Komment világ, itt és most

Komment világ, itt és most

Az egyre sűrűsödő világhálón, a cyber space-ben, vagy ha úgy tetszik a megvalósult “globális faluban” minden fegyver többélű, attól függ hogyan forgatod, vagy másokat vág meg vagy magadat: nyíl és bumeráng egyre megy.

Az online “beszólások” és a közönség “visszabeszélésének” lehetőségével, mellyel egyre gyakrabban élnek a minden rendű és rangú közszereplők, alapjaiban rendítik meg az eddigi kommunikációs gyakorlatokat, halmozottan érvényes Marshall McLuhan régi bon mot-ja, hogy valójában a “médium maga az üzenet”[i], azaz, a média, az interaktív online felületek “természete” és tulajdonságai alapjaiban befolyásolja a társadalmat, a közéletet, a nyilvánosságot, de még a politikai színteret is. Egyben azt is láthatjuk, hogy az Eliot Aronson által igen szellemesen bemutatott-elemzett “rábeszélőgép”[ii] – az egyirányú, a médiából a “hallgatóság” fele áradó meggyőzési dömping, különösen a politikai marketing terén kivédhetetlen demagógia és populizmus áradat, mely nem is a “főuton”, hanem az érzelmi hatás mellékösvényein tudott mindent fölülírni, mellyel szemben alig volt védekezési lehetősége a megcélzott közönségnek – két évtized alatt kimerült. Az interaktív médiafelületek sajátossága folytán a közönség egyre gyakrabban “visszaszól”[iii], képes befolyásolni, eltéríteni, megváltoztatni vagy éppen ellenkezőjére fordítani még a gondosan kitervelt propaganda, vagy marketing kampányok üzeneteit is. A kommentek, mémek, mindenféle internetes beszólások, posztok, a trollkodás, a névtelen vitázók fórumai az internetes közösségek és navigálók “virtuális világa”, ráépül a médiumra, illetve szembefordul annak hagyományos (technikai értelemben is lehatárolt voltára, elsősorban a nyomtatott, papíralapú kiadványokról beszélek, az offline működésmódokról) funkcióival, azzal a régebbi képzettel, hogy ami meg van írva az maradandó, míg a beszéd ugye, az elszáll. Hol van már az a nehézkes kommunikációs eljárás, hogy az olvasó-néző-hallgató papírt írószert ragad, és levelet ír a “szerk.”-nek, melyet postára tesz és azután várja a reakciót postafordultával érkezni, vagy a nyílvános választ a következő nyomtatott lapszámban, adásban megjelenni? Az online kommunikáció azonnal megjelenik a virtuális hálón, instant üzenetek keringenek garmadával, sőt azok tartalma még utóbb is megváltoztatható, ha visszatér rájuk a kommentelő. És persze a dolog interaktív, egyszerre többen üzennek az adott téma kapcsán, alig megvárva a reakciókat, csak úgy szinte reflektálatlanul “beszólnak”, vagy “csak úgy” kiposztolnak valamit “kommentre”, s ha kedvük tartja, azzal már el is tűnnek a nettről, visszalépnek az offline módba és  felszívódnak.

Félreértés ne essék én nem ezt vagy azt az üzemmódot és végképp nem a szólásszabadságot és a megváltozott kommunikációs lehetőségeket bírálom, balgaság is lenne, hiszen a folyamat visszafordíthatatlan, nem gyömöszölhetjük vissza a palackba a kiszabadult dzsínt, a cyber space szellemét. Csak arra figyelmeztetnék, hogy az online, és interaktív felületek nyilvánossága a mediatikus tér részei, figyelembe vesszük vagy sem ezt a tényt (egy-egy fb, vagy blogbejegyzést annyian vagy még többen is olvasnak, mint egy-egy sajtóban, nyomtatásban vagy szerkesztett online kiadásban megjelenő cikket), a nyilvános beszéd felelőssége létezik, sőt számonkérhető, az alkalmi “médiamunkás” uszító és gyülölködő, mások méltóságát sértő, stb. kommentjei büntethetőek.

Azért fordítom a figyelmet a gyülöletbeszédet termelő és kommunikáló kommentelők világa fele, mert ez bizony komoly problémát jelent saját társadalmunkban is, továbbá azt tapasztalom, hogy nagy a tanácstalanság az ilyen szövegek és bejegyzések megítélését illetően.

Egyre terjedőben ugyanis a rommagyar virtuális térben is a (gyakran névtelen) gyűlöletbeszéd, és elkövetői, hívei talán észre sem veszik, hogy nyilvános térben mozognak és, amit tesznek az nem csupán frusztráltságukból, tudatlanságukból, rosszindulatukból, stb. származó “gőznek a leeresztése” (“a beteg kibeszéli magát, a beteg megnyugszik”), hanem tematizálja, eltéríti és megrontja a közbeszéd minőségét, szélsőséges esetben pedig cselekvésre buzdít, kirekesztésre, mások megbélyegzésére, és végső soron, agresszív tettekre uszít.

Az indulatos, mindenféle ésszerű érvet nélkülöző kommentek jórésze a haza-, illetve nemzetárulás vádját jelenti ki a legkülönfélébb összefüggésekben, olyanokkal szemben, akikkel nem értenek egyet azok, akik “nemzetben” gondolkodnak és nem “fogalmakban”, akik minden kritika nélkül tekintenek, olyan szimbolikus kategóriákra (imagined community), mint a nemzet, a haza, nálunkfele pedig az autonómia. A felbőszült és logikus-racionális beszédre képtelen kommentelők hada védi meg[iv] – szimbolikusan, persze nem létező ellenféllel szemben – az égi és földi hazát, a “szent nemzetet”, és teszi ezt folyamatosan. Észre sem veszik, hogy a megosztó beszéd, a hazaárulózás, abból a jól irányított politikai kommunikációs megtévesztésből ered, hogy a jelenleg regnáló magyarországi hatalom (és a szélsőjobb erre még egy lapáttal rádob) azt az ellentétet, mely valójában – nekünk magyaroknak – más nemzetekhez képest határozná meg a helyünket, azt a nemzeten belülre helyezi el. A nemzetpolitika (NER[v], nemzetstratégia, nemzeti minimum[vi], és intézetei[vii]), lényegében ezen a tévesztésen fejlődnek ki, mármint azon, hogy a külpolitikai jelentőségű határvonalat, mely nemzeteket és azok érdekeit választja el a világpolitikai térképen, saját kulturális nemzeten belül helyezték el. Ebből az aprónak tűnő csúsztatásból indul el aztán a végeláthatatlan haza-, illetve nemzetárulózás, annak a méricskélése, hogy ki mennyire része vagy sem az elképzelt nemzetnek, melyről kommentelőink sok kilóméteren és végtelen sok gigabite memória-felületen, szerverek sorozatán átfolyva képesek üzengetni, naphosszat. Az sem látszik, hogy ki és mikor, mennyi energiával lesz képes, ha ugyan képes lesz, helyére tenni a kommentek világának ezt a téves irányú áradatát: a cyber space a megtévelyedettségre, a gondolatok és érvek hiányára érzéketlen, szinte mindent elvisel, s persze felelőssége csak az ott szereplők felelőssége lehet. Ajánlom vállaljuk fel, mert így folytatva a “magyarok nyílai”, biza bumerángokká válnak: önsorsrontássá.

---

[i] Marshall McLuhan 1964, Understanding Media: The Extensions of Man, McGraw Hill, NY.

[ii] Pratcanis A.R.- Aronson E. 1992, A rábeszélőgép, Ab ovo, Bp.

[iii] Sas István 2008, A „visszabeszélőgép” avagy az üzenet Te vagy!, In: Médiakutató, Ősz

[iv] Feleslegesnek találom ide kapcsolni az ilyen kommentek valamely fellelhetőségét, bárki másodpercek alatt a „hazaárulózó”, „nemzetárulózó” kommentek ezreit tudja kikeresni a neten, határon innen és határon túl. A google-kereső több tizezer ilyen kommentet lel fel másodpercek alatt!

[v] A program, melyet a fidesz mintegy örök krédóként hirdetett meg, szántszándékkal teszi a külpolitikában jelentéssel bíró „nemzetpolitikát” belpolitikai, illetve a határontúli magyarok vonatkozásában „össznemzeti” fogalommá. Ezzel a nemzetegyesítés folyamata szelektívvé válik, egyesek a nemzeten kívülre helyezhetők még akkor is, ha ennek semmiféle érve, logikus háttere, vagy jele nincs. Az egyesítés másik oldala a kirekesztés, egyesek megbélyegzése, marginalizálása, stb. Ez az igyekezet elsősorban az ellenzéket célozza, de kiterjed a közélet és kultúra, sőt a tudomány, stb. , minden területére. Ez magyarázza azt is, hogy az olyan kijelentések, mint „Magyarország jobban teljesít” hihetők lehetnek sokak szemében, ugyanis semmilyen nemzetközi összehasonlítás nem igazolja a kijelentést csupán az a szempont, hogy – állítólag  – a jelenleg regnálók „nemzetibbek”, mint az előzőek, mint az ellenzékiek, és ezért lehet a „magyarság-teljesítmény”, akár (verseny)vizsgatétel, vagy ezért hoznak létre nemzetstratégiai intézményeket.

[vi] Nálunk egyenesen egy új rommagyar párt alakult ennek a szelektív nemzetegyesítő, illetve a jelzett külpolitikai elvárásnak, a belső politikai mezőnyre alkalmazásának a „kivitelezésére”. Az EMNP-t megalapozó elméleti igényű (issue statement) tanulmányukban, majd a politikai fellépéseikben Tóró T. Tibor és tsai, folyamatosan egy „nemzeti minimum” körüli konszenzust követelnek. De úgy, hogy nem más nemzetekhez képest igyekeznek saját magyar álláspontot, esetleg oppozíciót teremteni, hanem „színvallásra” próbálják kényszeríteni a politikai ellenfeleket, rájuk bizonyítani, hogy nem eléggé „nemzeti elkötelezettek”, lásd: Magyari Nándor László 2011, Kis rommagyar politikai szimulákrum, In: Magyar Kisebbség, 1-2, 70-86 pp.

[vii] A mai Magyarországon két ilyen intézmény is működik, a másodikat “hitbizományként” hozták létre szászjenőnek. Azt hiszem minden más ország esetében, illetve a külföldi megfigyelők-elemzők mindenike számára, egy ilyen intézet egyenlő lenne a külpolitikát megalapozó, az ilyen döntések előkészítését segítő tudományos háttérintézettel, nem úgy esetünkben, ahol a „belső” kirekesztő mechanizmusok és megosztó manőverek, a „magyarságteljesítmény” mérési eszközeinek kidolgozását célozza meg mindkét intézet, az egyik „tisztán belpolitikai” keretben, a másik „Kárpát-medencei magyarság” vonatkozásában.

A polip halálos ölelése

A polip halálos ölelése

A mai magyarországi politikai-közéleti viszonyoknak egy elméletileg, módszertanilag és fogalmilag koherens és gyakorlati jelentőséggel bíró keretbe foglalása – éppen a kormányzati rendszer sajátmagára alkalmazott (unortodoxia, NER) nem szokványos megnevezései, újító politikai kommunikációs kliséi miatt – minden elemző számára óriási kihívás. A tegnap útjára bocsátott Magyar Bálint nevével fémjelzett, általa szerkesztett tanulmánykötet (Magyar polip – a posztkommunista maffiaállam, Noran Libro Kiadó, Bp.) szándéka szerint, egy olyan modellt fogalmaz meg és jár körül, mely éles kritikai beállítottsága mellett az orbáni rendszer „titkainak” megfejtésével, a mögöttes célok leleplezésével kecsegtet; a posztkommunista[i] maffiaállam[ii] elmélete, induktív logikával, az egyébként egymástól független (legalábbis a külső szemlélőnek annak tűnő) egyedi események, intézkedések és vezetési stílusok, valamint azokat kísérő elrejtő technikák[iii], stb. rendszerszerű összekapcsolását jelenti. Olyan értelmezési keretet kíván nyújtani, mely éppen a különféle területek összekapcsolásától remél többletértelmet, hasznos és eligazító tudást, kritikai fegyvert. A kötet fő tanulmánya azt a sarkalatos kérdést veti fel, hogy mire valók azok a sajátos, sőt rendkívüli, (ugyanakkor máshol csak szétszortan egyes elemeiben fellelhető) politikai-kormányzati intézkedéssorozatok, melyek rendszerszerűségükben precedens nélküliek, melyek ugyanakkor alapjaiban forgatják fel azt a többé-kevésbé állandósult politikai, jogi, gazdasági, szociális és kulturális rendet (ti. a nyugati típusú liberális demokrácia, és piaci kapitalizmus rendjét), mely nemrég még meghonosodni látszott? Qui prodest, kinek használ az a felfordulás, aminek során új alkotmányt írnak (aztán ezidáig már ötszőr írják át/módosítják[iv]), szembemennek az európai intézmények elvárásaival[v], már-már szétfeszítik a liberális demokráciák bevett intézményi és működésbeli rendszerét[vi]; felélik a gazdasági tartalékokat, piackorlátozó intézkedéseket foganatosítanak, a tulajdonviszonyok újrarendezését, államosítást és egyes szereplők helyzetbe hozását teszik lehetővé[vii]; szétszabdalják a szociális állam megmaradt hálóját[viii]; az újra központosított oktatási rendszeren keresztül mintegy sajátos – letűnt időkre emlékeztető – tartalmakat közvetítenek; felszámolják a kultúra intézményes autonómiáját[ix], megszállják és saját befolyás alá vonják a média majdnem teljes spektrumát[x], stb.? Magyar Bálint és neves szerzőtársainak válasza az, hogy – minden más lehetőséget mérlegelve és sorra kizárva, és persze itt nagyon leegyszerűsítve – egy olyan politikai vállalkozás rendszerének kiépítésénél és bebetonozásánál vagyunk tanúk, és/vagy résztvevők, mely nem az országot, nem a nemzetet, nem a többséget szolgálja, és semmilyen más távlatos célja sincs (még a diktatúra bevezetése sem cél) csupán a hatalmon levők, mindenekelőtt a vezér („keresztapa”[xi]) és személye körüli kis számú beavatott („fogadott család”[xii]) anyagi hasznát (vagyonosodását) és önkényes hatalmát szolgálja. A nemzeti és szociális populizmus, a megtévesztő és hamis politikai kommunikáció, a végletesen megosztó verbális agresszió, a fenyegetések egész rendszere, a kormányzati és parlamentáris működés központosított és kézivezérléses rendszere, stb., összességükben, és mindent egybevetve, a maffiaszerű szervezett politikai felvilág[xiii] (hol békés, hol erőszakosabb) kiépítését követik. A posztkommunista maffiaállam kiépülése, annak sikere azt jelentené, hogy a hatalmi elit „nemzeti szinten centralizálja és államilag monopolizálja a korrupció gyakorlatát”; a magánérdek a közérdek fölé kerekedne nem véletlenszerűen és nem egyszer, hanem rendszeresen és általában: a politikai vállalkozás mindenestől gazdasági vállalkozássá válna, új – kizárólag a „keresztapa” és a „fogadott család” számára előnyös – rend jönne létre.

Ráadásul ez az új rend bevallottan arra törekszik, hogy kiterjedjen a magyarság, a „magyar Kárpát-haza”, egészére (NER), a polip folytogató karjai, a „centrális erőtér” akarata, a határontúli magyarság vonatkozásában is érvényesüljön. Azzal kezdődően, hogy a budapesti kormány eleve „megválogatta” azokat a határontúli magyar szervezeteket, melyekkel együttműködik, és elsorvasztotta, marginalizálta azokat, melyekkel nem kívánt tárgyalni sem. Kénye-kedvére magozgat a politikusok között is, van akit kegyeibe fogad, van akit pedig ösztrakizál közülük, persze a behódolókat favorizálja, az engedetlenség (autonómia!) legkisebb jele pedig kegyvesztéshez vezet; csak „barátok” (értsd vazallusok, hodolók, kliensek) vagy „ellenségek” (árulók, idegenek) vannak, és jaj ez utóbbiaknak: a barátoknak csurran-cseppen, persze a vezér tenyeréből, mintegy személyes jótéteményként, az ellenség pedig pusztuljon. Ebben a vonatkozásban mindenekelőtt a nemzeti retorika és populizmus hat, különös módon, nemcsak az „egyszerű voksolóra”, a köznépre, hanem még a minden hájjal megkent politikai osztály tapasztalt tagjaira is. Vajon milyen rációból, milyen alapon gondolja a rommagyar politikai elit és az értelmiségi mainstream, hogy az autonómiák felszámolásában jeleskedő, a mindent maga alá rendelő vezér, a polip csápjainak átnyúlása és szorítása, kivételesen autonómiát fiall minálunk? Vajon nem az a kevés beavatott – Orbán itteni helytartói[xiv] és titkos ügynökként viselkedő „fogadott családtagjai”[xv] – érdekelt csupán a rendszer itteni „bevezetésében”? Minden esetre a kisebbségi lét tehertétele, a román állam korrupciója (saját részvétellel, persze) és a magyarországi posztkommunista maffiállam begyűrűzése, megítélésem szerint, túlságosan nagy terhet ró a rommagyarságra, mindnyájunkra. Kérdés, hogy ekkora súlyt még el bírunk-e viselni? Ezen az úton haladva vajon nem porladni fogunk, mint a „szikla”? És ami a legfontosabb: vannak-e alternatíváink[xvi]?

A magyar polip kiépülésének – minden jel szerint – komoly esélyei vannak, még akkor is, ha esetleg Magyar Bálint (és társainak) fogalomhasználata nem is válik mindenestől elfogadottá, vagy más megnevezések és fogalmi keretek lesznek az interpretáció domináns kereteivé, ölelésének súlya pedig megfojthatja az amúgy is sebezhető, (sőt máris ezer sebből vérző) határontúli kisebbségek társadalmát is.

---

[i] A posztkommunista jelző arra utal, hogy a rendszerváltás előtti politikai berendezkedésnek, állapotoknak szerepe van a mostani kialakulásában, “mely a kommunista diktatúra talaján, annak bomlástermékeként jön létre” (MB, i.m. , 40.) és ennyiben a leginkább a volt szovjet köztársaságokban létrejött (kivétel Balti államok) rendszerekre hasonlít, melyhez Magyarország kitérővel jutott el.

[ii] A maffiaállam megnevezés azt jelzi, hogy a jelenlegi hatalom működési módozatát, ha úgy tetszik egész stílusát tekintve a maffia működési módozatára hasonlít; patriarchális rend alapján szerveződik, de itt a „fogadott család”, a személyesen kontrollált jutalmazott és büntetett, stb. klienturális rendszer játszik központi szerepet, ehhez képest minden más struktúra alárendelt: „illegitim neoarchaizmus” (M.B. i.m. 41-43.)

[iii] Fontos és gondolatébresztő eljárás, hogy a kötet szerzői minden egyes részterület elemzésénél, értelmezésénél, részletesen szólnak azokról a pr fogásokról, politikai kommunikációs panelekről, elrejtő és megtévesztő trükkökről és az “újbeszél” jellemző kifejezéseiről, melyek az illető területet jellemzik. A kötet egésze “leleplező” és egyben kritikai éllel íródott, és a kritika nyomán, tulajdonképpen kijelöli azokat az irányokat, amelyeken elindulva egyfelől a rendszer totális kiépülése megakadályozható, másfelől pedig alternatívák körvonalazódhatnak. Az is világossá válik, hogy a szerzők nem a jelenleg regnáló kormány intézkedéseinek a “visszacsinálását”, az előző kormányzatok alatt tapasztaltakhoz való visszatérést ajánlják, hiszen szinte a jelenlegi kormányhoz hasonlóan éles kritikát fogalmaznak meg a megelőzőekkel kapcsolatban is.

[iv] Szakértő szerzők nemcsak azt róják fel a jelenlegi rezsim jogalkotó és alkalmazó eljárásaiban, ami a leglátványosabb, és amit a legtöbb (nyugati) bírálat ért, hogy zavaros és inkoherens alaptörvényt írtak mindenféle konzultáció nélkül, hogy az Ab hatáskörét megnyírbálták, hogy a bíróságok működését önkényessé tették, és általában gyengítették a “fékek és ellensúlyok” rendszerét, hanem – az új szemléletnek megfelelően – a jogalkotási rendszer egészét kritizálják. A kormányzó pártok arra használják a parlamentet, pontosabban az ottani kétharmadukat, hogy akár utólag is “lepapírozzák” az önkényes intézkedéseiket, elfedjék illegitim és törvénytelen dolgaikat, stb. : “A parlament az önkényes döntések lepapírozását szolgálja csupán. A törvény előtti egyenlőséget felváltotta a törvény utáni egyenlőtlenség.” (i.m., 45.). A jogállamiság (részbeni) felszámolása a maffiaállam működésének alapfeltétele, ugyanis amint azt Fleck Zoltán tanulmányának bevezetésében írja: “A jogállam elvileg és az intézményi gyakorlatok szintjén is kizárja a maffiaszerű működést” (i.m. 143.).

[v] Lattmann Tamás ezzel kapcsolatban arra a pesszimista következtetésre jut, hogy a jelenlegi magyar kormány olyan ügyesen képes kihasználni az EU-rendszerében fellelhető „kiskapukat”, jogi és intézményes hiányosságokat, hatástalanítani az eszközöket melyek a hatékony ellenőrzést (és/vagy büntetést) lehetővé tennék, hogy „Európa még akkor sem biztos, hogy segíteni tud, ha akar” (i.m. 194.).

[vi] A Magyar Bálint és tsai által leírt rendszert, talán a Zakaria Fareed által elsőként felvetett “illiberális demokrácia” kifejezésével lehet illetni. Az eredeti helyen a szerző azt mondja, hogy az illiberális demokráciák legitimitásukat a vékony, csupán formális,  “még” demokratikusnak nevezhető voltukból nyerik, vagyis a formálisan többség által választott parlamentiségből és az ez alapján kialakított kormányzásból. Zakaria arra hívja fel a figyelmet viszont, hogy az illiberalizmus, a “fékek és ellensúlyok” rendszerének hiánya, a civil társadalmi kontroll gyengesége, és az autokratikus vezetési módszerek magát a liberális demokrácia eszméjét kompromittálják. A volt szovjet tagállamokat és a harmadik-negyedik világbeli formális demokráciákat sorolja ide (Zakaria, Fareed 1997, The Rise of Illiberal Democracy, in Foreign Affairs, 76/6, 22-43 p.). Ezzel szemben Colin Crauch a posztdemokráciákat a liberális és demomratikus elemek szétválásával az előbbieknek a gazdasági főszereplők és az erős civiltársadalmi szerveződések nyomására való dominanciájával jellemzi (Colin Crauch 2004, Post-Democracy, Polity Press).

[vii] Az új tulajdonosi réteg jellemzője, melyet igyekszik a rezsim a vagyonok és közszolgáltatások rendszerének “újraosztásával”, tehát nem piaci eszközökkel, hanem politikai beavatkozással, kialakítani – akár minden szakértelem és előzetes tapasztalat nélküli személyeket is tulajdonhoz és állami megrendelésekhez juttat – a vezérhez és fogadott családjához kapcsolható. Nem “nemzeti polgárság”, vagy “nemzeti középosztály” építése folyik, mint azt sugallják, csupán a klientúra helyzetbe hozása, a “multik”, a bankok és az eddigi tulajdonos (vállalkozó) réteg kárára, no meg természetesen mindazok kárára, akik kimaradnak a NER-ből, akik bírálják, vagy ellenzik a maffiaállamot és a keresztapa hatalmát (lásd, Csillag István: A küldetés: vagyonosodni – Elitcsere családi alapon és Becker András: Orbán Zrt., i.m.).

[viii] Krémer Balázs arról ír, hogy a maffiaállamnak nincsen ideológiája és a legtöbb ideológiai alapon szerveződő politikai formációtól eltérően az egyenlőség eszméje sem fontos számára, nyíltan és következetesen „csak” és kizárólag a vezér és fogadott családjának érdekeit követi, minden szociálpolitikai intézkedése az egyenlőtlenségeket, a szegénységet és mélyszegénységet növeli (olykor – lásd hajléktalanok esete – kriminalizálja), a klientúra nyerészkedési vágyának javára (Krémer Balázs: A maffiaállam társadalomképe és társadalompolitikája).

[ix] Bozóki András izgalmas fejtegetései között találjuk azt a kijelentést miszerint „Nem kulturharc zajlik, hanem harc a kultúra ellen”, a kultúra területén csak a vezér kulturfilozófiájának (sic!) megfelelő szimbolikus, antikommunista, antiglobalista, múltat idéző, a NER-nek elkötelezett kulturális tartalmak kaphatnak támogatást. A biztosíték erre pedig, az intézményes és művészi autonómia színtereinek einstandolása, felszámolása, az intézményvezetők lojális „fogadott családtagokra” való leváltása, illetve a nem tetszők kivéreztetése, ami gyors ütemben folyik (Bozóki András: Családi tűzfészek. A kultúra a szimbolikus politika fogságában, i.m.).

[x] Vásárhelyi Mária arra hívja fel a figyelmet, hogy a média megszállása és alárendelése, nemcsak annak üzenet(hír) közvetítő és véleményformáló hasznáért folyik, hanem egyben a pénzmosás egyik fontos helyszíne, amelyen keresztül a klientúra, a médiamogulok kistafirungozása is történik (Vásárhelyi Mária: A médiapolip működése – agy- és pénzmosoda, i.m.).

[xi] A gyakran használt “keresztapa” kifejezés minden kétséget kizáróan Orbán Viktorra vonatkozik, aki, mint a maffiaállam legfőbb hatalma maga alá gyűri és mindenben meghatározza a különféle jogállású vazallusok „családias” rendjét, teljhatalmú és önkényes uralkodója a rendszernek, aki első körben csak a pártot, majd a „fülkeforradalom” révén az államot sajátította ki, és formálja saját képére.

[xii] Fogadott család a szervezett felvilág, a vezér családja és a családszerű kötelékekkel összeláncolt klientúráját jelenti, de határai, lényegében, a nemzeti együttműködés rendszerének határáig terjed. Ti. aki nincs benne ebben a hálózatban, az nem is számít, arra nem tart igényt, azt nem szólítja meg, és főként nem veszi be az üzletbe a keresztapa.

[xiii] A szervezett (politikai) felvilág kifejezést Magyar Bálint – a szervezett alvilág mintájára, annak ellenében definiálja. Azt mondja, hogy nem egyszerű politikai, illetve közéleti korrupció jellemzi a mai Magyarország viszonyait, nem a még oly erős state capture (a gazdasági hatalmasok fogságba ejtik a kormányzatot) kifejezés illik rá, hanem éppen fordítva egy “politikai part döntéshozó potenciálját használják magánvagyonok gründolására” (Magyar Bálint, i.m. 14.).

[xiv] Tőkés László és szervezete/pártja, Tóró T.Tibor és pártja, Izsák Balázs és szervezete, Bíró Zsolt és a maradék MPP, stb., hogy csak a politikusokat említsem, már részei a „fogadott családnak”, Orbán „barátai” és helyi képviselői. De még Kató Béla püspök (és vállalkozó) is, aki elsőként nevezte Orbánt „fejedelemnek”, és egy egész sor egyházi méltóság és értelmiségi tag, vagy legalábbis jelölt.

[xv] Borboly Csaba, Tamás Sándor és Antal Árpád a székelyföldi kiskirályok, egyelőre, az anyaországi rezsim rejtett tartalékai, fedett ügynökei, Orbán RMDSz-es hívői-követői, de mögöttük lassan-lassan Kelemen Hunor és csapata is felsorakozik, legalábbis szándék szerint, pénzszűke van, és hosszú sovány esztendők elé nézünk, az opportunistáké a világ!

[xvi] A rommagyar politikai mezőny jobbra billenése és az igyekezet, amellyel minden politikai formáció – beleértve a Kelemen-féle RMDSz-t is! – a posztkommunista maffiaállam kegyeit keresi, kiszolgáltatottá és sebezhetővé teszi a teljes politikai palettát, autonómiáját veszi el a teljes itteni politikai szcénának: vazalluspártokat hoz létre. Ráadásul a félreértett fidesz politikai kommunikáció révén, sokan „a Jobbiknak csápolnak, hadd örvendezzen a fidesz”, észre sem veszik, hogy Orbán semmiféle autonómiában nem érdekelt (apropó a magyar vezető kormánypárt volt az egyetlen anyaországi, amely nem vett részt a nagy menetelésen, nem vettük volna észre?), a maffiaállam kiterjesztésén fáradozik (ezt szolgálja a kettős állampolgárság éppen úgy, mint a (fél)szavazati jog, még azt a manipulációt sem észleljük, melyet itteni csatlósok terjesztenek, hogy az EP választásokon a fideszre „kettős-szavazzanak” az itteniek!, mit számít, hogy illegálisan). S, akkor ne feledkezzünk meg arról, hogy az anyaországban mégiscsak van ellenzék, azért nem mindenki része politikai értelemben a maffiaállamnak, és  – bár ma nehezen hihető – egészen biztos, hogy a mai rezsimnek egyszer vége lesz, az ellenzék, ha nem is jövőben, de biztosan győzedelmeskedni fog. Nálunk pedig ellenzék akkora már nem lesz, a teljes politikai mezőny „belép” (önként és dalolva) a posztkommunista maffiaállam rendszerébe (tokostól vonostul) és a bukást követően, hogyan tovább? Vajon még visszaszerezhető lesz az elvesztett autonómia? Nem, nem az az illuzórikus, mely még körvonalazódni is alig látszik, hanem az a reális, melyet – legalábbis az RMDSz – oly féltve épített-ápolt?