Kampánykakaskodás és politikai non combat
Apró kis feladvány, mi az? Későn
kezdődött, rövid lesz, és általános érdektelenség övezi, na mi is lenne, ha nem
az idei helyhatósági választások kampánya. Azt is hozzá lehet tenni, a tévedés
kockázata nélkül, hogy valaki(k) mintha eltérítették volna eredeti témájától és
értelmétől a választási kampányt, hiszen mindenről beszélnek benne, a politikai
kommunikáció minden bevett módját alkalmazzák – mindenfajta valódi meggyőződés
nélkül – csak a települések életéről, vezetéséről, megvalósítható tervekről jut
el kevés a nagyérdeműhöz.
Bizonyára ismerik
az ökölvívásból származó latinos mondást, ha az ellenfelek húzzák az időt és
kitérnek a harc elől, akkor mondják (esetleg le is léptetik egyik-másik
sportolót miatta), hogy non combat,
(a harc megtagadása), hát ilyesmi jellemzi a mostani kampányt, a legtöbb
helyen. Tisztelet a kivételnek, de az általános kép egy-egy helyi fecske
átgondolt és hatásos kampányától nem lesz mozgalmasabb és izgalmasabb. A viták,
ha vannak egyáltalán, alig csigázzák fel a közérdeklődést, inkább csak
üzengetések folynak a táborok között, többnyire központi szinten és a
helyhatósággal semmilyen összefüggésbe nem hozható témákban.
A
volt kormánypárt mintha teljesen kifáradt, illetve a kormányszerepből való
kieséstől lebénult volna, jelöltjei alig láthatóak, legtöbben még a párt
színeit sem futtatják a kampányban, megpróbálnak ilyen-olyan helyi szövetségek
mögé rejtőzve vígasz-mandátumokat szerezni. Maga az elnök – Emil Boc – például, megtagadja a nyilvános
vitákban való részvételt, és nem mutatkozik, különös rejtőzködő kampányt
folytat, abban bízva, hogy csak-csak marad valami a támogatói csoportból, az
eddig jól laktatott klientúra elég lesz kampány nélkül is a győzelemhez. Nem
ígér, és nem számol be, teljesen passzív és csendes, mintegy árnyék-szereplő,
az eddig pattogós és össze-vissza, de nagyokat mondó volt miniszterelnök, mára
csak afféle árnyék-Boc. Hangos,
viszont teljesen súlytalan és hatástalan a PDL bukaresti jelöltje, az agilis és
„légycsapóval” hadonászó Prigoana (Üldözött), bohóckodása mégsem valószínű,
hogy szavazatokat hozna a konyhára. A jelenlegi kormánypártok pedig – mivel a
legfontosabb helyeken, máris „megnyerték a közvélemény-kutatásokat”– a központi
adminisztráció átalakítására és az őszi választásokra koncentrálnak. A korrupciós
hálózatok – szóbeli és formális – leleplezésével igyekeznek további ellenhangulatot
kelteni az eddig hatalmon levőkkel szemben.
Aztán most itt van a „választás várva várt
szabadsága", a politikai pluralizmus,
a romániai magyar szavazók számára, összesen mintegy kétszer annyi tanácsosi és
polgármester-jelölttel, mint eddig bármikor. Itt lenne az ideje, hogy valóban
megtapasztaljuk a több párt versenyéből származó előnyöket, azt, hogy egyre
eredetibb és hitelesebb, a helyiek érdekeit szem előtt tartó program és terv
verseng a szavazók kegyeiért. Nos, nem nagyon tudunk ilyesmiről, ezzel szemben
országos politikai viták helyi szintre való rávetítése, a választókat kevésbé
érdeklő acsarkodás, elvtelen vita és vetélkedés folyik. A legtöbbször rossz már
a témaválasztás maga is, racionális és hiteles, jól, azaz részleteiben is
kidolgozott programok helyett jelszavak, és rögeszmésen ismételgetett
aranyköpések, megalapozatlan ígéretek repdesnek lángoló nyílvesszőkként a
szekértáborok között. Jellemző módon mindenik fél alapvetően az egység
megbontásával, megegyezés képtelenséggel vádolja a másikat, miközben a kampány
előjátékaként senki nem gondolt komolyan megegyezésre. Falból néhol tárgyaltak
a felek, aztán – központi ukázra – elvetették az összefogás gondolatát is, és hirtelen
kölcsönös vádaskodásba kezdtek. Az egyik fél, aki régóta részese a hatalomnak
felülről, nyeregből és élből utasította el a megegyezés és közös jelölés
ötletét, bízva szavazói hűségében, akkor még kormánypozícióból. A másik fél
pedig a gerillaharcot választotta a racionális jelölési stratégia és reális
megmérettetés helyett, a magyarországi kormány támogatását élvezve ebben. Egy
téves, vagy mondjuk úgy kamu, jelöltállítási tárgyalássorozatot követően személyeskedő,
szitkozódó – helyenként egyenesen agresszív incidensektől sem mentes - romániai
magyar kampány indult be. Egyfelől Tőkés családi szennyesének teregetése,
másfelől a „nemzetegyesítők” hangos szitkozódása, néhol egy kis villongás, na
nem közérdekű témában, terv, program mellett vagy ellen, hanem személyes,
illetve családi, vagy klán ellentétek okán. A kép összességében lehangoló: a
régi párt megszokott szlogenjei, konzervötletei, a plakátmagányon, - unalomig ismert
arcokon és megunt szereplők merev tekintetén átütő - rutin, az új párt(ok)
ötlettelen és importból származó, olcsó kis fogásai, ez a madártávlatból
látható összkép.
Szomorú,
mert úgy vélem, hogy ez egyenesen vezet az abszenteizmushoz, ahhoz, hogy a
romániai magyar szavazók a távolmaradásukkal fognak voksolni. Ezzel büntetik
majd a tisztességesen, politikai alternatívák és kivitelezhető helyi programok,
hiteles jelöltek felvonultatásával versengeni-, de másfelől megegyezni is
képtelen rommagyar pártokat. Megint csak tisztelet a ritka kivételnek, a választási
lehetőség szabadsága helyett a rossz szájíz van és marad, a politikai
cirkuszként, harmadosztályú performanszként, silány módon előadott színdarabtól.
Ahogy azt székelyül mondanánk: „Jelölt az van szarásig, csak
a’ nincs kit választani”!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése