Mély kiábrándultság

Mély kiábrándultság

Múlt heti jegyzetem utolsó gondolata az volt, hogy amíg a választók megelőlegezett bizalma, mint egyfajta használható, beváltható hitelkeret tart, addig a politika történéseit, és a politikusok üzeneteit egy pozitív, vagy legalábbis megengedő, regiszterbe gyűjtik. Sok minden belefér ebbe a gyűjtőtárba, sok mindent passzívan elnéznek a választók a képviseletüknek, és kritikai észrevételeiket – normális körülmények között – a választásokra halasztják, szavazataikkal, vagy esetleg a távolmaradásukkal értékelik a politikai teljesítményt. Ez sokszor azt eredményezi, hogy a politikai aktorok nem tudatosítják, illetve elfelejtik, hogy a választók mégsem csupán passzív befogadók, nem egyszerű szemlélői a politikai színjátéknak, és figyelnek a közérdekű kérdésekre, melyek körül a politikai diszkurzus zajlik, a szavazók a viták és az „eszmék piacának” aktív megfigyelői, értékelői. Pezsgő politikai élet mellett két választás közötti időszakban számos eljárás ismerős, amellyel lehet mozgosítani a polgárokat arra, hogy a közéletben aktívan részt vegyenek, persze ha a politikai osztálynak, vagy legalábbis egy részének érdeke az. És azután, ha a politikum nem figyel a polgárok véleményére, érdekeire és céljaira, akkor nagyon könnyen megeshet, hogy az üzeneteket, legyenek azok bármennyire is jóakaratúak, mozgosító szándékúak, egy negatív regiszterben gyűjti a szavazó. Ha nem hisznek már a politikusokban, ha hiteltelennek és érdektelennek gondolják a politikai üzeneteket, akkor nagyon nehéz mozgosítani és bármilyen dologról is meggyőzni a választókat, ha elfogy egy párt, vagy esetleg egy egész politikai establishment vagy konstelláció mögül a bizalom, radikális változtatásokra van szükség, hogy pozitívra forduljon a megítélés, hogy egyáltalán meghallgattasson az üzenet. A továbbiakban az mellett próbálok meg érvelni, hogy a rommagyar politikai közélet esetében elfogyott a levegő a politikai formációk körül – és itt nem csak egyik vagy másik pártra vagy formációra gondolok, hanem az összes aktív alakulatra – és az a bizonyos regiszter, amiben a választók a politikum vélt vagy valós tényeit, üzeneteit és cselekedeteit gyűjtik, negatívba fordult, ezért a radikális változtatások tovább már nem halaszthatók. Ha nem, akkor a politikai cselekvés érdektelen, sőt apátiát kiváltó pótcselekvéssé lesz, ami a szavazáson való alacsony részvételben is kifejeződik, és hosszútávú, vissza nem fordítható károkat okoz az egész közösségnek.

Gondban vannak a rommagyar politikai formációk az aktivitás, a politikai cselekvés, problémamegoldás terén is, ahol csupán a szintentartást, az eddigi – egyébként minduntalan elégtelennek vélt – eredmények megóvására koncentrálnak, föl sem vetik a továbblépés, a fejlődés szükséges voltát. Márpedig a politikában (is) az állagmegőrzés regressziót, visszafejlődést és a neki megfelelő kiábrándultságot, passzivitást és apátiát, rossz közérzetet okoz, és ennek jelei minduntalan előtűnnek. Aztán a politikumtól, a politikai elittől a rommagyarság azt is elvárja, hogy értelmezzen és magyarázzon, hogy világnézetet közvetítsen, mégpedig hitelesen és közérthetően, és ezt a funkciót még a napi politikai cselekvéseknél is kevésbé képes ellátni, ennek eredménye az elbizonytalanodás. A politika beszédcselekvés aktusok sorozata, melyben nem mindig a tartalom (a ráció), de gyakran az érzelmi ráhatás (a szenvedély megszólítása) játszik fontosabb szerepet, de minden esetre a kettő egyfajta egyensúlya lehet csupán az aktív és hatékony, meggyőző és hiteles politizálás garanciája. Márpedig a rommagyar politikai kommunikációban megbomlott a tartalom (lásd. autonómiázás szándékolt vagy inkompetenciából, de legvalószínűbb, hogy politikai elfogultságból) és az érzelmi ráhatás (beszédcselekvés konszenzus és érzelmi ragaszkodást termelő funkciója) között, ami hiteltelenné teszi a politikai kommunikációt, demobilizál. Az autonómiázás kifulladt és sürgősen új tematizációra van szükség, mely racionálisan is felépíthető, és szenvedéllyel is fenntartható. Aztán ma a román politikai közéletet és benne a rommagyart is, a korrupció témaköre tematizálja, ez pedig kivételesen egy reális probléma és nem egy mondvacsinált napirend, amiről viszont képtelen árnyaltan, közérthetően és hitelesen egyetlen mondatot is megfogalmazni, a rommagyar politikai elit. Így aztán riogat, félelmet és bizonytalanságot terjeszt – a saját szorongásait vetíti rá a rommagyar társadalomra, ami nemcsak tisztességtelen, hanem kontraproduktív is –, egyre inkább belesüpped a korrupciós vádakba, képtelen rendet vágni a valós vádak és esetleges rágalmak, alaptalan vádaskodások között. Márpedig, ha joggal tiltakozunk a kollektív, egy egész közösséget érintő vádak, a megbélyegzés ellen, azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy az ártatlanság kollektív lehet, hogy minden korrupcióval megvádolt rommagyar politikus ártatlan, és csak magyarsága okán vádolták meg. Ennek hangoztatása nem hiteles. A transindex.ro oldalán fut egy fölmérés a témában (nem reprezentatív, de jobb híján eligazító lehet), és abból az látszik, hogy a józan ész, a közép-térben mozgó olvasók vannak többségben a kérdés megítélésében. A ma reggeli eredmények így néznek ki, kérdés: Mit gondol a DNA székelyföldi vezetők ellen indított vizsgálatairól? 1. Fölháborító: 511 (29%), 2. Minden esetet egyenként kell megítélni 739 (42%), 3. Aki nem vétkes, nincs mitől tartania 171 (9%), 4. Az egész politikai osztály korrupt, ők sem kivételek 355 (20%). Összevonva tehát a legtöbben az esetek egyenkénti megítélését tartják helyesnek, a korrupciót föltételezők aránya és a mindenkit ártatlannak mondók aránya viszont, lényegében egyenlő.

Normális körülmények között a politikai kommunikációban – saját jól fölfogott politikusi érdekből is – az kellene, hogy megjelenjen, hogy „Senki ne féljen, aki nem vétkes, de mindenki reszkessen, aki korrupciós ügyben érintett”! A politikumnak nem azt kellene sulykolnia (mert a valóság, az ítéletek, a vádíratok, a köznapi tapasztalat folyamatosan cáfolja, hitelteleníti), hogy minden magyar elöljáró ártatlan, ami nyilvánvalóan hamis állítás, hanem azt, hogy minden ártatlant megvéd, és minden korrupt felelősségre vonását támogatja (ez biza választói elvárás), és igyekszik eltávolítani a közéletből.

Ciklusvég van, a politikai osztálynak és a kommunikációnak is változnia kell, hiszen rengeteg kiábrándultság, frusztráltság, és elégedetlenség gyűlt össze a rommagyar társadalomban. Egyébként marad az apátia, a közöny és a demobilizáltság, a hitelvesztett politikai kommunikáció, mint üresjárat: szavak, melyekhez nem társulnak tettek, csak az eszmék piacának üres kongása kíséri őket.

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Gyerünk, ragadjuk meg, oszt vigyétek

Viszonylag csendes és rendes, ugyanakkor az eseményhez méltóan szomorúra (viszont bekiabálásoktól sem mentes, mostanában bevett szakszóval enyhén elkúrtra) sikeredett az autonómiázás vásárhelyi temetése, az újonnan kreált, de szebb napokat megélt „Székely szabadaság napján”. Nem tartozom azon szipákolók közé, akik sűrű zsebkendőcserélgetéssel síratnák el az autonómiázás távozását (a helyszínen az eszentés vezér búcsuzott, ugyanakkor, paradox módon, a távollétével tüntető világi ceremónia-mester éppen az autonómiázásért felelős egykorszocilista szilikati volt, a vallási szertatást pedig a fő autonómiázó ex-püspök celebrálta – ahogy illik), és a rendes föltámadással kapcsolatban is vannak kételyeim. Viszont azt hiszem nem csak elemzői szempontból érdemes és tanulságos dolog reflektálni a történtekre. Mire volt jó, és miért bukott el az autonómiázás eszentés formája is? Amikor húsz év késéssel, n-edik nekifutásból sikerült, egy meglehetősen harsányan agresszív politikai nyomás-gyakorló csoportnak előállni egy székelyföldi autonómia-tervezettel és szimbolikus kellékével, a székely zászlóval, a dolog hitelessége már jócskán lejáratódott. Aztán az RMDSz kényszerült lépésre és bemutatta a Dél-Tirol-i autonómia-statutum székely változatát, végül a kettejük harcában egyfelől a nagy számok bűvöletében (egyszer megérne egy misét föltárni, hogy miért képzelte bárki is, hogy egy kisebbség, többséget játszhat és „erőt mutatva”, a nagy számokban „legyőzheti” a többséget – számomra ez örök talány), másfelől a bizonytalankodásban (a hargitai síoktatók különös státusának követelésével) kapott halálos sebet a jobb sorsra érdemes, viszont szigorúan tartalmatlan autonómiázás, még jó, hogy egészségben, emberéletben nem esett kár. Szép temetése volt az autonómiázás érzelmi töltetének, teátrálisan könnyező közeli hozzátartozókkal, nekrológgal, valamint gyász- és operetthuszárokkal, mondom, ahogy illik. Az autonómiázással együtt sötét sírba szállt az összefogás, és mindenek után a megújulás, az újratervezés kongresszuson meghírdetett jelszava, minden esetre keresztet vethetünk rájuk is, esetleg egy rendkívüli „elnök-nem-választó”, „tisztség-meg-nem-újító” kongresszus jeligéi lesznek, majdanán.

A meghatottság közepette fölösleges is pironkodjanak amiért fölteszem, a legtöbben észre sem vették, hogy a fő rommagyar politikai szervezet Március 15-re elsütötte mester-spotját, az önkormányzati választásokra kidolgozott reklámhadjárat központi jelszavát, úgy mint: „Kiállni.Képviselni.Kiharcolni!” Nincs amit csodálkozni a lózung tartalmatlanságán (mert ahogy Csepeli György, Hobbesra hivatkova megállapítja:”A politikai kommunikáció esetében a semmitmondás a szó szoros értelmében értendő, ugyanis az a hely, ahonnan a politikus beszél, maga a Semmi.”), azon, hogy légüres térben mozog, legfennebb azon mélázhatunk el, hogy csupa olyan dologra utal, melynek kivitelezéséhez éppen nincsenek erőforrásai a szövetségnek, ezért az üzenet hihetősége eleve korlátozott. Érdekessége viszont a három főnévi igenévnek, ahogy itt föl vannak sorolva, hogy a politikai üzenetben nem az áll, hogy a politikusok részéről elhangzó nemes dolgokat – jó eséllyel a mi érdekünkben – maguk szándékoznak véghezvinni, hanem erre másokat szólítanak föl, illetve bíztatnak (ezt „székelyül” úgy szokták kifejezni, hogy „Gyerünk ragadjuk meg, oszt vigyétek”). Ezzel inkább passzív hozzáállást sugallnak az aktív föllépés helyett, és meglátásom szerint, ez jól jelzi a bizonytalanságot, az önbizalom hiányát, és végső soron a szereptévesztést, ami a rommagyar politikai osztályt ma jellemzi.

Ma a kiállásnak különös formája divatos ugyanis, hiszen a szövetségi elnök ódzkodik a leginkább attól, hogy Székelyföldön kiálljon, akár korlátolt létszámú tömeg elé is, a szövetség szövetségese – az MPP elnöke – pedig éppen a napokban kapta meg a maga fütty- és bekiabálás adagját, hogy kedvét szegjék a további kiállástól. Szóval a korrupcióval megvádolt/elítélt bajtársak mellett való kiállás a trendi. Mégpedig a(z) – egyébként a média közvetítésével, azaz  teljességgel passzív, hiszen szintén csak jelszavakra korlátozódó – válogatatlan és félszájjal kimondott, stb., föllépés. Bevett jelszava a:„Veled vagyunk XY” (az ügyészségen, bíróságon, szökésben, vagy a börtöncellában, ha kell), és ennél aztán semmivel sem több. Azután nehéz lenne szociológiai vagy akár tapasztalati alapon körülhatárolni azt, hogy a mai rommagyar politikai mezőnyben ki, kit és mit képvisel (képviselve vagyunk-e egyáltalán? – kérdezik a legtöbben), hiszen immár négy (a politikai porondon már-már legfontosabb napirend kijelölő szerepben föllépő SZNT-vel, no meg a félig-meddig beolvadt MPP-vel, mondjuk három és fél) politikai formáció verseng a szavazók lelkéért, de rációját, józan eszét, senki sem szólítja meg. Tucadszorra mérik meg, hogy a szavazók többsége szociális, gazdasági és infrsatrukturális kérdésekben vár programot és előrelépést, ezért – ahogy már lenni szokott – az elnök az első adódó alkalommal a kisebbségi sérelmi politizálást tekinti prioritásnak. Kell ezért még mérni bármit is? És végül, de nem utolsó sorban a kiharcolás körül van a legnagyobb probléma, t.i. ebben az államban, ha nem is extratámogatást, de legalábbis méltányosat, kormánypozícióból lehet, szívós kijárással, alkudozással, politikai zsarolással elérni. Erről pedig önként (?) mondott le a szövetség nemrégiben, és azóta tűzoltás folyik, a meglevő javak kényszerű és kínkeserves megvédésének kísérlete. Figyelembe véve a magyarországi politika számunkra kedvezőtlen alakulását, a magyar külpolitika rossz irányát és hitelvesztését az euróatlanti mezőnyben, valamint az itthoni mai, és a választásokat követően előrelátható helyzetben, a kiharcolás esélyei, eufemisztikusan szólva, erősen közelítenek a nullához.

A legnagyobb gond mégsem a jelszó tartalmával van, hanem azzal, hogy nem képes lelkesíteni/mozgosítani, semleges, és nem tud az érzelmekre sem apellálni. És főként az a körülmény, hogy megingott az emberek meggyőződése/bizalma, és ekkor már egy új regiszterben gyűlnek, immár a rossz pontok, és az akár racionális, akár érzelemre alapozó érvek. A politika művészetének értelme ugyanis, hogy pontosan észleljék meddig gyűlnek a racionális és ugyanakkor érzelmileg beágyazott érvek egy pozitív regiszterbe, mondjuk úgy választói hitel bankszámlára, vagy meddig hajlandók a szavazók jószándékot megelőlegezni, és mikortól fordul át a regiszter negatívba. Szerintem a rommagyar politikai osztály olyannyira erodálódott, elvesztette hitelét, hogy a szavazói hitelbank becsődölt: nincs több hitel.

Miután évhosszat szitokszóként emlegetik, áldozzunk egy napot a liberális eszméknek: Jöjj el, Szabadság! Méltó és bensőséges Ünnepet!

Állam és fb-vezérelt elnöke

Állam és fb-vezérelt elnöke

Tagadhatatlanul van abban némi balkáni smakk, akarom mondani fokhagymás-póréhagymás buké, ha 2 prominens kisebbségi verekedik össze egy román nemzeti kitüntetés fölött. Bár ezt kevesen fogják föl humorosan, és még kevesebben értékelik a maga helyén Tőkés kitüntetésének visszavonását, az eset bekerül(t) a román-magyar elhúzódó civakodások politikai történetébe: apró, de jellemző epizód, ami a sok hozzászóláson túl, vagy azok ellenében, megér egy további misét.

A hallgatag elnöknek jó alkalma lett volna arra, hogy – legalább a látszatok, a politikai kommunikáció, és a jól felfogott önérdek, na meg színtelen-szagtalan hatalomgyakorlásának megerősítése szempontjából – államférfinak tűnjék föl, ha egy (legalábbis látszólag) marginális kérdésben, a Tőkés Lászlónak nemrég adományozott magas állami kitüntetés visszavonásának kísérletében, nem enged egy diffúz nacionalista lobbinak. És bár folyton hangoztatja, hogy „figyelemmel kíséri a dolgokat”, azt ugye soha nem is mondta, hogy igazi kezdeményező, vagy újító, a dolgok élére álló, és nem azok után kullogó elnök lesz? Nem vette észre (és főként tanácsadói nem), hogy milyen hangyabolyba tenyerel bele, mi mindent érint ez a látszólag marginális politikai cselekvés, és miféle hitelvesztéshez vezet átgondolatlan tette. Nem azokra a csoportos román, agresszív nacionalista föllépésekre gondolok, melyek nyomást gyakoroltak, és aztán pillanatnyilag helyeslik, (de nyilván ennél is tovább mennének, és még drasztikusabb magyarellenes föllépést sugallnak, ha nem egyenesen követelnek), melyek uralják a szájbertért. A mimétikus román Johannisnak éppen az lesz a veszte, hogy miközben egyre több engedményt tesz a román nacionalizmusnak, akárcsak külsőségekben is, addig egyre nő annak a veszélye, hogy előbb-utóbb mint alogént, mint nemzetidegent fogják leleplezni, és nincs kiszállás a lehúzó spirálból. A társadalomtudományos értelemben (Michael Taussig, Mimesis and Alterity. A Particular History of the Senses, Routledge, 1993) vett mimézis, nem különben az etnikai-mimézis fogalma azt fejezik ki, hogy gyakran egy csoportot utánzó kívülálló, olyan közelségbe kerülhet az utánozni kívánt csoporthoz, hogy az először vetélytársat kezd látni benne, majd fenyegetésnek érezni a hasonlóságot, sőt egyfajta frusztráltsággal viszonyul hozzá. És ekkor hirtelen a különbözőség hangsúlyozása kerül előtérbe a megcélzott csoportban, azaz az utánzót, asszimilálódni szándékozót hirtelen idegenként kezdik felfogni, leleplezni, azaz másságát, mint alsóbbrendűséget (difference-as-inferiority) bélyegzik meg, illetve támadják. (Ez igen gyakran megesett az asszimilálódni igyekvő roma személyekkel, kiscsoportokkal, szerte a régióban. De gyakran ez történik a Magyarországra áttelepült erdélyi magyarokkal is, akik minél inkább igyekeznek elrejteni másságukat, hasonulni a helyiekhez, annál inkább megkapják a „román” jelzőt, illetve cimkét, és ennek nem az egyéni rosszindulatban, hanem szociálpszichológiai, az etnikumközi viszonyok dinamikájában rejlő, rengeteg kultúrában föllelhető, társadalmi háttere van. Johannissal szemben ez a mimetikus hatás a rommagyar közösség hangadóinak jó részével megesett máris. Sokan azok közül, akik az elnöki kampányban úgy érezték, hogy igaz ugyan, hogy Johannis nem magyar, de erdélyi, szintén kisebbségi, nem ortodox, és ezért már majdnem „magyar” (olyan hallgatag „székelyformának” tűnt), azok nemcsak rá szavaztak, hanem nyíltan vagy/és elsősorban a virtuális térben és a suttogó propaganda szintjén kampányoltak is neki, most „bakkszászoznak”.  A rommagyarság habitusához hasonló helyzetben felfogott Johannis egyes „barátságtalan” gesztusát is úgy fogták föl, hogy engedmény, melyet választási esélyeinek megtartása, megnövelése szempontjából követ el, de „mi tudjuk”, hogy valójában kisebbségiként mit is gondol az illető dolgokról, mégha nem is mondja ki. Maga az RMDSz is úgy képzelte, hogy el kell pártolnia Pontatól (aki, mellesleg, nem tett magyarellenes gesztusokat), és azt közvetítette, hogy „megértette Johannis üzenetét” (akármit is jelentsen ez), nem mellesleg a rommagyar szavazók túlnyomó többsége is rá szavazott. De maga Tőkés László is kampányolt neki, sőt még pár nappal ezelőtt is „bízott abban, hogy Johannis nem vonja vissza az állami kitüntetését”. Másfelől pedig – tekintve, hogy a romániai etnikumok közötti mentális hierarchia (ethnic order) értelmében a németek/szászok/svábok, stb., a germán eredetűek, egyetlen összevetésben sincsenek a „magyar kisebbség” alatt – nagyon sokan a magyar megszólalók közül, Johannis tettét úgy ítélik el, hogy „lerománozzák” az elnököt, azaz egy imagináriusan alacsonyabb státusú (bár nyilván többséget adó) etnikum és a román nemzetállam, egyenesen túlbuzgó, képviselőjeként hivatkoznak rá). Johannist saját előítéletei nem engedik stílust váltani, kilépni az alkotmány nacionalista szentségének tovább fetisizálásából, politikai paradigmát váltani. Ezt a támadóan föllépő román, magyar, és rommagyar megnyilvánulók és kommentariátus – akik csak a nemzeti idólumok mentén képesek nemcsak szolidarítást megélni, hanem egyáltalán a társadalmi jelenségeket percipiálni és értelmezni, és akik most jó alkalomhoz jutottak a tajtékozáshoz – saját erőből, nem tudták volna elérni.

Johannis politikai értelemben gyáva cselekedete, amivel gondolkodás nélkül – mert formai szempontból megtehette – visszavonta Tőkés ’89-es szerepéért odaítélt kitüntetését, messze nem egy egyedi és végképp nem elszigetelt gesztus: egyfelől a szuverén gyengeségének jele, mely gyengeség nem valamiféle sovány legitimitásból fakad, hiszen Johannis simán megszerezte a többség szavazatát jó egy éve, hanem a politikus személyiségének, pontosabban etnikai/vallási eredetének, családi hátterének, önmaga által is appercipiált másságából, kisebbségi identitása reprezentálhatatlanságából fakad; másfelöl pedig szinte tökéletesen kifejezi a román államiság minden nyomorát, nacionalista fertőzöttségét, amit éppen sajátos habitusánál fogva, lebonthatott volna (történelmi dekonstrukció); és végül fölvállalhatott volna egy „transzilván identitást”, illetve akár transzetnikus álláspontra is helyezkedhetett volna, ez esetben legalábbis kimarad a vitából, azaz azzal üzen, hogy nem tesz semmit.

A román állam soha nem volt ideológiailag semleges, alapirányultságát, elkötelezettségét az adta meg, amit a Spiru Haret által, még 1907-ben szerkesztett, pedagógusokat eligazító füzetecske címében hordoz: „Școala naționalistă”, azaz a román nacionalizmus (mindenekelőtt annak „regáti ideálja” /ahogy azt Lucian Boiatól tudhatjuk/,melyhez nemcsak a kisebbségieket, hanem a más provinciák románságát is asszimilálni, „elrománosítani” kellett). Az új román állam ezt a szellemet emelte be az oktatási rendszer Trianon utáni kiépítésének alapvetéseként nagyon mélyen a köztudatba, mint ahogy azt Lucian Boia, és előtte Irina Livezeanu is föltárták. Ez az alapvetése az elrománosításnak, ami az adminisztráció egész szellemét uralta, és uralja a mai napig, de legalábbis amihez minden a rendszerbe bekerülő, bármilyen magas szinten is levő, hivatalnoknak viszonyulnia kell: vagy adaptálódik, vagy marginalizálódik, esetünkben ez azt valószínűsíti, hogy nincs második mandátum. A rendszer sokat veszített agresszivitásából és következetességéből (Katherine Verdery azt írja le, h. ez a rendszer hogyan maradt fönn, sőt teljesedett ki, a késői Ceausizmusban, magam amolyan lassaiz fair nacionalizmusnak nevezném a most tapasztalhatót), de kétségtelenül itt van közöttünk.

Nincs sem történelemhamisítás, de új emlékezetpolitikai kurzus sincs, sem pedig a ’89-es események és Tőkés akkori szerepének újraértékelése, megvitatása, nem indul(t) be (Tismaneanu sugall ilyesmit), de az ominózus, és a visszavonás ürügyeként föltűntetett, 2013-as „védhatalom” követelése sem lesz/lett kibeszélve. A Johannis baklövése Tőkés kitüntetésének visszavonásával, paradox módon azt jelzi, hogy ha a volt elnököknek, az eddigi "escu"-knak, kisebbségi tanácsadóra volt szükségük (és hasznos is volt az, amíg volt), Johannisnak kisebbségi- és ugyanakkor többségi tanácsadóra is egyaránt nagy szüksége lenne. A megelőző elnökök legalább a "román álláspontot" pontosan értették és azt is zsigerből, hogy a kisebbségek "mit is akarnak", legalábbis a bevett sztereotípiák szintjén. Az új mimetikus román elnök a maga neofita igyekezetében valószínű egyiket sem érti: a kisebbségi habitust MÁR nem érti, a román többségit meg MÉG nem.

A kialakult vitában, német mondja, illetve üzeni magyarnak, hogy nem eléggé jó román. Csupa egy fordított multikulti, hát ettől erősödik csak igazán a román nacionalizmus, és nem is kell hozzá román. Nackósabb román polgártársaink ezután hátradölhetnek, és kérhetnek egy erős, és frissen főtt feketét, oszt Boldog Nőnapot!

A mindenre kiterjedő "ellenesség"

A mindenre kiterjedő „ellenesség”

Szélsebesen pörög a korrupcióellenes ügyészség (DNA) malma, bár alig tudjuk, hogy valójában mit is őröl. A főügyész éves beszámolója az ügyek és megvádolt személyek számának látványos megnövekedését hozza, és a számadatokból kiderül, hogy összesen mintegy 11.000 dosszié került a hivatal látókörébe, a kivizsgálások és vádemelések különféle szakaszába, és ezek nyomán mintegy fél milliárd eurónyi okozott kár lett megállapítva. Más kérdés, hogy a megfelelő jogi és intézményes keretek, valamint eljárások hiánya miatt behajtva ebből csak egy elenyésző töredék lett. Ha a legutóbbi időkig úgy tűnhetett, hogy van korrupció, de korruptak nélkül, akkor most az látszik, hogy vannak korruptak számosan, viszont nincs, vagy behajthatatlanok az okozott anyagi károk. Ezért a korrupcióellenes föllépésbe fektetett pénz és energia nem térül meg, annak anyagi természetű haszna nem válik láthatóvá, s következésképpen a morális dimenziója[i] sem. A másik vonatkozása a DNA drasztikusnak tűnő föllépésének, hogy a korrupció tüneteire próbál válaszolni, anélkül, hogy a mélyen fekvő okokat föltárná, illetve orvosolná.[ii] A korrupcióellenes föllépés hatékonyságának csak egy pártok- és intézmények, parlament és kormány, elnök és miniszterelnök, stb., közötti konszenzus lehetne a garanciája. Többek között az, hogy az integritásért, egyfajta átlátható és egyértelmű morális kódex jön létre és kezd el működni a pártok szintjén, és senki nem használja ellenfelei lejáratására a korrupciós ügyeket. Hogy nem lesz politikai és médiabefolyás az igazságszolgáltatás terén és az gyorsabban fogja végezni a munkáját és nagyobb hatékonysággal. A parlament záros határidőn belül módosítja a nem eléggé egyértelmű, zavaros és alkalmazhatatlan törvények, végrehajtási utasítások és eljárások egész tömegét[iii]. Elnök és kormány pártkötődéstől függetlenül egyetértve kellene közösen föllépjen a korrupció ellen, támogatva annak visszaszorítását, nemcsak az ügyészség/bíróság, hanem az adminisztráció rekrutációs eljárásaitól kezdődően a különféle ellenőrző szervek munkájának átvilágítása és korrekt működésének fölvigyázása terén is. A korrupció roppant komplex jelenség és az ellene való föllépés sem lehet egysíkú, egy intézményre hárítva, de parttalan eljárás sem. Sőt a kampánynak időben is határt kell szabni, mondjuk úgy, hogy visszamenőleg csak egy adott időpontig legyenek kivizsgálások (ezt a személyzet- és forráshiány is indokolná), és az ügyek minél hamarabbi lezárása legyen a prioritás, stb.

A korrupcióellenesség csak akkor válhat politikai programmá, ha mint a morális megjavulás vagy reform részeként lehet elfogadtatni, magyarán csak olyanokkal kapcsolatban lehet hitelesen fölvetni, illetve csak olyan politikusok hangoztathatják, akik minden gyanú fölött állnak. Márpedig a román és benne a rommagyar politikai mezőny kiürülésének, populizmus és demagógia fele való elhajlásának éppen az az ára, hogy a választók – akiket egyébként csupán a választás pillanatában tekint fontosnak a politikai osztály – percepciójában az egész politikai osztály korruptnak tűnik föl[iv]. Hiába mondogatják a még meg nem vádolt politikusok, hogy az ő pártjuk emberei „tiszták”, vagy pláné, hogy jó románok/magyarok (újabban romák), ha közben a tapasztalat homlokegyenest ellenkezőt mutat. Nehéz azt bizonygatni, pontosabban nem hiteles, hogy a mi pártembereink tiszták az, ellenfélé (akit szinte mindig ellenségként tüntetnek már föl, mintegy automatikusan) pedig hivatalból korruptak, ha a tapasztalat mást mutat. Így van ez még akkor is, ha nem pártokról, hanem a jó (tisztakezű, becsületes, tisztességes, erkölcsös, stb.) magyar vezetőről és a hivatalból korruptnak tételezett (balkáni, ellenséges, stb., stb.) románról próbálnak meggyőzni[v]. Igaz ugyan, hogy Csíkszereda, vagy Gyergyószentmiklós lemondott, és Sepsiszentgyörgy fölfüggesztett polgármesterei, vagy a megvádolt Hargita megyei tanácselnök, népszerűek[vi], és láthatóan jó dolgokat (is) tettek közösségeikért, már azon is túl, hogy a szimbolikus és örökös etnikai harc hangoskodó szóvívői (voltak). Ha viszont véletlenszerűen megkérdeznénk tíz-tíz járókelőt az illető településeken viselt dolgaikról, biztosan mindenki tudna, sőt spontánul fölsorolna, legalább három korrupció-gyanús esetet, olyan dolgot, intézkedést, vagy annak elmaradását, stb., ami mögött a vezetők önérdekét sejti: magyarán egyikük sem morális mérföldkő, legfennebb a legjobb, ami a prérin politikusból föllelhető.  Az ártatlanság vélelme szent, csakhogy ...., mondanák a legtöbben, és persze ott a cinikus megjegyzés, hogy „nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszódni”. Egyetlen romániai párt – beleértve az RMDSz-t – sem volt képes olyan morális platformot, és néhány minden kétség fölött álló vezetőt[vii] fölépíteni, illetve kiállítani, amely magaslatról és akikkel a korrupcióellenesség politikailag, a médiákban, az interneten, stb., egyszóval a politikai kommunikáció szempontjából tematizálható, sőt győztes kampánytémává változtatható lenne.

A konfliktuális román politikai mezőny, melyen a törésvonalak nem ideológiai elkötelezettségeken alapulnak, hanem a politikai harc, klienteláris viszonyok és érdekellenetétek, valamint etnikai elkülönülések és előítéletek mentén strukturálódik, lényegében egyről szól manapság: „a mi vagány és karakán (nemzethy) korruptjaink sokkal jobbak, mint a ti elvetemült, gazember korruptjaitok”. Ezt visszhangozza az összes hírcsatorna, erre reagálnak borzas és dühös, egyenesen gyűlölködő kommentekben a szájbertérben és – lényegében – ennél többet egyik politikai párt (beleértve a rommagyarokat), sem képes a korrupciós témában mondani. Így hát várják, milyen újabb lebukás következik, már-már menetrendszerűen, persze a túloldalon, hogy politikai tőkeszerzésre az használható legyen, és ez nem több politikai szimulákrumnál: összefogás az „ellenességben”.

---

[i] A DNA újabb és újabb látványos letartóztatásai vagy felügyelet alá helyzesései, egyszerűen média-eseményekké (reality show?) váltak, melyeken éppen úgy pillanatnyilag fölháborodunk, mint az ötórás bulvár-hírek egyikén-másikán, azért, hogy aztán nagyon gyorsan nepirendre térjünk fölöttük. A rommagyar közönség – tekintve, hogy az egyetlen interpretációs séma, vagy „magyarázat”, amit a politikai mainstream közvetít – kicsit még zsörtölődik, és csak úgy bajusz alatt magyarellenességet dünnyög, de aztán azt is elfelejti, hiszen ez az értelmezés sem hiteles számára: legfennebb ha minden huszadik „bemutatott” korrupcióval megvádolt előljáró rommagyar, a többi pedig többségi, úgy hogy nehezen hihető a magyarellenesség minden egyes esetben.

[ii] A korrupcióellenes ügyészség vezetőjének tanácsadója mondja, hogy a megtorló intézkedések nem elégségesek a korrupció visszaszorításában, mert “jól látjuk, hogy az egyszerű tény, hogy eltávolítunk egy korrupt bürokratát egy intézményből, nem azonos az illető intézmény megtisztításával, mert a legtöbbszőr a korrupt funkcionáriust egy másik korrupt bürokrata fogja helyettesíteni”. Más szóval, amíg a korrupciót kitermelő mechanizmusok megmaradnak, addig illúzió a represszív föllépéstől a korrupció széleskörű visszaszorítását remélni, ez a DNA-nak egyedül semmi esetre sem sikerülhet.

[iii] Meglátásom szerint a „hatalommal való befolyást”, illetve „üzérkedést” szabályozó törvény módosításra szorul, hiszen olyan gumiszabályozás, melyet bármikor, bármelyik adminisztratív intézményben dolgozó személy ellen bevethetnek. Kiváncsi lennék, hogy ha mondjuk az USA-ban érvényben levő lobbitörvény szerint ítélnénk meg a közalkalmazottak, választott vagy kinevezett képviselők és vezetők ellen folyamatban levő korrupciós ügyeket, mennyi maradna még talpon?

[iv] Vasile Dâncu szociológus, aki aktuálisan miniszterelnök-helyettes, egy magvas esszében veti föl, hogy a pártok népszerűségének és belső kiürülésének egyik oka, hogy a demokratikus politikai kultúra helyett a konfliktus kultúrája vált dominánsá a román politikai mezőnyben és közönségben, a mindent elöntő „visszautasítás retorikája”, az ellenséggyártás technikája, sőt a „gyülölet marketingje”. Ez számára decivilizációs folyamatnak tűnik föl, ami szembemegy a demokratikus értékekkel és a klasszikus pártfilozófiákkal. Ehhez még azt érdemes hozzátenni, hogy a politika ideológia-mentesítése és a szigorúan konfliktuális megítélés eredményeként a román politikai mezőnyt, a kormány/ellenzék törésvonal, no meg az elnök/miniszterelnök konfliktus tematizálta, illetve strukturálta. Nem mellesleg, ezért nem sikerült morális alapvetésű lépésként kommunikálni a kormányból „átmenetbe” lépő RMDSz-nek a kilépés gesztusát. Aztán a  „technokrata kormánnyal”, valamint a mögötte álló elnökkel, ezek a pillérek is bizonytalanná, elmosódottá váltak (blurred boundaries), és így a pártok mély krízise, ötlettelensége, stb., láthatóbbá lett. Észre kell vennünk azt is, hogy semmiféle kényszer nem hat abba az irányba, hogy a pártok valóban megreformálják sajátmagukat, hogy a közéleti diszkurzus tartalommal, hosszútávú programokkal, víziókkal és politikai filozófiákkal, stb., töltődjék föl.

[v] Az egyetlen rendelkezésre álló statisztikai (igaz némiképp régebbi (2014), hiszen a DNA ténykedése az utóbbi 2 évben pörgött föl) elemzés azt mutaja, hogy a pártok érintettsége a korrupcióval megvádolt, vagy elítéltek körében éppen megfelel az illető formációk választási arányainak, beleértve a rommagyarság esetét is. Itt nem észlelhető semmiféle magyarellenesség, vagy pártbefolyás, hacsak nem hiszünk a detektív-regények és összeesküvés-elméletek ál-bölcsességében, hogy „az a gyanús, ha valami nem gyanús”.

[vi] Ezt a népszerűséget, és a „lefejezés” motívumot használja Kelemen Hunor kampánypénzt kalapolni Budapesten, de kevés meggyőző-, no meg mozgosító erővel a szélesebb közönség fele. Az öndícsérő és önfölmentő előljárók miatt még egyetlen utcai tüntetés sem volt, és kétséges, hogy ilyesmit kezdeményeznek a politikai vezérek, hiszen maga a szövetségi elnök is ódzkodik a tömeg elé kiállni Székelyföldön, a tavalyi kifügyülése okán.

[vii] Mindent egybevetve ilyen vezető személyiségei voltak a rommagyar  politikának, akár Markó Béla, akár a korai Tőkés László személyében, viszont mindketten többé-kevésbé háttérbe szorultak, illetve kiléptek a politikai arénából. Román vonatkozásban pedig, mindenekelőtt Corneliu Coposu és Ion Ratiu, vagy Mircea Ionescu Quintus lehettek volna a morális integritás példaképei, de Emil Constantinescu, ha sikerül egy új mandátumot szereznie, szintén morális vezetőként, reformerként  élhetne a köztudatban, vagy időben közelebb talán Crin Antonescu, aki viszont igen gyanús körülmények között állt félre.

A fejetlenség lefejezése

A fejetlenség lefejezése

Kevés fogódzónk van megítélni a DNA (így vált már-már nemzetközi fogalommá a korrupcióellenes ügyészség) ténykedését, hiszen tevékenységéről csak az általa kibocsájtott lakonikus és a sajtóban esetlegesen szivárogtatott közlésekre kell hagyatkoznunk, ezért a legutóbbi – Antal Árpád ellenes – föllépést sem tudjuk igazán értelmezni, és figyelembe véve, hogy a DNA-s perek nem egyszer akár 3 éves átfutásúak, esély sincs a gyors és végleges megítélésre. Az azért világos, hogy az esetek egyéni megítélést igényelnek, és ugyanolyan logikai és morális hiba a korrupciós vádak általánosítása, mint a kollektív ártatlanság vélelmének a fenntartása, hiszen ez utóbbi is csak egyéni lehet: az ügyek különböznek és ha helyesen akarunk eljárni (akár ügyészi, bírói, politikusi, mediatikus vagy egyéni), megítélésüknek is különböznie kell. Márpedig amiről semmit, vagy nagyon keveset tudunk, arról nehéz, no meg nem is ajánlatos véleményt mondani (hallgatni kell?, amolyan Wittgenstein-i módra?), de sokszor persze politikai meggondolásokból sem érdemes szólni, hiszen akarva-akaratlanul számonkérhetővé teszünk olyan kijelentéseket, melyek bizonytalan, és részben okkult „tényeken”, pontosabban nem-tudáson alapulnak. Ezért az ártatlanság vélelmén túl, nem a napokban vezető témaként jelenlevő „Antal-ügy”-ről szeretnék szólni, hanem arról a kísérő jelenségről, mely a megvédésére/fölmentésére tett politikai és publicisztikai erőfeszítések oldalágán merült föl. Ezek „megvilágító jelentőségű” kijelentések, nagyon is figyelemre méltó fénybe állítják az RMDSz körüli politikai történéseket, ráirányítják a figyelmet arra a belső harcra és annak kimenetelére, mely eddig jószerével titkos volt, illetve csak magam boncolgattam. Miközben az RMDSz politikai vezérei kiállnak Antal mellett is, megelőlegezve ártatlanságát, két jobboldali újság és újságíró is leleplező jelentőségű megállapítást tesz Antal közelmúltbéli ténykedéséről, idézem: „... az RMDSZ egyik legnépszerűbb politikusát veszítheti el, ráadásul Antal Árpád azok közé tartozik, akik sikeresen terelték a szövetséget Gyurcsány Ferenc és a szocialisták ölelő karjaiból a nemzeti elkötelezettségű kormánypártok irányába.” (Farcádi Botond, 2016, febr. 18.); és nagyon hasonlót mond Csinta Samu (2016, febr. 20.):„... Sepsiszentgyörgy polgármestere központi szerepet játszott abban a folyamatban, amelynek végén a sokáig szocialista elkötelezettségű, a Fidesszel fagyos viszonyban lévő RMDSZ végül átjutott a túlsó partra.” És álljunk meg a két egymáshoz nagyban hasonló kijelentésnél, mit is mondanak a szerzők? Mindenekelőtt azt, hogy Antal és elvtársai – semmi kétségem, hogy Tamás Sándorra, Borboly Csabára, és Ráduly Róbertre utalnak – az elmúlt öt-hat esztendőben sajátos missziót töltöttek be az RMDSz-ben, éspedig azt, hogy a szövetséget „átállítsák” a fidesz oldalára, hogy vazalluspárttá tegyék, mely nem saját elhatározásait, hanem a budapesti elvárásokat, döntéseket követi. Hiszen kezdettől fogva nem volt kétséges, hogy a magyarországi  politikai mezőnyben a fidesz volt és maradt az egyetlen párt, mely a Markó-doktrína lényegét nem fogadta el, t.i. az „egyforma közelség-tartás” elvét, ami alapján a szövetség autonóm módon döntött minden rommagyarságot érintő kérdésben és ehhez kérte a mindenkori magyar kormány, illetve pártok támogatását. A fidesz és Orbán Viktor viszont, vezérelvű és patronális (patrón-klienteláris) pártként semmiféle tőle független, autonóm formációt nem támogatott és nem támogat, legyen szó akár határontúli szervezetről is, ez jelentkezik mind a felvidéki, délvidéki, és kárpátaljai és aztán mára az erdélyi magyar pártok, és magyar kormány viszonyában, a támogatás-rendszerben és a politikai retorikában is.

Zavaros a szocialista „ölelő karra” való utalás azért is, mert a magyarországi pártok közül csak a fidesz gondolkodott érzelmi kötődésekben, illetve támogatott/hozott létre haveri pártokat határontúli magyar közegben. Egyetlen helyet sem tudnék idézni, ahol baloldali/liberális barátságokra való hivatkozással hoztak volna létre határontúli magyar pártokat, mint ahogy az EMNP esetében történt, ahol pártalapításkor a fidesszel való húszéves barátságot hozzák föl érvként, a sajátos módon „stratégiai partnerségnek” nevezett klienteláris rendszert. De téves a két újságíró-elemző kiindulópontja azért is, mert a szövetség egészen a legutóbbi kormányból való kilépésig (mely ismétcsak utólagos bevallás szerint fidesz sugallatra történt), az utolsó elnök-választásig önállóan alakíthatta saját politikáját, tehát nem igaz, hogy „szocialista elkötelezettségű” lett volna miközben formálisan is a PPE tagja. Paradoxon az is, hogy egyfelől éppen azt róják föl az elmúlt baloldali/liberális kormányzatoknak, hogy túl keveset és kizárólag az instrumentális politizálásban, nem pedig a nemzeti retorika szintjén foglalkozott a hatumákkal, másfelől pedig /Gyurcsány/ szocialista „ölelő karokról” beszélnek, Antal és a többi székelyföldi kiskirály többé-kevésbé rejtett politikai ténykedését illetően. Abban viszont igazuk van a szerzőknek, hogy az RMDSz titkon ténykedő (értsd zsaroló) belső ellenzékének sikerült átvinni akaratát, legyőzték a Markó-doktrína híveit és maguk alá gyűrték Kelemen Hunort is, aki jó egy éve adta be a derekát a fideszhez való csatlakozás fölvállalásával (egyébként éppen az oly sokat bírált „demokrácia központok módszerét” használva bujtatott párttámogatási csatornaként). A szövetség ma valóban a „túlsó parton van”, ami azzal jár, hogy tilos román kormányba belépnie, hogy nem alakíthatja önállóan politikai vonalvezetését, és kényszerűségből feladta a Markó-doktrína egyik leglényegesebb elvét a függetlenségét, a magyarországi pártpolitikai csatározásokban való semlegességét. Ezt észleli és mondja ki, megkésve és nekrológba rejtve, Markó Béla, amikor úgy fogalmaz, hogy a határontúli magyar szervezetek ki vannak szolgáltatva „a magyarországi politika kénye-kedvének”; és persze kiszolgáltatva országaik kormányainak is, hiszen Magyarország nemzetközi presztízsvesztése lényegesen lecsökkenti a határontúli, immár fidesz kliens-pártok mozgásterét, politikai zsarolási potenciálját, különösen kényszer-ellenzékben.

Az RMDSz (is) úgy járt, mint az egyszeri viccben a vak ember, akit készségesen átkísérnek a forgalmas út túlsó oldalára, miközben nem is akart átmenni. Szerette volna megőrizni függetlenségét (intézményes autonómiáját) – legalábbis Kelemen Hunor regnálása elején nem ígért 18O fokos fordulatot a Markó-doktrínához képest – viszont szorgos székelyföldi kiskirályai (saját meggyőződéstől, előzetes „baráti” kapcsolatok hatására, anyagi érdekekből, stb., ez még nem egyértelmű), klienspárttá változtatták. A túlparton az RMDSz-re, megtapasztalható módon, az állandó bizonytalankodás – ukázra várás, az utasítások értelmezésének kínos feladata, állandó kötéltánc az EU-ellenes szabadságharc és keleti nyitás, meg a hazai realitások és politikai folyamatok között, stb., – a klienspártiság és a kiszolgáltatottság, annak minden nyűge várt. A gyors kiágyazódás a romániai politikából, marginalizálódás és provincializálódás, defenzív politika, mely a szintentartást képes csak célként kitűzni, a valahogyan túlélni zászlója alatt. A Kelemen-doktrína megújulást hirdetett, de egyre inkább a be-, illetve összeomlás diszkrét ígéretének a hordozója lett, és ez keretezi be, illetve szab irányt a helyhatósági választások előkészítetlenségének, visszásságainak és sikertelenségének is. Politikusainknak legalábbis úgy tűnik, hogy a rommagyaroknak a szomszéd sivatagjának szürke üressége kell, és azt is csak a pengedrótkerítésen át szemlélhetjük, kevéssé vigasztaló perspektíva.

Vigyázat, megpetitionálnak!

Vigyázat, megpetitionálnak!

Cenzúrát követelőknek[i] és annak érdekében peticionálóknak is érdemes észrevenni, hogy a cenzúra kettős fegyver, hiszen a hatalmon levők szándékaival ellentétesen is elsülhet, nem elfojt bizonyos nem kívánatosnak ítélt gondolatokat, eszméket, művészi kifejezőeszközöket, stb., hanem egyenesen fölhívja rájuk a figyelmet, reflektorfénybe helyezi azokat, vagy ha úgy tetszik jól elad az eszmék és a médiák piacán. Amit a volt szocialista rendszer kicenzúrázott, tiltott vagy üldözött, korabeli kifejezéssel „indexre helyezett”, az nagyon is kelendő lett fű alatt, informális csatornákon egymástól kölcsönözve lefüggönyözött szobákban olvastuk, és nagyon halkan hallgattuk, de annál lelkesebben tárgyaltunk meg egymás között „biztonságban”, amikor úgy gondoltuk, senki nem hallja/látja. A tiltás biza nagy vonzerőt kölcsönzött (mai zsargonban – celebgyártás?, sztárcsinálás volt?) a Szabadeurópa Rádió adásainak például, amit kritikátlanul fogyasztottunk, már csak azért is, mert tilos volt. Amikor az irodalmi/művészi alkotások maradandóságáról esik szó, az „idő rostájáról”, arról, ami fönnakad rajta és arról, ami átmegy, észre sem vesszük, hogy a cenzúra hozadékáról is beszélünk: amit a korabeli cenzúra tilt, a legtöbbször az lesz maradandó, az kerül be az alkotások tárházába, és szinte soha nem az irányított, megrendelésre, a mindenkori hatalom érdekei kiszolgálására készült művek, az öncenzúra, egyenesen diszkvalifikál (a cenzúra kultúrtörténelmet formáló tényező, a gonosz, ami ellen a jó fölléphet, éppen, ahogy Hegel történelmi szerepét kijelöli). A cenzúrának és híveinek nincs humorérzéke[ii], de nagyon is alkalmas arra, hogy börleszkbe illő helyzeteket teremtsen, ironikus és vicces reakciókat váltson ki, hogy a kinevetéssel oldjuk föl nyomasztó hatalmi beavatkozását, illetve nevetség tárgyává tegyük.

Félreérti a nyilvánosság működésmódjait és egész szerkezetét, aki a cenzúrát, annak minden formáját és megnyilvánulását démonizálja, hiszen vannak helyzetek, eszmék, képek és cselekvések, melyek emberiek ugyan, mégha a fantázia szüleményei is, viszont nem valók mindenki számára. Egyszóval a piros körbe zárt 18-as jelzésnek van létjogosultsága a képernyőn, és uszító mások méltóságát sértő, obszcén, rasszista, stb., megnyilvánulások közlése nélkül is van művészi/szerzői szabadság. Viszont nem az ilyesfajta kímélő cenzúrázás iránti igény az, ami vitát vált ki kies tájaink közbeszédében, hanem az alkalmi cenzúrázástól lényegesen más jelenségről szólnak a viták. Egészen más az a kísérlet, a volt szocialista államok tiltási és jutalmazási rendszere, valamint a jobboldali diktatúrákra jellemző, struktúrájában mindenestől hasonló cenzúra, ami átfogó, minden szintre kiterjedő, kultúrpolitikai eszközként használatos. Azt hiszem, hogy az irányított kultúra[iii] diszkrét komfortjára való áhitozás az, ami itt és most, igyekszik fölülírni a művészi/alkotói, szerzői autonómia elfogadását: a szellemi restség – sokan még megválogatni is lusták, hogy mit nézzenek, olvassanak, hallgassanak; kishitüség – a szokatlan, újszerű, az alternatív csak megrontja a „zifjúságot”; provincializmus – a művészi/értelmiségi alkotásokat nem az egyetemesség viszonylatában, hanem egyre szigorúbban a helyi horizonton belül ítélik meg; tradicionalizmus, konvencionalizmus – nem a korszerűség az epokalizmus a szempont, hanem a hagyomány „éltetése”, ezért a legtöbb cenzúrát óhajtó fennkölt mondata azzal kezdődik, hogy „bezzeg a mi időnkben...” ; intolerancia – a másság iránti bizalmatlanság, sőt már-már félelem; megveszekedett ideológiai elköteleződés – mint ahogy régebb a szocialista/kommunista eszmék fanatikusai művelték/követelték a cenzúrát, az „elhajlók” kirekesztését[iv] manapság az etno-nacionalista elfogultság, és annak kisebbségi változatai mellett való kiállás fogalmazódik meg az intézményes[v], kultúrbizottsági cenzúra[vi], sőt a tabusítás iránti ellenálhatatlan vágyként.

Nem utolsó sorban tehát hatalmi/politikai kérdésként kell kezelni a jelenséget: amikor többnyire dilettánsok, frusztráltak és csatolt részeik cenzúráért kiáltanak, hatalmat akarnak maguknak, kontrollálni, megszabni, illetve korlátot szabni, ellehetetleníteni, a nyilvánosságból, színpadról, képernyőről, és végül közéletből eltávolítani mindent, ami ízlésükkel ellenkezik, és nemcsak a kellemetlen igazságokat akarják eltüntetni, hanem azok hordozóit is, az alkotókat.

Végére hagytam a jó híreket, azt, hogy sem az újságírótársadalom, sem pedig a józan ész ifjú szószólói nem engedtek sem petíciónak[vii], sem egyéb megmondóemberek kétes autoritásának, és viszonylag egységesen léptek föl az előbbiek a petíció tartalma ellen, az utóbbiak – egy fricskával – a kulturbizottságosdi ellen. A cenzúra biza kettős fegyver még akkor is, ha csak követelik bevezetését, és a petíció esetében fordítva sült el, t.i. az újságírói szakma és közösség viszonylag egységesen lépett föl (többek között itt, itt, itt, és itt) tartalma, zavaros és ásatag követelései ellen. Le a kalappal különösen azok előtt, akik világosan kimondták: nem értenek egyet a megtámadott szerző sok, vagy legtöbb írásának, rádióadásának, stb., tartalmával, vagy hangnemével, nyelvezetével, stb., de határozottan kiállnak azon joga mellett, hogy azokat bármilyen felületen, mindenféle cenzúra nélkül kifejthesse, hangoztathassa, terjeszthesse. A témában született MÚRE állásfoglalás csírája lehet általában a sajtószabadság követelésének és kibontakozásának a rommagyar médiákban, és ez nem lényegtelen körülmény, fontos és pozitív fejlemény.

---

[i] Különös jelenség az „alulról kezdeményezett” intézményes cenzúra követelése, hiszen a cenzúra a mindenkori hatalom kiváltsága, csak ő képes bevezetni és fenntartani, tiltásokkal és jutalmakkal kontroll alatt tartani. Eszerint , aki cenzúrát, sőt irányított kultúrát akar, melyben az alkotók csak végrehajtói a hatalmi akaratnak, kultúrkulik, tudatában vannak vagy sem, ellenforradalmárok. Bármennyire is rejtik, maguk is hatalmat akarnak, kulturhatalmi harcot folytatnak, cenzorként akarnak részesülni a hatalmi erőszak intézményéből, nyeregben lenni, megmondani másoknak miről, hogyan írjanak, mit gondoljanak, hogyan ábrázoljanak; határokat kijelölni; nem érvelve meggyőzni, hanem erőnek erejével legyőzni, elhallgattatni, betiltani szándékoznak a másként gondolkodókat.

[ii] Biztosan nem véletlen, ahogyan félreértették Szilágyi Aladár paródiáját, amelyben Adyval vonja párhuzamba (nem Parászka Borókát, mint a szándékosan félreértők és ignoráns naivak mondják), a cenzúrát követelők eljárását. Kiváncsi lennék, ha szerző nélkül jelennének meg Ady keresetlen, kritikus mondatai hányan kiáltanának még ma is „haza- és nemzetárulót”, azok közül, akik Szilágyit vádolják ma blaszfémiával. De Magyari Tivadar „megpeticionálása” is várható egy remekbe szabott humoreszkje kapcsán, melyet éppen a fennálló áldatlan intolerancia karikírozására írt, és akit máris kitámadtak, hogy „székely-magyar ellenes”. Mert a székelyek köztudottan 2 dolgot gyűlölnek, de azt aztán nagyon: az intoleranciát, no meg a cigányokat, románokat, feketéket, buzikat és migráncsokat, stb., stb., stb. .... Félreértés ne essék, ugyanolyan bumburnyák lenne, mint a „székelyezők” az is, ha valaki a humoreszk szerzőjétől – egyfajta félreértett pc nevében – a „niggerezést” kérné ki magának, és mint aki a torz ábrázolás miatt akar peticionálni.

[iii]Haraszti Miklósnak negyedszázada, A cenzúra esztétikája címmel megjelent kötete hívja föl erre a figyelmet – és rá hivatkozva fejtem ki én is. Haraszti az „irányított kultúra egész szövevényeként” írja le az államszocialista kultúrpolitikát és azon belül a cenzúrát és öncenzúrát, mint sajátos eszközt. De struktúrájában nagyon is hasonló, csak immár „kereszt(y)én-konzervatív” jelenség van kibontakozóban a magyar kultúrpolitikában, olyan hivatalok léptek működésbe, melyek a cenzúrázást nem is a teljes tiltás, hanem inkább a jutalmazási rendszeren keresztül próbálják érvényesíteni (lásd. MMA).

[iv] Egyszer érdemes lenne megkutatni a szekus besúgók ilyen irányú tevékenységét, vajon hányszor jelentettek „elhajlást a kötelező, cenzúrázott, kánontól” alkotók följelentésében, egyfajta kultúrharc és öncenzúra, meg persze karrierista önérdek nevében?

[v] Szánalmas elferdítése a petíció fogalom eredeti értelmének, intézményének és funkciójának, amit egy „műkedvelő újságíró” (foglalkozásáról bővebb, hosszas noszogatásra sem tudható meg) követett el a napokban, aki nem valamilyen fennálló rend, vagy hatalmi szabályozás, illetve intézkedés ellen (ahogy azt petícióktól megszoktuk), hanem egy személy cenzúrázásáért, esetleg akár munkahelyéről való kírúgatásáért, vagy legalábbis közlési lehetőségeinek korlátozásáért lépett föl. A petíció fogalmazója minden bizonnyal maga is érzi eljárása visszásságát, hiszen nem is tudja megnevezni kiket szólít föl és mire, már azon is túl, hogy minden indoklás nélkül minősít, cimkéz és megbélyegez, és folyamodványát egy személy ellen irányítja, mint a cím jelzi.

[vi] Nem gondolom, hogy szándékosan tette, de nagyon jól kifejezte, és aztán ellenreakciót provokált egy színházzal kapcsolatos olvasói levél szerzője Sepsiszentgyörgyön, melyet aztán szavazásra bocsájtottak, és szemfüles fiatalok meghackeltek.

[vii] A peticionáló amatőr képtelen szabatosan és érthetően megfogalmazni valós szándékát, de cenzori ambíciói a moderálás során kiderülnek. FZs, ugyanis bizonyíthatóan nemcsak obszcén és nyomdafestéket nem tűrő hozzászólásokat „moderál ki”, tüntet el a hozzászólások közül, hanem olyanokat is, melyek ellentmodnanak neki, illetve nekivadult, a vitakultúra alapvető szabályait sem ismerő/gyakorló, „vakközösségének”, melyet éppen a petícióval hozott létre. Szánalmas eljárás, mint ahogy az is, hogy képtelen kézben tartani az általa elszabadított gyülölet-beszéd folyamot.

Nekrológok

Nekrológok

Ezer sebből vérzik a kisebbségi politizálás, de legfőképpen annak lehetünk tanúi, ahogyan az elvtelen és morálisan légüres térben, üres malomként működő inkonzisztens politizálás, nagy sebességgel és drámai módon rohan a vesztébe. Ha voltak, akik úgy képzelték, hogy a politikai filozófia, az elvek, amelyek mentén a kisebbségi politizálás folytatható másodrangúak, sőt lényegtelenek, és a populista etno-nacionalista lózungok és vágyálmok megalapozhatnak politikai stratégiát, mára bizonyára maguk is meggyőződhettek arról, hogy illúzió ilyesmiben reménykedni. Mozgó homokra tartós vár nem építhető, a kalandorpolitika – különösen kisebbségi helyzetben – nagyon gyorsan csődhöz vezet. Így van ez akkor is, ha a politikai osztály a polgárok ignoranciájára tettestársként számíthat – rövid távon és egyik-másik kérdésben –, ha nincs erős ellenállás vagy kritika, ami folyamatosan ellenőrizné és a kívánatos korrekciókra rávenné a politikai elitet. A rommagyar politizálás, egy emberöltőn át két erős és ugyanakkor jó irányba lépegető lábon járt: egyfelől volt az elvi/filozófiai/szimbolikus háttér, aminek lényege, hogy a kisebbségi jogok és a kiharcolásukért folyó küzdelem az egyetemes emberi jogok, a liberális demokrácia értékei, az alakuló közös európai konstrukció távlatát figyelembe vevő politikai kurzus részeként lép föl, és ezzel legitimálja, vagy keretezi be következetes politikáját. Ez az erős elvi politizálás viszont csak a belső demokrácia intézményesítése, az autonómia-követelések szakmai megalapozása, hosszú és következetes alkupolitikák rendszerének működtetése, stb. révén volt lehetséges, a fejlett nyugathoz való alkalmazkodás távlatának fönntartásával. A kisebbségi jogokért való küzdelem mindenkor a polgárok pozitív érzelmeire és attitűdjeire apellált, a kisebbségekkel szembeni toleranciát, sőt pozitív diszkriminációt (positive action), az önmegtartóztatásra, a szélsőségesség elútasítására, stb., alapozott; másfelől pedig volt a pragmatikus, a problémamegoldó reál- vagy kijáró politizálás, ami a közpolitikák szintjén képviselte a kisebbségi közösségek helyi és közvetlen gazdasági/társadalmi/kulturális érdekeit, és különösen akkor volt sikeres, amikor az RMDSz kormánypozícióban volt (ilyenkor még egyfajta közösségi komfortérzetet is fenntartott). A szövetségi politizálás igyekezett egyensúlyban tartani a pragmatikus és a szimbolikus politizálást, a középtérben mozgott, integrálta a helyi, regionális és szélesebb elvárásokat, érdekeket, stb.

Hosszú és kiérlelt elemzést igényelne annak kifejtése, hogy hogyan és különösen, hogy miért épültek le, illetve váltak agyaglábakká a nemrég még márványoszlopoknak tűnő alapok, viszont itt és most csupán a válság legszembetűnőbb szimptómáira, közvetlen kiváltó okaira utalok, nagyon röviden. Máskor is elmondtam, a pragmatizmus feladása, a kormányból, az országos politizálásból való – látszólag önkéntes – kiválással a helyi szintre lett visszavágva, az érdekérvényesítő képesség lényeges lecsökkenésével járt, és vissza nem fordítható károsodáshoz vezet/ett. De elfogyott a levegő körülötte, és hitelét vesztette a kisebbségi politizálás elvi hátterét jelentő európai, a liberális demokráciák, az egyetemes emberi jogokba ágyazott háttere is, mégpedig azzal a  politikai kurzusváltással, ami Budapesten következett be. És az ottani változások messze nem csak retorika-váltásról (ártalmatlannak tűnő „fülkeforr”-ról) szólnak, hanem a nyugati civilizáció és politikai kultúra értékeitől való, régiónkban példa nélküli, elfordulásról, az „illiberális demokrácia” meghírdetéséről, aztán meg egyfajta etno-nacionalista, nemzetállami féldiktatúra („posztkommunista maffiállam”) érdekében elkövetett keleti fordulatról. És ha a nemzetállami illiberalizmus még harcban áll – sőt akár átterjedhet más régióbeli országokra is, mint Lengyelország – a „keleti fordulat” egészen biztos, hogy máris látványosan megbukott. Mindazon keleti atipikus diktatúrák, posztszovjet államok és maga a putyini Oroszország is, melyeket a magyar miniszterelnök az elmúlt két évben példaképnek nyilvánított, gazdasági/pénzügyi/katonai válságba, de legalábbis recesszióba kerültek. Egyre inkább látszik, hogy a Putyin-féle petrodollárok, és a geopolitikai politikában zsarolási eszközként használt gázbevételek radikális lecsökkenése (nem mellékesen, ilyen altalajkincsekkel Magyarország eleve nem is rendelkezett) gazdasági csődöt és politikai instabilitást eredményez, nincs erős „Kelet”, aki fele fordulni lehetne, a nyugati integrációnak nem látszik reális alternatívája. És a hatumák esetében, igaz ugyan, hogy az EU lassan mozdul, és sokszor érzéketlen a sajátos kisebbségi kérdések iránt, de a keleti despóták semmiféle kisebbségi jogokat – horribile dictu autonómiát – még csak nem is ígérnek, az önkorlátozás és a tolerancia nem dívik arrafele, sőt. Miután a jelenlegi magyar kormányzatnak sikerült megosztani és bedarálni, klientúrája részévé domesztikálni az összes határontúli magyar politikai szervezetet, most ott tartunk, hogy mindenik szervezet tehetetlen és decentrált, olyan politikai manőverekre kényszerül, melyeket Budapest diktál és hiteltelen, inkonzisztens, kettős nyelvezetet kénytelen használni. A történet ma a „jó” magyar nacionalizmusról, fundamentalista, gyűlöletre alapozott, kirekesztő nőellenes, kisebbség-, és menekültellenes, stb., politikáról és a ”rossz” román/szlovák/szerb/ukrán stb, nacionalizmusról szól, és a kettős mérce hiteltelenné és ugyanakkor hatástalanná teszi azt a politikai diskurzust, mely mindezidáig  a kisebbségi politizálás hátterét adta.

Jól jelzi a rommagyar politizálás és a média-szabadság mély válságát, hogy nincs is ma olyan rommagyar média, mely lehozta volna Markó Béla (nemrég RMDSz-elnök, még mindig szenátusi frakcióvezető, stb.) szövegét, melyet Kasza József nekrológjaként fogalmazott meg. Markó – jellemzően csak a kívülálló, elemző pozíciójából, és nagyon is szimbolikus jelentőségű nekrológként – a hatuma politizálás ellehetetlenüléséről a következőképpen fogalmaz: „... a határon túli magyar szervezetek ÖNÁLLÓSÁGA (kiemelés – MNL) összmagyar érdek, mert csakis így lehetséges ebben a hallatlanul összetett - és a mai Európában tovább bonyolódó - helyzetben eligazodni, kiutat találni.  Nem alárendeltségben, hanem partneri együttműködésben a mindenkori magyar kormánnyal, beszélő viszonyban minden demokratikus magyarországi párttal, elutasítva az újabb és újabb próbálkozásokat, hogy besoroljanak minket jobbra vagy balra. Saját országainkban pedig úgy kell küzdeni az autonómiáért, hogy közben integrálódjunk is az ottani politikai életbe, hiszen egyedül semmire sem megyünk.” Értelmezésemben a volt elnök éppen arra utal, hogy a fű alatti elfideszeződés a szervezetek autonómiájának feladását eredményezte, a saját kiutkeresés feladását, az ezeregyéjszaka meséire hajazó nemzeti diskurzusok pufogtatásáért, szittya múltas mézes-mázos (viszont szigorúan trágárkodó, középkort idéző) szövegelésekért, melyek sehova sem vezetnek. És tovább: “Ha körbenézünk a Kárpát-medencében, jól észrevehető, hogy vergődnek ismét az utódállamokban a magyar közösségek, KISZOLGÁLTATVA egyrészt a MAGYARORSZÁGI POLITIKA KÉNYE-KEDVÉNEK (kiemelés – MNL), másrészt saját államuk felerősödő asszimilációs nyomásának. Folyik a harc ezeknek a közösségeknek a lelkéért, de hát ennyit látni kellene: a lelkünk a miénk”. Élesebb kritikát fogalmazni sem lehetne a Kelemen-kurzus ténykedésével kapcsolatban, a kelemenizmus sem szilárd elvi alapokkal, sem pragmatikus, érdekérvényesítő zsarolási pontenciállal nem rendelkezik, önállóságával együtt a rommagyar politizálás mindkét pillérét föladta. Markó hangja a józan hang, csak sajna nekrológban, és sajna vajdasági használatra szánva: megkésett S.O.S.