Jobban teljesít!?

Jobban teljesít!?

Csak részben meglepő az a fura helyzet, hogy miközben folyik a győzteseknek kijáró pezsgőzés, hiszen a rommagyar pártok mindenike ünnepli magát, az RMDSz előszőr a több, mint 26 éves történetében 5% ALATT TELJESÍTETT. A szövetség az érvényes és hivatalos eredményeknek megfelelően a voksok 3,69%-át szerezte meg a polgármester-jelöltekre leadott szavazatok arányában, 4,66%-ot a helyi tanácsosi listákon, és ami először történt meg, csupán 4,98%-ot ért el a politikai szavazásként értelmezhető megyei tanácsosi listákon. Ez az eredmény nemcsak a pszichológiai határnak számító 5%-os teljesítménynek marad alatta, hanem a törvényben szereplő és az országos választásokon érvényes parlamenti küszöbnek is. Összevetve a jelenlegi szavazatszámokat a négy évvel ezelőtti eredményekkel azt láthatjuk, hogy a rommagyar pártok összesen több, mint százötezer vokssal kaptak kevesebbet (-18.5%), ezen belül pedig az RMDSz szavazatvesztése elérte a nyolcvanezer szavazatot (-16.2%), és ezzel alatta maradt az öt százalékos határnak.

1.      A rommagyar pártok szavzatainak alakulása a megyei tanácsosi listákon

	Szavazatszám a megyei listákon 2012	Szavazatszám a megyei listákon 2016	Szavazat vesztés	Csökkenés %-ban
RMDSz	491.864	411.823	80.041	16.2%
MPP	36.671	16.824	19.847	54%
EMNP	44.276	38.215	6.061	13.7%
Rommagyar szavazatok	572.811	466.862	105.949	18.5%

Nem állítható, hogy a mostani eredmények mindenben és különösen nem, hogy hajszálpontosan előrevetítik, vagy modellezik az őszi választások várható eredményeit, ahol mások lesznek a tétek, és minden bizonnyal a politikai helyzet, a parlamenti választások kontextusa is változik még a későőszi időpontig. De minden esetre az eredmények sanyarú kilátásokat engednek vizionálni. Főként abban az összefüggésben, hogy egyik párt sem képes szembenézni a helyzetével, józanul, racionálisan és szakszerűen kielemezni a mostani választások tanulságait, hanem a manipulációt, a mások és sajátmaguk félrevezetését, becsapását választotta kommunikációs stratégiaként. Az EMNP és az MPP, a két apró szatellitpárt győzelmi indulója stand up comedy műfajába illik, és egy széles mosoly kíséretében ad acta tehető, viszont kétszeresen is elgondolkodtató az RMDSz-vezérkar megtévesztő kommunikációja.

A szövetség, még az előzetes eredmények láttán, azon melegében bejelentette, hogy megőrizte szavazóit és polgármestereinek számát (ami csak többé kevésbé igaz), megfújta a győzelmi induló harsonáit, miközben a metakommunikáció, az elnök testtartása, mimikája és gesztikulációja egészen mást, szorongást és bizonytalanságot mutatott. De fontosabb az akkor elhangzott féligazságoknál – hiszen a szövetség négy év alatt végül mégiscsak elveszítette, minden hatodik szavazóját! –, hogy az értelmezés keretét (frame), a követendő kommunikációs tervsorozatot úgy indította el, hogy ebből világossá vált: nem az országos politika, és nem is a saját  szavazók, illetve számuknak apadása a fő probléma számára, hanem a jelentéktelen vetélytársakkal szemben elért „eredmény”. Ennek pedig egyetlen logikus magyarázata van, a szövetség a fősponzornak, patrónusának, azaz a magyar kormánypártoknak akar bizonyítani, a nagyobb támogatás megszerzésének reményében fölmutatni, hogy a rommagyar belharcban „jobban teljesít”, ezért ő érdemes a legnagyobb juttatásra. A rommagyar politikai formációk fokozatosan, de mára egészen világosan háttal fordultak a közösségnek, semmi másra nem használják a megszerzett voksokat, mint a fidesznek – ne áltassuk magunkat, magának Orbán Viktornak – felajánlani azokat, ezzel bizonygatni nemcsak lojalításukat, hanem azt is, hogy ki érdemesebb a nagyobb mértékű rejtett támogatásra. Meglehet, hogy a parlamentbe való bejutásról is kiderül: már nem elsődleges cél, vagy legalábbis elég vigaszágon bejuttatni néhány megélhetési politikust a román törvényhozásba. Mint ahogy nemrég kiderült, hogy a bukaresti kormányba való bejutás sem priorítás, hiszen a magyar miniszterelnök nem honorálja, nem jár érte hokiakadémia a vezér szülőfalujába és rejtett párttámogatás sem.

De megtévesztő és álságos az elnök azon kijelentés is, miszerint: „jó döntés volt az ügyészek által meggyanúsított Antal Árpád és Ráduly Róbert indítása, mert mindketten fölényesen győztek.” És nem azért mert, a klienteláris viszonyok, a valódi, azaz esélyes, ellenjelöltek hiánya, erősebb bágyazottságuk, stb., folytán nem nyertek volna fölényesen, hanem azért, mert az udvarhelyi teljesen csődös polgármester-választástól eltekinve, éppen a két jelölt vesztette a legtöbb szavazatot a négy esztendővel ezelőtti eredményeikhez képest! Ugyanis a szövetség szavazatvesztése nem homogén módon, egyfajta fűnyíró-elvnek megfelelően, azaz mindenhol ugyanazon mértékben következett be, hanem nagyon is szelektíven. A legrosszabb eredményt éppen a székelyföldi városok tanácsosi listái produkálták,

2.      A székelyföldi városok RMDSz-es tanácsosi listáira leadott szavazatok alakulása

	Város	RMDSz szavazatok a helyi tanács listáján 2016	RMDSz szavazatok a helyi tanács listájára 2012	Százalékos különbség
1	Sepsiszentgyörgy	11738	13895	-15.5%
2	Kézdivásárhely	3489	4279	-18.4%
3	Barót	2155	2432	-11.4%
4	Kovászna	2261	2919	-22.5%
5	Csíkszereda	7471	10205	-26.8%
6	Gyergyószentmiklós	2571	3127	-17.8%
7	Székelyudvarhely	6738	10046	-33%
8	Maroshévíz	790	1132	-30%
9	Tusnádfürdő	353	390	-9.5%
10	Balánbánya	703	1012	-30%
11	Borszék	866	895	3.2%
12	Székelykeresztúr	2358	3258	-27.6%
13	Szentegyháza	1323	1837	-28%
14	Marosvásárhely	24403	29069	-16%
15	Szászrégen	4734	5204	-9%
16	Segesvár	1440	1531	-6%
17	Dicsőszentmárton	948	1099	-23.7%
18	Marosludas	1258	1364	-7.7%
19	Nyárádszereda	1520	1824	-16.3%
20	Sármás	601	624	-3.7%
21	Erdőszentgyörgy	1257	1232	2%
22	Szováta	2024	2910	-30.4%
23	Nyárádtő	191	250	-25.6%
24	Összesen	8192	100534	-18.5%

illetve polgármesterei követték el. Köztük Antal Árpád, aki a szavazatainak, mintegy 30%-át veszítette el négy év alatt (19.442 voks helyett csak 13.522-t kapott ezúttal), illetve Ráduly Róbert, aki 26%-át vesztette el a szavazóinak (10.404 szavazat helyett csak 7.699-et szerzett ezúttal). Még beszédesebb a nagyon is közepes eredmény, ha elmondjuk, Antal csak a szentgyörgyi szavazói jegyzékekben szereplő választók 24.5%-ának szavazatát nyerte el, míg Ráduly a szeredai választói listán föltűntetetteknek csupán 21.4%-ának voksát szerezte meg. Kommentálni is nehéz, hiszen nyomdafestéket nem tűrő kifejezések tolulnak az ember nyelvére, illetve billentyűzetére, amikor a kampányban a legnyilvánvalóbb nonkombatot mutató, azaz egyáltalán nem kampányoló Ráduly, az alacsony részvételt azzal magyarázza – példátlan cinizmusból, még a habonyista hazudozáson is túltéve – hogy a polgárok, azért maradtak távol a szavazófülkéktől, mert „elégedettek”. Ezt egy olyan megválasztott előljáró mondja, akit az összes megyeszékhely közül a legkevesebben preferáltak (nincs egyetlen megyeszékhely sem, ahol a megválasztott polgármester jó hétésfélezer szavazattal bírna csupán), és aki – ha már elégedettségről beszél – éppen egy éve lett felfüggesztve megelőző polgármesteri mandátumából. Apropó elégedettség, eszerint a mostanig vezető megbízott alpolgármester eredményeivel lehetnek megelégedve a szeredaiak, akinek jó vezetése alapján most bársonyszékbe ül a nem-kampányoló polgármester? Létezik ettől cinikusabb, rombolóbb, a szavazókra magasan tevő politikai attitűd? Persze, költői a kérdés, hiszen a nagyfőnök éppen örömét fejezte ki Ráduly nagyszerű megvalósításának láttán, magyarán ez pártpolitika, vagy legalábbis bevett/ajánlott kommunikációs panel. Hát itt tartunk az év nyarán és rövid uborkaszezont követően, lassan ráfordulunk a parlamenti választásokra, aztán a vízözön?

Még néhány ilyen győzelem és végképp elvesztünk

Még néhány ilyen győzelem és végképp elvesztünk

Politikus még el nem veszített helyhatósági választásokat, hiszen addig lehet manipulálni az eredmények értékelését, csűrni-csavarni, elhallgatni a rossz eredményt és fölnagyítani a részsikereket, hogy végül a választó beleszédül az egészbe. Még jobban megundorodik – ha lehet még jobban – és ráhagyja a háryjánosokra a dolgot, napirendre tér, legfennebb még egy ruhadarab kerül majd bele a már félig becsomagolt bőröndbe, mellyel előbb-utóbb aztán járműre száll és búcsut int a sok „győztesnek”.

A vasárnapi választások előzetes és még részleteiben ki nem elemzett statisztikáit, és a győzelmi jelentéseket tekintve, ismét minden párt és politikus nyert. Legföntebb a nép, az istenadta nézheti majd meg, hogy jól járt-e el akkor, amikor szavazott, vagy akkor amikor távomaradt az urnáktól[i], amikor egyik vagy másik jelöltre adta voksát, és főként nézheti meg magát, hogy mire megy tettével.

Országos tekintetben az lett nyilvánvalóvá, hogy az elnöki párt, a sebtében összetákolt, de soha egybe nem épített, Johannis képével masírozó konglomerátum, amely ráadásul a korrupció-ellenességet tűzte zászlajára csúnyán elbukott. Elsősorban Bukarestben, ahol a tét is a legnagyobb volt, és aztán mindefele, ahol a szocialisták meggyanúsított, vagy bizonyított korruptjai, vagy saját kiugrott megvádoltjai, símán legyőzték a „hivatalos” pénélét. És ez azért is negatív fejlemény, mert miután a korrupcióellenes vádhatóság ténykedését az elnöki párt vitte bele a leginkább a választási kampányba, míg a többiek nem szálltak bele a DNA megvédésébe – és talán a maga szintjén a rommagyar szövetség lép föl a legkevésbé a korrupció ellen, mára már egyre világosabban kiderült, hogy a reakciósak között is a legreakciósabb és megveszekedettebb védelmezője a megvádolt előljárók jelölésének maga az RMDSz – kudarcával a korrupcióellenes föllépés, amúgy is gyönge alapjait erodálta. A nagybányai, brassói, craiovai, dévai, stb., stb., stb. megvádolt (sőt a bányai esetében tettenért, és az előzetesből kampányoló) most újraválasztott polgármesterei, akárcsak a Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda hasonlóan meggyanúsított  előljárói, kihívást jelentenek a DNA-nak. Különös és józan ésszel alig fölfogható, hogy előszőr az etnikai politizálás egyedi módon eltúlzott válfajaként, majd minden morális meggondolást mellőzve, az RMDSz (és az MPP hasonló hajlamáról, a kiszivárogtatás mindenkit meggyőzhetett, az EMNP-ről még nem derült ki ilyesmi, de hatalomközelbe sem került) a korrupciós vádak intézményi bizonyításának, és egyáltalán az ilyen jogi eljárásoknak, stb., elsőszámú akadályozójává lett, a legreakciósabb politikai formációvá. Egyetlen párt sem tartotta „örvendetesnek”, hogy meggyanúsítottakat és megvádoltakat jelölt, és jobb híjján rávette szavazóit, hogy rájuk voksoljanak. Egyetlen másik párt sem gratulált sajátmagának, hogy korrupciógyanúba keveredetteket választatott meg és ültetett a helyi közösségek nyakára. Semmi más magyarázat nincs erre csak az, hogy éppen a meggyanúsított/megvádolt elöljárók ejtették foglyul először a szervezet vezetőségét, majd a párton keresztül a manipulált helyi közösségeket, akik megtévelyedettségükben, ki tudja hányadszorra már a morális, sőt gyakorlati szempontból is rossz oldalra sodródtak, nem láttak/nem láthattak alternatívát. Nem mellesleg a szövetség ezzel ellépet a „természetes” szövetségese és a megértett elnöki üzenet mellől, megvádoltjai/meggyanúsítottjai kedvéért átsodródott a másik táborba[ii].

A korrupció-ellenes harc ma vesztésre áll, a helyhatósági választásoknak nem a közérdek hathatósabb képviselete – tisztelet a kivételnek – lesz az üzenete és a következménye, hanem a korruptak és a korrupció legitimálása, és ebben a harcban mindeki vesztes lehet, és végül az úgy ahogy európai útra tért Románia, mi mindannyian, lesz/leszünk a legfőbb kárvallotja/i. Nem kétséges, hogy a pozíciójukban megerősített, újraválasztott korruptak átfogó hadműveletbe kezdenek a DNA ellen, a kérdés az, hogy az elnök és a civil társadalom képes lesz-e állni a sarat és visszavágni, visszaállítani a DNA presztízsét és egyensúlyt teremteni (kérdéses, hogy egyáltalán folytatódnak-e a megkezdett eljáráosk az újraválasztott helyi oligarchák ellen?), egyáltalán. Soha nagyobb szükség nem volt a vox populira, az utca hangjára, mint ebben a helyzetben. Márpedig a meccset az őszi választásokig el kell dönteni, ha sikerül a korruptak parlamenti bebetonozása, a korrupció-ellenesség, az európai ország ígérete is odalesz.

És akkor a rommagyar eredményekről, csak annyit, hogy bár a kép nagyon tarka (ez persze azzal is kapcsolatos, hogy nem volt egységes elképzelés, nem volt összehangolva sem a jelölések és az előkampány, sem az alig létező kampány egésze) egy általánosabb szinten elmondható, hogy olyan kudarcot jelöl, amit – meglehet egész gépezetek dolgoznak  a manipuláló diskurzusok kidolgozásán és eladásán – már nem lehet szőnyeg alá söpörni. A rommagyarság, mint várható volt, elsősorban távolmaradásával üzent a politikusoknak, vádolják is ezért, még jóhiszemű politikusok is. Ez a többé kevésbé elhallgatott számok szintjén azt jelenti, hogy (a már majdnem végleges hivatalos statisztika szerint) a rommagyarság képviselőire, a megyei tanácsosi listákon – és ez a politikai szavazás, ami a leginkább előrejelezheti a parlamenti választások várható eredményeit – mintegy 20%-al kevesebben voksoltak mint 2012-ben. A teljes rommagyar politikai mezőny erodálódott, kiürült és elhiteltelenedett, oly mértékben, hogy szinte boritékolható: egyfelől végképp kizuhanunk a bukaresti nagypolitikából, másfelől az újratervezés, a beígért megújulás – sine ira et studio? – bizonytalan ideig halasztódik, és ezzel az elvándorlásnak semmiféle koherens és bizalmat sugalló ellensúlya nem marad, a kéve megoldva a közösség egyéni döntések alapján megy szanaszét.

A kép persze sokszínű[iii], örvendetes, hogy Szatmárnémetiben Kereskényi győzött, és dícséretes Horváth Anna[iv] és a nagybányai fiatalok teljesítménye is, de ugyanakkor nagyon lehangoló az udvarhelyi helyzet (és általában a Hargita megyei), ahol az oligarcha „láthatatlan keze” felborította a politikai mezőnyt és összezavarta a dolgokat. Nem az a gond, hogy „ellenzéki” polgármester lesz, hanem az, hogy a cirkusz tovább megy, elvtelen és a közjót egyáltalán nem szolgáló harc indul, illetve folytatódik a hatalomért.

Szívesen vitába szállok mindenkivel, aki érvelni tud az mellett, hogy a vasárnapi választások eredményei sikerként értékelhetők a rommagyar közösség szintjén. Én azt látom viszont, hogy elmentek voksolni vagy távolmaradtak az urnáktól, a választópolgárok nagy része semmiféle eufóriát nem él(t) meg az eredményekkel kapcsolatban. A tanácstalanság, a letargia, a változtatás lehetőségébe vetett hit további elvesztése az általános. Paradox módon viszont éppen a vásárhelyi kiábrándultság mögött sejlik föl egy új, hiteles politikus profilja, aki – ez most alig érzékelhető, de a jövőben egyre jobban kirajzolódhat – függetlenként kimozdította a holtpontról a vásárhelyi magyar szavazóközönséget (és talán másokat is), és ez Soós Zoltán volt. Ha nem adja föl, ha nem hagyja magát utóbb bedarálni, ha további értelmiségieket és szakértőket tud bevonni politikai tevékenységébe, egy új vezető kiemelkedésének lehetünk szemtanúi a közeljövőben: ez és ekkora ma a remény.

---

[i] Nem győzöm hangsúlyozni, az urnáktól való távolmaradás politikai gesztus, üzenet a politikai mezőnynek, még akkor is, ha kétélű fegyver és negatív következményei könnyen visszahullhatnak az elkövetőkre. Azon lamentálni, hogy miért nem mentek a népek szavazni az igazi demokratikus pluralizmus, a véleményszabadság, stb., melletti elkötelezettség hiányosságát jelzi. Bizalmatlanságot föltételez a szavazókkal szemben, azt, hogy a nép nem lenne képes, illetve kompetens, a legfontosabb kérdésben a reprezentáció átruházásában dönteni. Legfontosabb oka a teljes politikai mezőnyből való kiábrándulás, az alternatívák hiányának megtapasztalása, a hiteltelen programok és jelöltek, mert ahogy azt a bumfordi székely mondaná: „hely az van, csak az nincs ahova állni”!

[ii] Egyetlen pártvezér sem tartotta örvendetesnek,még a saját jelöltjeivel kapcsolatban sem, a korrupciós gyanút, senki nem mondta, amit Kelemen Hunor, aki "azt is örvendetesnek találta, hogy újabb mandátumért szállnak versenybe azok az RMDSZ-es polgármesterek, önkormányzati vezetők is, akik ellen eljárást indított a korrupcióellenes ügyészség (DNA)." És azután vissza is tért a dologra, hogy megerősítse álláspontját, mondván: „jó döntés volt az ügyészek által meggyanúsított Antal Árpád és Ráduly Róbert indítása, mert mindketten fölényesen győztek.”

[iii] Éppen a nagyon sokféle eredményre tekintve, mintegy összefoglalásként, készítettem egy toplistát a rommagyar politikusok kampányáról, előszőr a sikereseket, a legjobbakat rangsorolva, majd a leggyengébb teljesítményeket értékelve. Íme: 1. And the winner is.... SOÓS ZOLTÁN! Indoklás: azt hiszem egy új és hiteles politikus született, mutatta meg magát, kis politikai mezőnyünkben. Nem ment bele sem az önsajnáltató "fekete-márciusos" diskurzusba, sem a "borbélylacis-hencegésbe", az etnikai "kártyát" módjával használta, meg tudta szólítani a fiatalokat is, stb., eredménye ezért duplán értékes. Örvendek, hogy ki tudott szabadulni a rossz vásárhelyi paradigmából, és sajnálnám, ha hagyná magát utóbb bedarálni. A következő kampány ma reggel kezdődött és végre van egy hiteles és fejlődőképes vásárhelyi , esetleg ennél is tágabb körben esélyes, politikus. 2. Második helyezett, csupán kicsit lemaradva .... KERESKÉNYI GÁBOR. Jól kampányolt, megőrizte higgadtságát mindvégig, és ami még ennél is fontosabb NYERT, s ezt magyarázni sem kell. Sok sikert neki (is) és csak annyit: nagyon sajnálnám, ha hagyná, hogy bukott (vagy félig bukott - sssst, ők még nem érzékelik) politikusok takarozzanak győzelmével. 3. A dobogó harmadik fokán - ex aequo - két jelölt is van (sőt a nagybányai fiatal csapatot díjaznám a Richárd személyében). HORVÁTH ANNA, kiváló kampányt vitt, ő volt a legláthatóbb arc, egész Kolozsváron, és pragmatikus, nem ment át semmiféle populista diskurzusba (na, néha kicsit - kampány volt), és továbbra is igen hasznos alpolgármester lehet/lesz a kolozsvári magyarság (és nemcsak) javára. KOVÁCS RICHÁRD és tsai, felráztak egy kis maradvány-közösséget és megmutatták, hogy érdemes újítással próbálkozni, van esély-van remény. Hajrá! És a leggyengébben teljesítők: Hátulról harmadik helyre sorolnám a kampányban játszott szerepéért KELEMEN HUNORt, aki képtelen volt összefogni a jelölési folyamatot és a kampányt, egyszerűen nem kontrollálja saját pártját, több, mint "gyengekezűként", karizma nélküliként viselkedett ebben a kampányban (is). Ha tágabb kontextusba helyezem az elnök teljesítményét, első aki 5% alá vitte az RMDSz-t, és - személyes vélemény, de érvelni tudnék mellette - ez biza szomorú kilátásokat föst az őszi esélyek latolgatásakor. Utolsó előtti magán-toplistámon, KOVÁCS PÉTER, aki persze KH szinkronhangjaként is tévedett, de akinek minden kijelentését korrigálnia kellett, vagy elhallgatni. Kampányfőnökként, azt hiszem, semmit nem tett hozzá az egyes jelöltek sikeréhez, és nagyban hozzájárult az általános kudarchoz. S, legutolsó a toplistán RÁDULY ("dezintegrálódott") RÓBERT, aki olyan gyalázatos, arrogáns és ártalmas gesztusokat engedett meg magának, ami példátlan az elmúlt 26 év rommagyar politizálásában. Előszőr dezintegrálta szervezetét, hagyta, hogy Borbolynak aláírásokat gyűjtsenek, aztán mégis a színeiben jelöltette magát, majd nem kampányolt (hacsak nem egy ismeretlen "Katolikus Férfiegylet" nevében nem), sem programot nem hirdetett. Amikor szeredaiságomról kérdeznek, vagy szóba kerül a dolog még hosszú-hosszú ideig mélyen lesütött tekintettel fogok nyilatkozni a dologról.

[iv] És ismétcsak szögezzük le, az önmagukat ünneplő politikusok manipulációival szemben, hogy az összes székelyföldi polgármester-jelölt, de Kereskényi Gábor és Horváth Anna is kevesebb szavazatot szerzett, mint a négy évvel ezelőtti jelöltek. Más kérdés, hogy az általános apátia közepette, no meg a helyi román politikai mezőny és nyomán a szavazatok szétszóródása okán Szatmáron győzni lehetett. Ott ahol meg nem volt kihívó, illetve a helyi közösség egy-egy kiskirály foglyaként, nem látott alternatívát, jött a borítékolható „győzelem”. Két kis közösségben, a nagybányaiban és a temesváriban sikerült jobban a mozgosítás (ha jól látom az előzetes eredményekből), és kaptak  a jelöltek kevéssel több szavazatot, mint négy évvel ezelőtt.

Csendes politikai karnevál

Csendes politikai karnevál

A rendszeres időközönként megtartott helyi jellegű választások rengeteg és nagyon szerteágazó területen fejtenek ki hatást a helyi közösségekre, és végső soron az egész társadalomra,  megmutatják, azt is hogy hol tart ma, és azt is, hogy merre veszi irányát. A választások (nagymértékben vagy egy kicsit) mindig egy-egy szakasz végéről és egy új kezdetéről szólnak, nem érdemes eltúlozni ezt a gyakran hangoztatott tényt, viszont elhallgatni sem érdemes, hiszen életbevágó momentumok az ilyenek. A közösségek történetének alakulását alapvetően befolyásoló politikai folyamatok legláthatóbb pillanatairól beszélünk, szerencsés esetben, számadásról és tervek ismertetéséről a politikai idő folyásának, a közéleti cselekvés alakulásának struktúrát adó mandátumokról. A választások azok a kiemelt pillanatai a politikának, amikor a választott képviselet és a szavazó négyévente egyszer, szemtől szemben találkoznak és amikor ez utóbbi van viszonylagosan hatalmi helyzetben, és az előljáró a kiszolgáltatott, az aki voksokért, ha nem is esdekel, de kéri azokat, és cserében ígér. Ugyanakkor a választások a régi képviselet visszahívása és az új felhatalmazása, annak az erős politikai eszköznek kell(ene) lennie, amikor gátat lehet vetni a hatalomnak, különösen az azzal való visszaélésnek, amikor a civilek és hatalom nélküliek fölléphetnek a hatalmasok ellenében, amikor közvetlenül beleszólhatnak a képviselet és a képviselők dolgaiba.

Mielőtt legyintenének és hegyi beszédként lefumigálnák kijelentéseimet, hadd jelezzem: magam is tudom, hogy a leírás ideáltipikus, azaz olyan időkre és helyekre vonatkozik, melyek aligha valóságosak, nem a meglévő valóságról (a Sein-ről), hanem az ideálisról, a kívánatosról szólnak, arról, ahogy a dolgoknak lenniük kellene (a Sollen-ről). Ezzel szemben tudjuk és tapasztaljuk, hogy a választási eljárás és a kampány igen gyakran és nagyon sok helyen politikai karnevál, groteszk színjáték, jelmezes népünnepély, harsány ki- és fölvonulás, melyben a hagyományos, a megszokott szerepek fölcserélődnek, a dolgok rendje – egy megadott időre és korlátozott térben – megváltozik. Álarcok kerülnek elő a sufniból és járják harsány táncukat, és álarcok hullnak le, látni engedve, amit addig az „úri modor”, a hatalmi szerepek színjátéka, a köznapok szürkesége eltakart, megmutatva a politikusok/előljárók „másik” arcát, pillanat amikor a hatalom úgy tesz, mintha a néppel barátkozna, mintha egy asztalnál ülne, ugyanazt a főtt kását enné, s még böffentgetne is melléje. Mondom a választások sokszor csak arról szólnak, hogy a hatalom úgy tesz, mintha engedné magát meg-, illetve legyőzni a választópolgárok által, nem egyszer azért, hogy azután megújult erővel térjen vissza a saját hatalmi érdekeihez, hogy legitimitást szerezzen ahhoz, hogy tovább basáskodhasson a sokak fölött, hogy az elöljárók visszaéljenek hatalmukkal, hogy bebetonozzák azt, hogy újabb álarcok mögül nézzennek le ránk a megerősített fölsöbbségtudat kaján vigyorával.

Nem állítom, hogy a most folyó választási procedúra és a kampány mindenhol csupán politikai karnevál (afféle az ókori Rómát idéző Saturnalia, melynek elteltével minden visszaalakul régi önmagává), de azt igen, hogy távol áll az ideálistól. Kezdve az új szabályozástól, mely a szavazatok szétszóródásának és a kevesebb legitimitásnak kedvez, és bezárólag a megfélemlítettségből, no meg a fellengzős magabiztosság keverékéből származó jellegtelen kampányig. Nincs értelmes közvita (talán Bukarestet leszámítva) és  föl sem merül az eddigiek elszámoltatása, de igazi politikai programokat sem látni, olyanokat melyek legalább a megvalósíthatóság és a közhasznúság lehetőségével kecsegtetnének, és túlontúl sok az „egzotikus” jelölt, a karneváli figura, és a láthatatlan „biztos befutó”. A helyhatóságok tevékenységét pusztán fizikai/infrastrukturális fejlesztésekben elgondoló – kampányokban épül a legtöbb autópálya, víz- és csatorna vezeték, iskola, óvoda, kórház és játszótér, stb. , no nem betonból, aszfaltból, téglából és acélból, hanem szavakból – legtöbb jelöltnek eszébe sem jut, hogy vannak/lehetnének más prioritások is. Amit a legkevésbé látok a tervek között, az a helyhatósági tevékenység megújítása, modernizálása, mondjuk az e-adminisztráció bevezetése, a participatív-büdzséképzés, elszámoltathatóság és az átláthatóság növelése, az engedélyeztetési eljárások egyszerűsítése, az egyablakos ügyintézés, a kapcsolattartás és tájékoztatás új formáinak létrehozása, a bürokratizmus csökkentése, stb. Jellemző, hogy még akik újító szándékkal lépnek föl, azok sem képesek fölvetni sem, a máshol már rutinszerűen működő új adminisztrációs formák kérdését (tisztelet a kevés kivételnek) és ez sokat elárul elmaradottságunkról, és sok esetben az elszigeteltségről is, melyben hétköznapjainkat éljük. Kevés, nagyon kevés a tudás, az adminisztratív know how a helyhatóságokban, és az innováció, az új megoldások keresése, ha egyáltalán lehetséges, még attól is kevesebb. Úgy tűnik az innováció, az új iránti nyitottság nem trendi, nem divatos tájainkon, nekünk a régi rossz beidegződések, mentalitások, a jó korrupt adminisztráció megörzendő érték (és erre a maradi tradicionalizmusra hallatlanul büszkék is vagyunk!), a merre tovább kérdése el sem hangzik. Viszont annál nagyobb a múltbaforduló hajlam, sok helyen a hangadóknak a múlt a jövő, mégpedig egy olyan múlt, mely fogolyként tart, kezünk-lábunk megköti, esélyt sem ad a változásra, a megújulásra. Erre a rosszul kondicionált, demokratikus politikai kultúrával nem rendelkező választók is vevők, különösen ott, ahol semmi más csak etnikai mozgosítás folyik, mindkét oldalon, a múlt szimbolumainak újboli kisajátítása, anélkül, hogy ezek priorítását, előremutató jellegét (ha ugyan van nekik?) egyáltalán fölvetnék.

Mégsem haszontalan dolog résztvenni a voksoláson, mint ahogy nem értelmetlen leírni az ideálisat, hiszen egyébként mihez mérhetnénk a „világot”, még a legeltorzultabbat is. A távolmaradók úgy járnak, mint az egyszeri emberek, akik végigizgulják a lottóhúzást miközben eszükbe sem jut, hogy ők maguk még szelvényt sem váltottak, hogy nyerhetnének? Meg aztán a politikai hatalomátruházás, az elöljárók ki- és megválasztása, annak eredménye, mindenkire kihat, azokra is, akik távol akarják tartani magukat a „rusnya politikától”, hiszen ezzel nem tesznek mást (Max Webert parafrazálva), minthogy másokra ruházzák át azt az egyetlen lehetőséget, amivel beleszólhatnának: saját voksukat veszejtik el és ezzel engedik profitálni a magánhasznukat leső korrupt politikusokat. A politikai folyamat nem áll meg, hanem mások döntései alapján folytatódik, egyszóval illuzórikus azt gondolni, hogy a távolmaradás, a részvétel megtagadása jobbá teszi a világot, miközben persze, opciót fejez ki az is, csakhogy, ha úgy tetszik passzívat, a feladást közvetíti. Mintegy igaznak és valósnak ismeri el a politikai karnevált, érzése szerint nem vesz részt benne és a partvonalról nézi azt, de közben éppen mert passzív fogyasztója, és többnyire kárvallotja annak, még a dolog kellemes, bizsergető érzéséből sem részesül.

Posztmodern sárkányok, sorosok és boszorkányok

Posztmodern sárkányok, sorosok és boszorkányok

Elképzelni is nehéz, hogy miféle csodának kellene történnie ahhoz, hogy a régi, hagyományos politikai pártok képesek legyenek magukat megreformálni, úgy a saját doktrínájuknak (ha úgy tetszik ideológiájuknak. Az ideológiák maguk is leegyszerűsítő ábrázolásai és magyarázatai a komplex társadalmi valóságnak, hiszen csak egyik vagy másik politikafilozófiai nézetrendszer szempontjai szerint hajlandók végiggondolni és kommunikálni mondandójukat, viszont egyfelől helyet hagynak más interpretációknak és magyarázatoknak, ugyanakkor sokkal összetettebbek, árnyaltabbak a ma divatos összeesküvés-elméleteknél, és nyelvi szempontból is sokkal gazdagabbak.) megújításával, a jelenkor bonyolult társadalmi, gazdasági, vagy akár kulturális és technológiai kihívásaira adott új válaszokkal, a komplex valósághoz való igazodással, akár úgy, hogy a szervezetet, a pártokban érvényes intézményi kultúrát (a zsákmányszerzés logikáját megtestesítő működési módokat, a klientelizmust) megújítanák. Ezért a politikai mezőny szemmel láthatóan, és egyre fokozottabb mértékben tolódik a populizmus, a paranoias politikai stílus és ideológia fele, mely egyre inkább azt harsogja, hogy minden más ideológia, politikai filozófia halott, és ezért nem azok megújításán, hanem kiszorításán kell munkálkodni. Aki ma a hagyományos háromosztatú ideológiai mezőny halálát vizionálja és hirdeti, az lényegében (a legyakrabban, xenofób és menekültellenes, programatikusan politikailag inkorrekt, stb.) jobb-, vagy (formálisan antikapitalista) baloldali populista. Térhódításukhoz a hagyományos pártelit tehetetlensége, telhetetlensége és korruptsága, önreflexív és önkritikus képességeinek fokozatos elvesztése, a pártok lassú kiürülése és erodálódása nyújt, akarva-akaratlanul is segédkezet.

Miközben nem kevés perverz élvezettel temetik a hagyományos politikai doktrínákat, a mindenoldali populisták – és hangos szószólóik, kiszolgáló értelmiségük és csatolt részeik, a trollkodó, vagy identitásukat névvel vállaló elektronikus csőcselék – tenyerüket összesúrolva készülnek a vidám torra, aközben észre sem veszik, ha meg látják azt bűnös, és cinikus hallgatással elfödik, hogy a szélsőségnek ágyaznak meg. A szélsőségek előretörése a klasszikus nyugaton, valódi szélsőjobber, és szélsőbalos pártok és jelöltek – az előbbiek közül lásd., Trump, Hofer, LePen, Farage, et Co., illetve a Pegida, stb., az utóbbiakra példa, a Syriza, vagy a spanyol Podemos – megjelenésével, vagy előretörésével és hangos agitálásával, zajlik. K-K-_Európában pedig, inkább – viszonylag gyenge szélsőjobb, vagy szélsőbal mellett – a néppártok radikalizálódásával történik, jól jelzi ezt mindenekelőtt a Fidesz-KDNP, vagy a lengyel konzervatív-keresztény (PiS) kormánypárt extrémizmus fele való eltolódása, szélsőséges populizmusa. Az is jellemző, hogy mérsékelt-populista, vagy látszólag klasszikus keresztény-konzervatív programmal kerülnek hatalomra, és utóbb mozdulnak el a szélsőséges populizmus irányába. Nem mellesleg, a magyar kormányzó pártok úgy lettek másodszorra is megválasztva, hogy, azon kívül, hogy a szélsőséges populizmus, az illiberalizmus (whatever this mean) a vezérkultusz, az európaellenesség irányába viszik tovább a kormányzást, semmit sem ígértek. Ugyanakkor azt is elfelejtették közölni, hogy közben egyre inkább, csupán ahhoz a belső kör határán lebegő kliens-, illetve vazallus csoporthoz szólnak, mely kevés pénzért hajlandó  (elCÖFösítik a társadalmat, illetve álkonzultációval és kampányokkal), mondvacsinált visszaigazolást produkálni, békében hagyva, sőt elfödve a belső kör garázdaságát, az állam maffia-módszerekkel való szétlopását. Ezt szolgálja az is, hogy gátlástalanul átnevezik a strukturális korrupciót, az állam megszállását, és módszeres, valamint előre ad-hoc törvénykezéssel lepapírozott kifosztását, politikai krédónak nevezik (lásd. Lánczi-interjú). Egyébként, ahogy Orbán kifejtette „bármi megtörténhet”, midenféle populista beetetéshez és népbutításhoz eszközként nyúlhatnak a hatalmasok és lavírozhatnak kényük-kedve szerint, mondjuk a nyugati támogatások (sőt a „nagyobb tisztelet”!) kikövetelése, és a keleti despotizmus dícsérete között, anélkül, hogy bármiféle ellentmondást (kognitív disszonanciát) észlelnének a híveik.
A populista paranoiából nem vezet visszaút a pártszerű, demokratikus, politikai pluralizmushoz – legalábbis nem ismerünk rá példákat –, viszont annál inkább a szélsőségességhez, aminek egyik legfontosabb markere, a köznyelv kisajátítása, illetve a szóhasználaton, a sajátos zsargonon, keresztül történő kommunikációs megszállása, másfelől pedig – és az elsőtől egyáltalán nem függetlenül – az összesküvés-elméletek, a konteók rákszerű elburjánzásának (lásd. III. Birodalom hasonló propagandafogásait, ahogy az Victor Klemperer leírja, lásd. még erről, Papp Kornélia, és Marsovszky Magdolna) manipulatív elterjesztése, aminek tanúi lehetünk. A végletesen populista propaganda nyelve sivár és manipulatív, de szinte minden esetben egyszerre szentimentálisan giccses és ugyanakkor harcias-háborús retorika (Mártonfi Attila), erősen leegyszerűsítő kliséken és képszerű elemeken keresztül sikerül elfednie a valóság bonyolúlt összefüggéseit.

A magyar nyelvterületen egyre inkább teret hódító népszerű konteók motívumai, amilyenek a sorosozás, háttérhatalmazás különféle formái, a legelterjedtebbek. Azért tartják, minden racionális érv ellenében magukat, mert a hatalom nemcsak legitimálja, hanem szinte hungarikumként, maga terjeszti azokat és nemcsak a suttogópropaganda, a fizetett vagy elbűvölt, egyfajta misztikus vallási transzban tartott trollkodók és álújságírók, hanem a fő ágensek (miniszterelnök, miniszterek, pártvezetők, parlamenti elnök, stb.) révén, kormányzati kommunikáció szintjére emelték azokat. Érdemes megfigyelni, hogy a sorosozásnak az égvilágon semmi köze a jó nevű, vagy sokak által kontesztált, magyar származású filantrop milliárdoshoz (legfennebb, mint a judeoplutokrata világösszeesküvés szereplője lehet szimbolikus értelemben ősellenség, alig titkolt antiszemiták és elitellenesek szemében), annál inkább szolgál a már-már leleplezett (most éppen a Matolcsy alapítványok) központi korrupció elfedésére, no meg a kormányzat külpolitikájának sikertelenségét próbálja meg, nem magyarázni, hanem másra való mutogatással, szőnyeg alá söpörni.

Hozzánk közelebb (bár a magyarországi kormányzat konteói, egyre nagyobb mértékben fertőzik meg – különösen az ottani hivatalos médiák itteni fogyasztói körét –, de nemcsak őket), de  ugyanebből a populizmusból származó összeesküvés-elméleti keret, mint már-már egyeduralkodó ideológia akadályozza meg az olyan ügyek, közéleti történések, korrekt és árnyalt fölfogását, mint a terrorizmussal megvádolt HVIM-tagok esetét, vagy a román mediatikus térben, az éppen aktuális kórházi fertőtlenítőszerek botrányos főszereplőjének minapi öngyilkosságát.

Az erősen leegyszerűsítő konteókhoz való folyamodás, legfőképpen a demokratikus közélet és politikai kultúra zsákutcás fejlődését mutatja. Ebben az értelemben, ha nem sikerül a befogadók oldalán, a manipuláció átlátásával és leleplezésével tisztább képet kialakítani, ez már a „vég kezdete”. Azt hiszem azt bárki beláthatja, hogy korrupt és tehetségtelen, lejáratott és fantáziátlan, stb., politikusainktól hiába várjuk, hogy önként lemondjanak erről a fegyverként használt demagóg és buta eszközről. Azután meg ez az a terület, ahol csak az értelmiségi elit lehetne sikeres, ha sikerülne megszólaltatni őket, és ha lennének a hatékony kommunikációnak alternatív csatornái. 

A provincializmus csöndje

A provincializmus csöndje

Kifejezetten pozitív fejleményként értékelem, hogy időről-időre megjelenik a közéleti diskurzusokban az értelmiség szerepvállalásának témája, még akkor is, ha – és ez nem föltétlen sajátos jelenség, hiszen az értelmiség rendelkezik a saját szerepének elrejtésére alkalmas diskurzusok monopóliumával, máshol is – megnyugtató válaszok nem születnek a szerepekekkel kapcsolatban fölmerülő kérdésekre, viszont araszolunk a reálisan közös okoskodás színpadának összeácsolása fele (legutóbb olyan jó 3 éve zajlott, és aztán folytatódott a – jellemzően egy másik kultúrából származó szerző, Stefano Bottoni kezdeményezte – „besúgó-vita”, melyhez magam is hozzászóltam itt). A vitaindítót, amire röviden reflektálni szeretnék, Silye Lóránd közölte nemrég, és vele kapcsolatban – mint oly sokszor megtörtént az elmúlt 25 esztendőben – nem bontakozott ki ugyan racionális, közös és nyilvános gondolkodás, vélemények ütköztetése, igaz, ha ilyesmi bekövetkezik, az éppen a szerzőnek az értelmiség hallgatásával és a tabusítással kapcsolatos hipotéziseit cáfolta volna meg, kérdésfölvetéseit ennek ellenére fontosnak tekintem.

Annak a kérdésnek a megválaszolásával kell kezdenünk, hogy kik  is  az entellektuellek? Legjobb szociológiai definíció szerint “… értelmiségieknek tekinthetők azok a társadalmi szereplők, akik egyfelől sajátos transzkontextuális tudás birtokosai, másfelől társadalmi poziciójukat kizárólag eme sajátos tudás biztosítja” (Szalai Erzsébet). Olyan tudás és társadalmi habitus birtokosairól van szó, akik – egész térségünkben hagyományosan, és aztán az átmenetben is – erősen kötődtek a mindenkori hatalomhoz (Konrád-Szelényi) (a múlt rendszerben a hatalommal kötött átfogó alkuk megléte egészen nyilvánvaló volt a román értelmiség esetében /Kathrine Verdery/, és persze a rommagyarban is, azzal együtt, hogy a Ceaușescu-éra legutolsó éveiben látványosan kiszorult a magasabb vezető pozíciókból, hogy azután, első körben, szinte az egész rommagyar értelmiségi elit is politikai szerepvállalásba kezdjen), másfelől pedig, tulajdonos, tehát viszonylag független polgárság híján, a modernizációs folyamatok legfőbb hordozói voltak és maradtak. Ezért a politikai elit és az értelmiségi elit nagyon gyorsan és nagyon erősen összekapcsolódtak (a régi értelmiségi elit szinte ugyanazzal a gesztussal kötött alkut a régi/új politikusokkal, amellyel a létezett szocialista rendszerben is tette. Csak megváltozott ideológiai háttér mellett, még pontosabban: a szocialista jelszavakat a nemzeti jelszavak váltották – egyre világosabb, hogy nem több meggyőződéssel, vagy azonosulással, mint az a  nyolcvanas évekre jellemző volt), viszont a következő szakaszban (nem függetlenül az értelmiségi ténykedés piacosodásától, /megjelentek a médiasztárok, az egyetemeken a szaktudományos értelmiségiek, valamint a szolgáltató értelmiségiek, a prívát szektorban/ „amikor is a különféle szintű hatalmi szereplőkkel kötött egyéni, informális alku” célravezetőbbnek, nagyobb profittal kecsegtetőbbnek tűnt a kollektív föllépésnél; nem kis mértékben pedig azért, mert a politikai vállalkozók, akik a kezdeti lelkes néppártokat szép csendben és rengeteg háttérmunkával profi, zsákmányszerző formációkká igyekeztek átalakítani, értelmiségellenes attitűdöket vettek föl, magyarán egyre kevésbé tűrték/tűrik a kritikát, felmondták az eredeti gyorsan összetákolt szerződéseket és klienseket, nem pedig értelmiségieket gyűjtöttek maguk köré) leváltak, eltávolodott a hatalmi központtól. 
Meglátásom szerint a hivatkozott írás a leginkább a KRITIKAI ÉRTEMISÉGIEK hangját hiányolja a rommagyar közéletből, azokét, akik viszonylag kívül állnak a hatalmi mechanizmusokon, ismétcsak viszonylag, el nem kötelezettek, akik képesek lennének a társadalomismeret (vagy legalábbis a public social science-re jellemző diskurzusok gyakorlói) és az elméleti igényesség ötvözésére, és elég bátrak lennének ahhoz, hogy ledöntsék a hosszú-hosszú ideje pátyolgatott tabukat, nyílt és konstruktív vitákban igyekeznének racionális álláspontokat kikristályosítani, újradefiniálni a közjót, konszenzusokat teremteni (manufacturing consent), stb[i]. Érdemes felfigyelni viszont arra, hogy a kritikai értelmiség sehol sem értéksemleges, és nem ideológiamentes – sem itt, sem sehol a világon – attitűdjének elméleti alapja éppen az, hogy nem hisz az értékmentes tudományos megközelítés mítoszában vagy legendájában, és ezért fölvállalja liberális (Paul Krugman), konzervatív (Francis Fukuyama, Samuel Huntington), illetve baloldali (Naom Chomsky, Slavoj Zizek) voltát (nem hoznék közelebbi példákat, hadd ne adjak még egy okot annak a kommentariátusnak, az „elektronikus söpredék”-nek, a gyülölködésre, amely szitokszóként használja a liberális jelzőt, komcsizik ha baloldalról hall, és semmi köze a konzervativizmushoz, csak egyfajta doktríner tradicionalista alapon kivirágzó hate speech-et ismer).

Igaza van szerzőnek a hallgatással, és a tabusítással kapcsolatban, én viszont, ha úgy tetszik, tágabban keretezném a problémát, és ezzel elkerülhetővé válna az is, hogy a vita az értelmiség szerepvállalásának elmaradása, a felelősséghárítás irányába menjen. Szerintem az értelmiségi elitek hallgatása egy ettől általánosabb, strukturálisabb és intézményesültebb, stb., problémakört mutat meg, nevezetesen a nyilvános és közös okoskodás hiányát föntartó érdekeket, valamint a rá való igény hiányát. Ez pedig politikai- és vitakultúrával, a médiák, az intézmények állapotával, stb., egyáltalán azzal a megválaszolásra váró kérdéssel kapcsolatos, hogy beszélhetünk-e még romániai magyar (vagy erdélyi magyar) társadalomról, mely rendelkezne mindazokkal a lényeges intézményekkel és működésmódokkal, amelyek minden társadalom meglétének pillérei. Magam és még sokan mások, a romániai magyar társadalom meglétét, illetve kitermelésének a lehetőségét (mert minden társadalom potencialitás is) már a kilencvenes években megelőlegeztük, kifejtve, illetve alulértve a dolgot. És meglehet ma mégis azt kell(ene) mondjuk, hogy nincs önálló romániai magyar társadalom, mely többek között, a nyilvános okoskodás fórumait képes lett volna/lenne kialakítani és fönntartani.

Egyfelől a különféle "elitek" (gazdasági, politikai, értelmiségi, szakmai, kulturális, stb., stb.) kérdését nem szabad fetisizálni, abban az értelemben, hogy valódi jelentőségénél sokkal nagyobbat tulajdonítunk nekik, de úgy sem, hogy teljesen hiányzónak tüntetjük fel. Másodszor, meg igen, a romániai magyarság valóban elithiányos, különösen egynémely területen, aminek egyfelől történelmi, másfelől demográfiai és emigrációs, harmadrészt pedig képzési okai vannak. Ismétcsak, az elmúlt 25 évben ezen a téren is történtek pozitív dolgok, csak alig vagyunk hajlandók ezt észrevenni. A társadalmunk egyre inkább "maradványtársadalom" és ez a közhangulatban hova tovább kiábrándultsággal, dekadenciával (némelyeknél világvége hangulattal) társul. Aztán az is nyilvánvaló, hogy Erdély és a rommagyar közösség, politikai elitje akaratának megfelelően, ma a leginkább Budapest, és az ottani hatalom – egyre inkább egzotikus, ha úgy tetszik skanzenszerű – PROVINCIÁJA. A kiszolgáló értelmiségnek, a provincialistáknak[ii] pedig, alig vannak intellektuálisan megalapozott, elméleti érvei, hogy ezt a helyzetet legitimálják (miközben a közelmúltig, legalábbis a retorika szintjén, az autonómiázás megalapozásával, tartalommal való feltöltésével voltak elfoglalva), fenntartsák és újratermeljék.

A provincializmust, itt és most, nem a vidéki, népi-nemzeti, konformista-tradicionalista, vagy a régi urbánus-népi vita utóbbi tagjának attributúmaként értem, hanem egészen másként. A jelzett kisebbségi-etnikai-tradicionális értelmiség ugyanis, aki számára a („szebb”) múlt a jövő, ma csak elenyészően kis hányadát jelenti az értelmiségnek, jórészt természetes úton távoztak, másrészt pedig – minden bizonnyal múltbéli szerepvállalásaik okán – valóban ritkán szólnak. Amikor megteszik, akkor sincsenek eredeti gondolataik, illetve semmilyen gondolataik nincsenek, már azon kívül, hogy elvárásokat, követelményeket, moralizáló intelmeket, letűnt idők kánonjait fogalmazzanak meg, illetve újra. A mai provincialisták, egyáltalán nem népiek és nem „vidékiek”, viszont, egy többnyire maguk alkotta, mentális ketrecben forgolódnak. Nem képesek megszabadulni kisebbségi frusztrációiktól, kritika, és főként önkritika helyett, minduntalan külső igazodási pontokat, szellemi vezéreket keresnek, akiknek aztán szépen alárendelődnek, mindenféle kritikai gesztusnak még az árnyékára is rávetődnek, legszivesebben cenzúráznának, máris működő öncenzúrájuk kánonjaiból kiindulva. Ez a fajta értelmiségi provincializmus – bármennyire is paradoxonnak tűnjék – értelmiségellenes, legalábbis abban a vonatkozásban, ami az értelmiség legfontosabb jellemvonását adja: az értelmiség ugyanis, a transzkontextuális, egyik területről egy másikra konvertálható, stb., tudás birtokosa, illetve gyakorlója (...). Ha erről lemondana, akkor értelmiségi habitusáról mondana le. A gesztus, amivel ez a provincialista, még a viszonylag független konzervatív kritikai értelmiség is[iii] tabusít, maga a színtiszta értelmiségellenesség, melyet ráadásul hősies gesztusként, az ön- és közösségvédelem, a „kisebbségi ügy” oltárán feláldozott önzetlen áldozatként kommunikálnak. Jól álcázza ezt a politikai elit magát ellenzékben tudó, illetve pozicionáló része és a provincialista értelmiségi elit szoros összefonódása, aminek következtében a politikai napirendet ez a hallgatag és értelmiségellenes, értelmiségi csoport tematizálja. Csak két téma, amiben ez az értelmiségellenes értelmiség excellál: kritikátlanul átvesz mindent, amit a magyar kormány(pártok) nemzeti jelzővel ellátva, hatumák fogyasztására szánnak (pl. ők azok, akik az inasiskolák fölöttébb szükséges elterjesztése mellett kardoskodnak, miközben ők maguk és gyerekeik magas iskolai képesítések birtokosai). Még akkor is, ha a sugallt etno-nacionalista diskurzusok saját környezetünkben alkalmazhatatlanok, kontraproduktívak (megveszekedett Orbán-pártiak és ugyanakkor autonomisták, vagy azok voltak a közelmúltig, mivel most az az ukáz, mintegy varázsszóra, felhagytak az autonómiázással; eurószkeptikusak és neofita Kelet (értsd Putyin)-pártiak, miközben folyton az EU-s fórumokhoz fordulnának védelemért, stb.). Mivel a NER ideológiája alig értelmezhető kontextusunkban, illetve pontos tükörképe a román etnonacionalista diskurzusoknak, hallgatnak, és a megszállt politikai szerepeken és ágenseken keresztül cselekszenek, azaz „stratégiailag hallgatnak – stratégiailag kommunikálnak”.  Következtetésem tehát – és cseppet sem axiomatikus kijelentésem – hogy az elHALLGATÁS és a TABUSÍTÁS[iv], a viták elől való kitérés, a provincialista-tradicionalista rommagyar értelmiségi mainstream (kommunikációs) politikai stratégiája, mely paradox módon, egyben elvi értelmiségellenesség.

---

[i] Úgy tűnik, ma a leginkább az újságírók, illetve a sajtóban rendszeresen közlők azok, akik intellektuális hatterű, kritikai értelmiségekre jellemző szövegeket gyártanak és forgalmaznak, ezért az értelmiségi diskurzusok legfőbb műfaja a publicisztika, a tárca- és jegyzetirodalom, valamint a recenzió (ritkábban az esszé). Bár tudom, hogy minden felsorolás veszélyes, hiszen kimaradhatnak lényeges szerzők, vagy esetleg tiltakozást válthat ki a skatulyázás, illetve beindíthatja az elektronikus csőcselék stigmatizáló reakcióját, mégis fontosnak tartom jelezni, hogy vannak szép számmal kritikai értelmiségi diskurzusok is, legfennebb soha nem váltanak ki igazi reakciókat, csupán személyeskedő, lejárató, sőt rágalmazó kijelentéseket és gyülöletbeszédet vonzanak. Hadd álljanak itt azoknak a rommagyar (bár részük nem él már ebben az országban, de itt publikál) pubicistáknak és sűrűn közlő tollforgatóknak a nevei, akik nem a tabusításban, a hitviták gerjesztésében, hanem a valódi problémafölvetésben jeleskednek, a teljesség igénye nélkül, és a magam szubjektív megítélésében, valamint ábécé sorrendben: Albert Antal Orsolya, Ambrus Attila, Bakk-Dávid Tímea, Balázs-Pál Előd, Bíró Béla, Boros Zoltán, Stefano Bottoni, Búzás Ernő, Csinta Samu, Demény Péter, Gál Mária, Gáspárik Attila, Isán Csongor István, Ivácsony András Áron, Karácsony Zsigmond, Krebsz János, Kelemen Attila Ármin, Kertész Melinda, Köllő Katalin, Kustán Magyari Attila, Magyari Tivadar, Markó Béla, Mihály István, Mihály László, Mózes Edith, Oláh Gál Elvira, Papp Attila Zsolt, Papp Zsigmond Sándor, Papp-Zakor András, Parászka Boróka, Péter László, Sarány István, Sebestyén Mihály, Simon Judit, Sipos Zoltán, Székedi Ferenc, Székely Ervin, Szilágyi Aladár, Szőcs Levente, Szűcs László, Stanik István, Tamás Gáspár Miklós, Tasnádi-Sáhy Péter, stb., stb. És így, ahogy a neveket ideírtam már kicsit kételkedem is abban, hogy ne lennének hiteles, kritikus és vitakultúrával rendelkező újságíró-értelmiségiek, sokan vannak, és még többen akiket kifelejtettem, aztán meg minden bizonnyal jön az új generáció.

[ii] A provincialisták fő ideológusa, Bakk Miklós, aki egy programatikus és ugyanakkor apologetikus írásban próbálja meg a menekültügy orbáni (valójában finkelsteini-habonyista) politikáját védelmébe venni, sikertelenül. Aztán jön az elhallgatás, illetve a racionális érvekkel fenntarthatatlan, viszont érzelmi azonosulásra, hitkinyílvánításra, lojalitás fölmutatására alkalmas szövegét követően a kommentariátusra bízza annak legitimálását és fönntartását. Érdekes megfigyelni, hogy milyen jól példázza azt a technikát, amivel manapság a tudatosan félreértelmezett keresztényi témát (bibliai idézetekkel spékelik meg vékony érvelésüket, Bakk egyenesen Jézust invokálja a regisztrációhoz!), és a jó öreg hitvitát bevezeti a szövegébe, és ezzel jól illusztrálja a mai magyarországi, és nyomában az itteni, ú.n. keresztény-kurzus tabusító, minden fölvetést hitvitává maszkírozó eljárását. A szöveg mögöttes tartalmainak, szorosabb dekódolását magam is megpróbáltam elvégezni, itt.

[iii] Nem zárhatom ki, hogy példának okáért Kelemen Attila Ármin, vagy Bíró Béla, bevallom, számomra érthetetlen megszólalásai, éppenséggel konzervatív kritikai értelmiségi diskurzusok, vagy azok akarnak lenni. Csakhát mindkét szerző szövegeit olyanfajta nyelvújító, ezoterikus kódolás jellemzi, mely a legtöbbszőr annyira dekontextualizált, pontosabban annyira gyéren kontextualizált, ami számomra hozzáférhetetlenné teszi szövegeiket – ezért nem sokban különbözik az egyébfajta tabusításnál. Bíró Béla legújabb szövegeiben az a közös, hogy nincs semmi, ami egyik megszólalásától a másikig valamiféle kontinuitást, valamiféle legalább nyelvi-filológiai, hogy ideológiait/filozófiait ne is mondjak, következetességet mutatna. Én a leginkább azt hüvelyezem ki jegyzeteiből, hogy el nem mulasztja Angela Merkelt (valamiféle személyes ellenszenv?, okán, vagy nem tudom miért) kárhoztatni, egyébként a teljes ideológiai spektrum zongoráján játszik a szerző, ráadásul minduntalan föltételes mód mögé rejti játékosan (varietas delectat) bujkáló ötleteit, véleményét. Kelemen Attila Ármin pedig még Bíró Bélánál is játékosabb, ugyanis folyton mentális csapdát állít olvasójának, akárhányszor valamiféle következetességet, valamiféle haloványan körvonalazódó kontextust, eligazító sorvezetőt vél felfedezni a nyájas (vagy kevésbé nyájas) olvasó, következik egy slash, mely elvágja a bimbózó reményt. Egy-egy megfejtésre érdemesnek tűnő gondolatfoszlányt, olyan kijelentések követnek, mint – hogy csak legutóbb megjelent cikkéből idézzek  – ez:  „A 90-es években, és ezt tanúsítom, megtehette egy tanár, hogy a 80-as évek irodalma alapján tanít, és nem is röhögtük ki igazán, ma viszont azt kell megtapasztalnia, hogy a tanár már azt sem tudja relevánsan tanítani a fiataloknak, amin még meg sem száradt a monitorpixel. Ez persze nem csak nálunk van így, de nagyobb és erősebb, könnyebben és gyorsabban kérdező közösségek inkább képesek újrarajzolni a tudás nagykönyvének szépiás ábráit, mint mi, akik, lásd székely bácsi a szöveg elejéről: előbb mindig csak magyarázkodunk.” Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy kontextusából kiemeltem az idézetet, hadd szögezzem le, az idézetnek nincs kontextusa, az oktatás kérdéséről így és ennyit mond szerző, pont.  

[iv] Érdekes, de persze nem eredeti, hiszen a populista ultrakonzervatív politikusok sajátja Donald Trumptól egészen Orbán Viktorig – , hogy a politically correct-beszédellenesség az egyetlen olyan terület, ahol a mi tradicionalista- konformista szöveggyártóink látszólagos tabudöntögető, nonkoformista ténykedése zajlik. A pc túlkapásainak valós kritikájáig el sem jutnak az ilyen szövegek, viszont a trágárság, inkorrektség, megbélyegzés, kirekesztő és stigmatizáló, stb. szövegek tucatjait termelik ki, legitimálva a közbeszédben meglevő hasonlóan intoleráns és igénytelen beszédmódokat.

Európa és a nemzeti hübrisz(ek)

Európa és a nemzeti hübrisz(ek)

A régiónkban egyre trendibb nacionalista ideológia sajátja, hogy csak annak árán képes társadalmi/közösségi kohéziót, illetve szolidarítást létrehozni, hogy azt mások ellenében teszi, mégpedig úgy, hogy egyfajta homogénnek és zártnak elképzelt etnikai, azaz egyszerre faji és azután kulturális (a kultúrának is csupán egy közös, történeti/tradicionális dimenzióját tekintve), stb., érdek és érzelmi közösségre vonatkoztatja az összetartást. Az egyenleg másik oldalán pedig föltétlenül szüksége van egy megkonstruált „másságra” (othering), sőt a legtöbbszőr ellenségre, aki mintha csak azért létezne (illetve képzelődne el – ha a saját nemzet egy olyan „imaginárius közösség” /Benedict Anderson/, amely meglévő kulturális hagyományok, közös nyelv, együtt megélt történelem, vagy legalábbis közös eredet- és áldozatmítoszok, stb., és főként közösként elképzelt jövő tégláiból építkezik. Ezzel szemben az ellenségkép – és végső soron minden más hasonló módon fölépített nemzet képe ellenségként tűnik föl a nacionalisták monitorján – a leggyakrabban tudatlanságra, elnagyolt és zavaros benyomásokra, sztereotípiákra, az előítéletes gondolkodás termékeire, stb., alapoz), hogy ezzel tagadja, ha nem egyenesen támadja a nép-nemzeti közösség, azaz magyarság, románság, szerbség, szlovákság, lengyelség, ukránság, bolgárság, horvátság, stb., stb., (hogy csak a térségünkbeli etnonacionalista ideológiákra utaljunk) föltételezett lényegét. Az újra kivirágzó etno-nacionalista – homogén etnikai közösségekként, nép-nemzetekként fölfogott zárt csoportokra vonatkoztatott nemzetképekre épülő – diskurzusok háborús retorikáját, éppen ez a megtámadott vár vagy veszélyben levő közösség képzete határozza meg, még akkor is, ha – legalábbis egyelőre –  értelmiségi köntösben, nem kimondva, csupán sejtetve, stb., adják is elő azokat.

Ilyen madárkahangon, a meghatottságtól el-elcsukló, mintha folyamatosan könnyekkel küszködő, törékeny-naiv-kislányos módon előadott, viszont valójában nagyon is szókimondó előadást tartott, Ana Blandiana költő (és sokak számára ellenállónak tűnő idólum) egyetemünkön, az BBTE-n (nota bene: a multikultis egyetem Európai Tanulmányok karán), a rektor laudációja és a nagyérdemű akadémikusok tenyércsapkodása közepette. Az eset nem önmagában, hanem abban a kontextusban, vagy konjunktúrában beszédes, amely az utóbbi időben a román közélet és politikai színpadon újra föltűnt (az etnonacionalista diszkurzusnak voltak előzményei nemcsak a két VH között, hanem a kilencvenes években is bőven, elég, ha a Vadim Tudor, vagy Gheorghe Funar, és társaikra vagy a többé-kevésbé bevallottan vasgárdista Marian Munteanu szövegeléseire, mozgalmaira gondolunk. Azután, az euróatlanti integráció kívánalmainak formális teljesítése okán, többé-kevésbé mégis a háttérbe szorultak a kétezres évekre, ahhoz, hogy most ismét föltűnjenek a mainstream román értelmiség fórumain), egyelőre egyféle kulturpesszimizmushoz kapcsolódó értelmiségi retorikában de jellemző módon, sőt megkeresve és megtalálva saját hagyományát, a szélsőjobboldali előzményekben. Blandiana előadásában ezt, a Római Birodalom bukását megelőző időkhöz hasonló („ugyanaz a szezonvégi levegő”) (köz)hangulatban véli fölfedezni, ezt a mintegy sorszerűen bekövetkezett, menekültválságra és terrorista akciókra, a (fül után értelmezett huntingtoni) „civilizációk összecsapására”, és a korunkra állítólag jellemző hitetlenségre vezeti vissza. Ellenségként a menekülteket állítja be, megbocsájthatatlan csúsztatásként társítva azokat a terrorizmussal, és ezzel már el is jut a főbűnöshöz, a tétlenkedő-bénázó Európához, saját alig rejtett (alulértetten az emberi jogok, a pc beszéd /mecsoda erénnyé kezd válni a toleráns és nem kirekesztő, valamint mások méltóságára figyelő beszéd elítélése, a „szókimondás” – valójában a sztereotíp és intoleráns, sőt gyűlölködő beszéd – dicséretének dörgedelmes bejelentésével, mintha csak Ana Blandiana magyar, és fideszes-kádéenpés-jobbikos szónok lenne, vagy Trump stábjából való/), meg a multikultis tolerancia eluralkodása miatt, (akármit is jelentsenek ezek a szirénhangú szónok képzetében), Európa-ellenességéhez, a paternalisztikus, keménykedő, harcias nemzetállam felélesztésének, a rendpártiság (autokrácia, illiberális állam) élesztgetésének vélt szükségességéhez. Nem először fogalmazódik meg, hogy a jelenkori nyugati társadalmakat ért részben valós, részben elképzelt válságok és kihívások ellenszereként a II.VH előtti, romantikus/nosztalgikus, vallási/ortodox fundamentalista és ultrakonzervatív etnonacionalista diskurzust ajánlják szíves figyelmünkbe. Nem csupán a felelősségkerülő politikusok teszik ezt, hanem az értelmiségi elit tehetetlen és fantáziátlan szóvívői, akik valójában saját szorongásaikra és az úgynevezett tranzíció kudarcára reagálva jövőnek látják a múltat, nem az innovációt, hanem a jól bevált – és tegyük hozzá mind fasiszta, mind kommunista, vagy újabban neoliberális változatában csődöt mondott – múltbéli modelleket élesztgetik, igyekeznek comme il fault-nak föltűntetni. Ilyen programatikus beszédet mondott el Ana Blandiana. De ehhez hasonlóan levitézlett modelleket emlegetnek társai, köztük a magát első européernek gondoló (a New Europe College alapítója, stb.) Andrei Pleșu, aki a neokolonializmus fölszámolása helyett, egyenesen a gyarmatosítás megismétlését látja kívánatosnak, visszatérést a gyarmatokra. Legalábbis azt kérdezi, sugallva is a választ, hogy: „Nem lenne-e a muszlim világnak is szüksége egy bölcs, barátságos (sic!) és funkcionális, újragyarmatosításra (re-colonializare)?” Olyan ez, mintha azt kérdeznénk, hogy nem kérne-e Románia egy kis ottomán uralmat, esetleg időnként orosz, vagy fanarióta intermezzókkal, vagy ne térjünk-e vissza egyfajta „bölcs, barátságos, és funkcionális” fasizmushoz, vagy szovjet-vezérelt kommunizmushoz?

A végig nem gondolt programok, irracionális, elfogult és szenvedélyekre épülő diskurzusok szép példái ezek, és nem is önmagukban veszélyesek, hanem azáltal, ha utat találnak a hatalom fele, amit minden erejükkel és befolyásukkal keresnek. Amikor a II. VH előtti román diktatórikus (fasiszta, legionárius, vasgárdista) rendszereket sírják vissza, vagy Magyarországon az irredenta Horthy-rendszernek állítanak műemlékeket (összemosva a nacionalizmust a patriotizmussal) és próbálják elfogadott ideológiaként rehabilitálni az akkori eszméket, felkínálni értelmiségi hitelüket és autoritásukat az ordas eszmék feléledéséhez (reload), veszélyes játszmát folytatnak az értelmiségiek. Olyan illuzórikus célkitűzéseket és barlangképeket ecsetelnek és sulykolnak, amikor a nemzetek Európájáról, a bezárkózó és múlt fele forduló „kulturális konzervativizmusról”, vagy netán az új gyarmatosítás szükségességéről beszélnek, mely mellett Európa éppen két elvi, morális és gyakorlati értelemben is legfontosabb pillérét veszítené el. A közös és végső célkitűzésként föderális Európa ugyanis, két elvi és morális szempontból is kifogástalan dologra (és nem is érdemes a keresztény és minden más hagyomány zsákutcás vitáját idekeverni): egyfelől a nemzetek közötti béke kívánatos voltára, másfelől és egyszerűen kifejezve pedig, az európaiak szabadságára és jólétére, az ehhez kapcsolódó, emberi jogokra, elfogadható és korszerű életszínvonalra, stb., vagy más szavakkal a gazdasági és az általános progresszióra épül. A néhány éve kibontakozó sokféle krízis valóban megtépázta a haladás- és az európai föderalizálódás, az egyre elmélyülő integráció eszméjét (azért is mert a politikusok nem ismerték föl a válság mélyebb okait, mert rossz döntéseket hoztak, vagy elmúlasztottak szükséges döntéseket meghozni, mert egyes tagállamok a mások kárára igyekeztek kimászni a válságból, mert a neoliberális köz- és monetáris politikák, stb., stb., csődöt mondtak), kiutat viszont mégsem a múltba révedés, hanem a társadalmi innováció, a valami, társadalmilag releváns újnak, a megtalálása és bevezetése hozhat (Wolfgang Zapf), a nyitás, a nemzetállamok képzetének eröltetése (ez a tendencia, mint azt Lucian Boia megemlíti, mindig is része volt a nagyromán állam kollektív képzetének és gyakorlatának: ”a kihangsúlyozottan  ’etnicista’ és vallási összetevőre alapozó hajlamnak, a kitartó román nacionalizmusnak”) helyett, a közös Európába való szerves integrálódás hozhat. Márpedig ez elképzelhetetlen azon a dichotómián, kettős mércén, hogy a „mi” nacionalizmusunk (amit ugye „csak” patriotizmusként emlegetnek) szép, jó, és fölöttébb kívánatos, míg a „ti” nacionalizmusotok, csúnya, rossz, elítélendő, és üldözendő: vissza kell találni Európához, az etnonacionalizmus nem a megoldás, hanem a probléma része.

Megvádoltak viadala és várható diadala

Megvádoltak viadala és várható diadala

Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis!

(József Attila)

Dübörög, akarom mondani nyekereg az előkampány, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a DNA-nak meg a bíróságoknak központi szerepe van a politikai folyamat alakulásában, a teljes mezőny dinamikájának megszabásában. Akár úgy, hogy újabb és újabb tisztségviselőket régi/új közszereplőket vádolnak meg, illetve ítélnek el, akár úgy, hogy mintegy dacból, ellenreakcióként egyféle rosszul értelmezett csakazértis jegyében, a pártok megvádoltakat jelölnek új mandátumra. Ha eddig a börtönirodalom foglalkoztatta a közvéleményt most majd – egyelőre a nagybányai új mandátumért versengő régi polgármester esetében, de megtörténhet még másokkal is (az álságos mártírszerep máskor is hozott már a konyhára) – a börtönből vezérelt választási kampány fölöttébb fura jelenségével is megismerkedhetünk. Nekünk biza ilyen ínyencségre is tellik, no meg a sűrű időközi helyhatósági választásokra, melyek minden bizonnyal a regulárisakat követni fogják. Az viszont csak a dolog egyik fele, hogy Cătălin Cherecheș mellett, Cristian Popescu Piedone, Olguța Vasilescu, Marean Vanghelie, hogy Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda hasonló helyzetben levő volt/lévendő polgármestereit már ne is mondjam, stb., stb., új mandátumra jelentkeznek, de ami még inkább magyarázatra szorul, az az, hogy miért indulhatnak esélyesként?  A dolog természeténél fogva bonyolult és rengeteg, alig ismert szociológiai tényező, no meg az eltorzult politikai kultúra, stb., függvénye, de érdemes a rövid elemzésre is. Hiszen végső soron a most megválasztandó polgármesterek és helyi tanácsok a helyi társadalmakat képviselik majd és ez a reprezentáció, ha úgy tetszik, tükör is a választók fele: amilyenek a választott előljárók/képviselők – legalábbis formálisan és szociológiai értelemben – olyanok a szavazópolgárok. Ez viszont a választási folyamatban dől el, és nem kocsmaasztalnál, pletykálgatáskor, utólagos morfondírozáson, ugyanakkor ezen az önképen bajusz alatt elsunnyogott apelláta nem igazán változtat. Hacsak nem az ügyészség/bíróság fog dönteni újfent a megválasztottak sorsáról, további 4 évig a most megválasztottak fognak reprezentálni, tükröt tartani elénk, választók elé – tetszik, nem tetszik. (A legitim reprezentáció és a rá épülő hatalmi/irányítási rendszerek működési módozatai a modern politika központi problémáját képezik, ami aztán a politizálás raison d’etre-jét adja, politikai berendezkedéstől függetlenül /Max Weber, Marc Abeles/. A választott hivatalnokok mandátumuk alatt azután magát az államot, annak sajátos „valóságát” képviselik, amit a szociológusok/társadalomtudósok hathatós segítségével, „társadalomként” fogunk föl, és akként viszonyulunk hozzá /Pierre Bourdieu/). A folyamat nem az urnáknál kezdődik, hanem jóval előtte a jelöltek, a „választhatók csoportjának” összeállításával és a főszereplők ebben a szakaszban nem is a szavazók – akik végül csak a listákra kerültek közül választhatnak – hanem a pártapparátusok. Azok a pártaktívák, melyek régóta klienteláris alapon (a maffia-törvényeknek megfelelően), zsákmányszerzésre szakosodtak, és ezért új, körön kívüli jelöltek szóba sem kerülhettek, már csak azért sem, mert a klikkek régi – megvádolt vagy sem – tagjai hallani sem akarnak arról, hogy másokat is a húsosfazék köré engedjenek, és legfőképpen a kölcsönös zsarolások közvetítik, illetve torzítják a kiválasztási szempontokat, és a jelöltállítási folyamat egészét. Szinte csak az számít, hogy ki kinek a kije-mije (rokonok, szeretők, kliensek előnyben!), hiszen mindenki tud terhelő és dehonesztáló titkot a klikk többi tagjáról, és alkalomadtán lebuktathatja, ezért mindenki zsarolható és ugyanakkor zsaroló is a maga során. A dolog természetéből adódóan ezt a belső kapcsolathálót és elvtelenséget hivatottak eltakarni a populista, demagóg szövegek, a kiterjedt és médiaközvetített totális manipuláció, de a cenzúra és öncenzúra is része a folyamatnak, stb. A választók csak a listára kerültekről dönthetnek, viszont a manipuláció megelőzi a választást, hiszen a klientelizmus másik hatása, hogy azt a látszatot kelti, hogy „nincs megválasztható jelölt”, nincs alternatíva, illetve működésmódjából következően senkit nem enged a hatalom közelébe, kontraszelektál és ösztrakizál, elbizonytalanítja és végül elüldözi a potenciális jelölteket. A központi erőforrások pártalapú és klienteláris szétosztása pedig azt a látszatot kelti, hogy csak a mostani potentátok képesek erőforrásokat lehívni, és ezzel a korrupt bürokraták az adminisztráció szakértőinek tűnnek föl, fejlesztőknek, akik „tudják” merre és miféle kulccsal nyílnak az ajtók a minisztériumokban, ki mivel lefizethető és/vagy zsarolható, stb. Rendelkezhetnek reális, használható adminisztratív ismeretekkel, és lehetnek integránsak/feddhetetlenek az ellenjelöltek, a korrupt állam reprezentációja folytán csak a kapcsolati tőke, a korrupciós hálózatokba való beágyazottság számít a választók képzetében gyakorlati, erőforrásokat mozgosítani képes tudásnak, és ezért hajlandók (szinte mérlegelés nélkül) megvádolt vagy büntetett előéletű jelöltekre szavazni.

Nincs ez másként a rommagyar politikában sem, ezért az elmúlt időszakban többször is szóltam a rommagyar politikai formációk jelöltállítási eljárásairól (itt, itt és itt), mely néhol választmányi döntéseken, máshol álló vagy mozgóurnás előválasztásokon történt, de az is megesett, hogy quelle horreure, a nevek ábécé sorrendje szerint (sic!) állt össze tanácsosi lista. Nem tévedett nagyot – az utóbb mégis RMDSz színekben induló és maga is megvádolt Ráduly Róbert ex-polgármester – amikor a szövetség „dezintegrálódásáról” beszélt! A kiterjedt manipuláció a rommagyar szavazók esetében az etnikai alapú mozgosítással, az ellenség képének állandó fölmutatásával, és újabban a kisebbségi etno-nacionalista diskurzusok (magyar kormánypártok által is támogatott/megerősített) hangoztatásával társul, megkönnyítve a korrupt előljárók dolgát, elleplezve fellősségüket, a dolgok – egyébiránt, úgy nagy általánosságban, gyakran kritizált – állapotával kapcsolatban.

Ha valóban a mindent elborító korrupció fölszámolását akarjuk, akkor az eltorzult „politikai alkat”, nevezetesen a jelenleg uralkodó, a korrupciót kiszolgáló, politikai kultúra átalakításába kell(ene) kezdenünk, hiszen a közélettel, a politikával, sőt az adminisztrációval kapcsolatos (állampolgári) ismeretek, a manipulált kommunikáció fölismerésével, annak átlátásával kezdődik. Az alapoktól, a neveléstől, a manipulált beszéd felismerésének és leleplezésének rendszeres oktatásával kell kezdeni az újjáépítést, ehhez persze a tanárok/szülők felvilágosodottsága, kompetenciája és nem utolsó sorban türelme szükséges, annak a hite, hogy megéri tisztességesnek lenni, hogy a morális tartásnak legalább hosszú távon, nincs alternatívája.

Manipulált közéleti/politikai diszkurzusra, megvezetett választópolgárok torz képzeteire, nem lehet bizalmat fölépíteni. Márpedig a közbizalom meg, illetve visszaszerzése nélkül a demokratikus választási játszma csupa formális eljárás, üresjárat, éppen a dolgok lényegén nem változtat. Ilyesmi a jelenlegi helyhatósági választások előestéjén szinte abszurdumként, megnevetni való naivságnak tűnik, (ráérünk arra még?), majd talán 2020-ban, ha még esedékesek lesznek választások. És persze a korrupciós játszmák magasából tekintve 2024 sincs messze, és egy-egy emberöltő is oly rövidnek tűnik, csak maradjon addig még állam, szétlopni való közvagyon, és legalább importból származó formálisan demokratikus játékszabályok. Így indul a kampány és aligha kockázatos megjósolni: nyomában semmit sem fog tisztulni a közélet, és a DNA-nak jövőre talán még több dolga lesz, persze, ha el nem hallgattatják.