Az elnök úr nem aggódik

Az elnök úr nem aggódik

A zsákutca, melyben “győztesként masíroz” a Fidesz itteni fő-fő fiókpártja (a másik kettő alig él, bár az MPP nevét vívő éppen életjelt ad magáról, amikor Bíró Zsoltot elzavarják és minden bizonnyal valamiféle ellenzéki, vagy mondjuk, dacos pozíciót fog fölvenni a fő fiókpárthoz képest), éppen körkörössé alakul, azaz olyan csapdává, mely hermetikusan zárja körbe a rommagyar politizálást: nincs se előre, sem hátra. A rommagyar politizálás, először az elmúlt huszonnyolc esztendőben, mind elvi, mind pedig gyakorlati szempontból végzetesen ROSSZUL POZICIONÁLt, olyan helyet foglal el a politikai palettán, mely minden irányból zárt. Elvi, ideológiai vonatkozásban a szélsőséges populizmus (alt-right) foglyává vált, ami a kisebbségi politizálás halála. Másfelől pedig politikai zsaroló, kijáró, elintéző képessége - az előbbi dimenziótól nem függetlenül - példa nélküli módon lecsökkent. Két biztos jelét látom a politikai holtpontra jutásnak és kilátástalanságnak.

Az egyik inkább elvi és kevésbé látható, a jobboldali POPULIZMUS következményei viszont hosszútávúak. Különös mutatvány, és Kelemen Hunornál ismertebb színészek számára is nagy kihívás, a kulturális/politikai elit prominens képviselőjeként eljátszani az elitellenest, a “nép képviselőjét”, ami a populizmus magja. Azt mondja Kelemen úr, hogy “a populizmus nem a probléma, a populizmus a következmény”, és hogy “A népet nem lehet leváltani. Aki elégedetlen, az jöjjön más megoldásokkal azokra a problémákra, amelyekkel a társadalom szembesül. És ez egy ilyen egyszerű történet. Az úgy nem működik, hogy van egy elit, az tudja, hogy mi a jó, a nép az buta, és követi azt a nagyon szűk elitet”. És innen származtatja EU-ellenességét, hogy ti. a Nyugat nem érti a Keletet, hogy ki akar oktatni, hogy ott van az Észak-Dél ellentét is, amit szintén nem tud megoldani, csakhogy ez nem több maszatolásnál. A kontextusban azt jelzi, hogy Kelemen és pártja, melyet egy elrugaszkodott populista elit vezet végképp összezavarodott - ugyanis a “nép”, éppen abban az értelemben, ahogyan ők arra hivatkoznak, a “hülyének nézett”, meg- és félrevezetett, “hallgatag” és egyűgyű “humán erőforrás”. Mert a budapesti illiberális elvárások és a bukaresti - ellenünk ható - populizmus között vergődve, maga sem látja a csapdát, amiben van. Zavarodottsága, ellentmondásos szövege még jobban látszik, ha az itteni kormánypártokhoz való pozitív hozzáállását - hiszen protokollum által szabályozott -, támogatását kell elmagyaráznia. A groteszk szövegben az elnök  kijelenti: nem vagyok PSD-párti, és elégedetlen a kormánnyal, mert a beruházások elakadtak, az egészségügyben és oktatásban káosz van, a béremeléssel kapcsolatban “nekem súlyos kritikáim vannak”(azért, lentebb, a béremelés pozitívumként van említve) mondja, és eljut az (i)gazságszolgáltatásig. Amit egyfelől a fél világ bírál, sőt részét a pártja is kifogásolja és nem szavazott meg. Az elnök egy esetleges ellenzéki koalícióban sem venne részt, mint mondja sok okból, de leginkább mert “nem hiszi, hogy a koalíció szakadna” (elvi a kifogás, nemde?). EU-ellenessége mutatkozik meg abban is, hogy nem látja a jogállamiság sérülését az új jogszabályok esetében, amelyek miatt Romániát éppen elmarasztalja az EU. És a Sargentini-jelentést is meg nem történté szeretné tenni, ugyanolyan álérvekkel és másokra való mutogatással, mint budapesti parancsolója teszi. De érdekes az is, hogy Johannisnak azt rója föl, hogy “rettenetesen beszorította magát az alkotmányos keretek közé, és abból az Istennek sem akar kitérni..”- szóval ki kellene térjen ahhoz, hogy elég jó legyen Kelemen úrnak?

De ennél is beszédesebb csapda, a rommagyar politika beszorultságára nézve, a gyakorlati vonatkozás, mely abban nyilvánul meg, hogy a fiókpártok képtelenek megoldani, olyan problémákat is, melyeket már egyszer megoldottnak tekintettek. Két “győzelmi jelentést” harsognak a “nem-elit” politikusok, hogy újraindult a vásárhelyi katolikus gimnázium, és ismét magyar anyanyelvű tanítók taníthatják kisiskolásoknak a román nyelvet. Mindkét “megvalósítás” tökéletesen fölösleges lett volna, ha... 

Az első esetben a szövetség hathatós segítségével, nem történik műhiba az iskolaalpításkor és ezt nem használta volna ki a “politikai szövetséges”, megtámadva azt. És persze a felelősségek elkenése, szétterítése és másokra (“a románokra”) való hárítása, bonyolította a helyzetet, tette lehetetlenné a gyors megoldást. Az sem lényegtelen, hogy Szijjártó külügyminiszter-úr “magára vállalta” a megoldást, ezt viszont nem kifogásolta itteni formáció, tehát ők is így tudják.

De az utóbbi oktatáspolitikai botrány a legtisztább fotmában mutatja, hogy a jelenlegi felállásban mi várható a “kisebbségpolitika” terén, mit érhetnek el a rommagyar pártok és politikusok. Az utóbb lemondott tanügyminiszter hozott egy diszkriminatív (elsősorban a tanítokkal szembem, de mert nem lett volna elég magyar anyanyelvű román tanár a diákokkal szemben is), és szakmaiatlan (mert másként kell tanítani alsó tagozaton nem anyanyelvű gyerekeknek egy nyelvet, mint felsőbb tagozaton) határozatot, melyről “lekésett”, vagy szemet húnyt, nem tartott fontosnak a Fidesz itteni fiókpártja, amit azután nagy nehezen, “személyes” és nem intézményes belátás útján sikerült visszacsinálni.

Nem mellékes, hogy a szülői, tanári, civil-társadalmi, stb., tiltakozást használták két olyan ügy elintézésére, melyeket a politika képtelen volt, és amelyet utólag vállalt magára. Nem is láttam, hogy megköszönte volna bárki is, a civileknek a segítséget, a föllépést és kitartást, a szakmai érveket, pedig megérdemelték volna.

És végére hagytam a NAGYON ROSSZ HÍRt, ami a két említett esetben történt MODELLÉRTÉKŰ, bármikor megismételhető, a közpolitikák bármelyik területén. A “szövetséges hatalom” felfüggeszthet, vagy megvonhat bármilyen a kisebbségeknek kedvező intézkedést, eddigi szabályozást, megszüntethet intézményt, stb., jogokat vonhat el és ezzel zsarolni képes a Fidesz itteni fiókpártjait, ártva az egész rommagyar társadalomnak. És azután, “évszázados harc”-ot követően a “szövetséges hatalom” engedékeny lesz, lekötelezi a rommagyar politikai pártokat, vezéreiket fidelizálja, megzsarolja és támogatásukat elnyeri, és eljutunk oda, ahonnan kiindultunk, mintha mi sem történt volna. És végül ismételjük el a játszma és a csapda nem egyéni okokra vezethető vissza, mondjuk arra, hogy az egyik fél ravaszabb a másiknál, hanem azért állt elő, mert a Fidesz itteni fiókpártjai rossz helyen állnak, sem a jobboldali populista álláspont, sem az illiberalizmus, sem az EU-ellenesség, vagy az autokrácia egyre nagyobb mértékű elfogadása nem segíti, hanem kettős csapdában tartja a rommagyar kisebbséget. A rommagyar politika egyszerre Budapest és Bukarest foglya, a rommagyar közösség pedig kétszeresen kiszolgáltatott: szép új világ ez!

Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

"Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson." - Immanuel Kant

Tapasztalatom szerint manapság, enyhén szólva ritkán, ha egyáltalán valaha is, foglalkozunk morális kérdésekkel, hiszen azok filozófiai, általános kérdések, és ma a világ, hogy úgy mondjam, absztrakt pragmatikus. Nagyobb becsben van a politikai haszonelvűség - legtöbbszőr álságos - hangoztatása, mint az életünket, beszélünk róla vagy sem, végső soron meghatározó erkölcsi elvekről és a vele járó felelősségről való beszéd. Nincs olyan csepegős szirupos regény, szappanopera, vagy akár hétköznapi történet, melyben meg ne jelenne a motívum, miszerint a jóakarat és a helyes, azaz, a morálisan indokolt cselekvés végső soron mindennél fontosabb az emberi élet szempontjából. Megkönnyezzük, vagy csak közösségi oldalunkon osszuk meg, mint fél napig érvényes, kolosszális bölcsességet, viszont ritkán, egyre ritkábban, reflektálunk rá, illetve “tesszük is a jót”. Különösen a közszereplők, de korántsem csak a politikusok, hanem egyre inkább a közösségi-média, az internetes felületek egyperces sztárocskái, Kant egyetemes erkölcsi ítéletét mindenestől mellőzve osztják az észt, termelik és terjesztik az amorális eszméket, egyfajta rosszul felfogott nyájszellemből, elvont pragmatizmusból. Azt hiszem a legtöbb magát gyakorlati emberként ünneplő szereplő nem is érti, hogy helyes, morális értékek kifejezésére, képviseletére irányuló cselekvés, önmagában gyakorlati cselekvés: a helyes, az egyetemes morál, ami az emberi méltóság kifejezése, fölmutatása, önmagában való érték, és ha úgy tetszik gyakorlati, a helyes, a humánus, alternatíva.

A fölvilágosodás óta biztosan tudjuk, sőt szándékunk szerint intézményesítettük is, (az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzítettük), hogy az egyedül emberhez méltó cselekedetek, az egyetemes erkölcsi törvényekből fakadnak (Kant ezt kötelességtudatnak nevezi), a mindenkit megillető emberi méltóságot erősítik és soha nem annak csorbítási szándékával teszik azokat. És hogy miért jutnak ezek - az egyébként jobb időkben és jobb helyeken közhelyszámba menő dolgok az erkölcsös cselekedetekről - az eszembe?

Előszőr, mert egyre világosabb, hogy a megosztott, a “törzsi morál”, amire (mint ultima ratio-ra), oly sokat hivatkoznak, a kettős vagy többes mérce, amire hol sunyín, hol nyíltan (és egyre nyíltabban) utalnak, az emberhez nem méltó cselekedetek, reflektálatlanok és károsak, (a kategorikusz imperatívusz tagadásai), antihumánusak. Az emberi civilizáció, tetszik nem tetszik, nem az “ősi”, “atavisztikus”, “törzsi”, vagy természetjogból, hanem az “ész parancsából” fakad. Visszatérni a törzsi morálhoz decivilizációs aktus, és ez kiviláglik, amikor az erkölcsi megítélést mellőzve - pragmatizmust mondva, vagy megosztott mérce szerinti álmorális tételekre, hitre, isteni és/vagy természeti elrendelésre, kikezdhetetlen szokásrendre, horribile dictu népszerűségvesztésre, stb.-re hivatkozva - rutinból teszik a rosszat, ami aztán rendre gyakorlati haszonnal sem jár.

Mert másodszorra - és hogy eljussak tulajdonképpeni témámhoz - itt van a kollektív politikai ténykedésnek ez a bejáratott és normális körülmények között demokratikus, részvételre alapozott formája a népszavazás, amit most a törzsi morálra, valamiféle eleve meghatározott “természetesnek” mondott házasság-, illetve család-idólumra (még arra is zavarosan és felületesen) utalva tévesen és károsan kezdeményeztek, és írtak ki. A tradicionális családról kiírt népszavazás először amorális aktus, egy virtuális  többségnek egy virtuális kisebbség ellenes intézkedése. A belátható döntés következménye diszkriminatív, kétszeresen jogfosztó, mert nemcsak nem engedélyezi a hasonneműek házasságát, vagy legalább bejegyzett élettársi viszonyát, hanem az alkotmányba rögzíti a hátrányos megkülönböztetést és ezzel, igyekszik bebetonozni a jelenlegi állapotokat. És ugyanakkor gyakorlati szempontból értelmetlen - olyasmit akar, ami már jelenleg is van - és ami még fontosabb, zavarossá, ellentmondásossá teszi a család fogalmát, összekeverve azt a házassággal.

És, bár alig reflektálnak rá, fölteszem a kezdeményezők és a törvényhozók sem gondolták végig a népszavazás tárgyát képező szabályozást, illetve a szabályozás következményeit, alkalmazhatatlan. Ha ugyanis a csonkacsaládok, vagy az egyéb - és nem hasonneműeket érintő - családformákat egyszerűen többé nem akként kezeli majd az alkotmány és ezzel érvényteleníti az eddigi törvényes formákat, akkor hallatlan zavarok és igazságtalanságok keletkeznek. Ha anya és gyereke, apa és gyereke, vagy nagyszülők és unokák, stb., nem képeznek családot, akkor olyan jogfosztás keletkezik, aminek a következményei, az egész társadalomra vetítve, beláthatatlanok. (Viccnek is rossz, de jól jön majd a hatalommal való visszaélés, a korrupcióval vádoltak esetében, akik szigorún csak közvetlen családtagjaik hasznára elkövetett lopások miatt vonhatók felelősségre. Továbbá, ha szülő és gyermeke nem család, akkor a Iordache-Nicolicea-Márton törvényben foglaltak szerint, a hajadon, elvált, vagy megözvegyült korrupt hivatalnokok gyerekei nyugodtan haszonélvezői lehetnek a közvagyon lenyúlásának, nemde?)

Az igazság és a morál kimentek divatból, és helyüket a HAZUGSÁG vette át, az alternatív-tények és a posztigazságok a hazugság eufemizmusai, amit roppant szemérmesen, viszont következetesen mondanak ki képviselői, miközben a korrekt beszédet támadják. Mert ott tartunk, hogy az ártatlanság vélelme, lassan mindenkit megillet, akit megvádoltak, vagy akár el is ítéltek (ja, nem is akármiért, hanem szinte kizáróan csak korrupcióért); amikor a politikusok saját társaik, a basáskodó, és minden hájjal megkent társaikat féltik a törvény szigorától, és nem a valóban hátrányos helyzetűeket, akiket gyakran az (i)gazságszolgáltatás is súlyt. Mint tudjuk, az igazmondás ritkán népszerű (“Mond meg az igazat és betörik a fejed” - tartja a népszólás), viszont az egyetlen útja a progressziónak, az igazság, a helyes cselekvés keresése, a civilizáció útja. Ezért a jó politikus soha nem a népszerűséget, hanem az igazságot keresi, ami ha nem népszerű, éppen a népszerűvé tétellel jelent kihívást, az igaz vezető számára.

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen. 

Elvtelen és káros

Elvtelen és káros

Az a fajta jobboldali populista, pontosabban alt-right politikai hitvallás, mely a szemünk láttára bármelyik hagyományos - konzervatív, liberális, vagy szocialista - politikai ideológia karikírozott, eltorzított változataként áll elő, alapjaiban paradox jelenség. Olyan nézőpontokat és politikai attitűdöket kapcsol egybe, mindenekelőtt érzelmi és nem a tényeknek való megfelelés szerint, melyek az analitikus, a racionális észjárás szerint össze nem illőek. Az így kialakuló proto-ideológia, mely a leginkább az “eredeti (olasz) fasizmushoz” hasonlatos (Jay Griffith), gyülöletbeszédet, erőszakkultuszt, macsó magatartásokat, klerikális konzervativizmust (senkit ne tévesszen meg, hogy ezt keresztény kurzusként hírdetik), elegyít jobboldali libertariánus eszmékkel (a libertarizmusnak nincs köze a hagyományos liberális politikai filozófiákhoz, az anarchiához, a nihilizmushoz áll közel). Egyben anti-modernista, más megközelítésben decivilizációs, és reakciós ideológia, nihilista, hiszen semmiféle koherens és távlatos programot nem ad, hatalomfetisiszta, de egyáltalán nem pragmatikus. Képviselői elit- és értelmiségellenességükről, a klímaváltozások tagadásáról, alternatív-tények és poszt-igazságok terjesztéséről ismerszenek meg. A szólászabadságot hazugságok, rágalmak és igazolhatatlan összeesküvés-elméletek erőszakos terjesztésére használják, minden lehetséges alkalommal megtámadva a politikailag korrekt beszéd létjogosultságát. Nem hisznek a szakszerűségben, sőt a nacionalista és rasszista elfogultságot használják tudományos tények tagadására, mítoszokat állítanak a valós történelem tényeinek helyére, stb. Populizmusa teszi többé-kevésbé népszerűvé, és - a tömegdemokrácia szabályai szerint választásokkor - sikeressé is, ezt az irányzatot. Követői populista, elit-ellenes kirohanásokkal, a civilizációs eredmények, a haladás, kétségtelenül létező, negatív vonásainak a fölnagyításával, mértéktelen eltúlzásával fedik el azt, hogy számukra a hatalmon, sőt az abszolút hatalmon kívül semmi nem számít.

A populista alt-right legbefolyásosabb képviselője Vladimir Putyin orosz elnök, de nyilván Donald Trump is hozzá hasonló ideológiát próbál rákényszeríteni első körben a republikánusokra, azután az AEÁ-ra. Őt időben megelőzi Orbán Viktor, aki nem csak régiónkban, a legőszintébben vállalja ennek az ideológiának a képviseletét, hiszen Orbánon kívül, nincs is olyan EU-s miniszter- vagy államelnök aki Steve Bannon és Milo Yiannopoulos-al vagy a belga szélsőséges fiatalok csoportjával parolázna/fényképezkedne. De ez a lengyel Kaczynski, a francia Le Pen, a brit Farage, a holland Wilders, és az olasz Salvini politikai krédója is. És azután - talán a fönt említettektől kissé megkésve - ebbe az irányba tart Liviu Dragnea és a mögötte álló PSD-s társai, és szintén ebbe az irányba tájékozódik Călin Popescu Tăriceanu. Azután meg tetszik vagy sem, de sok mindenben Orbán és a PSD-ALDE kormánykoalícióhoz csatlakozó Fidesz itteni fiókpártja, vagy legalábbis a vezetőségének legbefolyásosabbjai: az elnök és a székelyföldi kiskirályok is, politikai filozófiájukat tekintve, az alt-right fele tartanak.

Az alt-right más és másképpen nevezi meg magát, illetve más és más társadalmi-politikai jelenségeket tematizál, régiónként, és országonként, de lényege ugyanaz: a gyülöletkeltés, az erőszakkultusz, a háborús és botrányos nyelvezet, a civilizációs vívmányok lebontásának kísérlete, az anti-modernizmus, államimádat, nacionalizmus és rasszizmus, nőgyülölet, homofóbia, bevándorlás és kisebbség-ellenesség, stb. A Putyin-féle hibrid diktatúrának és az Orbán-féle illiberális demokráciának, az idegengyűlöletnek és elitellenességnek ugyanaz a gyökere és a hátterében fölsejlő ideológiája, mint Trump protekcionizmusának, vagy Farage-Brexitének, és EU-ellenességének, az alt-right.

Van abban valami véletlen, konjunkturális, hogy hol mit tematizál és helyez a politikai ágenda középpontjába a mozgalom. Magyarországon a Fidesz egész pályás letámadása - a torz választási rendszer következtében elnyert kétharmados parlamenti többségével a háttérben -, minden területet módszeresen próbál átállítani az alt-right szolgálatába, a saját oligarcha-osztály kiépítésétől kezdve, a kulturharccal bezárólag, módszeresen. Lényegében, és szándéka szerint, ezt rögzíti, illetve leplezi le a Sargentini-Jelentés, mint az EU értékrendjétől, a liberális demokrácia szabályaitól való szándékos eltérést.

Romániában az igazságszolgáltatás megszállási kísérlete, melynek hátterében elsősorban a PSD vezéreinek korrupciós megvádoltsága/érintettsége áll, a DNA-t és a korrupció ellenes fellépést emelte ki, helyezte az alt-right alapon kiélesített támadások középpontjába. Csakhogy a kétharmad hiánya, illetve a civil társadalom ellenállása, valamint az elnöki hivatal és az EU pozicionálása következtében, az Orbán-modell közvetlenül nem alkalmazható. Dragnea és társainak A-terve - valószínű saját értékelésük szerint is - első körben elbukott. Az igazságszolgáltatás közvetlen megszállását célozta meg a tavaly január végi híres/hírhedt Iordache-féle 13-as kormányrendelet, és az összes azóta - a parlamenti különbizottság által kiokumulált - aggályos törvény-tervezet, de kudarcot vallottak.

Úgyhogy jöhet a B-terv amit az ortodox egyház és fanatikus hívőinek a segítségével próbálnak átvinni - elterelő hadműveletként, álszolidarítást teremtve, stb. -, mégpedig az alkotmány-módosítás. Ez a téma kitűnően illusztrálja azt, amit föntebb az alt-right sajátkjaként fölsoroltam, kiválóan alkalmas populista szólamok és klerikális igények, valamint anti-modernista, reakciós álláspontok kifejtésére, decivilizációs, agresszív, macsó és ultramontán ötletek, gyülöletbeszéd és intolerancia kiélésére. A “hagyományos család” védelme - bármit is jelentsen ez - főként olyanok szájából, akik igencsak libertariánusok saját magánéletük tekintetében (Dragnea “barátnője” fiatalabb menyénél, Tăriceanu, ha jól számolok, ötödik feleségét “fogyasztja”, stb.), életmódjuk a vallás hirdette aszkétizmus ellentétje, stb., csak ürügy. Egyszerre igyekeznek ezáltal populista módon, azaz pillanatnyilag, az alt-right zászlaja alatt, egybekovácsolni manipulált tömegeket és elterelni a figyelmet a korrupcióról, az A-terv tarthatatlanságáról. De egyre nyilvánvalóbb, hogy tévednek Dragnea és társai, amikor azt képzelik, ha időt nyernek “életet”/szabadságot nyernek, még elég erős a civil ellenállás, ami egy kis európai hátszéllel, amit a külföldre szakadt román állampolgárok fújnak, sikerül leleplezni és megakadályozni őket, alig rejtett céljuk elérésében. Ahogy diverzió volt az augusztus  tizedikei kiprovokált csendőrségi erőszak - ami egyre inkább lelepleződik - és a Giulianni-féle levél, éppenúgy nem a családról (annak definícióját is elvéti a javaslat), hanem a rejtegetni való araszoló alt-right projekt, a demokrácia ellehetetlenítéséről és a hatalom bebetonozási kísérletéről szól, a népszavazási kezdeményezés. Az alt-right populistáinak semmi sem drága, most a homofóbiára és gyülöletre játszanak rá, a vallásos fundamentalizmus pre-modern érzelmi világára építenek kampánystratégiát.

Sajnálatos, hogy számíthatnak a Fidesz itteni fiókszervezeteinek hathatós támogatására, akik Orbán-imádatuk jeleként, illetve egyházi sugallatra mennek a nyájjal, bele az elvtelen és káros, társadalmi szolidarítást és toleránciát leromboló, diszkriminatív és értelemetlen népszavazásba: kisebbségiként, kisebbségek ellen.

Iskolakezdés - utánlövéssel

Iskolakezdés - utánlövéssel

Az oktatáspolitikákhoz, inkább mint a footballhoz, mindenki ért, legalábbis évente kétszer, érettségikor és iskolakezdéskor. És mivel hogy szeptember van éppen, hát előbújtak a mindenhez (is) értő nagyokosok és ami ettől is rosszabb kiderült: akiknek érteni kellene az oktatáspolitikához, gőzük sincs róla, harmad-negyedrangú politikusok, akik ki tudja milyen politikai háttéralkuk és elvtelen megegyezések nyomán kerültek magas polcra. Attól tartok, hogy a mai kormányzat egyre nyílvánvalóbban eléri az inkompetenciájának azt a szintjét, mely már a kormányozhatóságot veszélyezteti, és nem csak az oktatás terén, hanem szinte minden területen.

Ilyen körülmények között már az eredménynek számítana, ha az örökös “pedagógiai konzervativizmus” szerint, az iskola, képes lenne önmagát változatlan formában újratermelni, márpedig ez a minimum, amit egy oktatási rendszer megvalósíthat. Megújulásról, az iskolai műveltség átalakításáról, új módszerek és formatív gyakorlatok elterjesztéséről, az új társadalmi kihívásoknak való rugalmas megfelelésről, szó szerinti - és nem az ideológiai, politikai kommunikációs panelként használt - reformról, szó sem lehet. A tehetősek majd kül- vagy belföldi magániskolákba íratják gyermekeiket, a többiek pedig érjék be a politikusok horkolós és nemzetieskedő dumáival, évnyitókor és zárókor. Reményt csak az nyújt, ha belegondolunk, hogy a diákok jórésze (a jóféle és nonkonformista skaccok), kis családi-baráti segítséggel, “az iskola ellenében” tanul és nevelődik. Magyarán magasról tesz azokra az ideológiai és korlátoltság-vezérelte szabályokra, idejétmúlt és unalmas tartalmakra, melyeket a legtöbb iskola imamalomként forgatva újra és újra elővesz és sulykol - tisztelet a gyér kivételnek -, és kis szerencsével hasznos és használható tudásra és tájékozottságra tesz szert. Nagy gond, hogy a rendszer viszont egy dolgot hatékonyan tesz mégpedig azt, hogy a társadalmi távolságokat, az egyensúlytalan osztályszerkezetet, nemcsak változatlan formában újratermeli, hanem megerősíti. A mai román oktatási rendszer nem integrál, felzárkóztat és mobilitási pályákat kínál, hanem az uralkodó osztályokat megerősíti (kevély vagányokat hoznak-visznek a magániskolákba, illetve néhány központi iskolába, felkapaszkodott szülők, luxusautókkal, hogy nézni és közlekedni is tereh), másokat meg “leszakít”, “kirekeszt”, elválaszt és rossz közérzetüket kelti.

Az inkompetencia a tanügy-minisztertől kezdődik, sőt tőle föntebbről jön és jelzi, hogy az a klienteláris (patronage politics) politika és rekrutációs rendszer elzüllése, ami fokozatosan, de az utóbbi két évben meredeken következett be, már tarthatatlan. Félanalfabéta, negyedművelt, valójában sötét-korlátolt csak lojalításuk és demagóg magatartásuk alapján kiválasztott vezetőkkel nem lehet eredményes egyetlen terület sem. Ha az a szabály, hogy a “főnöknél” (a “Daddy”, amivel Dragneat társai, vazallusai illetik, vagy nem is az atyácska, ahogy oroszosan nevezhetnék, találóbb kifejezéssel), műveltebb, intelligensebb, hozzáértőbb egyetlen kinevezett pártkatona sem lehet, akkor ne csodálkozzunk se a miniszterelnök asszony, se a tanügyminiszter, se a mezőgazdasági, vagy energetikai, stb., negatív teljesítményén: amit látunk az, az egyre inkább illiberális rendszer jellemzője, afféle collateral damage, aminek a közpolitikák áldozatul esnek.

A rommagyar iskolákban rendhagyó volt a kezdés: előszőr volt iskolakezdés fehér karszalaggal, a japánsztrájkot jelző fehér zászlók alatt. Micsoda rossz hangulat, félmosolyok és aggodalmak között kezdeni, diákoknak (különösen a nulladik, vagy első osztályosok számára, akik aligha értik ami történik körülöttük, csak a stressz és a rossz közérzet, a felnőttek elégedetlensége, a “valami nincs rendjén” hangulata jön át), szülőknek, pedagógusoknak, ja, és az őket is egyre kevésbé képviselő előljáróink, mintha észre sem vennék (Olvasom, hogy Korodi képviselő úr a “tanügyminiszter előtt bírálta az ominózus kormányrendeletet”, nahát szobrot neki - ja, a rendelet marad, a minisztert nem érdekelte a hatalommal szövetséges parlamenti frakcióvezető bírálata, minek is, majd újra összehozza őket a homofób és jogfosztó népszavazás, a nemi kisebbségek stigmatizálásáról és a család fogalmának ellehetetlenítéséről!).

Történt ugyanis, hogy a bölcsnek aligha mondható tanügyminiszter (ha igaz, a Borboly elnök úr folyamodványára, melyben diszkriminációt kiáltott a magyar gyerekek román oktatásával kapcsolatban) kormányrendeletet hozott (ha igaz, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, a magyar tanfelügyelők, pedagógus szövetség, és a Fidesz itteni fiókpártjának megkérdezése, sőt tudta nélkül) arról, hogy a kisebbségi nyelveken működő iskolák alsó tagozatán, nem a tanítók, hanem szaktanárok kell majd tanítsák a román nyelvet és irodalmat. Fölsorolni is sok lenne, hogy milyen pedagógiai, szervezeti, sőt morális, méltányossági szabályt sért, illetve diszkriminatív, a rendelet (ezt a civilek, a szülői és pedagógus szövetség, és végül maga a Fidesz itteni fiókpártja, valamint a kisebbségi oktatásért felelős államtitkár-asszony, aki minden előző tiltakozóval és állásfoglalóval egyetért (micsoda kreatvitás és felelősségvállalás, valamint akcióterv, nemde?) - ja, usque tíz nap késéssel, de mit is számít az? -, és néhány tanfelügyelő, valamint intézményvezető, fölsorolt). De ellentmond annak a “nagy politikai vívmánynak” is, hogy a román nyelvet - egy hosszabb implementációs folyamat végén - más módszer szerint fogják tanítani a magyar nyelvű (és más kisebbségi nyelven működő) iskolákban, mint a románul működőkben.

Az eset szimptomatikus, hiszen meglátásom szerint (bár ne lenne igazam) egy új rommagyar kisebbségi politizálási stílust jelképez: a passzivitásét, azt, hogy nem idejében, nem kellő határozottsággal, és nem kellően magas szinten lép fől, hallgat és kivár a Fidesz itteni fiókpártja, és főként annak vezérei. Ez abból is következhet, hogy nem is értik a bukaresti politizálást és logikát (hogy a magyarországit nem ismeri a főnök, azt szíves közléséből tudjuk), de abból is, hogy kifulladtak, nem értik a pesti ukázokat sem, nem urai a helyzetnek. Mert éppen most hosszabbították meg a protokollumot (ugye, milyen rosszul hangzik, miközben elátkozzák magát a kifejezést is? Apropó még egyetlen bíróság, alapfokon sem mondta ki, hogy az ú.n. protokollumok törvénytelenek, vagy netán alkotmányellenesek lennének, és máris átkozzák, ördögtől valónak tartják, nem csak a közvetlen érintett Dragnea and co, hanem a rommagyar politikai elit is. Ilyenkor nem érzékenyek az “ártatlanság vélelmére”, ilyenkor előre tudják, és hirdetik, hogy jogtalanok és erkölcstelenek az intézmények közötti megegyezések, legyenek azok nyilvánosak, vagy titkosak, az mindegy is.) a Dragnea-féle illiberális pártokkal, ezzel politikai zsarolási tőkéjük lenullázódott, és a fejük fölött egyezkedik az itteni vezér a budapestivel. Azt hiszem ebből a szempontból sem lényegtelen fejlemény, hogy mostanra időzítette Szijjártó Péter magyar külügyminiszter az “önleleplezést”: ő/ők indították újra a vásárhelyi katolikus gimnáziumot, közelebbről meg nem nevezett “diplomáciai eszközökkel”, Dragneaval megegyezve.

Úgy hogy tessék csak tiltakozni kedves szülők, pedagógusok, és civilek, miközben Kelemen és tsai hallgatnak, esetleg megkésve és ímmel-ámmal (önfényezésre használva azt) átveszik a civilek korrekt értelmezését, és majd ha sikerül kivívni igazunk, Szijjártó úr magára vállalja a sikert. Ha nem, a politikusok mosni fogják a kezeiket. A diákokat pedig, ha lehet kérni, hagyják ki ebből a politikai játszmából, ők ártatlanok, mégha a balhét végül ők fogják elvinni, akkor is.

Nem értik, mert populisták

Nem értik, mert populisták

Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus - vagy legalábbis első látásra annak tűnő - változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politkai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két - egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő - politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.

Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába. (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembenálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül - szinte minden esetben - megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit, stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll, stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.

Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis - a háttérből - hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás, stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan - Dragneat és további korruptakat fölmentő - lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarségot ebben sem, Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erölteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő, stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága - ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára - elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.

Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozicionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játsza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat - más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen - formális és informális - politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert hanem elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus oportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a ”külső” parlamenti támogatásnak, ezekután? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz uton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Political hooliganism

Political hooliganism

A kalandorpolitika eluralkodása ma nem egyszerűen divat, hanem egyenesen korszellem (Zeitgeist). És ez a liberális demokráciák iránti őszinte elkötelezettség hanyatlását jelzi, azt, hogy nemcsak hataloméhes és gátlástalan politikai akarnokok kerülnek föl a legfontosabb politikai színpadokra, mintegy a semmiből, hanem azt is, hogy egyre kevesebb a demokrata. Világos, hogy politikai kalandorok a demokratikus választások eredményeit, mindig egy kisebbségtől származó és programjaikban megjelölt célokra szóló fölhatalmazásukat - nem előszőr a modern történelemben - autokratikus rendszerek kiépítésére használják. Viszont, ha ilyen politikusok nem szereznének relatív többéget, és ha szavazóik nem legitimálnák utólag is demokrácia-ellenes törekvéseiket, a társadalmak pedig nem tűrnék el patriarchális allűrjeiket, és korrupt ténykedéseiket, nem folytathatnák áldatlan menetelésüket. Azért lehet az ellentmondásos és következetlen, a közösségek valódi érdekeit kijátszó, illetve kockáztató és a tényeket mellőző, álhírekre alapozó, stb., politikának sikere, mert hallgatnak a demokrata elkötelezettségűek, mert az ellenelitek passzívak, mert hatalomhoz símulóak és mondjuk ki, gyávák, megalkuvásból a reakciós korszellemhez igazodnak, mintsem bátran kiálljanak ellene.

Akárhogyan is nevezzük a mai magyar politikai kurzust (1), Magyarország nemcsak a régióban, hanem a politikai nyugatnak számító virtuális (euroatlanti) térben is egyfajta viszonyítási pontnak (benchmark) számít, az orbánizmusnak, a szélsőjobboldali (alt-right) populizmusnak - többnyire be nem vallottan - követői akadtak, akár tetszik, akár nem. A követők egyrésze viszonylag következetes, és módszeres, ha lehet ilyent mondani, mint a lengyel populisták teszik, mások meg inkább konjunkturálisak (2). Mint ahogy esetünkben a román politikai mezőny tagolásából származik, hogy a hatalmon levő PSD-ALDE követi az illiberális populista modellt és nem a jobboldalinak mondott formációk. Klienteláris alapon, de egyre inkább módszeresen, sőt olykor leleményesen követik a Fidesz itteni fiókpártjai az Orbán-kurzus logikáját és állásfogalásait, már amennyire a kalandorpolitikát, a maga eredendő következetlenségeiben követni lehet. Magyarán egy dologban következetesek, nevezetesen abban, hogy mindenben vakon követik a “vezért”, függetlenül attól, hogy ez olykor többszörös ellentmondásba keveri őket, hogy a kisebbségi helyzet sajátosságaiból fakadóan ez, mindent egybevetve, kétszeresen kalandorpolitikához vezet.

Beláthatatlan következményekkel jár a kalandorpolitika Románia jövőjét illetően, ugyanakkor történelmi előzmények nélkül való. Ha valamiben, a külpolitika fő vonalában egyetértettek mindeddig a román pártok és az egységes föllépés sokban segített túlélni krízishelyzeteket, sőt külpolitikai előnyöket hozott. Most viszont a belső politikai harcot külföldi mezőnyökbe helyezik a kétségbeesett, politikai végüket nagyon is átérző hatalmon levő pártok vezérei. Úgy tűnik számukra semmi sem drága, ha saját szabadságukat kell megvédeniük, törvény előtti felelősségüket elkerülniük (3).

A politikai kommunikációra is érvényes a bon mot, miszerint a “stílus maga az ember”, és megmutatja nemcsak a gondolatok koherenciáját, dinamikáját és következetességét, hanem azt is, ha rejteni való van, ha nincs és nem lehet őszinte kommunikáció. És ez az elrejtve és követekezetlenül való kommunikálás politikai árat kér, hiszen egyre többen érzékelik: politikusaink üres kommunikációs panelekkel élnek, és mert semmit nem mondanak - azt viszont rendszerint hosszan és tekervényesen - valójában lenézik, tudatlannak sőt, hülyének nézik hallgatóságukat, következésképpen hiteltelenek.

A zavaros és ellentmondásos politikai kommunikáció és cselekvés (ezek bizonyos értelemben szinonímák: a politika, különösen a médiapolitizálás korában beszéd-cselekvés, mely a mediatikus térben zajlik), néhány példáját láthattuk a rommagyar politika közelmúltjában. Ezek kielemzése megér egy misét, hiszen jól mutatja nemcsak a megtévesztő szándékot (azt, hogy palimadárnak néznek), hanem azt is, hogy hangadó politikusaink (tisztelet a csendben meghúzódó kisebbségnek, ja, vagy annak sem) közönséges kalandorok, és eszük ágában sincs érdekeinket képviselni, rejtett missziót teljesítenek, és ezért a zavar, ezért az ötölés-hatolás.

Itt van mindjárt a múlt hét végi “közös állásfoglalás”, mármint a Fidesz itteni fiókpártjai és az “autonómiázásért” felelős miniszterelnöki megbízott (alias Szili Katalin ex-MSZP-s képviselő, “majdnem-államelnök”, és notórius (el)hallgató és fő-fő elhallgattató) közös nyilatkozata “az erdélyi közösség legégetőbb kérdéseiről”. Amiből először is kiderül, hogy legégetőbb kérdéseink össz-, “erdélyi közösségként”, hárman vannak: Beke-Szőcs-ügy, Dabis Attila-ügy, és a román kormány által akadályozott restitúciós kérdés. (Ugye, egyetértünk, hogy ezek és csakis ezek a legegetőbb problémáink, mindannyiunknak egyenként, és közösen, hogy helyes a politikai agenda ilyettén való kijelölése? Költői a kérdés, hiszen keveseket érintő, vagy alig belátható ügyekről van szó).

Az elsőben a nyilatkozók, a végleges bírói döntést követően is “koncepciósnak” és igazságtalannak tekintik az ítéletet, és tiltakoznak ellene. Problémás a dolog, mert eközben éppen a napokban hangoztatja Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök (a gyengébbek és a nyomaték kedvéért vagy n-x megismételve /4/) az ártatlanság vélelmét, mely csak a végleges bírósági döntésig illet meg mindenkit (ja, ne mondjam, hogy ezt mégiscsak kiterjeszti “elítélt és bebörtönzött barátjára”). De azért is, mert a két nevezett, egy szélsőséges nacionalista csoportosulás (Hatvannég Vármegye Ifjúsági Mozgalom) helyi vezetői, akiktől hébe-hóba a Fidesz fő fiókpártja is elhatárolódott, károsnak tekintve itteni tevékenységüket. Az egyébként ismeretlen Dabis Attila, akit a román hatóságok szintén, illetve föltehetően (hiszen nincs indoklása a kitiltásnak), szélsőséges ténykedésért (?) nyilvánítottak persona non grata-nak, utasítottak vissza a határról, az SzNT “külügyi titkára” (sic!) fontos tisztségét töltené be, ha igaz. Ügye aztán szerfölött égető a rommagyar közösség számára. De az utolsó dolog, a román kormány bírálata a restitúciós ügyek elhúzódásáért, sőt visszafordításáért ugyancsak faramuci helyzetet teremt. Hiszen tudjuk, hogy a Fidesz fő fiókpártját protokollum köti a kormányzó pártokhoz, tehát elvben és a megegyezés szerint, a restitúciós kormánypolitikát támogatja, legalábbis a fő tiltakozó párt.

Viszont és szemmel láthatóan háboríthatatlanul folytatódhat a kalandorpolitika, a paradoxonokban való politikai kommunikáció hiszen nem hogy bírálatot, de semmilyen kommentárt sem fűzött senki az itt fölvetett jelenségekhez: a rossz dolgok akkor történnek, amikor a jó emberek hallgatnak.

----------------------------------------------

1 Békeidőben rendhagyó jelenség egy úgy-ahogy demokratikus, minden esetre demokratizálódó, és nyugatosodó ország és politikájának “vissza-”, illetve illiberális, azaz autokratikus rendszer fele fordulása, nevezzük ezt hibridnek rezsimnek (Filippov Gábot), vagy posztkommunista maffiaállamnak (Magyar Bálint), poszt-fasiszta fejleménynek (TGM), passzív forradalomnak (Wiener György), vagy bármi másnak. 

2 A jobboldali nyugati pártok csak egy-egy témában követik az illiberális modellt, a leginkább a menekült/bevándorlóellenes szólamokban, vagy az ultramontán és idegengyűlölő kijelentésekben.

3 Nem vitás, hogy Rudy Giuliani-féle nyílt levél ennek a Dragnea and Co-t menteni próbáló lobbitevékenységnek az eszköze, átlátszó, fizetett “külső beavatkozás”, amire amúgy roppant érzékeny a román politika usque száz éve, és amihez “ideológiai” okokból - hiszen őt vagy társait nem fenyegetik a korrupciós vádak, nincs különös sürgősség, ha jól tudjuk - Kelemen Hunor is csatlakozott. Azt mondja KH, hogy figyelnünk kell arra, amit Giuliani - neves magánember, és gyanús lobbista - mond, mert (íme a stílus), “Vagyis nem tudjuk mindenféle, tartalmatlan kijelentések alapján minimalizáljuk, amit Rudolf Giuliani mond, akinek én a nagy tisztelője vagyok és egy végtelenül értékes és integráns embernek tartok” (sic!). Érthető, nemde? Azt mondja egy, a román médiának szánt, tartalmatlan és értelmetlen körmondatban, hogy hitelt kell adnunk Giuliani nyilvánvaló lobbiszövegének, mert ő hisz neki, és punktum! De az USA itteni nagykövetsége formálisan elhatárolódott, azzal, hogy nem kommentálta Giuliani levelét, és visszautalt a hivatalos amerikai álláspontra, melyet másik 11 nyugat-európai kormánnyal közösen kifejtett a közelmúltban. Akkor az igazságszolgáltatással kapcsolatos törvénymódosítások miatt fejezték ki aggodalmunkat a nyugatiak, és Codruta Kövesi tevékenységét méltatták, és KH-nak eszébe nem jutott fölhívni rá a figyelmünket, vajon azokat a kormányokat nem tartja bizalomra méltónak, értékeseknek és integránsaknak? Kétlem, hogy végig gondolta volna mostani nyilatkozatakor, de a dolog úgy föst, hogy a korrupt politikusok érdekében lobbizó (“truth isn’t thruth”) Giuliani több figyelmet érdemel KH szerint, mint mondjuk a sajnálatosan eltávozott (RIP) John McCain republikánus szenátor és Christopher Murphy demokrata társa, illetve az ők figyelmeztetése, a DNA főügyészének leváltásával kapcsolatban.

4 Figyelemre méltó a ”szájkaraté” kontextusában, és attól függetlenül is, hogy Porcsalmi szerint “az korrupt, akit a bíróság korrupcióért véglegesen elítélt”. Érdemes megjegyeznünk ezt, hiszen jön még a “Veled vagyunk X és Y, és veled is Z”, olyanok esetében is, akiket már véglegesen elítéltek. És az is jellemző, hogy itt azt mondja, végső soron a bírói döntések hitelesek és korrektek, hiszen elválasztják a korruptakat a nem-korruptaktól, csakhogy máshol éppen az ellenkezőjét hangoztatják, ügyészi-bírói túlkapásokról beszélnek, igazságtalan ítéletekről, sőt mély- és párhuzamos, ügyész-államról, stb., stb.

És ha szétesik?

És ha szétesik?

Továbbra sincs semmiféle közös nevező az augusztus tizedikei tüntetések és erőszakos cselekedetek, valamint az egyre nyílvánvalóbb rendőri/csendőri túlkapásokkal kapcsolatos értelmezésekben. (Egyetlen “érvet” hallok a brutális, megtorló csendőri intézkedések indoklásaként, hogy a tüntetők meg akarták dönteni a kormányt. Ezt pedig onnan lehet tudni, Liviu Pop, pészédés exminiszter, fődemagóg szerint, hogy “aláírásokat gyűjtöttek a büntetett előljárók ellen”. Éthető? Ha valaki büntett előljárókról beszél, akkor a kormányt akarja megdönteni, és ennyi elég ahhoz, hogy a csendőrök elgázosítsák, gumibottal fejbeverjék, punktum). A probléma, a szélsőséges polarizáció, már nem csak a politikai mezőny sajátja - talán ezt mérik a napvilágra került közvélemény-kutatások - hanem egyre inkább társadalmi léptékű és jellegű. Különös fejlemény ez a centenárium évében, amikor a szolidarítást, az együvé tartozást, a nemzeti büszkeség megannyi jelét szándékoztak össztársadalmi szinten ünnepelve fölmutatni, és ennek éppen az ellenkezője a stabilitás, az integráció és a konszolidáció hiánya látható. A nacionalista lózungok már elfödni sem tudják a társadalmi széttöredezettség, a megosztottság egyre láthatóbb jeleit, nincs szőnyeg ami alá besöpörhetőek az ellentétek. Ezért a politikában vagy “mi” vagy “ők” szintre radikalizálódott a helyzet, a társadalom pedig fölfogta mi a tét: modernizálódni, és ennek szimbóluma a korrupció ellenes föllépés (apropó nincs már funkcióban Kövesi, akit fő mumusnak tekintettek, és semmi sem változott, nincs is feje a DNA-nak és a dolgok ugyanúgy állnak, mint előtte. Elmozdítása, és a gyalázatos miniszteri pávatánc, ami az új főügyész kinevezésének elszabotálását illeti, kontraproduktív. A főügyész feje álcélpont volt, fake target, meghurcolása, kiátkozása, bünbakká maszkírozása semmit nem hozott a Dragnea-félék konyhájára, hacsak nem tovább polarizált), vagy keletre, korszerűtlen és visszahúzó tradíciók fele fordulni. Az etnonacionalizmus ez utóbbi alternatíva kelléke, már nem az össztársadalmi szolidarítás összekötő ideológiája.

Nem mellesleg év elején, a “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyílvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei /a név is sokatmond, nemde?/. Bár szóval sem említik, a jóslat nem következett be, a diagnózis elhibázott volt, nem úgy működnek a dolgok a román belpolitikában, ahogyan azt a budapesti kormányzat és nyúlványai szeretnék. A pofon egyszerű nacionalizmus-élesztgetésre - ami aztán, tükör-effektusként, a “megtámadott vár” szindrómát alakítaná ki a rommagyar kisebbség összefogására - nem vevő a román társadalom nagyrésze, és különösen nem a mostani főszereplő az úgynevezett “diaszpóra” nem, és nem mozdul a rommagyar társadalom se a régebbi hívószavakra, sőt.

Kötélhúzás folyik, melynek nem lesz, nem lehet győztese a reakciós hatalom, amely szándékait már alig leplezve - Dragnea and Co “igaztalan harcának” kezdetektől fogva látszott a tétje, fölmenteni sajátmagát és társait a korrupciós vádak alól, a “megúszni, minden áron”, pedig nem lehet politikai program - fennmaradásáért küzd,  bűnös módon áldozatot hozva, egyre több területen. Végső soron, a teljes politikai mezőnyt blokkolta a “rejtett kormányprogram” erőltetése, és már-már lerombolni látszik a teljes, úgy-ahogy demokratikus rendet, fölfüggeszteni a kormányzást és a törvényhozást is (Most az az egyik mantra, hogy Băsescu - aki hol is van már? Van-e egyáltalán még szerepe a politikában, hacsak nem az, ami Dragnea-é is, menteni a bőrét - rombolta le a parlament tekintélyét, és nem a Iordache és társai által erőltetett elvtelen, reakciós, és amatőr törvénykezési kísérletek). A kormányzatnak semmi sem drága a populista ígéretek és intézkedések terén - ezek egyrészét klientúrája és az államapparátus fizetésének, valamint várható nyugdíjának irracionális megemelésével életbe is léptette - nyakló nélkül ígér és költekezik. A kormány fölrúgta az eddigi egyensúlyokat, csökkentette a beruházásokat, hátrányos helyzetbe hozta a magángazdaság szereplőit, a vállalkozókat, megnövelte a közadosságot, és azután inflációt gerjesztett, hogy fékezze a vásárlóerőt. Most már nem az a kérdés, hogy veszélybe sodorja-e a gazdaságot, felborítja-e az államháztartási egyensúlyt, hanem csak az, hogy mikor? Meddig lehet a populista intézkedéseket finanszírozni és főként miből?

Nagy kérdés, hogy létezik-e középút, kialakítható-e olyan kompromisszum, mely működőképes? Feltételezem, hogy rövid távon nehéz ilyesmit találni. Az etnonacionalizmus fölmelegítésének társadalmi léptékű sikere, bár sokan dolgoznak rajta, számomra elég valószerűtlennek tűnik. Hogy lesz giccses parádé december elsején az nem vitás, csak abban nem hiszek, hogy mondjuk mikuláskor még tart majd annak patetikus-avittas pátosza, és hogy valódi mozgosító, összetartó erőt, perspektívát adna. Közép és hosszú távon csak modernizációs projekteknek van esélye a kompromisszum kialakítására és mindenekelőtt az állampparátus, az adminisztráció radikális reformja, teljes megújítása lehetne egy következő lépés. Persze ehhez a liberális demokrácia intézményeinek a megtartása és megerősítése, és egy hiteles parlament, stb., is szükséges. Viszont azt gondolom, hogy ma az adminisztráció a modernizáció kerékkötője. (Egyébként ennek van usque százéves hagyománya, amikoris a máshonnan áthelyezett, inkompetens, a helyi viszonyokat, politikát, sőt kultúrát hallomásból sem ismerő közhivatalnokokat neveztek ki az új román hivatalokba. Ezen elhibázott lépés máig hatóan meghatározza a közigazgatás elidegenedését, amit a prefektus intézménye erősít és tart fönn). Azt hiszem senki nem vitathatja, akárcsak saját tapasztalata alapján sem, hogy az apparátus meghatározó, legbefolyásosabb része, inkompetens és/vagy korrupt. Ennek föltárási és bizonyítási kísérlete, mely a DNA, és volt főügyésze nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódik, bőszítette föl a hatalmasokat, tört ki a háború. Az apparátus saját érdekeinek esik áldozatul a parlamenti munka, és végő soron a kormányprogramok is. Semmiféle párhuzamos állam, vagy netán deep state nincs, és így aztán nem is szabotál senkit, az apparátus teszi, ő téríti el a legjobb politikai szándékot is, saját rövidlátó érdekeinek megfelelően, és őket jutalmazza, helyezi privilegizált pozícióba, a Dragnea-féle hatalom. Az apparátus, a klientúra, Dragnea reakciós terveinek és saját privilégiumainak a támogatója, ezért a modernizációs tervek sikere elsősorban ennek a hatalomnak a leépítésén múlik. Ezt a reakciós “hadsereget”, a helyi kiskirályságok már-már intézményesített rendszerét, vagy hálózatát támogatják, mentegetik és promoválják a Fidesz itteni fiókpártjai, ehhez használják felhatalmazásunkat, és nem látom, hogy kihátrálnának mögüle, sőt. Az “illiberális” megoldásoknak nemcsak támogatói, hanem olykor kezdeményezői is névleges vezetőink, a reakció (a főpárt főideológusának alt-right elkötelezettségéről volt alkalmunk tájékozódni egy fb bejegyzéséből. Jó tudni kik és merre viszik a jobb időket megélt politikai formációt) elkötelezettjei.

Románia lesz az EU soros elnöke a jövő év első felében és úgy tűnik egy hiteltelen és inkompetens (egyszer valaki csak elmagyarázza, hogy a teleormányi iskola-titkárnőt mi minősíti a belügyminiszteri funkcióra, hogy ne ismét a miniszterelnök asszonyt hozzam példának) kormány és egy több részre szakadt ország próbálja majd minden perspektíva, reálisan elérhető közös cél nélkül, az EU-t vezetni. Az a hatalom, kormány és apparátus, mely nem képes Románia ügyeit intézni és előbbre vinni, hogyan vezethetné Európát? A Dragnea bábja, Dăncilă vezette Európa - már a röhejességen túl - a szkeptikusoknak fog kedvezni, föltéve, hogy odaengedik.