Temetni Nyirőt

Temetni jöttek Nyirőt, vagy dicsérni?
http://www.bukarestiradio.ro/index.php?option=com_content&view=article&id=58031%3Amagyari-nandor-laszlo-temetni-joettek-nyirt-vagy-dicserni&catid=43%3Aa-nap-jegyzete&Itemid=72&lang=hu

Mai (kampánymentes) Rádió-jegyzetem

Tekintsünk el a valódi és a műbalhétól, mely a hétvégi elvetélt, már-már kegyeletsértésbe fordult, újratemetési szertartás körül kialakult, és nézzük a jelenséget egy tágabb kontextusban. Azzal érveltek a Nyirő Józsefet „hazahozni”, és újratemetni, szándékozó szervezők, politikusok, közéleti személyiségek, és nemcsak ők, hogy ezzel egy szívességet tesznek a székelységnek, nem az író szellemét akarják élesztgetni, vagy elégtételt tenni a családjának, hanem a székely-magyar nemzettudatot erősíteni egy újabb „székely apostollal”.

És lehet, igazuk van abban, hogy egyszer el kellene kezdeni beszélni a magyar nemzettudat természetéről, a nyilvánosságban is, rámutatni épülésének, az időről-időre megújuló viták keletkezésének alapjára.

Az a legérvelhetőbb elmélet a nemzetről, mely erős leegyszerűsítéssel azt mondja, hogy a nemzet olyan programatikusan felépített, „elképzelt közösség” (Benedict Anderson), melynek építőanyaga a kulturális hagyomány, vagy annak nyilvánított válogatott és megtermelt tradíció. A nemzeti identitások ebben az összefüggésben nem velünk született adottságok, és nem is csak politikai valóságok, mint sokan gondolják, hanem reprezentációk, igen szoros összefüggésben vannak a kultúrával, mint reprezentációs, azaz szimbolikus rendszerrel (Stuart Hall). A nemzeti érzelmek és elkötelezettségek, szimbolikus közösséget hoznak létre, a politikai helyzettől, a születési helyétől, stb. függetlenül is beletartozhat, vagy hűséget érezhet valaki azzal a szimbolikus közösséggel kapcsolatban, melyet magáénak gondol, érez.  Akármilyen nyelven is beszéljen és akárhol is éljen az ember, a szimbolikus közösséghez, a modern értelemben vett nemzeti közösséghez való tartozás nagy fontossággal bír az identitása kialakításában és fenntartásában. Az ehhez való ragaszkodás, az igyekezet, hogy odatartozzunk ezen imaginárius közösséghez szinte természetes, a szocializáció alakítja ki. S, mint a szerelemben van ki szenvedélyesebben, van ki kevésbé hevesen, kötődik hozzá, és olyan is akad, aki kiábrándultan elfordul tőle, mást választ, stb.

Közelebb hozzánk, a gond inkább az, hogy a magyar nemzettudat - szemben sok más hasonlóan felépítettel -, olyan történelmi és kulturális elemekre akar építkezni, melyek nem összekapcsolnak, hanem megosztanak, nem vállalhatók a „nemzethez tartozni akarók” egész közössége számára: vitát kavarnak. Aztán önmagukban is frusztráltságot és nem pozitív érzéseket sugallnak, ha folyton az elvesztett háborúk, és területek, levert forradalmak, majdnem megnyert foci vb-k, stb., stb. alkotják az azonosulási pontként kínált történelmi-kulturális elemeket.

Most meg Nyirőt próbálják (Wass Albert után) a nemzeti kultúra, s különösen a székely identitás „apostolaként” ránk varrni, közösségi identitásunk tájékozódási pontjává tenni, mint látszik kevés sikerrel. Meglehet egyébként, hogy Nyirő elbeszélései és élettörténete jó kifejezője az említett avittas, frusztrált, eltévelyedett és meghasonlott „vándor-székelynek”, mert azt is kifejezi, hogy rossz döntéseinket követően, aztán a végsőkig kitartunk azok mellett. Ez a mostani elvetélt akció is jól mutatja viszont, hogy egyesek ismét olyan esemény és személyiség köré akarnak nemzeti szolidaritást (ja, s nem mellékesen politikai tőkét) gyűjteni, aki csak a nemzet egy része számára lehet mérvadó hős, illetve élete és teljesítményének csak egy része fogadható el példaképként.

A nemzeti kultúra pantheonja, nemcsak nálunk, sokszor átalakul a mérvadó kulturális tradíciót „az idők”, a történelem, pontosabban a politikai széljárás gyakran újrarostálja, egyes kulturális hősök bekerülnek, mások kikerülnek ebből a tradícióból. A lényeg mégis az lenne, hogy olyan kulturális személyiségekkel népesítsük be a nemzeti identitás mérvadó, azonosulási felületet, és csomópontokat kínáló tárházát, akik a nemzeti közösség minél több tagja számára vállalhatóak. Ez pedig erőszakkal nem megy, ehhez türelem és hozzáértő értelmiségi feltáró és értékelő munka kell.

Stílusosan, vagy tán kissé modorosan fogalmazva, az irodalomtörténeti tény, hogy Wass vagy Nyirő prózája, nem mérhető Tamási Áron zseniális művészetéhez, ezt sem becsempészett hamvak újratemetésével, sem jogi rehabilitációval megváltoztatni nem lehet. Véleményem szerint nekünk székelyeknek szerencsénk Tamási Áronnal van, akiben, szimbolikus értelemben otthonra találtunk, és nem kell beérnünk a középszerrel, a hirtelen népszerűvé lett Nyirővel és Wassal, másod-harmadrangú, „apró szentekkel”. Úgyhogy tartanák meg a Pesten regnáló urak ez utóbbi, kétes jellemeket maguknak, Spanyolhonban vagy Ámerikában, a székely lélekábrázolás igazi tudója, hiteles ábrázolója, régóta már: Farkaslakán nyugszik.