Mi legyen a korrupcióval?

Mi legyen a korrupcióval?

Szoros olvasatban, Stefano Bottoni - Ambrus István, transindex.ro-beli szövegéről

Körülményes eldönteni, hogy Ambrus István és Stefano Bottoni “szövege” – az Ambrus szövegében, idézőjelek közé beillesztett Bottoni “elmondása” – valójában, milyen műfajhoz sorolható, leginkább talán az ál- vagy szimulált interjú juthatna az eszünkbe, olvasva azt. Azután a kontextus meg azt sugallja, hogy a Horváth Anna ügyéhez mondott védőbeszéd, mely – véletlen vagy sem – éppen az RMDSz álláspontját, ha valóban van ilyen, mondja föl egy analógiával indítva.

Nem vitatom Bottoninak a kilencvenes évek eleji Olaszországra vonatkozó nézetét, melyről értelmezésemben igen erős és summás kijelentéseket tesz: „az igazságszolgáltatáson keresztül próbálták leváltani a politikai elitet”; és, hogy az akkor megvádoltak kétharmadáról derült ki, hogy „később felmentették”; tucatnyi megvádolt politikus és menedzser öngyilkosságot követett el, megható búcsúlevelet hátrahagyva; ”Ezt a sokkot soha nem heverte ki Olaszország”, és az egészet oda csatornázza be, hogy Berlusconi az antikorrupciós harc farvizén nyert volna választásokat. Arra viszont felhívnám a figyelmet, hogy akárhányszor az analógia itteni érvényességére tér ki, éppen, hogy a különbségeket sorolja és nem a hasonlóságokat, akár a geopolitikai „helyzet” fele viszi, akár az okkult titkosszolgálati összefonódást vizionálja, vagy a nagyszámú fölmentettet tekinti, egyik sem talál esetünkre. Hogy az olaszországi – szerinte elhibázott – kilencvenes évekbeli korrupcióellenes fellépést a baloldal számlájára írja, önmagában is problematikus, és biztosan sokan vitatnák/vitatják Olaszországban is, viszont ez ismétcsak eltérés, nem hasonlóság a romániai helyzethez képest. Azután, azt a nagyon sarkas kijelentést, hogy a DNA tevékenysége a „társadalom immunrendszerét gyengíti”, meg egyenesen semmi alá nem támasztja. Egyébként azt az immunrendszert, mely a strukturális korrupciót (a korrupció kultúráját) tartja fenn és termeli újra nem erősíteni, hanem „egészségesre” kell kicserélni, ehhez viszont előszőr meg kell gyengíteni, dekonstruálni kell, és utána lehet szó újraépítésről. A DNAt, az elnököt, a kormányt, a titkosszolgálatokat és egyes pártokat, valamint a közvélemnényt bírálni, elmarasztalni a korrupcióellenes eljárás miatt, félnünk nem kell, de a ló tulsó oldaláról érvelni is, a dolog eltévesztése, kontraproduktív. És mikor, ha nem egy „technokrata” kormány alatt kellene ezt az eljárást beindítani?

Bottoni nevetségesnek, sőt „rossz viccnek” nevezi a jelenleg érvényben levő „hatalommal való visszaélést” szabályozó törvényt, csakhogy nem azt a józan követelést fogalmazza meg, ezzel kapcsolatban, hogy meg kell változtatni, sokkal árnyaltabbá kell tenni és részleteiben is kifejteni a szabályozást, hanem arra utal, hogy el kell törölni, márpedig ez lenne csak az igazi hiba. Nem mellesleg az elmúlt időszakban az RMDSz-nek alkalma nyílt volna a törvénymódosítást, vagy akár egy lobbitörvény elfogadását kezdeményezni, miért is nem tette?

Legvitathatóbb nézete derék történészünknek, szerény meglátásom szerint, hogy az antikorrupciós föllépést etnicizálni kell, és ezt nem a DNA, nem az elnök, nem a korrupt politikai pártok, hanem az RMDSz teszi, azzal, hogy az összes megvádolt politikusát egy kalap alatt nevezi integránsnak, feddhetetlennek, megvesztegethetetlennek. Márpedig a köznapi tapasztalat egyáltalán nem ezt mutatja, és példákat sem érdemes ellenkezőjére írni, hiszen mindnyájan tucatni ilyen helyi, meg központi ügyet ismerünk. Ez oda vezet, hogy egyrészt – mint azt éppen Bottoni teszi – semmiféle különbséget nem lehet tenni közöttük, illetve politikai kommunikációval kell elfedni merőben más ügyeket. Mondjuk a Borboly, vagy Borbély ügyét, ahol ugyanabban a perben, a másod-harmadfokú vádlottakat jogerősen elítélték, olyanokkal, amelyekben valóban felmerül, hogy koholtak, vagy legalábbis nagyon gyenge bizonyítékokon állnak a vádak, mint amilyen a Ráduly-ügy, vagy amilyennek Horváth Anna ügye tűnik. Másfelől az etnicizálás politikai értelemben okoz károkat. Az RMDSz, amikor kiállt a „korrupt-Ponta” kormányból, elnökének szájával mondta ki, hogy „megértette Johannis üzenetét”, és akkor valóban csatlakozhatott volna a korrupcióellenes elnökhöz (persze ez a vonat már rég kifutott az Északi pályaudvarról). Mostani magatartásával viszont egyre inkább a PSD fele tolódik, amely párt a legutolsó védelmezője a korrupt politikai pártrendszernek és elitnek.

Bottoni abból a szándékosan vagy sem, de téves alapállásból indít, és elemez, hogy a korrupcióellenességet Romániában csak a DNA és a „külföld” (célzásos kommunikációs technikáját a magyar kormánypártok is megirigyelhetnék, használhatnák), csakhogy ez biza nem igaz. Valóban, minden szakértő egyetért abban, hogy a korrupcióellenes föllépés és hatékony közpolitikák nem állhatnak meg, és nem működhetnek egyetlen pilléren, legyen az akár a mégoly erős és „független” ügyészi-bírói testület, az igazságszolgáltatás is. Csakhogy itt nem erről van szó. Mielőtt még az okkult összefonódások és külföldi befolyás irányába nyitanánk vitát nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy legkevesebb három (valójában ennél is több), olyan erős intézmény működik ma együtt a korrupcióellenes harcban, melyek meghatározó jelentőséggel bírnak az állam és az állampolgárok életében: elnökség, kormány (és ezekhez szorosan kapcsolódva, igaz néha csak olyan nyögvenyelősen, de a PNL, és különösen az újonnan megalakult USR, valamint a civil társadalom egy jelentős része), és ami talán a legfontosabb – ezt viszont az összes közvéleménykutatás visszaigazolja – a közvélemény. Úgyhogy az, hogy a DNA – a kölföldi intézmények mellett az elnökség, a kormány és a közvélemény ezirányú támogatását maga mögött tudva –  gyengíti a betokosodott, korrumpálódott pártok hatalmát, egyenesen pozitív fejlemény. És tényleg csak egy elvtelen sugalmazás az, hogy itt valamiféle ’57-es tisztogatás folyna. Ezek a pártok – és különösképpen a PSD, de a volt PD és PNL, sem volt kivétel – falanxként vették körül és védelmezték korrupcióval (mint utóbb kiderült jogosan – lásd. Nastase esete) megvádolt vezetőiket, és teszik ma is. Ezt az eljárást ajánlja a történész, és ezt követi az RMDSz mainstream, meglátásom szerint, vesztére, hiszen éppen ez fog oda vezetni, hogy addig hangoztatják, hogy egyetlen rommagyar politikus sem korrupt, míg szép lassan az összes előljárót megvádolják, az ellenkezőjét bizonyítandó. Ez a magatartás nem utolsó sorban, éppen mert a józan észnek és a tapasztalatnak mond ellent aláássa, és jószerével már alá is ásta, a szövetség hitelét. Ez a nagyobb gond és nem a korrupt pártok ellehetetlenítése.