Az utolsó pecsét és büdös nagy pofonok

Az utolsó pecsét és  büdös nagy pofonok

Nagy lélegzetet lehet venni, izzadságcseppet homlokról letörölni, megvan a „küszöb”, csak éppen szenátori és képviselői csoportja lett „csontra rágva”, (saját jogon, kevesebben már nem is lehetnének), a szövetségnek. Az EMNP pedig produkált egy újabb látványos pofáraesést, olyant ami már lassan megszokottnak számít a határontúli fideszbérenc pártok esetében.  Megvan a ballra át, a „toxikus kéthamad”, a balliberális-konzervatív oldalon, a volt kormánypárt usque 16%-ot szerzett és az ultrademagóg párt is az körül teljesített.

Az országos és a rommagyar eredmények is előreláthatóak voltak, az öt százalékos küszöb pedig lutrinak bizonyúlt, végül bejött, mert az urnazárás előtt sikerült mozgosítani és kiegyenlíteni a nap folyamán jellemző részvételi hátrányt. A két pártos választási rendszer nem hozott nagyobb részvételt (a magyar jelöltekre leadott szavazatok összességükben sem érik el a 2008-as RMDSz szavazatszámot), sőt az üzenetek kereszthatásai demobilizáltak, sok helyen zavart okoztak, különösen abban az esetben, ha a szövetség hangadói is szétkommunikáltak, mint Háromszéken tették. Ki kell mondani, hogy Antal Árpád, aki a kampány alatt is egyfajta (önjelölt?) szóvívőként lépett fel, a szövetség „arcaként” úgy viselkedett, mint elszabadult hajóagyú golyó, ellentmondásos és zavaros kommunikációja és magatartása már-már a hajó elsülyedésével fenyegetett. Hab a tortán a címben kiemelt „Nagy Testvér”-i fenyegető kijelentés, miszerint Antal, „büdös nagy pofonokat osztana ki” a néppártosoknak. Szóval ez az orwelli figura önmagában is szomorú látványát nyújtja a neo-eremdéeszes kommunikációnak, és akkor hova tegyük azt, hogy a többi vezető hallgatólagosan vagy kifejezetten egyetértőleg tekintenek erre a minősíthetetlen kirohanásra, hogy nem minősítik elszólásnak és nem kérnek elnézést, nemcsak a vetélytárstól, hanem a közönségtől is? De még meglepőbb, ha politikában tapasztalt úrhölgyek kajánkodnak társasági oldalakon és jóváhagyják a mosdatlan beszédet. Nagy valószínűséggel nem utcai verekedőket – afféle vidéki K1 fightereket – állt szándékukban voksukkal támogatni a romániai magyar szavazóknak, de az ilyenekért maradtak távol számosan.

A szövetség parlamenti képviselete nagy mértékben összezsugorodott. Nem is remélt senki képviseletet a „végeken”, Temes, Arad, Hunyad, Fehér, Beszterce, Szeben, Brassó, Máramaros rég elveszett. De a Kolozs, Bihar, Szatmár, Szilágy és valószínű Maros megyei képviselet mostani elkarcsúsodása sovány jövőt ígér, biztosan ez volt „az utolsó pecsét”, sokaktól, sokaknak: még egy ilyen győzelem és elveszítjük a háborút, végképp kiíratkozunk a román politikai életből, a kéve megoldatott, újra összekötni hallatlanul nehéz lesz. Félős, hogy az öntelt „győztesek”, a mainstream, akik természetesen továbbra is benépesítik a kis képviseleti csoportjainkat, nemcsak hogy nem hajlandók tanulni a „rezgő léc” fenyegetéséből, de eszük ágában nem lesz részletes és önkritikus elemzést végezni. A sportkedvelő főnökség, azt fogja mondani, hogy a  „győzelmet nem kell megmagyarázni” és ámen, márpedig ettől nagyobb hibát el sem követhetnének. Azt hiszem, ideje lenne tanulni a sorozatos tévedésekből, a tervezési és kivitelezési hibákból, a rossz kommunikációból, stb. és, hogy elengedhetetlen lenne a szövetség radikális megújítása, egész stratégiájának és szervezeti rendszerének átalakítása. Csakhogy kevés a garancia arra, hogy a mainstream számára, ez egyáltalán felmerül: ők újra a húsosofazék körül tolonganak, s mi lehet ennél kellemesebb, négy év hosszú idő, s „ráérünk arra még” mondogatják, sűrűn hátbaveregetve egymást.

Ennél elkeserítőbb képet csak a néppárt mutat, amint ismét megpróbálják elsunnyogni a felelősséget, győzelemként feltüntetni a nyilvánvaló bukást. Ez még érthető is lenne, ha főemberük, az örök loser Tőkés – aki, azért szélcsendben vészelte át a kampányt, nem merte európarlamenti mandátumát kockára tenni – máris be nem jelenti a „posztkommunista visszarendeződést”. Addig zavar vizeket paranoiás beszólásaival, amíg az orbáni támogatás és farvíz tart, s ez egyelőre tovább élteti, bár zárt budapesti ajtók mögött lehet még fejmosás, s a hiábavaló igyekezetbe beleőszült 3T számára úgyszintén.

Azért korai még a mérlegkészítés, mert igen nagy eltérések és különféle változatok vannak választói körzetenként, kampányonként, regionális, stb. szinten, és végső soron a jelöltek személye is sokat nyomott a latban, mind a mozgosítás, mind az eredmények tekintetében.

Forró hét követi a választások forró éjszakáját, hiszen nagy az áthelyezkedési serte-perte, az újrapozicionálás, a teljes politikai színtéren. Az urnazárást követő tízedik percben, meglepetésre, a biztosan győztes formáció társ-elnöke, Ponta az aktuális miniszterelnök, bejelentette, hogy szeretne az RMDSZ-el kormányozni, vagy legalábbis egyezkedni az együttműködésről. Mindenestől bombasztikus szitu, hiszen borít minden elképzelést. A helyzet komikumához tartozik, hogy Băsescu elnök (a győztes szövetség legádázabb ellensége) alig egy órája bíztatta facebookon a romániai magyarokat szavazásra, abban a reményben, hogy a magyar szövetség „vele tart”. Ponta sok belső ellenkezést kiváltó bejelentésének értelme a túlbiztosítás, az elnök esetleges manipulációjával szemben, azt üzeni, hogy az RMDSZ rögvest átáll és hajlandó tárgyalásba kezdeni, s semmiképpen nem fogja az esetleges manipulációt támogatni. Egyfelől azt jelzi, hogy Ponta átgondolta a dolgot – még nem szaladt el vele a kétharmados magas ló -, azt is, hogy Európában igencsak pozitív visszhangja lenne a romániai magyar képviselet kooptálásának. Azért is, mert így egyfajta „nemzeti nagykoalíciót” sikerülne létrehozni, hiszen immár mindhárom európai pártcsoporthoz tartozó formáció adva lenne a kormánytöbbségben. Másrészt pedig sikerülne hermetikusan elzárni az elnöki párt (maradék) képviselőit és az ultrademagóg Nép Pártjának szedett vedett képviselőit: az, első körben, RMDSZ egyfajta cordon sanitaire kiépítéséhez kellene, az ellenzék beszorítására egy szűk mozgástérbe. Racionális a miniszterelnök ajánlata abból a szempontból is, hogy megakadályozza az elnököt, hogy megpróbálja ismét kihasználni az alkotmányos bizonytalanságot, a miniszterelnök-jelölt kijelölésének kérdésében, és akadályokat gördítsen Ponta kinevezése elé. Aztán, ha az elnök újboli felfüggesztése jönne számításba, ismétcsak jól fogna a szövetség támogatása. De racionális a tárgyalás, - akár esetenkénti parlamenti támogatás, rejtett-, vagy felvállalt kormányzati szerep lesz az eredménye - az RMDSZ és a romániai magyarság számára is. Alkotmányt módosítani és új régiók határait kijelölni a jelentős és befolyásos kisebbség nélkül, „nem ajánlatos”, ezért a képviselet bevonása igencsak kívánatos mindkét fél számára. Meglepő, de ez lett a román parlamenti választások éjszakájának és a posztválasztási hét központi témája. S, ez a normalitás jele lehet.

               

Itt a vége

Itt a vége... fuss!

Ma ér véget a kampány, finisben a választási előkészületek, rövid csend következik, majd „választási láz” és vasárnap este kiderül, hogy politikai értelemben, mit is hoz(ott) a Mikulás (már akinek nem télapó az öreg). Szóval politikai bakancsaink kipucolva, ablakban, vagy (bátrabbak esetén) ajtó előtt (bár ezt csak óvatosan: politikusok járják a vidéket, anélkül maradhatunk), és több-kevesebb hó is hullott a „big event-re”, politikusaink a nagy követ eldobták: „ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg”, de míg bárkit is el- vagy megtalál vessünk egy pillantást a szcénára, lássuk milyen  a „csendélet csata előtt”.

Ami az általános képet, a politikai tájkép madártávlatát illeti, nincs számottevő változás: a baloldali-liberális-konzervatív konglomerátum fölényes, minden bizonnyal (a visszaosztásokat követően és a parlamenti helyekre vetítve) „toxikus kétharmad”-os többséget fog szerezni. A volt kormánypárt népszerűsége - ARD mögé bújva, zavaros kis pártok, mozgalmak hátteréből kampányolva – minden valószínűség szerint tovább csökkent. Ezt egyfelől saját jogon elkövetett nagyon gyenge, jellegtelen és széthulló, egyetlen központi üzenetet meg nem fogalmazó, stb. kampányának köszönheti, másfelől viszont az elnök segített letornázni a pártot (szövetséget) a tíz százalékhoz közelebb, mint a húszhoz. Egybehangzó elemzői vélemény, hogy Băsescu gyakori felszólásaival többet ártott, mint használt kedvenc pártjának, magára húzta a kampányt és ellenmozgósított a másik oldalon, nyári ellenszavazóit újra kiprovokálta, alpári és elvtelen, kusza és arrogáns kijelentései pedig, további bizonytalan szavazóréteget fordít(hat)ott maga és pártja ellen. Az ARD belső háborúit is figyelembe véve ma már az a kérdés, hogy vajon megelőzi-e őt az ultrademagóg DáDi, Nép(ies)-pártja, vagy sikerül a második helyen megkapaszkodnia? Maga DáDi minden bizonnyal nagy hátast dob Olténiában – kellett neki a nagy dolmány, a Ponta-val való megmérettetés – , de pártja a legerősebb ellenzéki erővé válhat (az olümposziak legyenek elnézőek velünk).

 Nem változ(hat)ott számottevően a romániai magyar politikai formációk esélye sem a kampány hatására, legfennebb megállapíthatjuk, hogy mindkét alakulat elkerülte az országos kampány központi magját adó, azt meghatározó témát, az elnök leváltásának kérdéskörét. Ami persze nem jelenti azt, hogy a választók letettek volna azon jogukról, hogy szavazataikkal vagy távolmaradásukkal beleszóljanak a dolog eldöntésébe.  A témát kikerülendő (kevés kivétellel) kitértek a román pártokkal való megméretkezés elől, sőt a román szavazók megszólításáról is letettek. Valószínűsíthető viszont, hogy ennek nagy ára lesz, hiszen a rommagyar pártok „visszahuzódtak az etnikai akolba”, - tisztelet a nagyon gyér kivételnek - nem próbáltak expanzív módon viselkedni, román szavazókat megszólítani, a nagypolitikai porondon megmérettetni. Így aztán a kettős vagy többes identitásúakat, vegyes házasságban élőket vagy többnyelvűeket is kihagyták a kampányból, számukra nem üzentek, csak egymással voltak elfoglalva. Köldöknéző perspektívájuk azt a víziót terjesztette, hogy inkább a kis tortaszelet újrafelosztása foglalkoztatja a politikai mainstreamet, mint a lehetséges bővités, az etno(nacionalista) önmagunk által kreált gettóból való kitekintés és kilábalás: reális autonómia helyett az auto-gettósodás távlatát vetítették előre. Távlatilag ez a biztos halál, ez a parlamenti képviselet nélkül maradás szinte tökéletes receptje, márcsak a demográfiai folyamatok és a növekvő érdektelenség, passzivitás miatt is. Akár tudatlanságból, rossz kampánystratégiából, akár pitiáner érdekek miatt döntöttek így, mindkét esetben mi, a szavazók, a politikailag aktív polgárok járunk rosszul.

            A kampány főbb stratégiai üzenete, a kitérni az országos kérdések és politikai szcéna történései elől, még inkább kiszolgáltatta a romániai magyar politikai képviselet kérdését a mozgosítás sikerének vagy kudarcának, valamint a „belháború” kimenetelének. Megeshet, hogy amitől az RMDSZ vezetői féltek, attól nem szabadulnak, a választói kritika passzivitásban fog megnyilvánulni és ezért oda lesz az öt százalék. Az EMNP futóversenye az alternatív küszöbbel pedig valahogy olyanszerűen áll, mintha - P.Howardot idézve - „egy kimustrált fejőstehén egy jó karban levő szirtisassal” versenyezne. Komolyra fordítva, el kellett volna kerülni annak még a látszatát is, hogy „mozgosítási verseny”-re egyszerűsödött volna a kampány, kevés valós parlamentben megoldandó téma került elő, kevés megoldási javaslat vetődött fel, még a megszokott és időről-időre előadott etnonacionalista rigmusok is alig hangzottak el. A szövetség inkább a veszteségtől való félelem, a szorongás erejére játszott, „ha nem leszünk ott, nélkülünk döntenek, s akkor aztán, ajjaj...” csakhogy erről az a vélemény, hogy maguknak kuncsorognak helyet a húsosfazék körül, no meg, hogy eddig ott voltak és jutott-e ettől előbbre az ország, s a rommagyarság sorsa? Az új párt egyfajta sajátos licittel próbálkozott, saját kártyáira ajánlott föderalizmust, (mely programjában ugyan nem szerepel, lehet csak futó ötlet volt?) mintha az az úton-útfélen előhozott (inkonzisztens) autonómia non plus ultra-ja lenne. A vezető szövetség erre nem is reagált (hacsak a Központi Választási Irodában ücsörgő képviselőjének szavazatával nem, aki buzgó-mocsingoskodásból, mérlegelési jog híján is, alkotmányellenesnek nyilvánította a föderalizmus-plakátot), foglalt a helyi ügyekkel, melyek – ugyan ki figyel itt erre – nem is parlamenti, hanem többnyire önkormányzati témák. Ezzel viszont azt a benyomást erősítette, hogy képviseletünk inkább a kijárói-ügyintézői, lobbitársaság szerepkörét preferálja, mely szerepkör mintegy természetesen kapcsolódik a korrupcióhoz, a kiskapuk nyitogatásához.      Mindkét rommagyar politikai párt a talpaló kampányt részesítette előnyben, az RMDSZ következetesebben, hiszen nem is kezdeményezett sem tömegmegmozdulást, sem interaktív alkalmakat, közvetlen nyilvános vitát. Nem kockáztattak tömegrendezvényeket, ahol az ellentábor is megjelenhet és kritizálhat, nem konfrontálódtak egyénenként sem ellenjelöltekkel, és ezzel elterelni szándékoztak a figyelmet az „elmúltnégyév”, sőt „az elmúlthúszév” viselt dolgairól, nem adtak lehetőséget az ezzel kapcsolatos kérdések nyilvános megfogalmazásának (a jól bejáratott média-cenzúra ezt nagyban elősegítette). Azt sem tudhatjuk meg következésképpen, hogy hogyan magyaráznák a bizonyítványt? A talpaló, ajtótól-ajtóig bukdácsoló kampány viszont a fentebb jelzett kijárói, lobbista habitust jelöli ki a lévendő képviselőknek, szenátoroknak, amit az önkormányzat nem tud megoldani, vagy amihez bukaresti kiskapu kell, azt a parlamenterekre bizzák majd. Ez viszont azt is jelzi, hogy a szövetség esetében a helyi hatalom birtokosai fölébe nőttek a központi párt-aktívának, befolyásuk nagyobb, mint a képviselőknek, szenátoroknak – a szövetség nem számít kormánytényező lenni a közeljövőben! A kampány lejártával jól kirajzolódik a szövetség belső erő- és törésvonalainak átrendeződése, a helyhatóságokban megválasztott előljárók felülkerekedtek a központi vezetéssel szemben, különösen a két székelyföldi megyében (leglátványosabban Háromszéken), a Székelyföldön kívüli régiók pedig leértékelődtek. Nemcsak a választási rendszer teszi – bár annak is fontos szerepe van benne - és nemcsak a kampány mutatja meg, hogy a szövetség képtelen egybentartani a területi szervezeteket, a klikk és regionális- meg szubregionális érdekek fölülírják a központi akaratot, a gyengekezű és erőforrás-hiánnyal küszködő establishment tehetetlenül nézi, tűri, ahogy a területi szervezetek, sőt körzetek szétfejlődnek, elkölönböződnek és kicsúsznak a pártközpont kontrollja alól. A kampányban látszik a legjobban ez a jelenség, ahogyan a képviselő és szenátrojelöltek egymástól nagyban eltérő intenzítással, a központi pártkampányoktól eltérő kreatívokkal, jelszavakkal, rendezvényekkel, eltérő kommunikációval, sőt saját egyéni imidzzsel stb. kampányolnak. Az RMDSZ-t eddig egybentartó burok felfeslett, a helyi vezérek nyomásgyakorló és státuszosztó ereje fölébe nőtt a központ utasító hatalmának. Paradox módon, az RMDSZ színeiben induló jelöltek közül éppen azok kampányoltak nagyobb intenzitással, erőbedobással és több fantáziával, akik papírforma szerint esélytelenek, és ott engedték át a kezdeményezést, ott kerültek a jelöltek másodhegedűs szerepbe, ahol viszont biztos befutóknak látszanak. Ez nagy valószínűséggel további régiók közti konfrontációt fog eredményezni a jövőben: a vég kezdeténél vagyunk?

A kihívó apró-párt (ez is volt az érdeke) viszont megpróbálkozott autonómia-tüntivel, melyhez a háromszéki szövetség is kapcsolódott, egyféle „beszállítóként” vagy csendes-társként, és az, hogy megjelent ebben a szerepben, az EMNP sikereként könyvelhető el, illetve egyfajta háromszéki lepaktálást vetít előre. Másrészt létrejött a 3T kezdeményezte interaktív és nyilvános vita Szentgyörgyön, a szövetségi szenátor-jelölttel.

Mindent egybevetve a kihívó párt volt aktívabb és kezdeményezőbb, de ez semmit sem hoz a romániai magyar szavazók konyhájára. Mert a legvalószínűbb az, hogy ebben a zárt kis rommagyar mezőnyben az ellentétes üzenetek könnyen kiolthatták egymást, a kereszthatások pedig passzivitást eredményeznek.

Most tél, van és hó és bizonytalanság – az olümposziak legyenek irgalmasak hozzánk!

Józan ésszel

Józan ésszel

Múlt heti jegyzetemben arra reflektáltam, hogy kevés olyan közintézmény működik ma országunkban, amelyben a társadalom széles rétegei megbíznak, az akut közbizalom hiánya pedig oda vezetett, hogy nehezen tájékozódunk, kevés fogodzót találunk a politikai folyamatok megítélésekor. A dolog úgy áll, hogy a legtöbben alig értik, hogy mi is a politikai választások tétje, és hogy kire-mire érdemes szavazni. Vannak politikai szereplők, akik egyenesen a konfúziót, a megtévesztést és az összes politikai szereplő összemosását ajánlják, akár alpári beszólásokkal is, mint a „még” elnök teszi, mások meg fulladoznak ebben a manipulált politikai mezőnyben, nem képesek megmutatni szándékaikat, stb. Nincsen jól artikulált politikai élet, sem az ideológiai doktrínák, sem a hagyományos regionális, vagy egy-egy problémára figyelő, fókuszált és határozott alternatívát felmutató álláspontok számára, ezért ajánlom a józan észt, mint „végső” eligazító szempontot. Mire gondolok? Thomas Paine az amerikai függetlenségi mozgalom értelmiségi vezetője 1776-ban „Józan ész” (Common Sense) címen adta ki híres kiáltványát, mely aztán forrásul szolgált a „Függetlenségi Nyilatkozathoz”. Ebben azokat az „ésszerű érveket” sorakoztatja fel, melyek az AEÁ függetlenségét támogatják[i], és amelyeket a köznapi emberek, és politikusok egyaránt racionális és meggondolandó, sőt „végső” érveknek tekinthetnek. Ebben az értelemben gondolom én is – egyéb racionálisan felépített demokratikus és kiszámítható intézményi keret működése híján – a józan észhez fordulni. Amikor választunk, akkor érdemes a pragmatikus, gyakorlati és egyben erkölcsi, a jó ízléssel és jó érzéssel összefonódó, logikus és morálisan vállalható szempontrendszert összekapcsoló, józan észre apellálnunk, mert így, ha nem is a feltétlen jó, de a legkisebb rossz lesz a választásunk eredménye.

Zavaros és manipulált közéletünkben, amikor semmi sem biztos, hiszen úgy a statisztikák, mind a kormányzati, önkormányzati, egyéb intézményi, stb. kommunikáció, mind-mind relatív, nem is beszélve a politikusok manipulált üzeneteiről, úgynevezett „stratégiai kommunikációjáról”, magyarán hazudozásairól stb., melyek a legkevésbé sem mutatják meg a közérdek valós kívánalmait és érvényre juttatásuk lehetséges útjait, vegyük elő józan eszünk. (Kérdem, egyáltalán maradt-e – nekünk gyalogos közembereknek - más?) Hiszen a józanul felfogott célkitűzések és a kiszámított lehetőségek (sein und sollen) összekapcsolása egy átlátható, nem túl bonyolult, de mind logikai, mind morális szempontból vállalható döntés megalapozása csak így lehetséges. Tegyük meg a megfelelő megkülönböztetéseket, a nem is igazán „államférfi” (üres halmaz), de azért tisztességes, céljaiban és eszközeiben is a „realitás határán belül mozgó” politikusok és a „megélhetési”, „bűnüldözés elől menekülő”, demagóg, stb. politikusok között és rangsoroljuk őket. Mérlegeljünk úgy, mintha nem csupán saját egyéni érdekeink, indulataink, érzelmi kötődéseink, szimpátiáink, pletykák és halovány benyomások, a politikai show szereplőinek felszínes bohóckodása, színházi teljesítménye lennének terítéken, hanem valóban a közérdek forogna kockán. A megalapozott közérdek pedig szorosan kapcsolódik a józan észhez, hiszen, mint Walter Lippmann írja: „a közérdek feltehetően az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkodnának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének”[ii]. Nem kétséges, hogy a politikai kommunikáció, mind tartalmában, mind előadásmódjában a józan ész egyszerű és világos, valamint racionálisan megalapozott kijenlentéseinek, a „tényeknek” az elferdítésére és elhomályosítására törekszik. Magyarán manipulál, félrevezet, eltakarja a valóságot és egyfajta „reality show”, szappanopera kulisszáivá teszi a tényekre már nem alapozó, politikai szcénát. De meg kell tanuljuk a demokratikus politikai kultúrát (hacsak nem valamiféle új-feudalizmust akarunk), melynek egyik pillére az „üzenetek elemzésének kultúrája”, vagyis a manipulatív megnyilatkozásoknak a leleplezésére szolgáló képesség – ahogyan azt Philippe Breton ajánlja[iii]. Ő egyenesen az új társadalmi egyenlőtlenségek alapjához helyezi azt a különbségtételt, hogy képesek vagyunk-e a manipulatív beszéd és magatartás dekódolására, megértésére és leleplezésére, van-e kritikai szellemünk és hozzá nyelvi (szemiotikai) eszközeink, vagy nem vagyunk képesek a leleplezésre és elhisszük a manipulációt a meg- és félrevezetést. A befolyásolás manipulatív módozatai olyannyira elterjedtek a politikai életben, hogy különös erőfeszítést igényel „kiolvasásuk” és leleplezésük, különösen a média-politizálás, a fogyasztási kultúra részeként előadott politikai show (buffonéria) hatására. Abban reménykedem, hogy végül mégis képesek leszünk átlátni a szitán, és nem csak az újonnan elterjedt konszumerizmus, fogyasztói észjárás és kultúra felületes szempontjai szerint, hanem a racionális cél-eszköz egyenletek reális összevetésére alapozó józan ész (néha még „parasztinak” is mondják nálunkfele) alapján fogunk eljárni, szavazáskor is. Voksolás előtt mérlegeljünk józanul!

---

[i] A röpíratról megjegyzik, hogy a 3 millió lakosú szövetségben, összesen hatszázezer példányban kelt el, egyfajta korabeli bestseller volt.

[ii] Lásd, Walter Lippmann: A közjó filozófiája, Bagolyvár, 1993, 38 p.

[iii] Lásd. Philippe Breton: A manipulált beszéd, Helikon, 2000, 196-200 pp.