Politika, mint futballhuliganizmus
A nyári uborkaszezonban is
nézettséget-hallgatottságot (rating)
hajhászó médiának keresve is nehéz lenne, olyan botrányt kavaró politikai futballhuligánt
vagy közéleti bohócot találnia, mint a román elnök, aki másodpercek alatt képes
minden politikai helyzetből háromnapos botrányt, vihart a biliben kirobbantani.
A politikai mezőny mindenhol és mindenkor a káosz és a rendteremtés (sőt egyre
inkább csak a látszatkáosz és a látszatrend mediatikus képei megteremtésének)
területe, ahol mint tudjuk „minden megtörténhet”. Ne is csodálkozzunk azon,
hogy két egymáshoz
nagyban hasonló morális profilú, vérmérsékletű, termetű és tekintélyelvű csend-
és rendháborítója, mint a magyar kormányfő és a román elnök[i],
lépten-nyomon káoszt teremt, azzal fenyeget és játszadozik, hogy borítja az
asztalt (akarom mondani a bilit), hogy valódi futballhuligánként, hol
műanyagszéket, hol metróberendezést rombol, vagy korlátot bont, és idegen jelképeket
szaggat szét. Ha valami kivágja náluk a biztosítékot, hát mint elefánt a
porcelánboltban törnek-zúznak, minden lehetséges eszközzel segítve a nagyérdemű
szórakoztatását. Circus panem nélkül,
mert ki látott lelátóbetyárt rendet teremteni, gyepet ápolni, vagy született
felforgatót konfliktust elsimítani? Most, a de facto, elnökségből való elzavarását egy évvel túlélő Băsescu gurult be[ii]
(vagy a nyugtatója gurult el?), hogy
hadüzenettel felérő dölyfös üzenetet fogalmazzon Magyarország és a magyarok
irányába, a murfatlari, vagy az
attól semmiben sem különb felcsúti, kocsmai verekedések hamisítatlan
stílusában. Ne feledjük viszont, hogy a politika az a világ, ahol a „falra festett
ördög” nemcsak átvitt értelemben, azaz mediatikusan, hanem valóságosan is leszáll(hat)
a falról, és akkor már késő lehet, sohasem tudhatjuk, mely „játszma” lépi túl a
Rubikont, mikor lesz a kocka elvetve, és honnan nincs már visszaút? Áltatja
magát, aki azt gondolja és mondja, hogy az elnöknek úgy sincsenek eszközei,
melyeket meghirdetett céljai és főként a rommagyarság ellen bevethetne[iii],
ilyenek nagyon könnyen megteremthetők, bevethetők. Mit számít az a csúsztatásos
hazugság, mellyel az elnök él, hogy t.i. összemossa a tusványosi dzsemborit,
melyen Orbán nem román, hanem
Európaellenes szöveggel szórakoztatta az arra fogékony nagyérdeműt, a borzonti
kiscsoportos nackózással, irredenta zagyválással, ahol a főszereplők a
szélsőjobbosok voltak? „Őfölsége”, most a román etno-nacionalistáknak, ortodox
fundamentalistáknak akart kedvezni, és botránykeltési akarata érzéketlen az
árnyalatokra.
A még éppen elnök (mű)haragját
most egy harmadik utcai bunyós, született és gyakorlott provokátor, az újnáci[iv]
Vona Gábor Jobbik-elnök, alig
leplezett revansista-trianonozó beszólása okozta, miszerint „célja,
hogy minden magyar egy hazában éljen” és hogy ennek megvalósításáért „vállalni
fogja akár a konfliktust is” Romániával (sic!). Ezen aztán, vagy kétszázan biza
jól mulattak a borzonti fenyvek alján – na, persze két kárpátiás irredenta
nóta, meg sok-sok pálinka-sőr-bor-miegymás fogyasztása közben –, a mindnyájunk számlájára, oszt a főkolomposok autóba
vágták magukat, és jó éjszakát „édes Erdély, mi itthagyunk” felkiáltással, meg
sem álltak a határig.
De az sem kizárt, hogy a nemrég még Orbán-barát
elnököt megtévesztették azok a sorozatos
összeborulások és összekacsintások, melyek a Tusnádtól Borzontig tartó sasszéjához
a lendületet adták; a
főszereplők környezetét és az alaphangulatot megfestő hazai előzenekarok és
propagandahadak részleges egybeesése, no meg Tőkés „védhatalmi státuszt” emlegető felelőtlen beszólása. És ha
már a felelősségnél tartunk nem kétséges, hogy az egyes anyaországi politikusok
felelőtlenségeiért a rommagyarság és az RMDSz viszi el a balhét. Helyes és
korrekt a szövetség elhatárolódása a felelőtlenül hadovázó szélsőjobbos
nagyotmondótól és az ugyanolyan felfelőtlenül vádaskodó elnöktől, de a nyárközépi
színjáték ettől több szereplős. Beszélni kell a rommagyar politikai aktorok
felelőtlenségéről is, mellyel sikeresen vágják maguk alatt az egyre vékonyabb
ágat, melyről azután mindnyájan könnyen leszakadhatunk. Határozottan el kell vetni
Tőkés hadovázását éppenúgy, mint az
éemenpé sokfele csápoló apróvezéreinek magatartását is, akik hol Orbán euroszkepticizmusának tapsikolnak,
hol Vona eszement trianonozásához
asszisztálnak[v]. És fel
kell lépni a saját kétszínűek lelkes kis csoportja (értsd székelyföldi „kiskirályok”)
ellen is, akik megyei tanácsi támogatást nyújtanak a szélsőséges csürhe nyári
táborozásához (félreértés ne essék, nem mindenki az, aki EMI táborba jár, a
többség naiv, vagy tájékozatlan, vagy terribilista potyaleső, stb.) és maguk is „megtisztelik”, előbazseválnak,
azaz jelenlétükkel legitimálják az újnáci szövegelést. Kérdés csak az, hogy
maradt-e annyi autoritása a szövetségnek és az elnöknek, hogy valamelyest is
rendet vágjon a széteső klientúra között?
[i] Diverziókeltésben – a dolgok mai állása
szerint – a román elnök vezet, hiszen az a politikai játéktér (a rendszer és a
személyes ambíciókkal tele saját életvilág közötti mező) és azok az eszközök,
melyek Orbán kezébe hullottak a kétharmaddal, azokért Băsescu-nak keményen meg
kellett küzdenie. Még a román „törékeny és kezdetleges” demokrácia kulisszái
közepette sem egyszerű parlamenti többség, sőt saját párt nélkül puszta
diverziókeltéssel, valamint az elnökre vonatkozó bizonytalan alkotmányos
szabályozás kiskapuinak maximális kihasználásával uralni a politikai életet. Băsescu
fokozatosan, szinte a semmiből vonta hatalma alá az állam láthatatlan erőszakszervezeteit,
a titkosszolgálatokat és ugyanakkor korrupt hálózatokat kialakítva, az (i)gazságszolgáltatás
nagyrésze fölötti hatalmát is kiépítette, stb. A nihilből
hozta vissza elnökségét is a tavaly nyáron, és ehhez hathatós segítséget is
kapott a magyar kormányfőtől és itteni csatlósaitól, tényleg elment a falig
diverziókeltésben, manipulációban, megtévesztésben, de végül felállt a padlóról,
és minden mérés szerint népszerűsége növekvőben!
[ii] Itt, az elérni kívánt politikai hatástól
elvonatkoztatott látszatra utalok. Egyébként a lépés lehetett nagyon is
kiszámított politikai stratégia része, mellyel a mandátumát letöltő elnök, egy potenciális politikai
mezőnyben helyezte el magát, olyan pólusként, mely nem zárkózik el a
nacionalista diskurzustól. Köztudott, hogy az utóbbi időben a román szélsőjobbos,
etnonacionalista pártok, enyhén szólva is gyengélkednek, az elnök ezek helyét
célozza meg: persze mindez a jövő zenéje, a cirkusz aktuális.
[iii] Nem akarnék ötleteket adni az elnöknek, de
azért ugye mindnyájan tisztában vagyunk azzal a potenciális rombolással, amit a
kettős állampolgársághoz való szlovák-minta itteni alkalamazása okozna
kisebbségi társadalmunknak? Hogy a reginalizációnak csúfolt homogenizáció újabb
fordulójában előkerülnek a Vonás-dolgok, abban szinte biztosak lehetünk.
[iv] Még mielőtt az újonnan kinevezett
kolozsvári magyar konzul megtiltaná, hogy nevén nevezzük a dolgokat, hadd nevezzem
nevén a dolgot. Mert, amint a pszichológiában elterjedt mondás
kifejti: „ ami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy
jár, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az minden
valószínűség szerint csakugyan egy kacsa”.
(Síklaki István 2012, Előítélet és tolerancia, 69.). Szóval – mutatis mutandis
– “aki úgy öltözik, mint egy újnáci, úgy vonul, mint egy újnáci, úgy hápog
(izé, beszél), mint egy újnáci, az minden valószínűség szerint egy újnáci”.
[v] Ne feledjük a tőkésista aprópárt
megalakulásakor „bemutatkozó”
vizitet tett a Jobbiknál, ahol azt is kinyilatkozták, hogy külpolitikai és „nemzetpolitikai
kérdésekben” (sic!) sok a hasonlóság az új párt és a neonáci politikai formáció
között!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése