ez nem történt meg, és az akkori „politikai
helyzet” visszatérésében felesleges reménykedni is. Egy ilyen rendszer képes
lett volna az oly sokat emlegetett „közösségépítő” és konszenzusteremtő
mechanizmusokat kialakítani, és talán a demokrata érzelmű polgárok mellett az „államférfi”
prototípusát is kitermelhette volna társadalmunkban. Nem mellesleg egy belső
demokrácián, a fékek és ellensúlyok finom rendszerén, belső választásokon, stb.
alapuló szövetség éppen ideológiai el nem kötelezettsége folytán, „az állam az
államban”-modellnek megfelelően, elejét vehette volna a klienteláris korrupt
rendszer kiépítésének és működtetésének, melynek logikája mára maga alá
rendelte a szövetséget.
[v] A székelyföldi politikai vezérek dominanciája nem önmagában
problematikus, hanem azért, mert egy elhibázott gumifogalom, az autonómia,
(whatever this mean) mantraként való ismételgetésére alapozzák demagóg
populista diskurzusukat. Ez pedig nem összeköti, hanem elválasztja a
rommagyarság más régióinak lakóit a székelységtől, disszimilációs folyamatokat
idéz elő, még akkor is, hogyha e politikai demagógia része az „egység
megteremtésére” áhitozni, vagy legalábbis azt hangoztatja úton-útfélen.
[vi] A székelyföldi politikai vezérek
fidesz-elkötelezettsége lehetetlenné teszi a politikai mezőny valamelyes
kitisztulását, a különutasság tragikomikus mintázatai, (melyre jó példa a „megsértett
és visszautasított” háromszéki előljáró részvétele a tusnádi fidesz-dzsemborin)
minden önálló építkezést elakasztanak, zavarossá és inkonzisztensé teszik a
rommagyar politizálást. Egyik demokrácia deficittel küszködő politikai párt sem
képes összefogni és strukturálni a politikai mezőnyt, sem anyagi, sem morális,
sem hatalomtechnikai ereje, sem hitele nincs egyiknek sem az „egész”
rommagyarság nevében fellépni. A szövetség – bár primus inter pares pozícióban van – a szavazatok 85-90%-ával is csupán egyike
a rommagyar (klienteláris) pártoknak: politikai zsarolóképessége ma szinte
elhanyagolható, egyre elszigeteltebb. Úgy tűnik, önálló mozgástér híján kivár,
vagy az USL szétesésében reménykedik, vagy a magyarországi kormányváltásban, de
persze azért a jelenlegi kormánypártnak is csápol. Márpedig ebben a helyzetben,
sem bizalom visszaépítésére, sem átgondolt strukturális megújulásra nincs
lehetősége, legfennebb újabb “látványmegmozdulást” várhatunk el tőle: (politikai)
pityókafesztivált!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése