Másodlagos politikai opciók

A másodlagos politikai opciók lemészárlása

Politikai félmúltunk, az “emútháromév” egyik legnagyobb (negatív) vívmánya az önkormányzati választási törvény átalakítása, az egyfordulós polgármester-választás bevezetése. Ehhez adta nemcsak nevét, és szavazatát, hanem még PR fogásként is árulta, a kormányon volt rommagyar szövetség. Mert úgymond az egyfordulós jó lesz ott, ahol a magyarság aránya 30-40%-os, és a párt első fordulót – és ezzel polgármesteri széket - tud nyerni.  Az egyfordulós rendszer az akkor éppen polgármesteri székben ülők esélyeit növelhette volna, ha a politikusaink jól belakott világa, fel nem borul, egy röpke parlamenti szavazás nyomán.

S, el ne feledkezzünk arról, hogy ugyanakor a helyi és országos választások egyidejű megtartásának alkotmányellenes javaslatát is mellszélességgel támogatta és előnyeit bizonygatta a párt, “könnyebb sikeres helyi eredmények mellett mozgósítani az országos választásokra is.” Voltak józan hangok, akik az eljárás antidemokratikus voltát hangsúlyozták, egyfelől a jogrendszer szellemének szempontjából, valamint a helyhatóságok mandátumának indokolatlan meghosszabbítását kifogásolták. Másfelől meg a politikai folyamatok összekuszálását, a választók megterhelését és az egymást kioltó helyhatósági, illetve parlamenti kampányok nem kívánatos következményeit vázolták. Mondanom sem kell, hogy süket fülekre találtak a vezéreinknél, szóra sem méltatták, semmiféle nyilvános vitának helyet nem adtak ebben a kérdésben sem. Az AB-nak kellett elmeszelnie a torzszülött, választásokat indokolatlanul összevonó szabályozást, azóta sem mondta senki, hogy má’ bocs hombres, hogy egy alkotmányos próbát ki nem álló szabályozást akartunk rátok eröltetni, máskor nem tesszük.

Nos, az otthoni számítás ez esetben sem talál a piacival (hogy egy találó román közmondást parafrazáljak), a valóság túltesz a félig elgondolt forgatókönyvön, és könnyen meglehet, hogy kín-keserű lesz a helyha végeredménye azoknak, akik a második forduló eltörlését támogatták. A felvetés és a módosítás ugyanis csak a nagy mellény politikájának[1] (a továbbiakban NMP), éppen lecsengett zenéje volt, a számítások meg hamisak. Elsősorban azért, mert nem számoltak a többi rommagyar politikai párt ténykedésével, azzal, hogy az új szabályozás mellett, a leghatékonyabban obstruálhatnak. És éppen az egyfordulós által – az (el)számítás, és a NMP által diktált – előzetesen „kedvezményezett” településeken indíthatva ellenjelölteket, áthúzhatják a számítást. Sejtem, hogy a módosításkor még abban gondolkodott a rommagyar ruling party, hogy a néppártot még beíratni sem sikerül, az empépé pedig, szászjenő magánszáma csupán. Aztán meg ugyanez az NMP mondatta ki azt is, hogy nem lesz összefogás, illetve koalícós egyezség a néppártokkal, ami ellensúlyozhatta volna a rossz szabályozás hátrányát. De nem így lett és ezért most Marosvásárhely, Nagyvárad és Szatmárnémeti, nem is beszélve Kolozsvárról, kisebbségpolitikai értelemben „elvesztődik”, ezért károsulhatnak a városi és megyei listák másutt is, és nem lesz magyar megyei tanácselnöke több olyan megyének, ahol most van. Ez önmagában is jól jelzi, hogy stratégiai váltásra van szükség: másképpen kell politizálni a rommagyar egypárti mezőnyben, és másképpen a plurális rendszer csíráinak megjelenése, illetve relatív megerősödésének viszonyai közepette. S, mint ahogy a felszarvazott férjek esetében lenni szokott, lassan csak az RMDSZ fő-fő vezérei nem látják be ezt, az egyébként mindenki számára napnál világosabb, dolgot.

A másodlagos politikai opciók kifejeződési lehetőségének lemészárlása nemhogy megerősítette volna a rommagyar közösség politikai helyzetét, hanem vulnerábilissá tette, mert elrejtette és kiherélte a politikai egyezkedések tétjeit, annak alapját számolta fel. A két polgármesteri választási forduló között lehetett volna reális, látható és tartalmas egyezségeket kötni. A két forduló között kialkudott másodlagos opciók a múltban, megyei alelnöki, illetve alpolgármesteri pozíciókat hoztak nem kevés és nem elhanyagolható közösségek számára. Az etnikai határokon való második fordulós átszavazással pedig a rommagyarság esetében, az is lehetővé vált, hogy a román politikai mezőnyről és politikai ágensekről is véleményt mondhassanak. Ez persze fordítva, a román szavazók számára is fontos tét volt, és gyakran azt is hozta, hogy a hozzáértést – szinte példa nélkül a mai politikai berendezkedés rendszerében -, az etnikai kohézió és etnocentrikus magatartás fölé helyezte. Így lett magyar polgármestere Szatmárnémetinek, Szászrégennek, vagy német Nagyszebennek. Nem kis haszonnal járt az, hogy a második fordulóban az abszolút többség által megszavazott polgármesterek nagyobb legitimitással bírtak. Mi fog történni most, ha valaki mondjuk 15%-al jut polgármesteri mandátumhoz egy olyan tanács mellet, melyben elenyésző kisebbséget fog képviselni saját pártjának frakciója? Vajon nem fog csorbulni a legitimitásába vettett közösségi bizalom, nem okoz ez politikai instabilitást?

A két forduló aztán legfőképpen azt a tudatot alakította ki és tartotta fenn, hogy az első körben esélytelennek tűnő magyar (vagy nem magyar) jelöltre leadott szavazatok második fordulóban értékesülnek. A szavazatok másodlagos értékesülésének elve az egyfordulós polgármester választás nyomán odalett, attól tartok, hogy ezzel a választásokon való részvételre mobilizáló hatása is megszünt. A másodlagos tétek hiánya, demobilizál!

Mondanom sem kell, hogy a téves számítás nyomán, mellesleg az a faramuci helyzet is előál(t), hogy tiltakozni kell az egyfordulós és a “győztes mindent visz” típusú parlamenti szavazási rendszer ellen, miközben nemrég éppen ezt fogadtaták el a helyhatósággal, pontosabban a polgármester-választással kapcsolatban: tisztára NMP!

Nem utolsó sorban, aztán mostanra kiderült, hogy az éemenpé és empépé helyhatósági választási stratégiájának lényege: bűntetőhadjárat az eremdéesz és az NMP ellen. Ha csak egy felületes pillantást vetünk a rommagyar helyhatósági jelölések térképére szemmel látható, hogy az ellenzéki pártok nem ott állítottak ismert és ezért “erősnek”, illetve esélyesnek számító jelöltet, ahol potenciálisan éles verseny alakulhatott volna ki, ahol közvetlen versenyben legyőzhették volna a regnáló pártot, hanem ott, ahol megakadályozhatják az utódpárt győzelmét. Máshol is kifejtettem, hogy a rommagyar ellenzék, a felszaporodott néppártok, a meghurcolást, az obstruáló és partizánháborúra emlékeztető harcmodort, választási stratégiát karolták fel. Nem indítottak “erős” jelölteket a Székelyföldön, ahol közvetlen megmérettetésben is nyerhettek volna mandátumokat (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Székelyudvarhely, Gyergyószentmiklós, Kézdivásárhely, stb.) és indítottak jelöltet ott, ahol megakadályozhatják az esetleges eremdéesz mandátumot: Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Kolozsvár, stb. Tartok tőle, hogy a kísérlet sikerrel jár majd, mert egyfelől alacsony rommagyar részvételt eredményez; másfelől pedig valóban megbüntetik az RMDSZ-t, de – és ez a perverz hatás lesz a legerősebb – pozícióvesztést eredményez a rommagyarság egészének, kiszorulást olyan polgármesteri, alpolgármesteri, megyei tanács-elnöki, és alelnöki, valamint önkormányzati tanácsosi pozíciókból, melyeket összefogással megszerezhetett volna a kisebbség. Véleményem szerint ez az NMP vírusának átterjedése mellett, szintén rossz számítást takar, mert végső soron mindenki lemondott a kisebbségi politikai mezőny (át)strukturálásáról, egyben tartásáról, a kis rommagyar társadalom és politikai rendszer egybefogásáról. Az új szabályozás és a rossz stratégiák, az NMP áldatlan hatása, nemcsak a másodlagos politikai opciókat zavarja le a rommagyar politikai szcénáról, hanem a választóközösséget is demobilizálja: S.O.S.

Minden világok legcsodásabbja ez a román és benne a rommagyar politikai szcéna. Egyesek közvélemény-kutatásokat nyernek és ezzel hatalomra jutnak (lásd. új kormánypártok), mások meg úgy esnek pofára, hogy mukkanni sincs idejük (múlt heti kormánypártok), illetve ismét mások, rossz stratégiai döntések sorozatát hozva a jelölési versenyt veszítették el (rommagyar pártok), egyértelműen elővetítve a helyhatósági buktát. És a demokratúra e groteszk darabja csak “fokozódni” látszik az őszi parlamenti választásokig.

---

[1] A „nagy mellény politikája” (NMP), arra a jellegzetes hatalmon levő pártpolitikára utal, mely mindenféle stratégia helyett a magabiztos – nagypofájú, mindent felülíró, beképzelt, felfuvalkodott, stb. – húzások  sorozatát kínálja. Ez a politikai gőg abból indul ki, hogy „mi”, akik ma, azok mindenkor a hatalomban leszünk. Legfőbb célja, az ellenfél lenullázása, leértékelése, semmibe vétele, stb. mellet, a „bebetonozni magunkat a hatalomba” jelszóval elkövetett közéleti dúlás. Ezt kezdeményezte nemrég, a mára már kispárttá zsugorodott pédélé, és erre a szekérre kapaszkodott fel az eremdéesz is, míg kormányon volt. Az önsorsrontás tipikus példája a NMP, mely esetünkben is utolérni látszik elkövetőit.