A – mindenekelőtt a jobboldali,
és nacionalizmussal kapcsolt – populizmusok előretörése, sőt sikere úgy
értelmezhető, mint egyféle válasz arra, amit a hiperglobalizáció, a
neoliberális gazdaságpolitikák, de lényegében, mint a világrendszer
strukturális válságának kihívása jelent. Más kérdés, hogy a jobboldali
populizmusok, és különösen az alt right (alternatív jobb) válaszai
hatékonyak-e, illetve vezethetnek-e bármiféle (köz)jóra – ahogy most éppen az
osztrák választások eredménye mutatja – népszerűek. Azért is lehetnek azok,
mert nincs egy egyértelmű, könnyen felvázolható és hatékony program – bizonyos
értelemben nem is lehet egyetemes programokat vázolni, melyeket azután csak
„életbe kelljen ültetni”, nincs recept – melyet a politikai osztály követhetne,
ezért a populizmus „valami jobb helyett” áll. A világrendszer-válság
(Wallerstein) sajátja, hogy hármas – egyidőben nem követhető – „filozófiát”
helyez a politika homlokterébe, és ezzel fölülírja a hagyományos háromosztatú
politizálás kereteit. A klasszikus bal-jobb, illetve liberális ideológiákat
ugyanis, nem a politikai ízlés megromlása, mint olyan részleges (a „régi”
pártrendszer már megnevezésében is ezt jelzi) világlátásokat, melyek nem
képesek követni a gazdasági-társadalmi-kulturális változásokat, hanem a
(hiper)globalizáció reális folyamata teszi zárójelbe. A gazdasági globalizáció,
a tőke világméretű és nagyon gyors áthelyezkedései, a munkahelyek elvándorlása
és ezzel párhuzamosan nagyszámú bevándorló jelentkezése a politikai nyugat
országainak határán, követhetetlen folyamatoknak tűnnek. A (jobboldali)
populizmus, amikor a visszatérést erölteti megelőző korszakok politikai
kulisszái, sőt strukturális keretei közé, akkor olyasmit tesz, amit köznapi
emberekként, gyakran megteszünk: járt utat igyekszik kínálni a járatlan és
bizonytalan helyett. Viszont ez a „járt út”, a liberális demokrácia
fölszámolása (legalábbis annak kísérlete), az etnonacionalizmusokhoz és
intoleranciához való visszatérés, az egyetemes emberi jogok tagadása,
idegengyűlölet, (nem véletlen mégis meglepő, hogy a menekültek a globalizáció
„jelképeivé, kifejezőivé” válhattak, sokszoros nyomorúságukban. Pedig ők
többnyire a globalizáció áldozatai, és egyáltalán nem a képviselői.), stb., történelmileg egyszer már megbukott
politizálási keretek. Előre nem látható módon a visszatérés (regresszió)
segítője az internet tér és időn kívüli kommunikációs hálózata vált, a nagyon
gyors és ellenőrizetlen információáradat. A kialakult hálózati működésmódban
történik meg ugyanis a keretek elmozdulása, például úgy, hogy a nyilvános és a
magán szféra összezavarodik az internetes kommunikációban, a közösségi
médiákban, és nem új és kreatív gondolatoknak, hanem a regressziónak kedvez, a
kollektív pániknak (migráció, idegenektől való félelem), a sakkvakságnak, amire
a populista politika épít. Szóval reális kihívásokról van szó, általuk a
globális tőke és a demokratikus kontroll, a döntések társadalmasítása, kerül
szembe egymással, a „világfalu” kialakulása és működése kerül szembe a
nemzetállamok jól kivehető határaival (Dani Rodrik), és végső soron
„tömegek-tömegekkel”, a „mi” és a „mások” kerülnek szembe egymással.
A Krím-félsziget annektálása, a
Brexit, Trump, „nagy Amerikája”, a Katalán függetlenségi játszma, stb.,
nacionalista válaszkísérletek, melyek egyszerre globalizáció és demokrácia
ellenesek. Putyin, Erdogan, Orbán és a Kaczyszki, és nem kétlem mostantól Kurz
(nem domináns szereplőként viszont biztosan sokkal többen támogatják
törekvéseiket, szemmel láthatóan a jelenlegi román kormánypártok is), stb.,
liberális demokráciát fölszámolni kívánó, hiperszuverenítást eröltető
indulataival együtt, a világrendszer krízisére adott válaszkísérletek, csakhogy
minden bizonnyal tévesek. A jobboldali (vagy baloldali) populizmus ugyanis a
probléma, és nem a megoldás része, mert sem a globalizáció túlkapásainak
megfékezésére, a nagytőke kontrolljára, sem a demokratikus folyamatok
erősítésére, sem a közjó hatékonyabb szolgálatára, sem, és végső soron, a
társadalmi-közösségi szolidarítás erősítésére nem alkalmasak. A
hiperglobalizáció megfékezését a határozottabb EU-s integráció, a válságból
kivezető út megtalálását, a közjót, a döntések társadalmasítása, a demokratikus
folyamatok elmélyítése szolgálná.
Ráadásul az intoleráns és
kirekesztő – a Web.2.-n instant terjedő – diskurzusok, az álhírek és
összeesküvés-elméletek, az „alternatív tények”, még a reális kérdésfölvetéseket
is ellehetetlenítik, és ennyiben is szakértelem-ellenesek. Azok a kritikus
társadalomtudósok, közgazdászok, szociológusok, politológusok, akik
tanulmányozva a kihívásokat használható tudást, életképes projekteket tudnának
kidolgozni, folyton arra kényszerülnek, hogy lebontsák a populista diskurzusok valóságot
elrejtő álcáját, hogy ellene hadakozzanak, és ez hátráltatja a reális
kihívásokra adható válaszok kidolgozását (a társadalomtudományok
tehetetlenségének egyéb összetevőiről máshol).
Közelebb hozzánk a populizmus vs.
racionalizmus vita úgy jelentkezik, mint a kormányzó pártok, és ellenzék híján,
az elnök kibékíthetetlennek látszó harca, olyan kérdésekbe sűrítve, mint az
igazságszolgáltatás korrupcióellens eljárásainak ellenzése, illetve támogatása.
A rommagyar politikai osztály – nem kétlem, nemcsak saját tehetetlensége okán,
hanem magyarországi nyomásra is – a populizmus mellett döntött,
hallgatólagosan, soha ki nem mondva azt. A tét valójában a populista fordulat
eluralkodása, illetve a racionális, EU-konform politizálás folytatása, mind a
belső demokrácia, mind az államközi viszonyok tekintetében. Ez utóbbi
vonatkozás szempontjából fontos, hogy míg a kormány – Melescanu közvetlen
részvételével, Kelemen közvetítésével is – a V4-ek irányába mozdulna, annak EU-ellenes
retorikáját venné át, stb., addig Johannis
világosan megfogalmazta, hogy Románia nem csatlakozik ehhez a
csoportosuláshoz, és különösen nem az EU ellenes retorikához. Ez a keret,
amiben a román belpolitikai csatározások folynak, a konkrét témák, és személyek
behelyettesíthetők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése