Uralni a politikai káoszt

Uralni a politikai káoszt

A káoszteremtés és „új rend” bevezetése, olyan politikai eljárás, vagy ha úgy tetszik hatalomtechnikai gyakorlat, mely úgy működik, hogy a hatalom először megzavarja, felforgatja a „fennálló rendet”, kimozdítja helyéből az értelmezési kereteket, azt amit addig a dolgok állásáról tudtunk, megzavar és elbizonytalanít és ezzel kiszolgáltatottá tesz, védtelenné a manipulációval szemben. A megszokott, leülepedett értelmezések és jelentések, a politikai szcéna megalvadt struktúráinak felkavarása, az addig megszokott elrendeződések, a ki, kivel és ki, ki ellenében foglal helyet a palettán felrúgása célzatos káoszt teremt. Arra való, hogy aztán valakik hirtelen új (szimbolikus) rendet teremthessenek, hogy szakadást hozzanak létre, olyan cezúrát, mely lehetetlenné teszi a megelőző elrendeződésekhez való visszatérést. Közben persze az uralkodók hatalmukat is megerősítik, olyan jelentésfelhőt hoznak létre, amelyben csak ők igazodnak el, megszűnik fölöttük mindenféle társadalmi-, politikai-, sőt magának a józan észnek, a kontrollja is. Az ilyen helyzetekben a hatalom egy pillanatig, azért mutatja meg sebezhetőségét, vagy legalábbis nyitottságát, hogy a másik pillanatban éppen megváltozhatatlanságát mutathassa fel. Manipulációs technikák segítik az ilyen eljárást, olyankor lehetnek sikeresek, amikor a kommunikációs csatornák és a megszólalók fölött teljes ellenőrzést gyakorol a hatalom. Egyébként kockázatos, hiszen, ha lelepleződik legitimitást, hitelességet rombol, kudarcot eredményez.

Úgy látom, hogy a legutóbb a médiákban elkövetett politikai megnyilatkozások, nálunk és velünk kapcsolatban Magyarországon, ilyen jelentésfelhőt, káoszt igyekeznek teremteni, hogy aztán a kampányba való belelendülés előtt „új rendet” jelentsenek be a hatalom képviselői, (az establishment), új felállást, mely mögé nem lehet visszamenni. A politikai kommunikációs mutatvány célja, hogy az eddig „más csapatban játszó” Tőkést a szövetség listájának élén újból elfogadtassák, ha úgy tetszik rehabilitálják, persze lényeges anyagi támogatás fejében, és „megjavítva” a Fidesz-RMDSz kapcsolatot. Nem mellesleg viszont beáldozzák az EMNPt és végképp ellehetetlenítik, már szükségtelen, sőt a „jobboldalt” fölösegesen megosztó pártként feltüntetve azt. Az új zsebpárt – úgy tűnik – megtette a magáét, fenyegetett, felfordulást okozott, zsarolással próbálkozott (kiteljesítette a politikai mezőny szimulákrum jellegét[i]) aztán áldozatként kivérzik/kivéreztetik (mintegy collateral damage-ként), beáldozzák. Nem mellesleg, az RMDSz-nek a Fidesz „oldalára való átsorolása”, az oda való csatlakozás a Markó-éra reális végét jelentheti: az erdélyi táradalom-, kultúra-, stb. sajátosságára épülő kis, de önálló politikai mező felbomlik, illetve beolvad a meghirdetett „nagy nemzeti egységbe”. (Ilyen körülmények között, egyre álságosabb az autonómia hangoztatása, az implózió elkerülhetetlen.) A fideszes Budapest maga alá gyűri a kis határontúli világokat, nem mellesleg a megkönnyített kettős állampolgárság megadása is ezt a célt szolgálja, a magyar kormány megosztó kísérletei és hideg, elutasító viszonyulása, a pártklientúra támogatásának megtagadása, stb. mind-mind ezt a célt szolgálj(t)ák. Viszont a folyamat még nem zárult le, még kerülhet homok a gépezetbe, a káoszteremtők szándéka a visszájára is elsülhet, ehhez viszont az eliteknek fel kellene ismerniük a jelzett politikai játszma igazi tétjeit és a mechanizmust magát. A helyi hatalmasok politikai ténykedéseit tekintve én ebben kételkedem[ii], inkább gondolok arra, hogy a főszereplők – ne feledjük hiú és erősen felnagyított egóval rendelkező szereplőkről van szó (Orbán, Tőkés, Kelemen) – dafkeségből, („szívatástudatból”), önimádatból, stb. hibát vétenek, megsértődnek, vagy türelmetlen gesztusokat követnek el. Meglepetésre viszont mindig számítani lehet egy ilyen átfogó „kiugrás”, illetve átállás kivitelezésében, és máris láthatunk ilyesmit.

Míg Tőkés egy a Népszabadságnak adott interjúban közeledni látszik az oly sokat és hevesen, a több mint erős kifejezésekkel bírált szövetséghez, mondván, hogy egyfelől vannak „jóravaló képviselők” is, másfelől és mindenekelőtt meg azt üzeni, hogy neki ismét a szövetség jelöltjeként kell nekivágnia az EP választásoknak, és hogy „a maga módján a Fidesz is ezt támogatja”[iii].

Ehhez képest meglepetésre(?) a Fidesz „megmondóembere” nagyon élesen beszólt az ex-püspöknek[iv], többek között éppen azt felróva, hogy „plurális egységre” (sic!) készül lépni az eddigi ellenséggel, azaz az RMDSZ-el, meg hogy Orbán esélyeit rontja a „védhatalmi státus” követelésével. Még csak találgatni sem próbálom, hogy Orbán „üzenetéről” van-e szó (ez az előzményeket tekintve erősen valószínűsíthető), minden esetre az újabb összefogás be van árazva minden oldalról, és ezzel, a káoszt követően, a magyar miniszterelnök kontrollja is. Ha az RMDSz beáll a buliba[v], azaz elfogadja Tőkést listavezetőnek, nagy valószínűséggel, további hitelvesztésnek lesz kitéve, és ez kockázat az 5%-os küszöb miatt, viszont anyagi támogatáshoz jut(hat). Ezzel párhuzamosan kiszolgáltatottá is válik Orbánnak. Tőkés mindenképpen kiszolgáltatott, képtelen önerőből helyet teremteni magának a politikai mezőnyben, és ezt nem fogják elfelejteni azok, akik kisegítik a bajból, megtámogatják visszakapaszkodni a bársonyos brüsszeli székbe.

Itt van a (kontrollált?) politikai káosz, a politikusok köszönik szépen, jól megvannak benne, mostmár csak a rendteremtés van hátra afféle deus ex machina, isteni beavatkozás módra. Kész az emelvény, csak a nép, az istenadta kell még egyszer vakon pöcsételjen, vajon megteszi-e?

---

[i] Lásd. Magyari Nándor László, Kis rommagyar politikai szimulákrum, http://www.jakabffy.ro/magyarkisebbseg/pdf/006Forum.Magyari.pdf

[ii]Borboly Csaba szerepzavarban küzd, elemzőként próbál fellépni, holott egy aktív politikus szövegét, politikai szövegként (kommunikációként) szokás értelmezni, mégha zavaros is a mondanivaló: "Nem fog a macska egyszerre kint, s bent egeret" mondaná a költő. Márpedig a politikai mezőny (barát-ellenség sémán alapuló) logikája szerint Borboly most csak azt mondja: álljunk-maradjunk Băsescu pártján, aki - legalább - nem "szívatott" (sic!). A politikus szívatás-mérője, sztem, meghibásodott, a Nagy szívató éppen a kedvenc "jegesmedvéje". Ha valaki, akkor éppen Băsescu szívatta a teljes román politikai, (i)gazságszolgáltatási, titkosszolgálati, stb., stb., mezőnyt, a teljes társadalmat, ha úgy tetszik, többször és oda-vissza. Maroshévizi beszólása a román-magyar viszonyról pedig az volt, ahogyan értettük és minden józan értelmező értette, támadás nemcsak a magyar kormány és pártok, hanem a rommagyarság ellen is, amihez megpróbált Pozsonyban partnert találni. Ezt elfelejteni, félremagyarázni, a moldáv-témával elfedni, manipuláció, asszem, Borboly megpróbál mindannyiunkat "szívatni" - saját szakkifejezését használva. Pártálláspont lenne? Lásd. Borboly Csaba, Árnyékra vetődés. Pingvinek rozmárok, jegesmedvék http://reply.transindex.ro/?cikk=358 

[iii] Lásd. Csak a nyers politikai erő számít, http://nol.hu/kulfold/20130830-csak_a_nyers_politikai_ero_szamit?ref=sso

[iv] Bayer többek között azt írja: “Toró T. Tibornak elévülhetetlen szerepe volt abban is, hogy Te, kedves László, 2009-ben paktumot kötöttél Markó Bélával, 2007-ben függetlenként elnyert európai parlamenti mandátumodat felcserélted az RMDSZ-lista első helyével, mosolyogtál Markóval az óriásplakátokon, kedélyes kampánysúlyemelést folytattál a neptunista Borbély Lászlóval, aztán elmentél RMDSZ-képviselőként Brüsszelbe, magad után hagyva az erdélyi nemzeti oldalon a megrökönyödést és tudathasadást. Képzeld el, László, mi lett volna, ha Márton Áron vagy Mindszenty József „plurális egységre” lépett volna Ceausescuval vagy Rákosival, vagy mi lett volna, ha 2008-ban például Orbán Viktor „nemzeti összefogásra” lépett volna Gyurcsánnyal.” Lásd.: http://magyarhirlap.hu/tiszta-beszed

 [v] Nem jutott el hozzám semmiféle „hivatalos” reakció sem Tőkés, sem pedig a Bayer felvetette problémákra, a szövetség kivár, s ez valószínű Orbánnal átbeszélt taktika. Politikai bikkfanyelven ezt ki is mondták: „A két politikus megállapodott a Fidesz és az RMDSZ közötti kapcsolatok további erősítésében, és abban, hogy a jövő évi magyarországi és romániai választások kapcsán még további egyeztetéseket folytatnak egymással.”, lásd. http://itthon.transindex.ro/?hir=33862

Goldenblogon

Meglepetésre, beválogattak a Goldenblog verseny shortlist-jére, nahát :)
http://goldenblog.hu/hirek/20130828_Kozelet_zsuri_eredmeny_goldenblog_2013.aspx

és végül ez lett: 
http://goldenblog.hu/hirek/20130904_goldenblog_2013_dijatado_grund_eredmenyek.aspx

Idegháború a szőke ciklonért

Idegháború a szőke ciklonért

Gondolom emlékeznek még a múlt rendszerbeli napjainkat úgy-ahogy elviselhetővé tevő, a nagy nevettető Hofi Géza kiváló gegjére, amikor kiszól a közönségnek, hogy a színpad előtt futkározó pártelvtársi hátterű kisfiút nyugton ülésre rávegye. Azt mondja: elbukik az a gyerek, mire az elvtárs, jaj nem, mert ez az én fiam!, mire Hofi de igen, mert elbuktatom! Hát ilyenforma betétekkel szórakoztat a játékos elnök manapság. Mint maszületett bárány lép ismét színre és új kezdetet, meg persze, végső harcot hírdet! Először is azt rója fel a kormánynak, hogy vakációzott, és 45 napon át képtelen volt új szállítási minisztert jelölni, holott köztudottan ő utasította vissza a jelöltet, és az ő – egyszer, még minden bizonnyal, napvilágra kerülő – „különleges kapcsolatai” révén, szinte azonnal vizsgálódni kezdett ellene az „alternatív ügyészség”, azaz a korrupcióellenes, melynek élén az elnökpárti főügyész-asszony trónol. Aztán „gazdasági” (sic!) kérdésekről tartott rövid eligazítást, értékelt, és osztogatott „értékes utasításokat” (amolyan cseu-féle „szárcsinákat”), egyfajta újonnan kreált ellenzékből, miután bevallása szerint, „már egyetlen párt fölött sem atyáskodik” (csak azok kedvéért mondja bizonyára, akik még percig is hittek volna eddigi pártsemlegességében![i]). Amit felrótt, az viszont ismétcsak egy politikai kommunikációs gumitéma, hogy tudniillik mintegy 1 százaléknyival nőtt a munkanélküliség az elmúlt hónapokban. Ezzel a gond csak az, hogy egy olyan országban, ahol a népszámlálási adatok tanúsága szerint a lakosság száma 18,3-20,1 millió között mozog, a százalékban mért munkanélküliségi arány minden, csak nem pontos, a rá való hivatkozás pedig olcsó szemfényvesztés (és akkor arról ne is szóljunk, hogy az elnök is tudhatja, a megnövekedett számot a sikertelenül érettségizők munkanélküliként való regisztrálása hozta). Munkahelyteremtést és befektetéseket szorgalmazni persze hálás dolog, bizton nem vált ki ellenszenvet a lehetséges európai támogatások felhasználási arányának növelésére való buzdítás, csak az istenadta rég nem azt nézi, hogy mit mond, hanem, hogy ki is mondja? Feladatokat osztogatna az elnök, a maga cinikus és lebecsmérlő módján, az újonnan kinevezett miniszter asszonynak is, ha utánanézett volna, melyek a szállítási minisztérium föladatai, és észreveszi, hogy az autosztrádák ügye példának okáért már nem tartozik a fennhatósága alá.

Azt hiszem, nem jó hír a jelenlegi kormánykoalíció felbomlásában bizakodó, azt előrevetítő politikai szereplők (köztük az RMDSz) számára, az elnök újabb támadásba lendülése és vehemens beszólásainak sorozata: amíg Băsescu a kormányt és vezéregyéniségeit támadja, garantált a szövetség összezárása, sőt Antonescu elnök-jelöltsége is.

Megszokhattuk már, hogy Băsescu vizionárius, legfennebb víziói soha nem terjednek túl a mán és hatalmasra növekedett egóján! Pillanatok alatt tabula rasat, sőt káoszt képes teremteni, melynek megoldására – sajátmaga szerint – egyedül ő lenne hivatott, csakhogy hiányzanak hozzá az eszközei és azok közül is a legfontosabb a legitimitás, márpedig, ha a hitelesség elvész a legzseniálisabb politikus is bohóccá (pojácává) változik. A lassan kilenc esztendeje elnök – normális körülmények között – azon kellene igyekezzen, hogy valami maradandót hagyjon maga után, olyasmit, ami előre vitte az ország és az állampolgárok ügyét. Tartok tőle viszont, hogy a jelenlegi elnök pozitív mérleget, történelmi léptékű eredményeket a legnagyobb torzítások, csűrések-csavarások, csúsztatások és (félre)magyarázkodások árán sem tud produkálni; elnökként mindahányszor megmérettetett, könnyűnek találtatott, a széthúzás, a viszálykeltés, jó ügyek botrányba fullasztójaként, és fölöslegesen autoritér elnökként marad meg az emlékezetben. Mint nemrég kimondta, szinte egyetlen eredménye, kedvenc szőkéje politikai ambícióinak támogatása, mégpedig a végsőkig, míg egyértelművé nem lesz, hogy a szőke ciklon ambíciói, gátlástalan nyomulása, mely mögött az elnök áll, hiú ábrándokat szül(t). A valódi támogatók hiányát az elnöki kegy, a nagyfőnöki pávatánc sem helyettesítheti, még törékeny és „eredeti” demokráciában sem.

Az elnöki beszólások – végső soron – csak azt mutatják meg, hogy elég sokat volt hivatalban, és küzdött fáradhatatlanul – olykor, mint most is teszi, nem csak a maga nevében, hanem mások (Boc, Udrea, stb.) helyett is – ahhoz, hogy minden olyan személyiségtorzulás elérje és kiteljesedjék benne, amellyel politikus már élni szokott. Kezdve egójának hatalmassá növésétől, az empátia teljes hiányán át az agresszivitásig, az időnkívüliség érzetéig, és a sajátságos paranojáig, valamint a képmutatás mesteri szintre való emeléséig[ii].

Az elnök(jelölt)várományos Antonescu rossz idegei, ami miatt elhagyta a miniszteri díszkinevezés helyszínét, a „még elnök” csufondáros megjegyzései hallatán, sem sejtetnek semmi jót, csak fokozzák az idegháborút, növelni nem növelik az „elnöki szőke” választási esélyeit: csupa önfeledt szórakozás lehetne a politika, ha nem a mi bőrünkre játszanák!

---

[i] Érdemes itt is felfigyelni arra, hogy az elnöki diskurzus, szinte mindig, a „határon való beszéd” példája, a kivételes helyzet melyet vázol, hogy t.i. ő mostmár „egyetlen pártnak sem atyja”, „nemcsak önmagát magyarázza, hanem az általánost is, a határátlépésekben pedig  mindig megmutatkozik, de csak akkor, hogy mit is lépett át az ember”. Lásd. Szabó Márton (szerk.), Beszélő politika, Jószöveg, Bp., 2000, 44. Băsescu, a pártsemlegességet előíró alkotmányos kitételeket lépte át mindezidáig – legalábbis, ha névértékén kezeljük mostani (el?, ki?) szólását!

[ii] Csepeli Gyögy legújabb könyvében így foglalja ezt össze: „A politikus személyiségének jellemzői: az én felnagyulása, az empátia hiánya, az időhorizont beszűkülése, agresszivitás, palástolt paranoia és alakváltoztatási képesség”, in: A hatalom anatómiája, Kossuth, 2013, 131.

A futballhuliganizmus, mint politika

A futballhuliganizmus, mint politika

A futball-lelátók világa nagyon nem az én világom, de ami ott történik az – pars pro toto –, azaz kicsiben, leképezi a politikai társadalom aktuális állapotát és ezért nagyon is figyelmet érdemel. A közvetített szurkoló-világ megnyilvánulásai egyféle sürített politikai csataképet idéznek és bizonyos értelemben nemcsak „bemutatnak”, hanem kreálnak is. Jeleztem már, hogyha a politikusok maguk futballhuligánként, vezérfanként, nyilvánulnak meg, a politikát követők maguk is úgy tekintenek a politikai mezőnyre, mint a korrupt-huliganizmus szinterére: nemcsak a politika válik focihuliganizmussá, hanem megfordítva is, a focihuliganizmus politikává lesz. Jól tudom, hogy nem kell általánosítani, illetve, hogy gyakran sztereotípiák vezetik gondolkodásmódunkat, végig nem gondolt, az észlelést csak egy szűk tapasztalat alapján vezető, esetleg elhibázott tipizálást hajtunk végre és esetleg „igazságtalanul”, vagy méltánytalanul járunk el[i]. Akik viszont a Fradi-MTK meccsen egy molinóval az elhunyt náci smasszerre, a több tizezer ember haláláért felelős háborús bűnösre „emlékeztek”, vagy akik máskor és máshol, antiszemita, cigányellenes, román, vagy magyarellenes, stb. jelszavakat és szimbolumokat mutatnak fel, akik ilyen rigmusokat ordítanak a lelátón és közvetve persze, a tv-nézők millióinak lakásában, no meg a világhálón, nemcsak focihuligánoknak tűnnek, hanem minden bizonnyal azok. És innen már egyenes út vezet a politikai színtérhez és a politikai stílushoz, vagy ha úgy tetszik kultúrához. És nemcsak arra gondolok, hogy a politikusok mindenhol és mindenben szereplési, kampányolási lehetőséget látnak és igyekeznek „megjelenni” minden lehetéges nyilvános helyen így a lelátókon is, jelenlétükkel, sőt szurkolói elkötelezettségükkel legitimálni egy-egy csapat (szurkoló)táborát – ami a magyar vezető politikusoknak ma a fradi, az nálunkfele a Steaua[ii] –, hanem az ettől sokkal mélyebb és kevésbé látványos rejtett támogatások, vagy szemethúnyások és rejtett összefonódásokra, kölcsönös támogatásra[iii], mely összemossa a lelátóbetyárok és a politikai felvilág színtereit. Mert az, hogy például mely fan-csoport, milyen megnyílvánulását, verbális vagy fizikai agresszivitását mutatják meg a (köz)tévében az szintén politikai döntés kérdése. Mint ahogy alapvetően politikai elhatározás kérdése, hogy milyen határozottan, hatékonyan és gyorsan lépnek fel a hatóságok az agressziót elkövető skacokkal, uszító vásottakkal, a csőcselékkel és süvölvényekkel szemben. Nehéz határozottnak lenni a szurkolói agresszivitás visszaszorításában, a szélsőséges nézetek és a gyűlöletbeszéd lelátókon való propagálása ellen, ha közben a szurkolói mag „nehéz fiúira” alapozunk politikai tüntetések és helyszínek biztosításakor, ha segítségükkel akarunk rendet tartani, illetve politikai ellenfeleinket megfélemlíteni. A politikai felvilág és a süvöltő alvilág összefonódása több, mint nyilvánvaló, abban ahogyan az előbbiek az utóbbiak imidzsével és szimbolumaival, sőt már-már stílusával igyekeznek politikai tőkét összekovácsolni, nyilvánosságot kapni és népszerűséget kuncsorogni. Nálunk egyenesen párt és politikai személyiség épült fel egy népszerű futballcsapat „hozadékán”, igaz az így felépült kiskirály börtönbüntetését tölti, míg odaát a politikai vezér foci-mániája településeket és városnegyedeket turbóz fel, töm ki pénzzel és futtat, ezzel is igazolva a focihuliganizmus politikai „hasznát”. A politikai diskurzus rendje és a futballhuliganizmus forgatókönyve, mindkettő erőszakos és harsány nyelvezete, alig meglepő és minden bizonnyal nem véletlen összecsengést mutat egész régiónkban, legfennebb egyik kimondja/megmutatja, amit a másik – pr meggondolásokból, és a minimális szalonképesség (pc discourse) fenntartása érdekében, legalábbis ma még – elhallgatni kényszerül. A politikai ténykedés éppen olyan meszire jár az igazi „jó kormányzástól”, mint a mai focidrukker „kemény-mag”, a régebbi szurkolók világától. Attól, amiről Esterházy, oly meggyőző nagyszerűséggel ír: ”Persze ha kimegyek egy meccsre, kiabálok, amit kell, anyákról, kecskékről, nádirigókról, illetve a legszebb bírókáromlást, amit hallottam: Te függőleges ló, te! Egy jó bíró az ilyent meg se hallja.”[iv]

Elnézem a hol zöld-fehér, hol meg kék-piros, s persze barnás-feketébe áttűnő lelátói csőcseléket, akik leginkább valami éppen csak kifagyasztott, kopasztott csirkékre hasonlítanak, alig szalonnáci tartásba merevedve. Akik éppen világgá kiáltják nyomorúságukat, a parttalan gyűlöletet, mely nem a sportról, hanem a kifejezőeszköz nélküli politikai kultúráról, a tudatlanságról és megtévelyedettségről-, a focihuliganizmus sajátos politikájáról szól – s megrémülök. S, azt érzem, a leginkább erdélyi magyarnak lenni jó, (legalábbis az adott kontextusban), mi sem ezekkel sem azokkal nem „kell”, hogy azonosuljunk, el nem kötelezettek vagyunk, focimeccsre a játékért (győzni akarásból) szoktunk kijárni – már, ha kijárunk. Hanem hát jön a román-magyar visszavágó, ezúttal közönséggel. Kívánok sok türelmet magunknak magunkhoz, hogy elviselhessük, ami jön ...

---

[i] Lásd. Síklaki István: Előítélet és tolerancia, Akadémiai, Bp., 2010, 55.

[ii] Bizonyára sokan emlékeznek még (Zsizsi) Becali és Băsescu összeborulására a lelátón és az azt követő fröccsök mellett

[iii] Mentességhez vezet, ha a fradi kemény magot székházmegvédésre, politikai ellenfelek megfélemlítésére használják, mint a magyar kormánypárt tette nemrég: http://hvg.hu/itthon/20130307_civil_Fidesz_szekhaz_foglal. Az Orbán-kormány kiemelt támogatása a focinak és a felcsúti stadionépítés, stb. mind a háttérösszefonódásokat jelzik.

[iv] Esterházy Péter, Utazás a tizenhatos mélyére, Magvető, 2006, 53

Politika, mint futballhuliganizmus

Politika, mint futballhuliganizmus

A nyári uborkaszezonban is nézettséget-hallgatottságot (rating) hajhászó médiának keresve is nehéz lenne, olyan botrányt kavaró politikai futballhuligánt vagy közéleti bohócot találnia, mint a román elnök, aki másodpercek alatt képes minden politikai helyzetből háromnapos botrányt, vihart a biliben kirobbantani. A politikai mezőny mindenhol és mindenkor a káosz és a rendteremtés (sőt egyre inkább csak a látszatkáosz és a látszatrend mediatikus képei megteremtésének) területe, ahol mint tudjuk „minden megtörténhet”. Ne is csodálkozzunk azon, hogy két egymáshoz nagyban hasonló morális profilú, vérmérsékletű, termetű és tekintélyelvű csend- és rendháborítója, mint a magyar kormányfő és a román elnök[i], lépten-nyomon káoszt teremt, azzal fenyeget és játszadozik, hogy borítja az asztalt (akarom mondani a bilit), hogy valódi futballhuligánként, hol műanyagszéket, hol metróberendezést rombol, vagy korlátot bont, és idegen jelképeket szaggat szét. Ha valami kivágja náluk a biztosítékot, hát mint elefánt a porcelánboltban törnek-zúznak, minden lehetséges eszközzel segítve a nagyérdemű szórakoztatását. Circus panem nélkül, mert ki látott lelátóbetyárt rendet teremteni, gyepet ápolni, vagy született felforgatót konfliktust elsimítani? Most, a de facto, elnökségből való elzavarását egy évvel túlélő Băsescu gurult be[ii] (vagy a nyugtatója gurult el?), hogy hadüzenettel felérő dölyfös üzenetet fogalmazzon Magyarország és a magyarok irányába, a murfatlari, vagy az attól semmiben sem különb felcsúti, kocsmai verekedések hamisítatlan stílusában. Ne feledjük viszont, hogy a politika az a világ, ahol a „falra festett ördög” nemcsak átvitt értelemben, azaz mediatikusan, hanem valóságosan is leszáll(hat) a falról, és akkor már késő lehet, sohasem tudhatjuk, mely „játszma” lépi túl a Rubikont, mikor lesz a kocka elvetve, és honnan nincs már visszaút? Áltatja magát, aki azt gondolja és mondja, hogy az elnöknek úgy sincsenek eszközei, melyeket meghirdetett céljai és főként a rommagyarság ellen bevethetne[iii], ilyenek nagyon könnyen megteremthetők, bevethetők. Mit számít az a csúsztatásos hazugság, mellyel az elnök él, hogy t.i. összemossa a tusványosi dzsemborit, melyen Orbán nem román, hanem Európaellenes szöveggel szórakoztatta az arra fogékony nagyérdeműt, a borzonti kiscsoportos nackózással, irredenta zagyválással, ahol a főszereplők a szélsőjobbosok voltak? „Őfölsége”, most a román etno-nacionalistáknak, ortodox fundamentalistáknak akart kedvezni, és botránykeltési akarata érzéketlen az árnyalatokra.

A még éppen elnök (mű)haragját most egy harmadik utcai bunyós, született és gyakorlott provokátor, az újnáci[iv] Vona Gábor Jobbik-elnök, alig leplezett revansista-trianonozó beszólása okozta, miszerint „célja, hogy minden magyar egy hazában éljen” és hogy ennek megvalósításáért „vállalni fogja akár a konfliktust is” Romániával (sic!). Ezen aztán, vagy kétszázan biza jól mulattak a borzonti fenyvek alján – na, persze két kárpátiás irredenta nóta, meg sok-sok pálinka-sőr-bor-miegymás fogyasztása közben –,  a mindnyájunk számlájára, oszt a főkolomposok autóba vágták magukat, és jó éjszakát „édes Erdély, mi itthagyunk” felkiáltással, meg sem álltak a határig.

De az sem kizárt, hogy a nemrég még Orbán-barát elnököt megtévesztették azok a sorozatos összeborulások és összekacsintások, melyek a Tusnádtól Borzontig tartó sasszéjához a lendületet adták; a főszereplők környezetét és az alaphangulatot megfestő hazai előzenekarok és propagandahadak részleges egybeesése, no meg Tőkés „védhatalmi státuszt” emlegető felelőtlen beszólása. És ha már a felelősségnél tartunk nem kétséges, hogy az egyes anyaországi politikusok felelőtlenségeiért a rommagyarság és az RMDSz viszi el a balhét. Helyes és korrekt a szövetség elhatárolódása a felelőtlenül hadovázó szélsőjobbos nagyotmondótól és az ugyanolyan felfelőtlenül vádaskodó elnöktől, de a nyárközépi színjáték ettől több szereplős. Beszélni kell a rommagyar politikai aktorok felelőtlenségéről is, mellyel sikeresen vágják maguk alatt az egyre vékonyabb ágat, melyről azután mindnyájan könnyen leszakadhatunk. Határozottan el kell vetni Tőkés hadovázását éppenúgy, mint az éemenpé sokfele csápoló apróvezéreinek magatartását is, akik hol Orbán euroszkepticizmusának tapsikolnak, hol Vona eszement trianonozásához asszisztálnak[v]. És fel kell lépni a saját kétszínűek lelkes kis csoportja (értsd székelyföldi „kiskirályok”) ellen is, akik megyei tanácsi támogatást nyújtanak a szélsőséges csürhe nyári táborozásához (félreértés ne essék, nem mindenki az, aki EMI táborba jár, a többség naiv, vagy tájékozatlan, vagy terribilista potyaleső, stb.) és maguk is „megtisztelik”, előbazseválnak, azaz jelenlétükkel legitimálják az újnáci szövegelést. Kérdés csak az, hogy maradt-e annyi autoritása a szövetségnek és az elnöknek, hogy valamelyest is rendet vágjon a széteső klientúra között?

---

[i] Diverziókeltésben – a dolgok mai állása szerint – a román elnök vezet, hiszen az a politikai játéktér (a rendszer és a személyes ambíciókkal tele saját életvilág közötti mező) és azok az eszközök, melyek Orbán kezébe hullottak a kétharmaddal, azokért Băsescu-nak keményen meg kellett küzdenie. Még a román „törékeny és kezdetleges” demokrácia kulisszái közepette sem egyszerű parlamenti többség, sőt saját párt nélkül puszta diverziókeltéssel, valamint az elnökre vonatkozó bizonytalan alkotmányos szabályozás kiskapuinak maximális kihasználásával uralni a politikai életet. Băsescu fokozatosan, szinte a semmiből vonta hatalma alá az állam láthatatlan erőszakszervezeteit, a titkosszolgálatokat és ugyanakkor korrupt hálózatokat kialakítva, az (i)gazságszolgáltatás nagyrésze fölötti hatalmát is kiépítette, stb. A nihilből hozta vissza elnökségét is a tavaly nyáron, és ehhez hathatós segítséget is kapott a magyar kormányfőtől és itteni csatlósaitól, tényleg elment a falig diverziókeltésben, manipulációban, megtévesztésben, de végül felállt a padlóról, és minden mérés szerint népszerűsége növekvőben!

[ii] Itt, az elérni kívánt politikai hatástól elvonatkoztatott látszatra utalok. Egyébként a lépés lehetett nagyon is kiszámított politikai stratégia része, mellyel a mandátumát letöltő elnök, egy potenciális politikai mezőnyben helyezte el magát, olyan pólusként, mely nem zárkózik el a nacionalista diskurzustól. Köztudott, hogy az utóbbi időben a román szélsőjobbos, etnonacionalista pártok, enyhén szólva is gyengélkednek, az elnök ezek helyét célozza meg: persze mindez a jövő zenéje, a cirkusz aktuális.

[iii] Nem akarnék ötleteket adni az elnöknek, de azért ugye mindnyájan tisztában vagyunk azzal a potenciális rombolással, amit a kettős állampolgársághoz való szlovák-minta itteni alkalamazása okozna kisebbségi társadalmunknak? Hogy a reginalizációnak csúfolt homogenizáció újabb fordulójában előkerülnek a Vonás-dolgok, abban szinte biztosak lehetünk.

[iv] Még mielőtt az újonnan kinevezett kolozsvári magyar konzul megtiltaná, hogy nevén nevezzük a dolgokat, hadd nevezzem  nevén a dolgot. Mert,  amint a pszichológiában elterjedt mondás kifejti: „ ami úgy néz ki, mint egy kacsa, úgy  jár, mint egy kacsa, és úgy hápog, mint egy kacsa, az minden valószínűség szerint  csakugyan egy kacsa”. (Síklaki István 2012, Előítélet és tolerancia, 69.). Szóval – mutatis mutandis – “aki úgy öltözik, mint egy újnáci, úgy vonul, mint egy újnáci, úgy hápog (izé, beszél), mint egy újnáci, az minden valószínűség szerint egy újnáci”.

[v] Ne feledjük a tőkésista aprópárt megalakulásakor  „bemutatkozó” vizitet tett a Jobbiknál, ahol azt is kinyilatkozták, hogy külpolitikai és „nemzetpolitikai kérdésekben” (sic!) sok a hasonlóság az új párt és a neonáci politikai formáció között!